Meg tudsz változni III. (Miért akarsz változni?) – beszélgetés Tim Chester “You can change” című műve kapcsán a megszentelődésről

Az interjú korábbi részei: 1.rész, 2. rész

Parti Benedek: Már beszéltünk arról, hogy a változás fontos. Arról is, hogy Jézushoz hasonlóvá kell lennünk – ez a keresztyének „élet-programja”, vagyis a megszentelődés célja. Hogyan tudnád megindokolni, hogy ez miért fontos? Általában az emberek jobb feleségekké, férjekké, társsá, munkaerővé, apává vagy anyává, vagy jobb főnökké vagy beosztottá akarnak válni, azaz jobbá, de nem feltétlenül jézusivá.
Márkus Tamás András: Sőt, még „keresztyénibb” válasznak tűnhet, hogy azért szeretnék megváltozni, hogy elnyerjem Isten áldását. Emögött az az elképzelés van, amitől keresztyénként is nehéz megszabadulni, hogy a jó emberek a mennybe kerülnek, ezért jó emberré kell válnom. Egyszerűen hangzik, de sok-sok keresztyén benső, rejtett motivációja ez, lehet, hogy a miénk is. Chester egy érzékletes példával világítja ezt meg: úgy képzeljük, hogy a menny olyan, mint egy nightklub, amelynek az ajtajában kidobó-emberek állnak, és csak azokat engedik be, akik fessek, jól öltözöttek. Ergo erkölcsileg kell csinosítanunk magunkat – jobbá kell tenni a viselkedésünket –, azért, hogy bejuthassunk.

P. B.: Tehát sokan azért akarnak változni, hogy Isten elfogadja őket?
M. T. A.: Igen, és ezzel kell kezdenünk, mert talán ez a legáltalánosabb rejtett vagy kevésbé rejtett motiváció a hívők között a megszentelődés folyamatában.

P. B.: Miért baj az, hogy a hívők imponálni szeretnének az Istenüknek?
M.T.A.: Ha az „imponálás” alatt azt értjük, hogy örömet szeretnének okozni mennyei Atyjuknak, akit szeretnek, akkor természetesen nincs vele baj. De most nem erről beszélünk, hanem arról, ha azért „tepernek”, hogy Isten elfogadja őket, tehát tulajdonképpen azért, hogy üdvösséget nyerjenek, vagy Isten áldását kiharcolják. Ezzel az a baj, hogy azért küzdenek, ami már az övék.

P. B.: Azért azzal szerintem a hívők többsége tisztában van, hogy Isten kegyelme által menekültek meg, nem?
M. T. A.: Lehetséges, ugyanakkor – bár tisztában vannak vele, hogy Isten kegyelme által nyertek szabadulást a bűnből – úgy gondolják, hogy e kezdőpontot követő nap már saját maguknak kell megküzdeniük Isten áldásáért. Ezt be lehet csomagolni abba a roppant kegyesnek tűnő kijelentésbe, hogy „Istennek tetsző módon szeretnék élni.” Sok fiatal például úgy gondolja, hogy Isten kegyelméből üdvösséget nyert, de Isten még mindig nem adott neki társat, és felmerül a kérdés: miért nem, ha neki szánták az életüket? Miért nem ad nekik férjet vagy feleséget, ha ennyire elkötelezettek Isten szolgálatában? Hiszen „megérdemelnék”… Itt azt látjuk, hogy azért akarnak Istennek tetszeni – Istennek tetsző életet folytatni –, mert remélnek, pontosabban elvárnak tőle valamit.

P. B.: Mire vezethető vissza, hogy ilyen nehéz megérteni és megélni az isteni kegyelemből táplálkozó keresztyéni életet?
M. T. A.: Arra, hogy a bűneset miatt az önmegváltásra való hajlam mélyen a szívünkbe van plántálva. Eleget akarunk tenni a bűneinkért. De Isten mégiscsak Jézus Krisztus áldozatáért szeret bennünket, és ezt nem lehet kiérdemelni, ezért nem lehet megdolgozni.

 

P. B.: A kegyelem ennyire nehezen érthető dolog?
M. T. A.: Chester úgy fogalmaz, hogy a kegyelmet egyrészt könnyű felfogni – tehát nem az értelmi képességeinkkel van probléma –, de szívvel nagyon nehéz megérteni. Abszolút nem bonyolult dolog. Nem komplex. A probléma a mentalitásunkkal van. Egyszerűen más mintára működünk, és sajnos ez határozza meg az istenkapcsolatunkat is. Isten ugyanakkor folyamatosan azt üzeni nekünk: “Szeretetből neked adom a Fiamat.” Tehát Ő már mindent megtett azért, hogy biztosítsa számunkra az „áldást”, amiért mi szeretnénk megdolgozni. Isten nem tud minket jobban szeretni annál, mint ahogy eddig szeretett, nem tudja annál is jobban bizonyítani, mint ahogy eddig bizonyította, hogy mennyire szeret minket, akármennyire is megváltozunk. A Róm 5,8 éppen erről szól: „Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.”

P. B.: Értem, tehát először is Istenhez mérjük magunkat, vagyis az ő jóindulatát szeretnénk elnyerni. Ez az első téves motiváció a változásra. Milyen hibás motivációk léteznek még?
M. T. A.: Például azt szeretnénk, hogy mások elfogadjanak, hogy elnyerjük mások tetszését. Elismerésre vágyunk. Azt valószínűleg nem akarjuk, hogy mindent tudjanak rólunk – arról, hogy mi játszódik le bennünk. Ezért bizonyos értelemben mindig álarcot viselünk. Tulajdonképpen folyamatosan szerepet játszunk. Azért leplezzük magunkat, hogy jobb színben tűntessük fel magunkat mások előtt. Nem szeretnénk, hogy olyannak lássanak minket, amilyenek valójában vagyunk. Miért? Azért, mert görcsösen szeretnénk elfogadtatni magunkat.

P. B.: Miért olyan nagy baj ez?
M. T. A.: Ez azért problémás, mert így tulajdonképpen mások – azok, akiknek a tetszését szeretnénk elnyerni – határozzák meg azt a mércét, amelyet követnünk kell a változásban. Ők, a véleményük lesz számunkra mérvadó, a standard, amit követnünk kell. Ezzel nagy rizikót vállalunk, mert lehet, hogy a másik mércéje helytelen, sőt, egyenesen istentelen. De még az is lehet, hogy helyes a másik mércéje, de ha adoptáljuk azt, akkor inkább neki akarunk engedelmeskedni, és nem Istennek. Akárhogy is, a másik ember mércéje bármilyen lehet – lehet igazán keresztyéni is, – lehetséges, hogy éppen az életével cáfol rá az általa fontosnak tartott mércére. Az is előfordulhat, hogy mások mércéjénél feljebb taksáljuk a mi mércénket, aztán a hibáikra ujjal mutogatunk. Nekünk keresztyénként azonban mindig Jézushoz kell mérnünk magunkat. Fel kell ismernünk, hogy Isten mércéjétől vagyunk nagyon távol. Csakis ezután tudjuk felismerni azt is – és fel is kell ismernünk –, hogy szükségünk van egy Megváltóra, Szabadítóra.

P. B.: Egy egyre inkább szekulárisabbá váló világban Isten, illetve Isten igéje egyre kevésbé mérce az emberek számára, a másoknak való megfelelésre pedig mindig az a válasz érkezik, hogy ne törődj mások véleményével, tűzz ki magad elé egy célt, és valósítsd meg, tehát a saját elvárásaidnak akarj megfelelni.
M. T. A.: Igen, ez is lehet ok a változásra. Az alapvető motiváció ebben az esetben az, hogy saját magamnak tudjak megfelelni. Hogy jól érezzem magam. Ne feledjük, hogy továbbra is keresztyénekről és a megszentelődés folyamatáról beszélünk. Ez a motiváció arra a tényre vezethető vissza, hogy a bűn miatt egy állandó szégyenérzet van bennünk. Jól akarjuk csinálni a dolgokat keresztyénként is, hogy magunkra jó szívvel tudjunk gondolni. Megtérünk, utána elkezdünk a megszentelődésben előre haladni, aztán elbukunk, és úgy gondoljuk, hogy ez már nem méltó hozzánk, valakikhez, akik már x éve keresztyének. Egyre jobban nő a távolság aközött, amilyen ténylegesen vagyok, és aközött, amilyennek szerintem lennem kellene. Az utóbbi válik a változás céljává, mércéjévé: az ideál, amilyen szerintem a „jó keresztyén.”

Abban is tetten érhető ez, ahogy sokszor megtért keresztyének beszélnek a „korábbi” bűnös életükről: az emberek – úgy, hogy közben egyébként újra és újra elbuknak – szeretnek magukra „korábbi pornóhasználóként” gondolni, ahelyett, hogy “pornófüggőként” tekintenénk magunkra. Inkább azt mondjuk – múlt időben –, hogy voltak problémáim a “haraggal”, mint azt, hogy “még mindig küzdök ezzel.” Szóval hajlamosak vagyunk magunkra “egykori bűnösként” tekinteni – aki régen, hajdanán bűnös volt, bűnös életet élt. De akárhogy is próbálkozunk, nem fogjuk magunkat jól érezni addig, amíg ragaszkodunk ahhoz, hogy eltoljuk magunktól a korábbi „nagy bűneinket”.

P. B.: De hát az ember nyilván nem szeret magára bűnösként gondolni. Tehát a fejlődésnek van egy íve, és a keresztyén ember is szeret úgy tekinteni magára, mint aki már előrébb tart a bűn elleni harcban.
M. T. A: A probléma itt az, hogy amikor bűnt követünk el, akkor nem úgy gondolunk rá, mint Isten elleni lázadásra, hanem úgy, mint amivel magunk ellen – az önmagunkkal kapcsolatos ideál ellen – vétünk. De nem ez a bűn lényege.

P. B.: Hogyan tudnád összefoglalni, mi az alapvető probléma azzal, ha Istennek akarunk tetszeni, vagy akár másoknak, vagy magunknak szeretnénk megfelelni?
M. T. A.: Chester szerint az, hogy nem működik. Egy ideig meg tudjuk téveszteni magunkat is és másokat is. De soha nem tudunk annyira megváltozni, hogy elnyerjük Isten tetszését. A probléma lényege az, hogy ha Istennek, másoknak vagy magunknak akarunk tetszeni – és ezért akarunk megváltozni –, akkor a változás-projektünk központja mi magunk leszünk. Az egész arról szól, hogy “jól nézzek ki”, hogy imponálóbb legyek. Az egész az én dicsőségemet szolgálja. És itt érkezünk el magához a bűnhöz. Hiszen mi is a bűn? A bűn legbensőbb lényege az, hogy Isten helyett magunkat szeretnék dicsőíteni. Az, hogy a magunk útján akarunk járni, ahelyett, hogy Isten elképzelései szerint élnénk. Ez lényegében nem más, mint hogy elutasítjuk Isten úr voltát, mert mi saját magunk urai akarunk lenni; nem más, minthogy elutasítjuk őt, mint megváltót, mert önmagunk megváltójává akarunk válni. A farizeusokkal szeretünk példálózni: a farizeusok jó dolgokat tettek, és megbánták, ha rosszat tettek. De az evangélium magában foglalja azt is, hogy megbánjuk a rossz okra visszavezethető, helytelen motivációból végrehajtott „igaz” tetteket is. Azt kell megbánnunk, hogy önmagunk üdvözítőjévé akarunk válni. John Gerstner, neves amerikai református teológus mondta egyszer, hogy igazából nem is a bűneink azok, amelyek elválasztanak minket Istentől, hanem a kárhozatos „jó” cselekedetek.

P. B.: Az előbb említett metódusokkal tehát az önközpontúság a probléma, ha jól értem.
M. T. A.: Mélyen a szívünkben ott van a tendencia arra, hogy mindig magunkhoz szabjuk magunkat – arra alapozzuk identitásunkat, amit teszünk. A vallásos emberek is ezt teszik, és azok is, akik nem vallásosak. Van egy szekuláris verziója is annak, amikor a saját teljesítményünkre építjük az identitásunkat. Pl. jól érzem magam, mert jó vagyok a munkámban, mert kimagasló a teljesítményem, mert nagy sikereket értem el. Viszont Jézus arról beszél a Hegyi beszédben (Mt 7,13-27), hogy két választásunk van: két út, két élet, és mindkettőnek más az alapja, más a fundamentuma. Azt gondoljuk, hogy valójában itt a jó élet és a rossz élet közötti választásról van szó, de nem. Jézus egy olyan életről beszél – ez az az alternatíva, amit Jézus maga elvet –, ami rossz alapra épül, vagy hamis motivációkból éltetik. Ez köznapi értelemben lehet egy „jó élet”, egy sikeres, prosperáló, látszólag erkölcsös élet is. Ugye Jézus elutasítja a farizeusok és az írástudók “igazságát” (5,20). A farizeusok és az írástudók azt gondolták ugyanis, hogy igazak, hogy jók, de valójában mindent magukért tettek (7,21-23); vagy azért, hogy elnyerjék mások tetszését, vagy azért, hogy manipulálják Istent (6,1-8). Nem szív szerint voltak igazak (5,21-48). A Jézus által bemutatott két út az önigazultság és a lelki szegénység (5,3.20).

P. B.: Általános dologról beszélsz, de az önigazultság szóhoz a szekuláris, hétköznapi emberekben is negatív konnotációk tapadnak, a keresztyének pedig biztos nem így gondolnak magunkra. Hogyan lehet ezt máshogy kifejezni?
M. T. A.: Beszéljünk akkor csak „igazolásról”, ezzel is kifejezhető, hogy mit jelent, ha magunknak szeretnénk imponálni, és talán kevésbé hangzik negatívan. Igazából mindenki magát akarja igazolni. Igazolni akarjuk, hogy méltók vagyunk Isten kegyelmére, és mások elismerésére. Amikor így érzünk, arra kell gondolnunk, hogy egyedül Krisztusért fogad el minket Isten, nem cselekedetek, hanem hit által. Nem tudsz azért tenni, hogy annál is jobban elfogadjon, mint amennyire már Krisztusban elfogadott téged. Nem az tesz jóvá, igazzá, amit te tettél, hanem az, amit Krisztus tett érted. Tehát az identitásod nem a változásodtól függ. A mennyei király fia vagy. Erről beszél Jézus a Luk 18,9-14-ben. Ez a példázat éppen erről szól. Ugye a farizeus és a vámszedő példázatáról van szó. A farizeus tetszeni akar Istennek. Ezért sorolja az erényeit, a tetteit. Másrészt másoknak akar imponálni, ezért imádkozik mások előtt. A farizeusok nyilván magukkal is elégedettek voltak. Nyilvánvalóan máshogy ítélték meg magukat, mint ahogy a vámszedő. A példázat szerint ő elégedetlen volt önmagával. Nem is gondolta, hogy jó lenne – semmilyen értelemben sem. Egy dolgot tehetett: Istenhez kiáltott kegyelemért. És Jézus hogyan summázza a történetet: úgy, hogy a vámszedő megigazítva ment haza. A farizeus magát akarta igazolni – azaz megigazítani –, de nem sikerült neki. A vámszedő viszont egyedül Isten irgalmában bízott, ezért megigazult.

P. B.: Miért olyan nagy probléma, ha emberek magukat szeretnék igazolni?
M. T. A: Egy keresztyén esetében azért, mert arról tanúskodik, hogy nem érti az evangéliumot. Mi az evangélium? Isten elküldte Jézust, Jézus pedig önmagát adta. Miért? Azért, hogy megigazuljunk. Jézus kereszthalált halt, elhordozta az Atya Isten bűnök feletti jogos haragját – annak teljes súlyát –, azért, hogy elfogadjon minket Isten. Ha magunkat akarjuk igazolni – például jó cselekedetekkel –, akkor valójában indirekt módon kijelentjük, hogy a kereszt nem volt elegendő, hatásában hiányos. Képzeljük el, hogy valaki kifizeti minden anyagi természetű adósságunkat, egy hatalmas adósságot önszántából, és nem vár érte semmit. Miután megteszi, mi megpróbáljuk a teljesen törlesztett összeg ezrelékét megadni önerőből. Totálisan felesleges, ráadásul roppant tiszteletlen.

P. B: Elérkeztünk a régi történethez, a hit és a jó cselekedetek közötti viszonyhoz. 500 éve a reformátorok tisztázták ezt a kérdést. Tényleg olyan nehéz megérteni ezt?
M. T. A.: Úgy tűnik, igen. A lényeg az, hogy nem arra vannak a jó cselekedetek, hogy üdvösséget nyerjünk, hanem azok az üdvösség elnyeréséből fakadnak, lásd Ef 2,8-10. Az elméletet itt azért általában ismerik a protestánsok, mégis, a korábban említett önigazolási hajlam miatt – az önközpontúság miatt,– vissza-visszacsúszunk a hitéletünkben oda, hogy magunk akarunk megdolgozni azért, hogy Isten elfogadjon minket. Ez egy örök probléma, és mindig is ez lesz a hitünkre leselkedő legnagyobb veszély. Sokan emiatt nem részesülnek a megváltás gyümölcseiben, ezért nem haladnak előre a megszentelődésben, mert egyszerűen nem értik az üdvösség és a jó cselekedetek közötti viszonyt, illetve sorrendet.

És mivel nem értik a helyes sorrendet, ezért nem élvezik a megszentelődésből fakadó valódi, Istennek tetsző jó cselekedeteket sem.

P. B.: Mi a jelentősége ennek a sorrendnek a változásunkra nézve?
M. T. A.: Gyakran a cselekedeteinket akarjuk megváltoztatni, de a motívumainkat és mentalitásukat nem – azok továbbra is rosszak. Így aztán a megtérés utáni cselekedeteink és tetteink semmivel sem tetszenek jobban Istennek, mint a régi cselekedeteink. A szentségre törekvés, azaz a megszentelődés mindig a szívben kezdődik. A megszentelődés esszenciája nem a cselekedet, az aktivitás vagy az engedelmesség. A megszentelődés a megváltozott szívről szól, és az abból fakadó, belőle kisarjadó új vágyakról és motivációkról. Ezek vezetnek majd el a megújult viselkedéshez.

P. B.: Tehát lehet úgy jól élni – helyesen cselekedni –, hogy a motivációink közben rosszak?
M. T. A.: Ha nem úgy tekintesz a bűneidre, mint amelyekre már bocsánatot nyertél Krisztusban, akkor a vágyaid, az indulataid és a motivációid továbbra is helytelenek.

P. B.: Hogyan tudjuk ezt ellenőrizni?
M. T. A.: Ezért fontos a folyamatos önvizsgálat. Ha ez elmarad, és felcserélődik ez a sorrend, akkor csak a bűn következményeire fogunk fókuszálni, ahelyett, hogy magát a bűnt gyűlölnénk, és ahelyett, hogy magára Istenre vágyakoznánk.

P. B.: Meg tudod világítani ezt konkrét példával?
M. T. A.: Képzelj magad elé egy alkoholistát, aki leteszi a piát, de csak azért, mert nem akar stigmatizált lenni – nem szeretné, hogy alkoholistaként tartsák számon –, vagy meg akarja menteni a házasságát. A motivációi még mindig rosszak. Jó dolog, hogy letette a piát, de Isten szemében nem vált szentebbé, hiszen ugyanúgy önző vágyak vezették a változásban, amelyek végső soron magát Istent zárják ki az egész folyamatból. Képzelj el egy keresztyént, aki azért kezd el buzgón imádkozni, hogy becsülje a többi keresztyén, vagy csak egyszerűen azért, hogy ne szólják meg. A viselkedése megváltozik, de a motivációi ugyanazok. Ez nem szentség, ez nem megszentelődés (bár tegyük hozzá, magának a közösségi imának ebben is lehetnek pozitív hozadékai).

John Piper mondta: “a megtérés új motivációk és vágyak megszületése, és nem új kötelességeké.” Chester hoz egy klasszikus példát is: a nagy 19. századi baptista prédikátor, Spurgeon nagyszerűen illusztrálta ezt az igazságot. Az ún. “alázatos kertész” történetéről van szó, aki répát vitt a királynak, mert szerette és tisztelte őt. A király cserébe odaadott neki egy részt a földjéből, hogy továbbra is áldásos legyen a kertész munkája, és továbbra is az ország hasznára váljon. Az egyik udvaronc látta ezt, és azt gondolta: répáért birtokot? Hm, jó üzlet. A király elé vezetett egy csodálatos hátaslovat. A bölcs király, aki szívében tudta, miről van szó, elfogadta az ajándékot, és csak annyit mondott: köszönöm. Amikor az udvaronc értetlenkedett, a király azt mondta neki: a kertész azt adta, ami számára a legkedvesebb, de te csak magadat ajándékoztad meg: csak magad miatt – az egyéni érdekeidet szem előtt tartva – adtad a lovat. Nem azért adtál ajándékot, mert szeretsz, hanem azért, mert önmagadat szereted, és cserébe elvártál valamit.”

P. B.: Mi a konklúziója ennek a történetnek?
M. T. A.: Kit szolgálunk, ez a kérdés: önmagunkat, vagy az Istent? A Biblia gyakran beszél jutalomról, de végső soron a jutalom maga Isten – annak öröme, hogy ismerhetjük Istent, és gyönyörködhetünk benne. A változás motivációja tehát ne az legyen, hogy imponálni akarunk Istennek, magunknak vagy másoknak, hanem az indítson minket jó cselekedetekre, hogy Isten már elfogadott minket. Isten új identitást ad nekünk, hívőknek, és ez az új identitás a változás motivációja és a változás alapja.

P. B.: Hogyan lehet jellemezni ezt az új identitást? Mit kell tudnunk róla?
M. T. A.: Az Újszövetség úgy nevezi a hívőket, amilyennek lenniük kell. Nem arról van szó, hogy el kell érnünk valamit, és azért a valamiért erőlködnünk kell. Inkább arról, hogy megkaptunk valamit – az új identitást – és azt meg kell élni, ki kell bontakoztatni. Ezt az új identitást Jézusban kaptuk meg. Érdemes megnézni itt a 2Pt 1,3-9-et: „Az ő isteni hatalma megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket. Ezek által drága és hatalmas ígéreteket kaptunk, hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek, és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban. Éppen ezért teljes igyekezettel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek. Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult.”

Nincs szükségünk semmilyen új dologra – egyszerűen megkaptunk mindent ahhoz, hogy Isten szerint járjunk. Az új identitásunk, amit megkaptunk, képessé tesz minket arra, hogy Istenhez hasonlóvá váljunk.

P. B.: De hogyan fogja valaki megtudni, hogy új identitása va?. Erre magának kell rájönnie, nem? Nem elég elmondani, hogy „új identitásod van, kezdd el megélni!”
M. T. A.: Ez az egész a hittel kezdődik; hinnünk kell Isten ígéreteiben. Ha valaki a keresztyén életét kínlódva, erőtlenül, gyümölcsök nélkül éli, akkor az apostol szerint tulajdonképpen elfelejtette, hogy megtisztíttatott a bűneiből. Megfeledkezett arról, hogy új identitása van.

P. B.: Mit mond maga a Szentírás erről az új identitásról?
M. T. A.: Minimum háromféleképpen beszél róla. Ha az új identitásunk aspektusait látjuk, erős motivációt jelenthet a változásra. Először is, az Atya gyermekei vagyunk, másodszor a Fiú jegyese, harmadszor pedig a Szentlélek temploma.

P. B.: Az első elég általános. Ezzel azért tisztában vannak a hívők. Milyen új dolgot lehet erről mondani?
M. T. A.: Itt érdemes megnézni a Gal 4,4-7-et, 5,13-at, vagy a Róm 6,15-23-at: „De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!” Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.” (…) Mert ti, testvéreim, szabadságra vagytok elhívva; csak a szabadság nehogy ürügy legyen a testnek, hanem szeretetben szolgáljatok egymásnak.”

 

Hajlamosak vagyunk újra és újra a bűn szolgáivá válni. Tudjuk milyen az, amikor próbálkozunk, de nem megy. Ez az, amikor még a saját magunk elé kitűzött mércének sem tudunk megfelelni, lásd újévi fogadalmak. Nem tudunk olyan emberré válni, amilyenné szeretnénk. De Isten elküldte a Fiát, hogy szabadok legyünk. Többé nem a bűn szolgái, hanem az Atya gyermekei vagyunk. Pál a mózesi törvényről beszél ezekben a szakaszokban. A törvény szolgái voltunk. A törvény jó, de nem képes felszabadítani minket, hanem átkot mond ránk. Ránk bizonyítja a bűneinket. A legtöbb, amit tehet, az az, hogy megmutatja, mennyire távol vagyunk attól, amivé válnunk kellene. El kell borzasztania, meg kell, hogy ijesszen. De Isten elküldte a Fiát, hogy megváltsa a szabadságunkat. Nem kell méricskélnünk magunkat semmilyen mércéhez, hiszen maga Isten mondja ki ránk, hogy mi az Ő fiai vagyunk. Erről szól, amikor azt olvassuk, hogy nem a félelem lelkét kaptuk, hanem a Lelket, amely által azt kiáltatjuk, “Abba, Atya”. G. C. Berkouwer református teológus mondta: “a fiúvá fogadtatás, az adopció a megszentelődés alapja, sőt az egyedüli alapja… ha hiszünk benne, tudjuk, hogy mindent megkaptunk, amire szükségünk van, ezért szeretetben és szabadságban a felebarátunk szolgálatára szentelhetjük az életünket.”

Tisztában kell lennünk ezzel, nincs mese: a bűn rabszolgái voltunk, de már Isten gyermekei vagyunk. Ostobaság lenne továbbra is szolgaként élni.

P. B.: Mit jelent ebben a kontextusban a szabadság? Ez a szó mindenkinek mást jelent.
M. T. A.: Biztos nem azt, hogy szabadon követhetek el bűnt – az nem lenne szabadság, azzal csak visszamennénk a bűn szolgasága alá. Képzeljünk el egy alkoholistát, aki tönkreteszi az életét. Elküldik rehabra, le tudja tenni az italt. Nagy nehezen megszabadul az alkohol függőségétől. Majd ezek után, amikor kijön a rehabról, azt mondja, hogy megszabadultam a tehertől, megyek inni, hiszen végre szabadon ihatok. Ez nem szabadság.

P. B.: Mit jelent azt, hogy a „Fiú jegyesei vagyunk?”
M. T. A.: Érdemes először is megnézni az Ef 5, 25-27-et: „Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje; így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen.” Az egyház Krisztus menyasszonya. Jézus, mivel szeret minket, megtisztított minket, és elnyert minket. A Krisztussal való kapcsolatunkat szeretet és intimitás jellemzi. Ez egy unió, egy exkluzív szövetség. Egyre több házasság megy tönkre a hűtlenség miatt, de azért nem egy olyan házasság van előttünk, amire ideálként tekinthetünk ebben a tekintetben. Chester felteszi a kérdést: miért viszek a feleségemnek reggel az ágyba egy bögre teát vagy kávét? Nem azért teszem ezt, hogy hozzám jöjjön, hiszen már a feleségem. Nem kell újra megküzdenem azért, hogy elnyerjem a szívét. Hasonlóképpen van Krisztussal – nyilván átvitt értelemben: ő már a vőlegényünk. Nem azért teszek meg neki valamit, mert félek attól, hogy különben elhagy. A feleségem a házassági szövetség ígérete miatt ragaszkodik hozzám, ugyanúgy, ahogy Krisztus is elkötelezett irántam a szövetségi ígéret miatt. Azért próbálok a házasságomban imponálni feleségemnek – azért kedveskedek neki –, mert szeretem őt, és nem azért, hogy elnyerjem a szeretetét. Krisztussal is így van. Krisztus a vőlegényünk, ezért mi – magától értetődően – szeretjük őt; tetszeni szeretnénk neki és örömmel megtesszük, amit kér tőlünk.

P. B.: Kifejező kép, de egy kicsit félreérthető, és talán a férfiak számára kevésbé érthető, illetve félreérthető.
M. T. A.: Minden bibliai szimbólummal, képpel így van. Ezek kifejeznek, megjelenítenek valamit, de nem lehet egy az egyben alkalmazni minden elemét. Vannak gyülekezetek, ahol a férfiak és nők nyilvános eljegyzési rituálén vesznek részt, ahol összekötik az életüket Krisztussal. Ez nonszensz. A jegyesség, vagy a házasság, mint kép azért lényeges számunkra, mert a kapcsolat jellegét, bensőségességét fejezi ki számunkra, illetve azért, mert a bűn lényegét is jobban megértjük így. Azt nem kell magyarázni senkinek, hogy mit jelent, ha az, akit őszintén, szerelemmel szeretek, megcsal, azaz hűtlenné válik. A Biblia nem véletlenül nevezi a bűnt többször is “paráznaságnak” (lásd Jer 3,7-8; Ez 23,37; Mt 12,39; Jak 4,4–Jel 2,22), azaz házasságtörésnek, vagy megcsalásnak. A bűn azért „házasságtörés”, mert az igazi és őszinte szerelem/szeretet elárulása.

P. B.: Tehát azzal, hogy bűnt követünk el, kvázi megcsaljuk Istent, illetve Krisztust?
M. T. A.: Igen! Tegyük fel a kérdést magunknak! Miért követünk el bűnt? A megcsalást elkövető fél szeretete lanyhul. Abban a pillanatban, amikor elkövetjük a bűnt, jobban szeretjük a bűnt, mint Istent. Azért döntünk a bűn mellette Istennel szemben. Többet várunk tőle – a bűntől. A bűntől azonban nem kapunk viszont szeretetet – lealacsonyít, kihasznál, kontrollál, végül pedig elpusztít. A bűn elvesz tőlünk és semmit nem ad vissza. Lehet, hogy a világot ígéri, de minden ígérete hazugság. A bűn soha nem ad végső és teljes megelégülést. Miért hagyná el egy nő például a vőlegényét – aki Jézushoz hasonlóan erős, szeretetteljes, kegyelmes, csodálatos – valamilyen olcsó, talmi alternatíváért? Maga Pál is erről beszél a korinthusiaknak: “Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szűzként állítsalak benneteket Krisztus elé. Félek azonban, hogy amint a kígyó megcsalta Évát ravaszságával, úgy tántorodnak el a ti gondolataitok is a Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől.” (2Kor 11,2-3). Ez az identitásunk, ezt kell megélnünk. Azt kell megélnünk, amik valójában MÁR vagyunk.

P. B.: Harmadik identitás-aspektusként említetted, hogy a hívő ember a Szentlélek temploma. Általában a keresztyének ezzel is tisztában vannak. Hogy lehet az identitásunknak ezt az oldalát mélyebben, jobban megélni, átérezni?
M. T. A.: Nézzük meg ehhez a követkövező apostoli felszólítás is: “Kerüljétek a paráznaságot! Minden más bűn, amit elkövet az ember, kívül van a testén, de aki paráználkodik, a saját teste ellen vétkezik. vagy nem tudjátok, hogy testetek a bennetek levő Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok, és ezért nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben!” (1Kor 6,18-20). A templom az Ószövetségben a szent hely, ahol Istent dicsőítették, tisztelték liturgikus keretek között. Ennek legszentebb része az ún. Szentek Szentje. Semmilyen szentségtelen, bűnös dolog nem kerülhetett a templommal, és főleg nem a Szentek Szentjével kapcsolatba – ezért kellett az oda évente egyszer bemenő főpapnak részletes eljárásrend szerint megtisztítania magát. Az újszövetségi időkben – így most is – a mi életünk, azaz a keresztyének élete, sőt, az egész keresztyén közösség szent hely, Istennek szentelt hely, templom. A templomot, és benne a különféle tárgyakat, liturgiai segédeszközöket Istennek szentelték, tehát más, profán célokra ezeket nem lehetett használni. Ahogy azt ebben az interjúban is sokszor említettük, a keresztyének a megszentelődés fogalmát használják arra az életre szóló folyamatra, amely során elváltoznak Krisztus ábrázatára – tehát arra, hogy egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá válnak. Igen ám, de amikor az Újszövetség megszentelődésről beszél, gyakran múlt időben fogalmaz, mintha az Istennek már egy elvégzett cselekedete lenne. Valami definitív dolog. Istennek lettünk szentelve, hogy neki szolgáljunk – a Szentlélek már megújított bennünket. A mi dolgunk megélni ezt az új identitást, amit Isten már elvégzett, vagy megalkotott. Erre utal, hogy Isten temploma vagyunk. Fel lettünk szentelve neki, az ő céljaira. Isten jelen van bennünk a Szentlelke által.

Chester így világítja meg ezt: képzeljük el, hogy takarítunk otthon, mert vendégeket várunk. Felmossuk a padlót, megtisztítjuk az ablakokat, elpakoljuk a dolgokat, portalanítunk. Minden csillog-villog. Kiszaladunk a virágboltba egy-két szál virágért, de esik az eső. Csurom vizesek leszünk, saras lesz a cipőnk stb. Mit teszünk? Végigtrappolunk a tiszta lakáson, odamegyünk a szekrényhez, kivesszük a száraz ruhát és átöltözünk a lakás közepén? Nem, hanem először is megszabadulunk minden ruhától MÁR az ajtóban. Szeretnénk tisztán tartani a lakást, hiszen – ne feledjük! – vendégeket várunk. Ezt az analógiát alkalmazzuk az életünkre. A Szentlélek megtisztított minket. Ez egy új kezdet, illetve egy új élet kezdete. Szeretnék betrappolni ebbe az új életbe a régi, koszos, saras, mocskos vágyainkkal, dolgainkkal, bűneinkkel?

P. B.: Ez mind jól hangzik, de hogy ismerem az új identitásom egy-egy oldalát, mennyiben változtat meg?
M. T. A.: Nem szabad elválasztani ezt az ismeretet a Szentlélek megújító munkájától. Ha el lehetne, akkor nem lenne szükség írott kijelentésre. Az értelmünk – gondolataink, hozzáállásunk – és a szívünk változása kéz a kézben jár. Ez az ismeret tehát elengedhetetlen a változáshoz. Ami kihívás –, erről lesz majd még szó –, az valóban az, hogy hogyan éljük meg ezt az új identitást hétfő reggel a munkahelyen, a házasságunkban, a szüleinkkel való kapcsolatunkban, amikor bal lábbal ébredünk, amikor rossz a hangulatunk stb. Vasárnap délelőtt az istentiszteleten ülve viszonylag könnyű Isten gyermekének és Krisztus menyasszonyának lenni. Akkor nehéz, amikor a hangulatunk változó, levertek és idegesek vagyunk, amikor érzelmileg kiszolgáltatott helyzetbe kerülünk, amikor bosszúsak és haragosak vagyunk, amikor vesződnünk kell az emberekkel.

P. B.: Foglaljuk össze röviden, amiről beszéltünk!
M. T. A.: Elsősorban a változásra indító motivációkról beszéltünk – a helytelen és a helyes motivációkról. A Szentírás szerint az indít változásra, hogy élvezzük, hogy megszabadultunk a bűn hatalmától, hogy többé nem vagyunk a bűn rabjai, másrészt az Istenben való gyönyörködés. Ezt tekintetbe véve a következő összegző megállapításokat tehetjük:

1.) a szentségben való növekedés nem valami kínkeserves, kedvetlen, kötelességszerű robotolás, hanem az örömről szól. Tényleg öröm, mert Isten megismerése és az Istennek való szolgálat a lényege. Van benne némi kellemetlenség, hiszen olykor-olykor együtt jár az önmegtagadással, néha kemény és szenvedéssel teli, de a valódi önmegtagadás gazdagít: “Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Hisz mit adhat az ember cserébe a lelkéért?” (Márk 8,34-37). Vannak időszakok, amikor bizony engedelmességre van szükség, de hiszünk abban, hogy az engedelmesség végül mindig örömhöz vezet.

2.) A változás arról szól, hogy mihez kezdünk az elnyert szabadságunkkal. Visszautasítjuk azt, azért, hogy újra magunk köré csavarjuk a bűn láncait, hogy újra a bűn szolgái legyünk, vagy pedig élünk azzal a szabadsággal, amit Isten ajándékozott oda nekünk. Ne feledjük: szabadok vagyunk arra, hogy azzá váljunk, akivé válnunk kell.

3.) A változás által fedezzük fel az istenismeretben és a szolgálatban való gyönyörködést. Olyan sokszor gondoljuk azt, hogy a szentség azt jelenti, hogy lemondunk az élvezetekről, hiszen ezek – gondoljuk – a bűnhöz kapcsolhatók, azért, hogy aztán tisztességes, de örömtelen életet éljünk. A szentség azt jelenti, hogy felismerjük, hogy a bűnhöz kapcsolható élvezet üres és csak rövid ideig tart, míg Isten valódi, teljes, igaz és gazdag örömbe invitál minket, ami örökkévaló.

4.) Ha olyanná válunk, mint Jézus, akkor azt Isten teszi számunkra lehetővé, és nem mi ajánljuk fel teljesítményünkként Istennek. Az új identitás örömét Krisztusban kapjuk meg. Minden azzal kezdődik, amit ő tett meg értünk. Jézus megszabadított minket a bűntől – a bűn hatalmától –, és lehetővé tette, hogy a legszorosabb kapcsolatba kerüljünk vele.

Ha még ezt summázni kellene, Chester szavaival azt mondhatjuk, hogy két „ünnepre” kaptunk meghívást: az egyik Istené, a másik a bűné. Isten arra hív minket, hogy benne gyönyörködjünk, megelégedésre leljünk a közvetlen közelében. A bűn viszont, bár sokat ígér, nem szabadít meg semmitől, és roppant magas árat követel: kettétört életeket, megtört kapcsolatokat, be nem teljesült reményeket, végül pedig halált és kárhozatot.