3
aug
2020

Meg tudsz változni IV. (Hogyan fogunk megváltozni?) – beszélgetés Tim Chester “You can change” című műve kapcsán a megszentelődésről

Az interjú korábbi részei: 1. rész, 2. rész, 3. rész

Parti Benedek.: Önmagában az, hogy változni akarunk, keresztyéni szempontból nem rossz dolog. Milyen probléma merülhet fel mégis egy ilyen vágy megjelenésével?
Márkus Tamás András.: Természetesen nem rossz. Mindenképpen jó, ha érezzük, hogy valami nem stimmel velünk, és ezen szeretnénk változtatni. A probléma azzal van, ahogy nekifogunk a változásnak. Alapjáraton magunkat próbáljuk megváltoztatni. Esküket teszünk, újévi fogadalmakat. Megígérjük, hogy soha többé… Kijelölünk konkrét időpontokat, határidőket, és vagy nem történik semmi, vagy csak rövid ideig tartunk ki.

P. B.: Manapság számtalan olyan könyvvel találkozunk, amelyek éppen arról szólnak, hogy hogyan tudjuk magunkat megváltoztatni: kulcsokat, technikákat, lépéseket, programokat ajánlanak ahhoz, hogy megváltozzunk. Pszichológusok, coach-ok, trénerek ezrei, tízezrei élnek ebből, hogy segítenek kiaknázni a bennünk rejlő erőt, képességeket.
M. T. A.: A keresztyén álláspont az, hogy lényegi változás a „bennünk rejlő potenciál” felfedezésével, kiaknázásával nem érhető el. Magyarul nem tudjuk magunkat önerőből megváltoztatni, és ezt külső segítséggel sem érhetjük el. Technikák és fogadalmak legfeljebb csak felületi kezelést jelenthetnek Jézus szerint, mivel a bűn belülről, a szívünkből fakad. Lehet, hogy a rituáléink megváltoztatják egy időre a viselkedésünket, de nem képesek megváltoztatni a szívünket. Keresztyénként nem rossz beidegződések ellen küzdünk, mert ezek csak következmények. Mi a bűnös természettel vesszük fel a harcot, de csak azután vagyunk erre képesek, miután Isten természetfeletti munkája során átalakított minket.

P. B.: Erre mondhatja valaki, hogy a keresztyéneknek van törvénye, például a Tízparancsolat, ami megmondja, hogy mit csináljanak, és mit ne. De azért többségében nem azt látjuk, hogy – legyen szó akár keresztyénekről, – az emberek nagyobb része eszerint élne.
M. T. A.: Sokan gondolkodnak így: hitből lettünk keresztyének, hitből léptünk rá a megszentelődés útjára, de a törvény megtartása által haladunk ezen az úton folyamatosan előre. Ez először jó ötletnek tűnik, hiszen a törvény egy olyan erénylista, amit maga Isten adott közre. Tökéletes. De Pál mást mond. Ugyanúgy kell folytatni, ahogy elkezdtük: „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne. Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb” (Kol 2,6-7); Ó, esztelen galaták, ki igézett meg titeket, akiknek szeme előtt úgy írtuk le Jézus Krisztust, mintha közöttetek feszítették volna meg? Csak azt szeretném megtudni tőletek: a törvény cselekvése alapján kaptátok-e a Lelket, vagy a hit igéjének hallása alapján? Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben akarjátok befejezni?” (Gal 3,1-3) A keresztyén élet úgy kezdődött el, hogy vettük a Lelket azáltal, hogy elhittük, Jézus értünk szenvedett és halt meg. Butaság azt hinni, hogy innentől kezdve viszont megy majd a saját erőnkből is (Gal 3,1-3). A könyv egyik kulcsgondolata így hangzik: Jézus Krisztusba vetett hit által lettünk keresztyének, Jézusba vetett hit által vagyunk most is keresztyének, és Jézusba vetett hit által növekedünk a keresztyén életben. C. Rylie püspök mondta: ha a megszentelődésről van szó, akkor a menetrend egyszerű és világos. Krisztussal kell kezdenünk, és folyamatosan ahhoz kell ragaszkodni, amivel elkezdtük. Ha a törvények és szabályok által akarunk előre haladni, akkor valójában csak visszafelé teszünk lépéseket, hiába hivatkozunk arra, hogy a Tízparancsolatot követjük.

P. B.: Akkor mi a Törvény, a Tízparancsolat szerepe a keresztyének életében?
M. T. A.: A törvény csak annyit tud megtenni, hogy megmutatja, nem tudjuk magunkat megváltoztatni. Világossá teszi számunkra is, hogy képtelenek vagyunk elég jók lenni ahhoz, hogy Isten elfogadjon. A törvény szerepe az, hogy rámutasson arra az igazságra, amit Krisztus testesít meg, lásd Róm 3,21-22: „Most pedig törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot is tesznek a törvény és a próféták, mégpedig Isten igazsága a Jézus Krisztusban való hit által minden hívőnek.” A törvény tehát nem a változás kiindulópontja, de fontos szerepet tölt be: megmutatja határainkat, a változásra való képtelenségünket azért, hogy Krisztus karjaiba meneküljünk.

P. B.: Ha jól értem, keresztyénként ezt nem értjük sokszor, és a törvény segítségével szeretnénk megszentelődni.
M. T. A.: Igen. Bár itt azért fontos valamit megjegyezni. A törvény, mint Isten írott igéjének szerves része, ami Krisztus szerint is rá mutat és róla szól, fontos szerepet tölthet be a megszentelődésünkben, hiszen kinyilvánítja számunkra, hogy mit jelent a szentség. A baj akkor kezdődik, amikor a törvénnyel visszaélünk, mert törvény által akarunk megszentelődni, és azért tesszük ezt, mert mélyen belül úgy gondoljuk, hogy ez szavatolja az üdvösségünket. Egyébként mindannyian hajlamosak vagyunk a legalizmusra – arra, hogy szabálylisták szerint éljünk. Két okból is szimpatikus lehet ez: először is azért, mert „menedzselhetővé” teszi a megszentelődést; gondoljunk az írástudóra, aki arról tudakozódik Jézusnál, hogy ki a felebarátja, amire Jézus az irgalmas samaritánusról szóló példázattal válaszol, ezzel teljesen lerombolva az emberszeretet “menedzselhető” aspektusát. Másodszor a törvényeskedés azt a benyomást kelti, mintha megszentelődésünk magunknak köszönhetnénk. Mintha mi csinálnánk. Sokszor így vélekedünk magunkban: “Igen, kegyelem által nyertem üdvösséget, de jó ember vagyok, éspedig azért, mert ma ezt és ezt megtartottam, megtettem, szellemi értelemben fegyelmezett voltam.” Természetesen ezt így nem gondoljuk végig, de érzés szinten ez motivál. Ennek az egyik velejárója, vagy mellékhatása az, hogy összehasonlítgatjuk magunkat másokkal. Azt próbáljuk ellenőrizni, hogy szentebbek, jobbak, ügyesebbek vagyunk-e másoknál. Tehát a törvényeskedés szükségszerű következménye, hogy folyamatosan összevetjük a viselkedésünket, a cselekedeteinket másokkal.

 

P. B.: A legalizmusról ma nagyon sokat beszélnek, szinte mindenki ezt veti a másik keresztyén szemére, sőt, számtalan keresztyén közösséget illetnek ezzel a váddal. Túl könnyűnek és kézenfekvőnek tűnik a legalizmussal dobálózni, nem gondolod?
M. T. A.: Senki sem gondolja magát törvénykezőnek. Lehet, hogy éppen az a legnagyobb legalista, aki másokat szívesen illet ennek vádjával. Alig találkoztam olyan keresztyénnel, aki őszintén megvallotta volna, hogy ő márpedig legalista, vagy hajlamos a legalizmusra. Pedig egy bizonyos szinten mindenkit jellemez. Azt gondoljuk, hogy egyszerűen csak komolyan vesszük a szentségre törekvést. Ezt nevezi úgy az apostol, hogy “bölcsesség látszata”: „Ha tehát Krisztussal meghaltatok a világ elemei számára, miért terhelitek magatokat olyan kötöttségekkel, amelyek csak az e világ szerint élőkre kötelezők: „Ne nyúlj hozzá, ne ízleld meg, ne is érintsd!” Azokról van itt szó, amik arra valók, hogy elfogyasztva megsemmisüljenek. Ezek csupán emberi parancsok és rendelések. Ezeknek a megtartása a bölcsesség látszatát kelti ugyan a magunk csinálta kegyeskedés, az alázatoskodás és a test sanyargatása által, valójában azonban semmi értéke és haszna nincs, mert öntelt felfuvalkodottsághoz vezet.” (Kol 2,20-23). Chester nem finomkodik. Azt mondja, ha látni akarunk egy legalistát, nézzünk tükörbe. Mélyen a szívünkben igenis legalisták vagyunk, ott van ez mindannyiunkban. Az egészben az a legironikusabb, hogy azért vagyunk legalisták, mert le akarjuk győzni a bűnt, de – és ez a gond –, a magunk módján, Isten nélkül szeretnénk ezt elérni. Csakhogy éppen ez a típusú függetlenség a bűn gyökere: az Istentől való függetlenedés, az, hogy nélküle akarunk boldogulni.

P. B.: Ha jól értem, ironikus, hogy a bűn ellen Isten nélkül akarunk küzdeni. Mi a megoldás, hogyan lehet ezt tetten érni?
M. T. A.: El kell fogadni, hogy mindannyian ezt tesszük, még ha különböző szinten is – ki látványosabban, ki kevésbé látványosan. A megoldás az, hogy nem csak a bűneinket, hanem az „igazságunkat” is meg kell bánnunk. Pál apostol ezt a következőképpen teszi meg: Pedig nekem lehetne bizakodásom a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy testben bizakodhat, én még inkább: nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az egyház üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam. Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem Krisztusért.Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által Istentől van igazságom a hit alapján. (Lásd Fil 3,4-9). Pál az újjászületése előtt úgy gondolta, hogy kifogástalan a pedigréje és az élete. Tisztában volt a származásával, tudásával, képességeivel. De amikor meglátja Krisztust, rájön, hogy az egész semmit sem ér az üdvösség tekintetében. Amit korábban előnyként könyvelt el, most hátránynak ítél. Felfedezi, hogy a szabályokra – vagy általában a teljesítményünkre – épülő igazságosság valójában nem is igazság. Meg kell bánnia, és le kell tennie saját igazságát; mindezt hit által kell megtennie.

P. B.: Tudsz mondani egy hozzánk közelebbi példát is? Pál maga a farizeusok pártjához tartozott, ezért talán, mint példa túl egyértelmű.
M. T. A.: Chester említi a jól ismert dalszerző és dicsőítésvezető Bob Kauflin példáját. Ő maga vallott hároméves pokoljárásáról, depressziójáról, pánikfélelmeiről. Reménytelenségében odament egy lelkészhez, aki nagy meglepetésére azt mondta neki, hogy nem elég reménytelen. Kauflin azt hitte, viccel, de a lelkész elmagyarázta, miért mondta azt, amit: ha abszolút reménytelen vagy, akkor nem fogsz többé abban bízni, hogy te mit tehetsz azért, hogy megváltoztasd az életed. Csak ez a típusú reménytelenség vezet el oda, hogy minden magadba vetett bizalmat eleressz, és elkezdj Jézus Krisztusban hinni; abban, amit ő már elvégzett érted a kereszten.

P. B.: Tehát a változás kulcsa az, hogy a magadba vetett bizalomról lemondasz?
M. T. A.: Igen, de ez nem azt jelenti, hogy teljesen passzív szemlélőként vagyunk jelen benne. A megszentelődésben való előrehaladás, a keresztyénség szerinti változás lényege, hogy az embereket nem analízis vagy terápia változtatja meg, de még csak nem is bibliai analízis. Egyedül Isten változtat meg.

P. B.: Hogyan változtat meg Isten?
M. T. A.: A Szentháromság Isten munkája a mi változásunk: az Atyáé, a Fiú és a Szentléleké. A Szentháromság mindhárom személyének van benne szerepe, mégpedig specifikus szerepe.

P. B.: Mi az Atya szerepe benne?
M. T. A.: Nézzük meg ehhez a Zsid 12,10-11-et: Mert ők (a földi apáink/szerk.) rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk. Az első pillanatban ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.” Az Atya szerepe a megszentelődésben való terelgetésünk, kicsit keményebben fogalmazva a nevelés. Isten nem bünteti az övéit – azaz a hívő keresztyéneket –, hanem fenyíti. Fontos tudni, hogy ez – a fenyítés – mindig szeretetből fakadó cselekedet. Minden számunkra nehéz, kellemetlen szituációt arra használ Isten, hogy gyengítse a világhoz való kötődésünket. A földi apák célja, hogy a gyermeküket jó értelemben megneveljék – erkölcsös, normális emberekké neveljék, akiknek jó tulajdonságaik vannak és akik tudnak viselkedni. Ez a nevelés célja. Isten is ezt csinálja, de az ő munkája tökéletes. Még Isten bűntelen Fiáról is azt olvassuk, hogy Isten szenvedések által tette tökéletessé emberségében (Zsid 2,10). Ugyanezt az igazságot hangsúlyozza a Jn 15,1-2: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi, és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen.” A szőlősgazda, aki lemetsz minden olyan szőlővesszőt, ami rossz irányba nő, vagy rossz gyümölcsöt hoz. Hasonlóképp a mi mennyei Atyánk is lemetszi a gyümölcstelen ágakat. Isten gyümölcstermővé akar minket tenni. Istennek minden hívő számára egyedi, életre szóló és teljes tréningcsomagja van. Mindent a javunkra fordít, hogy hasonlóak legyünk a Fiához: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött” (Róm 8,28-29).

P. B.: Mi a Fiú szerepe ebben?
M. T. A.: Chester a Róm 6,1-7-et idézi: „Mit mondjunk tehát? Maradjunk a bűnben, hogy megnövekedjék a kegyelem?Szó sincs róla! Akik meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk még benne? Vagy nem tudjátok, hogy mi, akik Krisztus Jézusba kereszteltettünk, az ő halálába kereszteltettünk? A keresztség által ugyanis eltemettettünk vele a halálba, hogy amiképpen Krisztus feltámadt a halálból az Atya dicsősége által, úgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, még inkább eggyé leszünk vele feltámadásának hasonlóságában is. Hiszen tudjuk, hogy a mi óemberünk megfeszíttetett vele, hogy megerőtlenüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljunk a bűnnek. Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől.” Ez a szakasz arról szól, hogy a régi énünk el lett temetve. Halálra adattunk. Krisztus halála és feltámadása bennünk ment végbe. A régi énünk, az óember – ami Ádámban voltunk (Róm 5,12-21) – feszíttetett meg. Az óember – tehát a régi természetünk – a bűn hatalmában állt. A bűn szolgái voltunk. De most Krisztussal eggyé lettünk – ugye ezt ábrázolja ki a keresztség. Eggyé váltunk Krisztussal az ő halálában. Az ő halála a mi óemberünk halála egyszersmind. De egyesültünk Krisztussal a feltámadásában is: egy új ént kaptunk és egy új életet. Jézus elhordozta bűneink büntetését, ezentúl szabadok vagyunk arra, hogy Istennek éljünk. Egyrészt megszabadított – szabadságot kaptunk –, másrészt meghív minket arra, hogy élvezzük ki ezt az új szabadságot és éljünk a privilégiumainkkal.

P. B.: Akkor miért nem élünk ezzel a szabadsággal? Mi a probléma?
M. T. A.: Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy továbbra is harcolnunk kell a bűnnel. Olyanok vagyunk, mint azok a szolgák, akik reflexből még mindig ugranak a régi mesterük szavára. Vagy – Chester egy másik példát is említ –, mint akiknek a sérült lábát meggyógyították már, de még megszokásból sántítanak. Vagy olyanok, mint akik börtönből szabadultak, de még mindig felriadnak óránként, amikor ellenőrzés volt a börtönben. De mégiscsak történt egy komoly változás: nemet tudunk mondani a kísértésre, hiszen már nem vagyunk a bűn hatalma alatt.

P. B.: Mit jelent ez pontosan? Elég ez a változáshoz?
M. T. A.: Új motiváció jelenik meg a keresztyén emberben, hogy küzdjön a bűnnel. Nem vagyunk többé a törvény alatt – kegyelem alatt vagyunk. Tulajdonképpen mindenki azt gondolja, hogy a törvény és a legalizmus motivál minket a leginkább arra, hogy azt tegyük, ami „jó”. Teljesen mindegy ebben a tekintetben, hogy valaki ismeri-e tételesen a parancsolatokat – a Tízparancsolatot, vagy az egész Tórát –, tehát mindegy, hogy valaki ortodox zsidó, keresztyén vallású, vagy esetleg ateista, szekuláris, agnosztikus stb. Az utóbbiak is törvény szerint cselekszenek. A motivációjuk megegyezik a „vallásos” törvénykező motivációjával. De keresztyénként tudjuk, hogy a kegyelem tesz minket alkalmassá arra, hogy Istennek éljünk, lásd Róm 6,14: „Hiszen a bűn nem fog uralkodni rajtatok, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt éltek.” A kegyelem leigázza a szívünket.

P. B.: Ez igaz, de ha nincs gyümölcs – magyarul nincsenek látható, érzékelhető tettek, mentalitás, hozzáállás egy keresztyén részéről –, akkor ezek puszta szavak maradnak. Végső soron tehát mégis a cselekedetek számítanak, legalábbis akkor, amikor valakiről el szeretnénk dönteni, hogy megtért keresztyén vagy sem.
M. T. A.: Inkább úgy mondanám, hogy ha van benső változás, akkor annak lesznek látható következményei is. De a sorrend akkor sem cserélhető fel. Nézzük meg a Jn 15,4-et: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem.” Ha szőlővesszőt látsz szőlőfürt nélkül, akkor arra következtetsz, hogy a növény halott. Ha valakin nem látjuk a szentséget, jogosan következtetünk arra, hogy nem beszélhetünk megtért keresztyénről. Azt viszont látni kell, hogy nem a gyümölcstermés tesz minket valódi keresztyénné, ahogy nem a szőlőszem, vagy szőlőfürt eleveníti meg a vesszőt. A szőlőtő ad életet a szőlővesszőnek. A szőlőszem csak arról tanúskodik, hogy a vesszőhöz eljut a tápanyag, az élet a tőből. Hasonlóan történik a keresztyének életében: Krisztus jó cselekedeteket hoz létre – ha úgy tetszik, teremt bennünk –, de a jó cselekedeteink csak külső jelei annak, hogy élet van bennünk.

P. B.: És mi a Szentlélek szerepe ebben a folyamatban?
M. T. A.: Átalakulásunk a Szentlélek különleges munkája, lásd 2Thessz 2,13: „Mi pedig hálával tartozunk Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által.” Isten a Szentlélek által erővel ruház fel minket, hogy új életet tudjunk élni. A megszentelődésünk az újjászületéssel kezdődik, ami ugyancsak a Szentlélek munkája. A Szentlélek új életet ad nekünk. Maga a Lélek az, aki képessé tesz minket arra, hogy bízzunk Jézusban, mint Megváltónkban – ez a hit –, és hogy alávessük magunkat Jézusnak, úgy, mint Úrnak – ez utóbbi tulajdonképpen a bűnbánat. De a Lélek tesz minket képessé arra is, hogy növekedjünk hitben és engedelmességben. A Lélek kelti fel bennünk a vágyat, hogy azt tegyük, ami jó, és hogy szembeszálljunk régi bűnös vágyainkkal, amelyek arra sarkallnak, hogy azt tegyük, ami rossz. Nekünk egy dolgunk van, követni a Lélek vezetését.

P. B.: Ez így elég általánosnak hangzik. Meg tudod világítani egy példával?
M. T. A.: Chester a következő példát használja: képzeljük el, ahogy a gyereket az apja festeni tanítja. Megfogja a kezét, amiben az ecsetet tartja, és vezeti azt. A Lélek is így vezet minket az életben. Akkor is a Lélek vezetését kell követnünk, ha a bűnös természetünknek nem tetszik. Ha konfliktust tapasztalunk – és biztos, hogy fogunk –, a Lélek vezetését kell követnünk. A Lélek kelti fel a vágyat bennünk, hogy szeretni tudjuk embertársainkat és hogy szembe tudjunk szállni az egoista, önző vágyainkkal. Így lettünk megteremtve. Eredetileg a törvény a szívünkbe volt vésve (Deut 6,6). Sajnos a valóság az, hogy a bűneset után a bűn az, ami szívünkbe van belekarcolva (Jer 17,1). Isten megígérte, hogy Szentlelke által felírja szívünkre a törvényét (Jer 31,31-34). A Lélek ilyen értelemben a mi “szabályunk.” Olyanok vagyunk, mint a menyasszony, aki örömében finom ételeket készít. Nem azért, mert valami szabálykönyv erre kényszeríti, hanem azért, mert szereti a férjét. A Lélek az, aki felkelti bennünk az új vágyat Krisztus, a vőlegényünk iránt. A Szentháromság maga, tehát a három isteni személy közösen munkálja ki az életünkben a szabadságunkat és szentségünket.

P. B.: Az, hogy a törvény fel van írva a szívünkre, és hogy a Szentlélek vezetését követjük, még mindig túl általánosnak hangzik. Miben más egy keresztyén helyzete azon túl, hogy másban hisz és más elveket követ?
M. T. A.: Ezt úgy fejezi ki Chester, hogy a változás a keresztyének DNS-be van kódolva. Nyilván átvitt értelemben, de mégis kifejezi, hogy egy keresztyén természete más, egészen egyedi. Nézzük meg az 1Jn 3,9-et: „Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született.”

P. B.: De most épp arról beszélünk, hogy változni szeretnénk, előrébb haladni a megszentelődésben, hiszen keresztyénként zavar, hogy vannak makacs bűneink, amelyektől meg szeretnénk végre szabadulni.
M. T. A.: Így van, sőt, az előbb említett igével szembe szokták állítani azt, amit az előbb idézett János mond máshol (1,8) „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság.”

P. B.: Akkor most mi van? Úgy tűnik, a kettő ellentmond egymásnak. Nem születtünk Istentől, vagy pedig megcsaljuk magunkat?
M. T. A.: Úgy tűnik, de valójában nem mondanak egymásnak ellent, sőt, ha közelebből megnézzük ezeket a sorokat, reményre adhatnak okot. Nézzük meg az 1Jn 3,4-8-at: „Aki bűnt cselekszik, a törvényt is megszegi, mert a bűn törvényszegés. Azt pedig tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, és hogy őbenne nincsen bűn. Aki őbenne marad, az nem vétkezik: aki vétkezik, az nem látja és nem ismeri őt. Gyermekeim, senki meg ne tévesszen titeket: aki az igazságot cselekszi, az igaz, mint ahogyan ő is igaz. Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerombolja.” Jézus nélkül soha nem szabadulnánk meg a bűn láncaitól. De Jézus eljött, hogy megszabadítson minket a bűntől és hogy megtörje a Sátán hatalmát. Ez egy folyamat, aminek a célja az, hogy olyanok legyünk, mint az Isten. Ez a folyamat még nem ért véget, ezért esünk bűnbe. Viszont nem vagyunk a bűn szolgái többé, ezért aztán képesek vagyunk változni. Sőt – és itt térünk vissza a DNS gondolatához – János azt mondja, hogy a szentség bele lett írva a DNS-ünkbe, hiszen mi, hívő keresztyének Istentől születtünk. Ezért mondja János később, a 4. fejezetben: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent.” A szeretet is a DNS-ünk része.

P. B.: Egy picit kifejtenéd bővebben, hogy mire gondol Chester a DNS említésekor? Mit jelent az, hogy belénk van kódolva a változás?
M. T. A.: Azt mondja, ahogy az emberek egyre idősebbek lesznek, egyre inkább hasonlítanak a szüleikre. Ez nem igényel különösebb erőfeszítést, ez a genetikánkból fakad. Valami hasonló játszódik le a mennyei Atyánkkal való kapcsolatunkban is. János a „mag” szót használja, de tulajdonképpen ugyanerről beszél. A biológiai születésünknél – lásd bűneset, – a bűnre hajlamos természetet örököltük földi apánktól; viszont Istentől, a mennyei apánktól a szentségre törekvő új természetet örököljük. Tehát nem tudom magam olyanná változtatni, mint amilyen az apám – nem tudok önerőből hasonlítani rá. Így van ez a megszentelődéssel is.

P. B.: Tehát a megszentelődés bizonyos értelemben keresztyéni létünkből fakad, kvázi automatikus.
M. T. A.: Mondjuk úgy, hogy ideális esetben igen. Úgy gondolunk sokszor a megszentelődésre, mintha egy sziklát kellene felgörgetni egy hegy tetejére. Ha nem koncentrálunk, nem figyelünk eléggé, a szikla visszagurul, és kezdhetünk mindent elölről. Chester szerint jobb lenne úgy elképzelni a megszentelődést, hogy a sziklát a hegyről lefelé görgetjük. Azért jobb ez a kép, mert kifejezi a folyamat visszafordíthatatlan, szükségszerű jellegét. Ne felejtsük el, hogy Isten végzi elsősorban ezt a munkát, és amit Isten egyszer elkezd, azt be is fejezi. A szomorú az, hogy csak hagyni kellene Istent munkálkodni, de mi sokszor felfelé akarjuk görgetni azt a sziklát, vissza a hegy tetejére. Mintha azt mondanánk: „egyelőre még ne változtass meg, szeretnék még bűnöket elkövetni!”

 

P. B.: Többször is hangsúlyoztad – gondolom többször is említi Chester –, hogy a megszentelődés Isten munkája. Hagyományosan a protestáns teológia szerint az újjászületés 100%-ban Isten munkája, de a megszentelődésben van az embernek is szerepe.
M. T. A.: Ez így van, de a „van benne az embernek is szerepe” többféleképpen is értelmezhető: van helyes és helytelen értelmezése. Nagyon-nagyon sokan gondolják azt, hogy a megtérés mindenestől Isten munkája, de a megszentelődés egyfajta együttműködés Isten és ember között – a felét odatesszük mi, a másik felét odateszi Isten. Chester szerint egyik állítás sem állja meg a helyét. Igen, a megtérés teljes mértékben Isten munkája, mégis van felelősségünk abban, hogy hittel és bűnbánattal reagáljunk Isten hívására. Ugyanakkor az is igaz – ezt később szoktuk belátni –, hogy már maga a hit és a bűnbánat is Isten munkája bennünk; az Ő ajándéka számunkra. Ezért mondhatjuk, hogy a megtérés teljes mértékben Isten kegyelmétől függ. Ugyanakkor – bár Isten a kezdeményező és ő mindvégig segít minket az üdvösség egész folyamatában, az elejétől a végéig – a hitben és a bűnbánatban a folyamat aktív résztvevőjévé válunk mi is (lásd 1Kor 15,10 és Fil 2,12-13).

P. B.: Mi a különbség a kettő között, az újjászületés/megtérés és megszentelődés között?
M. T. A.: Beszéljünk inkább a megigazítás és a megszentelődés közötti különbségről, mert jobban kirajzolódik, mintha a megtérésről beszélnénk, ami igazából Isten bennünk zajló, újjászülő munkájára adott válasz. Van tehát egy lényeges különbség a megigazítás – amikor jogi értelemben a kapcsolatunk helyreáll Istennel, – és a megszentelődés – amikor Istenhez hasonlóvá válunk – között. Amikor az ember megtér, ami egy konkrét, pontszerű esemény, még ha nem is így érzékeli mindenki, Krisztus igazsága tulajdoníttatik, vagy számíttatik be neki (Róm 4,4-8). Ekkor egyesülünk Krisztussal (Róm 4,25). Ez az az „esemény”, amely reményt ad számunkra az utolsó ítéletre vonatkozóan (Róm 5,1-2; 9-10), ezért nem megyünk kárhozatra. Erről azt kell tudni, hogy egy idegen igazságot, Krisztus igazságát számítja be nekünk Isten. Ez azon alapul, amit Krisztus tett, tehát rajtunk kívülálló dolog. Semmilyen szerepünk nincs benne. A megszentelődés viszont bennünk játszódik le. Az egész arról szól, hogy mi megváltozunk. A megigazítás a státuszunk megváltozásáról szól Isten szemszögéből, a megszentelődés viszont a szívünk és a természetünk megváltozásáról. Jól kitapintható a különbség, jóllehet nem szabad elválasztani egymástól a megigazítást és a megszentelődést. Mindkettő alapja a Krisztussal való és hit által megvalósuló uniónk. Azért igazíttatunk meg, mert egyesültünk Krisztussal, aki igaz. Ez az unió, egyesülés kihatással van az életünkre is, ez az életváltozásunk alapja. Kálvin mondja: „hittel ragadjuk meg Krisztus igazságát, egyedül ezért engesztelődik meg irántunk Isten. Ezt pedig nem tudod másképp megragadni, csak úgy, hogy ugyanakkor a megszentelést is megragadod. Krisztus ugyanis igazságul, bölcsességül, szentségül és váltságul adatott nekünk. Krisztus tehát senkit sem igazít meg úgy, hogy ugyanakkor meg ne szentelné (…); e jótétemények között állandó és felbonthatatlan kapcsolat van.” (Institutio, 3.16.1.)

P. B.: Látjuk mi a különbség, nézzük meg a közös pontot. Ha jól értem, mind a megigazítás, mind a megszentelődés hit által megy végbe.
M. T. A.: Igen, ez a közös bennük. Hit által egyesülünk Krisztussal, de ez a forrása a keresztyén életnek is, tehát hit által szentelődünk meg. Hit által kegyelemből bontakozik ki bennünk az elnyert új identitás. Hit által követjük a Lélek által kimunkált új kívánságokat. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert – még egyszer szeretném kiemelni, – a református/evangelikál hagyományra sokan úgy tekintenek, mintha az azt tanítaná, hogy a keresztyén élet kezdete isteni tett, de az utána következő rész emberi erőfeszítés eredménye, egyfajta válasz a megigazítás Isten által véghezvitt aktusára. Mintha hit által megigazulnánk, de utána a megszentelődés emberi erőfeszítések árán valósulna meg – azáltal, hogy próbáljuk megtartani a törvényt, pontosabban betartani a törvény egyes előírásait. Szögezzük le: a biblikus-evangéliumi tanítás nem ez. Hittel és bűnbánattal kezdődik a keresztyén élet, és hitben és bűnbánatban folytatódik.

P. B.: Ez egészen konkrétan mit jelent?
M. T. A.: Azt, hogy egy hívő életében bizonyos értelemben minden egyes nap a megtérés megújításáról szól. Luther 95 tételének első pontja így hangzik: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: „Térjetek meg!” – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen.” Minden nap „frissen”, hittel és bűnbánattal közeledünk az Úrhoz. Újra és újra felidézzük – ha úgy tetszik, aktivizáljuk – az első szeretetet. A hit pedig az evangéliumból – az evangélium hallásából, ismeretéből – ered, tehát végső soron magát az evangéliumot kell újra és újra, minden nap felfedezni, meghallani és megérteni. Ezért van az, hogy a keresztyén hitélet tengelye az istentisztelet, amelynek szerves része az igehirdetés – újra és újra az evangéliumot halljuk.

Összefoglalásképp Chester érzékletes példát említ: mindannyian hallhattuk már Odüsszeusz és a szirének történetét. A szirének csodás hangú, de gyilkos természetű tengeri nimfák voltak, akik egy kis szigetcsoporton éltek, és a tengerészeket szándékosan úgy megbabonázták az énekükkel, hogy azok a hajójukkal fennakadjanak a partmenti sziklákon és meghaljanak. Odüsszeusz emberei fülét viasszal tömte be, magát pedig az árbóchoz kötöztette, így menekültek meg. Ez a legalizmus megközelítése. Befedjük a szemünket és bedugjuk a fülünket törvényekkel, parancsokkal és rendelkezésekkel, azért, hogy ellenálljunk a kísértéseknek. Van azonban egy másik megközelítés is: Orfeusz az argonautákat úgy mentette meg a szirénektől, hogy lantjátékkal kísért dalaival túlzengte éneküket. Ez a hit útja. Az evangélium, a kegyelem „zenéje” sokkal szebb, mint a bűn csábítása, de ahhoz, hogy meghalljuk, hitre van szükségünk.

Hozzászólás írása