A pápizmus valódi arca – Valóban veszélyben a protestánsok üdvössége?

Simon Gábor római katolikus pap, a Szent X. Piusz Papi Testvérület tagja legújabb bejelentkezésének a címe meglehetősen provokatív: Ha protestáns vagy, veszélyben az üdvösséged. Nyilvánvalóan ez az a fő gondolat, mondhatni, vezéreszme, amelyre felfűzi mintegy szemléltetésképp a protestantizmust és a protestánsokat illető egyéb kijelentéseit. Ezekben nincs köszönet a protestánsok számára. Végeláthatatlanul záporoznak az újabb és újabb sommás megállapítások.

Természetes, hogy ez a formátum (YouTube-videó) nem teszi lehetővé, hogy egy témát minden oldalról körbejárjon az adott tartalomgyártó. Egy római katolikus pap részéről a protestánsokkal szembeni polemikus tónus sem igazán meglepő. Ezzel számolnia kell annak, aki hitéleti vitákra adja a fejét. Ugyanakkor a méltányosság – lévén, egy magát keresztyénnek tartó emberről, ráadásul klerikusról van szó – elvárható lenne, már csak a kilencedik parancsolat értelmében is. A méltányosság nem egyenlő azzal, hogy „kesztyűs kézzel” bánik a protestánsokkal, és kíméli őket – méltányosnak lenni egyszerűen azt jelenti, hogy nem terjesztünk nyilvánvaló hazugságokat, rosszindulatú pletykákat, rágalmakat. De nem, Simon Gábor az ellenreformáció és az azt követő „fekete öves” pápizmus érveit szedi ujjhegyre, és mindenféle skrupulus nélkül, kimérten, szenvtelenül sorolja őket. Így tehát a protestantizmusnak ismét egy torz, a téma alapos ismeretét mellőző vagy szándékosan figyelmen kívül hagyó karikatúráját kapjuk. Igen, általános értelemben vett „protestantizmusról” van szó, merthogy Simon Gábor nem disztingvál, így ex cathedra kijelentései úgy hatnak, mint a sörétlövések. Kivétel nélkül oldalba kapnak mindenkit, még ha név szerint nem is tér ki az összes szóba hozható csoportosulásra: a hagyományos, történelmi protestáns felekezeteket (a reformátusokat és a lutheránusokat), az episzkopálisokat és az anglikánokat, a baptistákat, a metodistákat, a pünkösdieket és a szabadkeresztyén közösségeket egyaránt. Hogy e frakciók között jelentős különbségek vannak a hitvallási tartalom és a liturgia tekintetében, az nem számít. Minden protestáns egy kutya.

Mielőtt azonban részletesebben reagálnánk az „atya” egy-egy kijelentésére, el kell ismernünk, hogy a címadása bátor. Szembesülve Simon üzenetével, protestáns oldalról többen is felháborodásuknak adtak hangot, én mégis azt mondom, manapság különösen értékelnünk kell az ilyen megnyilatkozásokat – no nem a konkrét tartalom, hanem a megszólalás karakterisztikuma miatt. Nagyítóval kell keresni mai posztmodern, cseppfolyós, rendszerint émelyítő, csalogató üzenetekkel operáló, karakánságot és őszinteséget mellőző (sőt azt taktikai okokból konzekvensen és tudatosan kerülő) keresztyén-egyházi közegünkben az ilyen határozott megnyilvánulásokat. Sokan gondolkodnak úgy, mint Simon Gábor, de ő legalább ki is mondja, „bevállalja”. Katolikus részről különösen üdítő ez a karcos hangvétel ebben a mai „ferencpápás”, „pálferis”, inkluzív, pszichologizáló, „coachingszemléletű”, szerencsesüti-üzenetekkel „evangelizáló”, pempősített hazai kontextusban.

Azt mondom, jól jön ez nekünk, protestánsoknak, hiszen érzékeny, lágy részre szúrt forrasztópákaként riaszt fel minket szendergésünkből, mintha már túl lennénk a reformáción, mintha a reformáció ügye már rég meghaladott volna, és többé nem lenne valós különbség a római katolicizmus – a pápizmus – és a protestáns keresztyénség között. Dehogy nincs! Simon Gábor szavai tanúskodnak arról, hogy tévképzet, ha azt hisszük, hogy a katolicizmus „megszelídült”. Szó sincs róla! Egyszerűen arról van szó, hogy intelligens módon, taktikát váltva – pontosabban azt mindig a körülmények szerint módosítva, mindig az adott helyzetre adaptálva – végzi a maga misszióját. Tegye! De mi is tegyük a mi dolgunkat! Legyünk tehát hálásak az efféle őszinte kirohanásért! Józanodjunk ki végre, és számoljunk le az illúziókkal, ne hitegessük magunkat tovább!

Egyébiránt Simon Gábor akciójának meglepő az időzítése, hiszen épp Ferenc pápa zűrzavaros pontifikátusa után azzal az üzenettel házalni a hitvalló (konzervatív) protestánsok körében, hogy ez a közösség az egyetlen igaz, üdvözítő egyház, borítékolhatóan kudarcra ítélt vállalkozás. Azok a protestánsok, akik eddig – még ha viszolyogtak is a római egyház doktrinális torzulásaitól – talán elismerőleg nyilatkoztak a pápizmus bioetikai tanításáról, reményeink szerint egy életre megtanulták, hogy áthidalhatatlan szakadék tátong a római katolicizmus mint vallási architektúra és a protestantizmus között. (Végső soron ezt hangsúlyozza Simon Gábor is, csak épp hamis vádaskodással.) Hiszen vagy a protestáns solák (sola Scriptura, sola fide, solus Christus, sola gratia, soli Deo gloria) fundamentumán álló keresztyén hit az igaz, vagy az, amit a pápizmus tanít. Nincs átmenet a kettő között, nincs a kettőnek közös metszete (most nem egyes hívőkről, hanem a tanítási rendszerekről beszélünk), „arany középút” meg pláne nincs.

Egy ilyen pontifikátus után valóságos orosz rulettnek tűnik bárkinek is önként és dalolva bemenni az abszolút monarchia kereti közé, és a magát tévedhetetlennek tartó pontifex maximus uralma alatt gyakorolni a hitét. Láttuk, hogy mennyire kétesélyes ez. Bármikor megtörténhet – ahogy eddig is megtörtént, ahogy erről a katolicizmus gellert kapott dogmafejlődése is tanúskodik –, hogy egy magát a péteri trón örökösének és Krisztus földi helytartójának tartó ember társadalmi nyomásra vagy épp a szent hagyományra hivatkozva (netán azzal szemben!) kénye-kedve szerint hajlítja a „keresztyén” tanítást. Kinek van kedve ezt a szükségtelen terhet a nyakába venni?

Mindezeken túl, azt hiszem, érthető Simon Gábor furcsa hangütése. Nem szeretem a pszichologizáló magyarázatokat, de úgy vélem, most segítségünkre lehet. Egy konzervatív, tradicionalista katolikus klerikus számára (de talán az egyszerű egyháztagok számára is) valóságos rémálom volt Ferenc pontifikátusa, és úgy tűnik – figyelembe véve a Ferenc által kinevezett pápaválasztó bíborosok számát (akik a konklávén részt vevő bíborosok háromnegyedét teszik ki) – a rémálom folytatódni fog. Józan számítás szerint nincs arra esély, hogy bárki is eltorlaszolja a „ferenci utat”, és berekessze a teológiai kétértelműség, az inkonzekvens magyarázatok, az egyházon belüli élet-halál harcot vívó szekértáborok között elvtelenül lavírozó, a „világ” tetszését görcsösen elnyerni kívánó PR-pápaság kurzusát. Ebben a helyzetben mit tehet egy lefebvre-ista, még a konzervatívabbnak számító egyházi felettesei által is folyamatos vegzatúrában részesített, az egyháza történelmi tanításához foggal-körömmel ragaszkodó pap? Megpróbálja olyan irányban kiadni a frusztrációját, ahonnan nem fenyeget támadás, vagy ha fenyeget is, az veszélytelen. Beleszáll ismét a protestánsokba. Világos, értjük az intenciót, de tisztelettel visszautasítjuk.

Az általánosabb bevezetőt követően, akármennyire is fájdalmas, megpróbáljuk pontosan felidézni Simon Gábor hajmeresztő kijelentéseit. Íme: azok a protestánsok, akik a történelemben többre törekedtek annál, mint hogy rátegyék a kezüket a katolikus egyház vagyonára, földjeire (amint az a reformáció idején történt), egy idő után mindannyian ismét katolikussá lettek; a protestantizmus Luther Márton tanait követve azt hirdeti, hogy vétkezz bátran, de higgy; a protestantizmus mélységesen pesszimista, mert a keresztség a protestáns felfogás szerint nem törli el a bűnt, csak Isten nem azt számítja be; a protestantizmus azt mondja, hogy az ember nem tisztulhat meg a bűntől; Kálvin azt tanította, hogy az ember sorsa öröktől fogva el van rendelve, és senki sem tehet ellene semmit, a jó cselekedetnek pedig semmi értelme sincs, hiszen nem segíti az üdvösségünket. Ezek után a katolikusok és a protestánsok hitgyakorlatának, úgymond, „külső” különbségeire rátérve a következő kijelentéseket teszi az „atya”: protestánsként nincsen liturgiánk; hétköznap általában zárva vannak a templomaink; és csupán vasárnap van istentisztelet. Ez arról a mély szegénységről tanúskodik – állítja Simon –, hogy nálunk, protestánsoknál nincs szükség a buzgóságra, hétköznap nem kell templomba mennünk, nem kell igazán imádkoznunk sem; közösségeinkben csak hosszú, végeláthatatlan prédikációk hangzanak; a protestantizmus abból született – amit a neve is mond –, hogy mindazt tegye, amit a katolikus egyház kárhoztat; a Szentírás azt tanítja, hogy a hit cselekedetek nélkül halott, de azt a könyvet – Jakab levelét –, ahol ez le van írva, Luther önkényesen eltávolíttatta a Szentírásból; protestánsként veszélyben az üdvösségünk, mert nem azt a hitvallást hisszük, amelyet Jézus átadott az apostoloknak, hiszen ők – állítja Simon – azt vallották, hogy Jézus valóban jelen van az oltáriszentségben, és vallották a bűnbocsánat szentségét, a szentek tiszteletét és az elhunytakért való imádságot; mint protestánsok árvaként kell élnünk, hiszen nem édesanyánk a Boldogságos Szűz Mária, hiszen őt a kereszten Krisztus édesanyánknak adta mindannyiunknak, mikor is azt mondta: „Íme a te anyád!”; protestánsként számunkra Jézus jelenléte pusztán csak emlékezés, és csak a szavait halljuk; protestánsként nincs szentmisénk, csak istentiszteletünk, amiről még a lelkészünk is megmondja, hogy semmi bűnt nem követünk el, ha egyáltalán nem járunk el rá, és hogy tulajdonképpen nincs is értelme rá elmenni, mert Bibliát otthon is lehet olvasni, prédikációt pedig az interneten is lehet hallgatni; protestánsként veszélyben a lelki üdvösségünk, kivéve akkor, ha a vízkeresztségünk után egyetlen bűnt sem követtünk el; egyébként pedig protestánsként bűnben vagyunk, mert nem élünk a bűnbánat szentségével, amelyet Jézus az apostolokra bízott, és amely az apostolok halála után a katolikus papokra szállt át; protestánsként önszuggesztiót kell végrehajtanunk magunkon, és állandóan be kell beszélnünk maguknak, hogy ki vagyunk választva, meg vannak bocsátva a bűneink, de soha nem kaphatunk bizonyosságot a gyónás szentsége nélkül; protestánsként nem kapunk segítő kegyelmeket ahhoz, hogy az élet rögös útján a jót tudjuk választani, és ki tudjunk tartani; protestánsként a halálos ágyunknál nem áll ott az egyház papja, és nem kapunk erőt és megnyugvást azáltal, hogy utoljára meggyóntat minket, és nem kapnunk kegyelmet a haláltusában az utolsó kenet által; protestánsként csak akkor üdvözülhetünk, ha jó szándékú tévelygők vagyunk, mert nem ismertük fel az igazságot, és mert nem vettük észre azt, hogy amit tanítóink – Luther és Kálvin és a többiek – tanítottak, az csak azóta létezik, mióta ők azt elkezdték (hiszen előtte senki sem hitte ezt így); protestánsként jó szándékú tévelygők akkor lehetünk, ha nem tanulmányoztuk azt, hogy az első pápa Péter apostol volt, és a pápákat vissza lehet vezetni pontosan Péterig, vagy ha nem tanulmányoztuk azt, hogy már az ókorban is ugyanezt hitte és vallotta a katolikus egyház a szentmiséről, a szentek tiszteletéről és a Szentírás szerepéről, amit most vall; protestánsként ha netán üdvözülnénk – ami ugyebár csak akkor lehetséges, ha egyetlen súlyos bűnt sem követtünk el a keresztségünk óta, tehát nagyon kétséges –, akkor sem lenne senki, aki imádkozna értünk, hiszen a vallásunk szerint ez nem lehetséges, így aztán sokáig leszünk (lennénk, ha oda kerülnénk) a tisztítótűzben; protestánsként beleszületni és benne maradni a protestáns keresztyénségben olyan, mint születésünktől fogva beleszületni egy betegségbe, amelyből nem szeretnénk kigyógyulni; protestánsként ha betérünk a katolicizmusba, akkor tulajdonképpen csak visszatérünk őseink hitéhez (ne feledjük, Szent István is római katolikus volt), akik máriás zászlóval harcoltak a tatár és a török ellen; protestánsként a lelkészeink az ószövetségi szent nőkről sokat prédikálnak, de mintha Mária nem is létezne, holott nekünk szeretnünk és tisztelnünk kellene őt, kérve, hogy vezessen mind közelebb Jézushoz; protestánsként – ha érvényes keresztségben részesültünk – valójában mi is katolikusok vagyunk, hiszen a keresztség által Isten gyermekévé és az egyház tagjává váltunk; protestáns akkor lesz valaki, ha egy egyházjellegű közösségben (hiszen egyik protestáns közösség sem tekinthető egyháznak a szó eredeti értelmében) konfirmál, amely nem más, mint hogy olyan nyilvános hitvallást teszünk, amely ellenkezik a krisztusi tanításokkal, és mindez az oltáriszentségnek, a Szűzanyának, a szentek tiszteletének és a tisztítóhelynek a megtagadása, stb.

Talán egyértelművé vált az olvasó számára is, hogy Simon úr nem egyszerűen teológiai ellenérveket sorol a protestáns keresztyén bibliaértelmezés vagy hitfelfogással szemben, hanem – és ez a legnagyobb baj – többnyire egészen primitív, ostoba, szimplán rosszindulatú, érezhetően zsigeri ellenérzésből fakadó szitkokat hány a protestantizmusra.

Megtehetném, hogy egyenként leírom, hogy a protestáns egyházaknak is van liturgiája (ezek között van cizelláltabb és kevéssé cizellált); hogy a történelmi egyházakban is lényeges az úgynevezett egyházi év a maga ünnepeivel; hogy a protestáns istentisztelet nem pusztán egy végtelenített prédikációból áll, hanem van egyéb, nélkülözhetetlen eleme is; hogy az Úr napján való személyes, közösségi összegyülekezés protestánsként a keresztyén életünk lényegi, ünnepi alkalma; hogy lelkipásztorként soha nem buzdítottam senkit arra (ha csak nincs akadályoztatva, beteg stb.), és ezt bibliaértelmezésünk és hitvallásaink nem is engednék, hogy ne imádkozzon hétközben, vagy hogy nyugodtan maradjon otthon, mondván, az istentiszteleten való személyes részvétel nem elvárt, bőven elég, ha otthon olvasgatja a Szentírást, és online formában követi az istentiszteleteket. Elmondhatnám, hogy Kálvin bibliai-exegetikai megfontolások alapján lényegében ugyanazt tanította a predestinációról, mint a római egyház által az egyháztanítókhoz sorolt Augustinus (és az nem az, amit az „atya” előad); hogy Kálvin nem tanította azt, hogy az eleve elrendelés miatt a jó cselekedeteknek semmi értelme sincs, hiszen épp azt tanította (a 2Tim 1,9 alapján), hogy Isten azért választott ki minket, hogy szentek legyünk; hogy Luther Márton nem „távolította el” Jakab levelét a Szentírásból, nem „vette ki” a kánonból, hanem csak előnyben részesített bizonyos más könyveket (pl. János evangéliumát és első levelét, a Római, a Galata és az Efezusi levelet és Péter első levelét), mert szerinte ezekben van az evangélium a legvilágosabban kifejtve; hogy tényszerűen téves az az állítás, hogy a pápákat vissza lehetne vezetni Péterig (inkább azt kellene emlékezetbe idézni, hogy az egyház első négy egyetemes zsinatát nem a pápa hívta össze, és nem is ő elnökölt rajtuk); hogy protestánsként folyamatos bűnbánatot gyakorlunk, és az apostoli tanítás (lásd Jakab levele) értelmében Istennek és egymásnak valljuk meg bűneinket, és hogy a kulcsok hatalma nem a bűnbánat szentségéhez, hanem az evangélium hirdetéséhez – a hitre és bűnbánatra való felszólításhoz – kapcsolódik; hogy az „atya” félreérti Luthert, mert szó szerint értelmez egy stilisztikai eszközt, a hiperbolát, és nem veszi figyelembe, hogy már Luther kilencvenöt tételének első pontja is („Amikor Urunk és Mesterünk ezt mondja: »Tartsatok bűnbánatot!«, azt akarja, hogy a hívek egész élete megtérés legyen”) cáfolja Simon Gábor rosszindulatú értelmezését, és hogy Luther a kiüresedett, teljesítményalapú, külsődleges penitenciával szemben a bűnbánat lényegét épp hogy a szív szerinti megszomorodásban és a bibliai örömhír megragadásában látta; hogy Luther nem vetette meg a jó cselekedeteket, csak elsődlegesnek tartotta, hogy tisztázza a forrásukat: csupán a Krisztus iránt érzett szeretet tanít meg minket arra, hogy megtartsuk igéjét (vö. Jn 14,23–31) – mondta, máshol pedig így fogalmaz: „A jócselekedetek nem teszik az embert jóvá, hanem a jó ember tesz jócselekedeteket” (Értekezés a keresztény ember szabadságáról); hogy a reformátusok nem vetik meg Isten törvényét, ellenkezőleg, a törvény – a tízparancsolat – legfőbb feladatát Kálvin nyomán abban látják, hogy általa napról napra, egyre jobban megtanulják, mi Isten akarata, és hogy annak teljesítésében engedelmességre ösztökélje őket; hogy gyülekezeteinkben a konfirmáció nem a krisztusi tanítások nyilvános megtagadását jelenti (mióta krisztusi tanítás például az elhunytakért mormolt imádság és a tisztítóhelyről szóló elmélet?), hanem éppen hogy az azok megvallását és az azok melletti ünnepélyes elköteleződést; hogy amit a reformátorok felismertek a Szentírásból, és amit tanítottak – az evangélium maga –, az nem velük kezdődött, hanem – még akkor is, amikor az egyház már a végletekig megromlott – búvópatakként mindig is jelen volt; hogy nem a reformátorok, Luther és Kálvin (és mások) szakítottak az egyházzal, hanem a teljesítményalapú, babonás, bálványimádó, korrupt, pápizmussá korcsosult római egyház tért le egyre határozottabban a biblikus, apostoli keresztyénség útjáról; hogy a protestánsok szeretik és tisztelik Máriát, de nem fordulnak hozzá közvetítőként, mert az áll a Szentírásban, hogy „egy a közbenjáró […] Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5); hogy István királyunk katolicizmusára „őseink hiteként” hivatkozni, mint amelyhez vissza kellene térnünk, anakronizmus, hiszen a 11. századi katolicizmus más volt, mint a 15. századi, továbbá a 15. századot megelőzően eleve csak katolikusokról beszélhetünk; hogy nem igaz az az állítás, miszerint „a magyar nemzet igazi nagyjai mind katolikusok voltak”, szerintünk a magyar nemzet igazi nagyjai közé tartozott többek között a református Ady Endre, Apáczai Csere János, Arany János, Balassi Bálint, Bethlen Gábor, Bocskai István, Csokonai Vitéz Mihály, Jókai Mór, Kölcsey Ferenc, Szenci Molnár Albert, és az evangélikus Berzsenyi Dániel, Kossuth Lajos, Mikszáth Kálmán, Petőfi Sándor és Thököly Imre is, és még hosszan sorolhatnánk; hogy nem igaz az, hogy a protestantizmus megosztotta az országot, sőt épp az ellenkezője igaz: nemzetünk legnagyobb sorstragédiájában, a mohácsi vészben, majd az azt követő török hódoltság idején épp a protestáns keresztyénség (amely az ország lakosságának a 80%-át tette ki) tartotta eleinkben a lelket, erőt, reményt, kitartást és élni akarást adva neki.

Őszintén szólva sem kedvem, sem erőm nincs ennél részletesebben reagálni Simon Gábor abszurd állításaira, de bízom abban, hogy a keresztyén egyházakat csak felületesen ismerő néző-hallgató számára is inkább csak komikus performansznak tűnik a bejelentkezése, mintsem egy, a protestánsok lelki üdvéért őszintén aggódó klerikus figyelmeztetésének. Ahelyett, hogy minden kijelentésére kitérnénk, válasszuk ki a fenti tiráda egyetlenegy, de tendenciózus tételét, amelynek részletesebb vizsgálata beárazza az „atya” további állításait is. Videójában Simon Gábor elmond egy „szívhez szóló”, „megható” történetet is, szemléltetve állításait: amikor Luther Márton közeli munkatársának, harcostársának és barátjának, Philipp Melanchthonnak (az Ágostai hitvallás szerzőjének) az édesanyja haldoklott, akkor az édesanya megkérdezte fiát, hogyan haljon meg: a fia új vallása vagy a régi szerint? Ekkor a történet szerint Melanchthon így válaszolt: „Anyám, a mi új vallásunk könnyebb, hiszen nem kell komolyan venni semmit. Nem kell böjtölni, nem kell annyit imádkozni, de a régi vallás az biztosabb.” Az elbeszélés úgy zárul, hogy Melanchthon katolikus papot hívatott édesanyjához.

Itt Simon egy jól ismert, „szakállas” mendemondát idéz. A probléma az, hogy ezt a mondatot általában Luther Mártonnak vagy valamely hitében elbizonytalanodott követőjének tulajdonítják, nem is annyira Melanchthonnak. A történet mögötti „logika” az, hogy annak, aki nem biztos abban, hogy halála után a mennybe jut, jobb katolikusként meghalni, mert így részesülhet a betegek és haldoklók szentségében, az utolsó kenetben. Egyébiránt az idézett gondolatnak több párhuzamos megformálása is létezik, például hogy jó protestánsként élni, de jobb katolikusként meghalni, vagy hogy ahhoz, hogy az ember boldog legyen ebben a világban és a következőben, protestánsként kell élnie, de katolikusként kell meghalnia. Ez a szentencia valószínűleg egy régebbi közmondáson alapul, mely így hangzik: „Katholisch ist gut sterben.” – „Katolikusként jó meghalni.”

Simon Gábor nem tesz mást, mint hogy előveszi a római katolikus apologéták korábbi generációinak a stratégiáját, akik polemikai célokra használták fel Luther halálának feltételezett körülményeit. Luthert több mindennel is vádolták, például azzal, hogy falánk és részeges ember volt (emlékszünk valakire, akit ugyanezzel vádoltak?), és a fáma szerint ez vezetett a halálához. Volt olyan is, aki azt állította, hogy Luther valójában öngyilkos lett. Sőt Luther egyik korábbi ellenfele úgy vélte, hogy a Sátán egyszerűen magával vitte Luthert a pokolba. Friedrich Heinrich Suso Denifle (1844–1905) osztrák-német Domonkos-rendi szerzetes, teológus, levéltáros és egyháztörténész írt egy Lutherről szóló, igencsak polemikus hangvételű könyvet, amelyben szintén kifejtette, hogy Luther megigazulástana arra vezethető vissza, hogy a reformátor nem tudta kordában tartani a szexualitását, a torkosságát, az iszákosságát, valamint a szabadszájúságát. Denifle Luther életéről szóló könyvének recenziójában azt olvashatjuk, hogy a halál mindig felfedi a szív titkait: megmutatja a rejtett örömöt vagy bánatot, a benső békét vagy a kétségbeesést. Luther – állítja a recenzió írója – mindig is félt a haláltól, és irigyelte az állatokat, mivel azok nem félnek sem a királytól, sem a gazdájuktól, sem az ördögtől, sem Isten haragjától stb. Luther halála rejtélyes, de semmiképp sem egy szent halála volt. Sőt arra is utalást tesz a recenzens, hogy a reformátor sok jeles követője ugyanilyen szomorú sorsra jutott, mások pedig a haláluk előtt kétségbe estek, és mert nem nyújtott számukra vigaszt a protestantizmus, örömmel tértek vissza a katolicizmushoz. Sőt egyfajta általános igazságként fogalmazza meg, hogy gyakran előfordul, hogy protestánsok a halálos ágyukon katolikussá válnak, míg a fordítottja soha: a halál órájában egyetlen katolikus sem válik protestánssá.

Egyébként maga Denifle is említi könyvében a korábban idézett és Simon Gábor által Melanchthonnak tulajdonított közmondást. Egy régebbi római katolikus polemikus mű ugyanakkor Melanchthonnak tulajdonítja az idézetet, éspedig a következő formában: „Élni lutheránusként, meghalni pedig katolikusként jó.” Csakhogy Clyde L. Manschreck, Melanchthon életrajzírója Melanchthon – The Quiet Reformer című könyvében megjegyzi, hogy Melanchthon eleve nem is próbálta rávenni anyját a katolikus hit elhagyására, erre nem is volt oka, mivel magát a katolikus egyház reformátorának tartotta. A képletet tovább bonyolítja, hogy egy másik forrás az említett idézetet nem Lutherhez, nem is Melanchthon anyjához, hanem magának Melanchthonnak a halálához köti, tehát hogy e szavak Melanchthon száját hagyták el utolsó perceiben saját édesanyjának címezve, aki fia ágya mellett állt. Ez utóbbi vádat könnyű cáfolni, hiszen Melanchthon 1560. április 29-én halt meg, édesanyja pedig körülbelül harminc évvel korábban, 1529-ben. Maga a közmondás történelmi tekintetben sem állja meg a helyét, hiszen protestánsként – kisebbségben, gyakran fizikai veszélynek, üldöztetésnek kitéve, kiátkozva, a többség által megvetve – biztosan nem volt könnyebb akkoriban az élet. De teológiai tekintetben sem igaz, hogy jobb vagy kényelmesebb katolikusként meghalni, hiszen a protestáns hit szerint az ember halála pillanatában egyből a mennybe kerül, míg a katolikus tanítás szerint még az egyház legelkötelezettebb tagjai sem léphetnek be egyből a megdicsőült szentek társaságába mindaddig, amíg le nem töltik a tisztítótűzben a számukra kijelölt, tisztulással töltött időt. A helyzet tehát az, hogy Melanchthon idejében sokkal „kényelmesebb” volt római katolikusként leélni egy életet, majd pedig protestánsként meghalni, mintsem fordítva. Summa summarum,Simon Gábor tényként tálal egy odakozmált, vaskos hazugságot, amelyet a reformáció ellenségei ötlöttek ki, és amely sajnos alkalmanként manapság is felüti a fejét.

Simon Gábor kijelentéseivel nem éri meg többet foglalkozni, mert az általa prezentált „kedves” invitálás a katolikus egyház kebelére kellőképpen riasztó ahhoz, hogy további érvek nélkül is távol tartsa az esetlegesen billegő protestánsokat a római „nagytestvértől”. Ugyanakkor léteznek sokkal kifinomultabb – nevezzük így – technikák is a protestánsok átcsábítására. Most térjünk ki röviden egy ilyenre. Példának okáért egyes római katolikus apologéták fennhangon hirdetik, hogy az ő felekezetük hívei is hisznek a kegyelem általi üdvösségben. Felemlegetik, hogy időnként protestáns szerzők azt állítják, hogy a katolikusok szerint az üdvösség cselekedetek és nem hit által nyerhető el, de ez – mondják – nem igaz, hiszen a katolikusok is vallják, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit által, kegyelemből nyerhetünk üdvösséget. Ez a pápista szofizmus egyik klasszikus példája, mikor is ugyanazokat a szavakat használják – eltérő, módosított jelentéssel. Az ilyen kijelentések célja az, hogy megnyugtassák a protestánsokat: bátran működjenek együtt a katolikusokkal, sőt csatlakozzanak hozzájuk, hiszen a katolikusok hitének lényege, magja, tehát az evangéliumértelmezésük igazából nem is tér el a protestánsokétól. És valóban, bizonyos értelemben igaz, hogy a katolikusok szerint is kegyelemből nyerhető el az üdvösség. A katolikus egyház katekizmusa (KEK) a kegyelemről szóló részben a következőképpen fogalmaz: „Az ember Isten előtti érdeme a keresztény életben abból a tényből ered, hogy Isten szabadon úgy rendelkezett: kegyelme művének társává teszi az embert. Isten atyai tevékenysége a maga indításával az első…” (2008) Nem sokkal lejjebb ezt olvashatjuk: „Mivel a megtérés, a megbocsátás és a megigazulás kezdetén a kegyelem rendjében Istené a kezdeményezés, senki sem érdemelheti ki az első kegyelmet.” (2010) Protestánsként ezen a ponton már elégedetten hátra is dőlhetnénk, csakhogy az a kijelentés, hogy „kegyelemből van az üdvösség”, önmagában még nem elegendő, mert nem határolja körbe az evangéliumot. A reformátorok megértették a lényeget, és tűzön-vízen keresztül ragaszkodtak ahhoz, hogy a bibliai evangélium az egyedül, a kizárólag és a csak szócskán áll vagy bukik: sola gratia, tehát hogy az üdvösségben egyedül kegyelemből vagy kegyelem által lehet részünk. Ez elengedhetetlen a bibliai evangélium integritásának megőrzéséhez.

Csakhogy a KEK a kegyelemmel kapcsolatosan így fogalmaz: „…a jócselekedetek érdemeit elsősorban Isten kegyelmének kell tulajdonítani, s csak utána a hívőnek.” (2008) Illetve: „…a Szentlélek és a szeretet indítására kiérdemelhetjük önmagunk és mások számára a kegyelmeket, amelyek megszentelődésünk, a kegyelem és a szeretet gyarapodása és az örök élet elnyerése szempontjából hasznosak.” (2010) A római egyház tanítása szerint tehát valóban kegyelemből üdvözülünk, de nem kizárólag kegyelemből – és ez a lényeg! Mivel a római tanítás szerint a bűn puszta „megfosztottság az eredeti szentségtől és igazságtól, de az emberi természet nem romlott meg”, mert „természetes erői” pusztán csak „megsebesültek” (KEK, 405), és ez nem eredményez lelki halált (vö. Ef 2,1), az embernek válaszolnia kell Isten hívására, és azt meg is teheti, hiszen – így kezdődik a KEK – „[a]z Isten utáni vágy az ember szívébe van írva” (capax Dei). Ha az ember fogékony a személyes Isten létének megismerésére (capacitas Dei), akkor nyilván muszáj elutasítani az egyedül kegyelemből való üdvösségről szóló tanítást – a római egyház valóban el is utasítja az üdvösségnek ezt az aspektusát.

2025-öt a római egyház jubileumi évének nyilvánították. Ez az év különös alkalom a zarándoklatra és a búcsúszerzésre. Ha az olvasót még ez sem győzné meg, úgy ajánljuk a katekizmus 1471. cikkelyét (79 –81. pont), amelyben a búcsú definícióját adja: „A búcsúk tanítása és gyakorlata az Egyházban szorosan összefügg a bűnbánat szentségének hatásaival. »A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideigtartó büntetések elengedése, melyet a keresztény hívő, aki megfelelően fölkészült és teljesítette a kiszabott föltételeket, elnyer az Egyház segítségével, amely mint a megváltás szolgálója Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli és abban részesít.« »A búcsú részleges vagy teljes, attól függően, hogy a bűnökért járó ideigtartó büntetéstől részlegesen vagy teljesen szabadít-e meg.« »Minden hívő nyerhet búcsúkat […] önmaga számára vagy az elhunytak javára.«” Nincs egyértelműbb bizonyíték az egyedül kegyelemből való üdvösség – azaz a bibliai evangélium – megtagadására, mint a római katolikus búcsútan. Szemléltetésképp érdemes átfutni a következő sorokat is, amelyek egy római katolikus oldalról származnak: „A 2025-ös rendes jubileumi év során minden más búcsú érvényes marad. Minden igaz bűnbánó hívő, aki a bűnre való hajlamot kizárva […] és a szeretet szellemétől indíttatva, a bűnbánat szentségével megtisztulva és szentáldozással megerősödve, a szentév során a szentatya szándékára imádkozik, az egyház kincséből teljes búcsút nyer, elnyeri bűnei elengedését és bocsánatát, amelyet a tisztítótűzben levő lelkek javára fordítható [sic!].” Mindez úgy valósulhat meg – a teljes búcsú elnyerése –, ha a hívek elzarándokolnak a kijelölt szent helyek egyikére (adott bazilikákba, székesegyházakba vagy a helyi ordinárius által kijelölt templomokba és szent helyekre stb.), és ott részt vesznek egy szentmisén; ha egyénileg vagy csoportosan felkeresik bármelyik jubileumi helyszínt, és meghatározott ideig ott maradnak szentségimádáson és elmélkedésen; ha áhítattal részt vesznek lelkigyakorlatokon vagy a második vatikáni zsinat szövegeiről és a KEK-ről szóló képzéseken. Ezenkívül jubileumi búcsút lehet nyerni még úgy is, ha a hívek meglátogatják rászoruló vagy nehéz helyzetben lévő testvéreiket, vagy legalább egy napig tartózkodnak az értelmetlen (valós és virtuális, pl. a média és a közösségi hálózatok által okozott) zavaró tényezőktől és a felesleges fogyasztástól (pl. böjtöléssel vagy önmegtartóztatással az egyház általános normái és a püspökök iránymutatásai szerint), stb. Azaz – vonjuk le a következtetést – ha ilyen tevékenységekkel bűnbocsánatot lehet nyerni („szerezni”), akkor a bűnbocsánat és azzal együtt az üdvösség nem kizárólag kegyelemből van, hanem a kegyelem és különféle cselekedetek által, amelyek révén „kiérdemelhetjük önmagunk és mások számára a kegyelmeket, amelyek megszentelődésünk, a kegyelem és a szeretet gyarapodása és az örök élet elnyerése szempontjából hasznosak” (KEK, 2010). Az olvasó számára talán egyértelművé vált, hogy a római egyház ugyanazon szavakra (kegyelem, üdvösség) hivatkozik, de más jelentést tulajdonít nekik, mint a protestánsok. Evangéliumi keresztyénként tisztában kell lennünk ezzel a „trükkel”, és a felszín alá kell néznünk. Nem dőlhetünk elégedetten hátra, amikor római katolikusok szájából azt halljuk, hogy „kegyelem által van üdvösség”, mert ez így ­– ismerve a kontextust – hamis, torzító és félrevezető állítás. Csak féligazság.

A kérdés, amelyet ezek után fel kell tennünk, így hangzik: üdvözülhetnek-e a római katolikusok? A válasz az, hogy igen, de nem a római katolikus teológia által lefektetett tanbéli keretek között, hanem a pápista tanítások ellenére, vagyis azok dacára. Tehát akármit is ír a KEK, akármit is tanítanak a római egyház tagjának a katekézisek során a hit és a cselekedetek viszonyáról, ezek ellenére fog üdvösséget nyerni a Krisztusban hívő, mégpedig egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus engesztelő áldozata révén és egyedül a Krisztus személyébe és az ő áldozatába vetett hit által.

Itt rögvest felmerül, hogy eszerint lehetséges-e a vallástételünkkel vagy az általunk tudatosan elfogadott tanítással szembemenő módon hinni, azaz előfordulhat-e, hogy egy római katolikus hívő elfogadja ugyan a római egyház tanítását, de protestáns, evangéliumi módon hisz? A kérdést természetesen árnyalja a tény, hogy sok római katolikus hívő egyáltalán nem vagy kevésbé tudatos a vallott hittartalmat illetően: látszólag elfogadja a római egyház tanítását, nem megy szembe vele, de nem igazán ismeri annak tartalmát. (Ne legyünk igazságtalanok, sajnos sok protestáns hívő is így van ezzel a „normatív” hitvallásokat illetően.) Nos, a hit terén a tudatosság teljes hiánya vészjósló, lásd Róm 10,10: „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” A hitnek mindig része az ismereti-kognitív elem, amelyen a bizalmunk alapul, amely bizalmat ébreszt bennünk, és amely által a bizalmunkat Krisztusba vetjük. Ha ez teljes mértékben hiányzik, akkor az nem más, mint a személyes hitet mellőző, üres vallásosság, jóváhagyás és ráhagyás: „Hiszem, amit az egyház is hisz, de hogy az egyház mit hisz, azt nem tudom.” Nagyon sok ilyen egyháztag van – különösen a történelmi egyházakban, felekezetre való tekintet nélkül.

Létezik azonban a tudatosságot mellőző „hit” és a tudatosan kiforrott hit között egy vékonyka, köztes mezsgye, amikor valaki a felmenői iránt érzett lojalitásból, a szocializációjából kifolyólag, a családi kapcsolatai okán vagy a tradíció, a gyülekezete és egyháza iránti tisztelete miatt a római egyházban marad, valamennyire ismeri is a római egyház tanítását, hallgatólagosan elfogadja a hittételeit, de nem tekinti központi jelentőségűnek a megkülönböztető, jellegzetes pápista tanításokat, „elfogadja” őket, tehát tudatosan egyikkel sem megy szembe, de a személyes hitét illetően – a konkrét hitmegélése szempontjából – másodlagos jelentőségűnek tekinti, félretolja őket, amit meg meghagy, azt protestáns tartalommal tölti meg. Ez nem képmutató vagy direkt hazug, megtévesztő mentalitásból fakad, hanem inkább egyfajta paradox létállapot, amely nem ütközteti a szívbéli, félig-meddig tudatos hitet azzal a liturgikus, dogmatikai és vallási kontextussal, amelyben azt gyakorolja.

A második vatikáni zsinat után elterjedt „anonim keresztény” fogalmat kölcsönvéve (olyan személyt értenek alatta, akinek nem hirdették ugyan az evangéliumot, és akit nem tanítottak meg a keresztyén hitigazságokra, mégis Isten kegyelmében él) léteznek a katolikus egyházban úgynevezett „anonim protestánsok” is, akik olvassák a Szentírást, azt formális értelemben a legfőbb tekintélynek tartják, nem folyamodnak közbenjárásért Máriához és a szentekhez, csak a Szentháromság Istent (annak személyeit) szólítják meg imádságaikban, hiszik, hogy egyedül Krisztus áldozatára nézve, egyedül kegyelemből nyernek üdvösséget, egyedül hit által igazultak meg, és bűnvallásukat és bűnbocsánatukat nem a gyónástól és nem a pap által kapott feloldozástól (meg az általa kirótt egyéb, az ideiglenes büntetéseket mérsékelni hivatott bűnbánati cselekményektől) teszik függővé, és egyszerűen figyelmen kívül hagyják a mindenkori pápa evangéliumellenes megnyilatkozásait. Más szóval, lehetséges, hogy egy személy szívének állapota sokkal jobb, mint a tanbéli kereteinek struktúrái. Hálásnak kell lennünk, hogy Isten Lelkének ereje ilyen nem szokványos módon is utat törhet magának. Az más kérdés, hogy az, aki a hittudatosság szintjén előrehalad, egy idő után fojtogatónak fogja érezni az általa tudatosan vallott hittartalommal szembeni vallási szisztémát, és azt maga mögött hagyva csatlakozik valamely biblikus alapokon álló protestáns közösséghez. Vagy az is megtörténhet, hogy ha az illető pap, akkor kompromisszumot köt olyan értelemben, hogy a biblikus, protestáns, evangéliumi hitet prédikálja és terjeszti, és a római „cafrangot” mintegy járulékos elemként megtűri. Ez utóbbi lépés nem csak alternatíva, több annál: annak, aki nem akarja huzamosabb ideig megerőszakolni a hitét, olyan közösséget kell keresnie, amellyel konzisztens az általa hitt, vallott (és jó esetben hirdetett) evangéliumi tartalom.

Az igazán nagy probléma abban az – eddig még nem említett – esetben merül fel, amikor valaki úgy római katolikus, hogy tudatosan, a legteljesebb egyetértéssel hiszi és vallja a római vallás megkülönböztető pápista jellegzetességeit. Ez már komoly aggodalmakat kelthet bennünk az illető személy üdvössége tekintetében. Erre reális lehetőség van a római katolicizmus lényegéből fakadóan, amely abban áll, hogy párhuzamos kijelentésforrásként odahelyezi a szent hagyományt a Szentírás mellé, amely azonban ellentmondhat, sőt a legtöbb esetben ellent is mond Isten írott szavának. A Szentíráshoz való ambivalens hozzáállás révén egy olyan szisztematikus, ágas-bogas, számos csábító dolgot tartalmazó vallási felépítmény jött létre – ez a római katolicizmus –, amely sokakat tévútra vitt már.

Itt az ideje annak, hogy megfordítsuk Simon Gábor tridentista, lefebvre-ista plébános állítását, és a magunk szemszögéből megfogalmazott kérdésként feltegyük: veszélyben van-e egy római katolikus üdvössége? Fontos, hogy nem arra kérdezünk rá, hogy az, aki a római egyház tagja, automatikusan elkárhozik-e. Egyrészt magunk úgy véljük, hogy nem a mi tisztünk emberek örök sorsa felől dönteni (Isten a szívek vizsgálója, vö. 1Sám 16,7), másrészt pusztán az, hogy valaki tanbéli tekintetben helyes dolgokat vall – például precíz, masszívan biblikus alapozású reformátori teológiát képvisel –, vagy általánosabban, hogy protestáns, nem garancia arra, hogy egyszersmind üdvössége is van. Protestáns vallású, protestáns közösségekhez tartozó, oda járó személyek is jutnak kárhozatra, amennyiben szívük távol van Istentől, Krisztustól, bálványokat követnek (pénz, szex, hatalom), nem születtek újjá, nem tértek meg (vagy csak azt hiszik, hogy megtértek, miközben nem termik a megszentelődés gyümölcseit), nem járja át őket az evangélium ereje, és vallásosságuk – beleértve a szabatos, kifogástalan vallástételüket is – puszta külcsín.

Ilyen értelemben teljes mértékben legitim kérdés az is, hogy veszélyben van-e egy protestáns üdvössége, ugyanakkor az okok tekintetében muszáj különbséget tenni. Egy dolog egy hamis doktrínákra épülő, az evangéliumot torz alakban tálaló, téves vallási gyakorlatokat magában foglaló és propagáló rendszer által megvezetve lenni, és más egy helyes doktrínákat terjesztő, a bibliai evangéliumot minden emberi gyarlóság ellenére mégiscsak képviselő és hirdető rendszerben képmutatóskodni. Mindkettő veszélyes az üdvösségre nézve, de míg az első esetben rendszerszintű problémáról kell beszélnünk, addig a másodikban személyes szintű anomáliáról. Mindkettő rossz, de az első különösen veszélyes, mert – miközben elvileg az evangéliumról tesz tanúságot – magának a valódi evangéliumnak a megismerését akadályozza azzal, hogy „evangélium” címszó alatt valami mást kínál, ami csak nyomokban tartalmazza az evangéliumot, tehát nem maga az evangélium.

De visszatérve most az eredeti kérdésünkhöz: veszélyben van-e egy római katolikus üdvössége? A válasz az, hogy igen, ha a pápa és az egyházi zsinatok tekintélyét egy szintre helyezi a Szentírással, és így a tekintetét az ihletett, tévedhetetlen Szentírás olvasásáról, a Szentírás tanításának személyes feldolgozásáról egyre inkább a gyarló emberekből álló egyházra és annak tévedéseket tartalmazó hagyományára fordítja; igen, ha hitgyakorlatában Máriát (Krisztus Urunk áldott édesanyját) – a földi Mária szándékával szemben – olyan pozícióba emeli, ahol a megdicsőült Mária Isten és az ő népe között közvetít, aláásva Krisztus főpapi szolgálatát és eltávolítva Isten népét és annak tagjaként magát a Jézussal való személyes közösség ápolásától, a vele való bensőséges kapcsolat megélésétől; igen, ha úgy véli, hogy a vízkeresztség külső cselekménye által – annak hatására, ex opere operato – születnek újjá a csecsemők, gyermekek vagy felnőttek (és ő maga is), azaz a felszentelt pap által végzett aktus révén, a vízzel való leöntés eredményeképp töröltetik el bennük az eredendő bűn hatása, változik meg a természetük, mennek át az életből a halálba, és nyernek üdvösséget, hamis reménységben ringatva őket saját személyes sorsuk felől; igen, ha úgy véli, hogy a bűnért járó ideig tartó földi (és halál utáni) büntetések elengedése ­– a búcsú elnyerése – a mindenkori pápa által kirótt jótettek (a korábban említett vallásos cselekmények), különféle szabályok és feltételek teljesítése révén valósul meg, megfeledkezve arról, hogy Krisztus az ő egyszeri és tökéletes golgotai áldozatában hordozta el a benne hívők bűneiért járó isteni büntetést; igen, ha nem érti, hogy a Krisztusban hívő egyedül kegyelemből, egyedül Krisztusért – az ő áldozatára nézve –, egyedül hit által és egyedül Isten dicsőségére igazul meg Isten előtt, úgy, hogy Isten neki számítja be vagy tulajdonítja Krisztus igazságát; igen, ha úgy véli, hogy a római katolikus tanítás azonos a Szentírás tanításával, mely szerint a megigazulás nem jogi aktus, azaz nem igazzá nyilvánítás Isten részéről, hanem a belénk áramló kegyelem folytán egy, a természetünkben beálló változás, amely alkalmassá tesz minket arra, hogy Isten elfogadjon minket; igen, ha a szentmise a kegyességének a központi eleme, amelyre az úgynevezett „átváltoztatás” eredményeképp Krisztus fizikai testeként, véreként és – habár vértelen, de – a földi pap által ismétlődően bemutatott áldozataként tekint, olyan benne rejlő erőt tulajdonítva annak, amelyet a Szentírás nem tulajdonít, megtévesztve ezzel önmagát és másokat is; igen, ha elfogadja és vallja a purgatóriumról (tisztítóhely, tisztítótűz) szóló tanítást, mely szerint a nem halálos bűnben elhunyt személyek addig vezekelnek, „tisztulnak” a haláluk után, amíg el nem érik az őket a mennybe való belépésre feljogosító tökéletes, bűntelen állapotot, és amelynek az ideje az élők imái és liturgikus cselekmények által lerövidíthető (ez megtévesztő, mert hamis reménységet táplál magával és másokkal szemben is: honnan is tudhatná biztosan, hogy ki jutott kárhozatra, és ki jutott kárhozat helyett a nem létező purgatóriumba?); igen, ha egyetért a latin papságra kényszerített cölibátus intézményével, amelyet – a házasság tiltását – Isten igéje megtévesztő lelkek ördögi tanításának nevez, amely elriasztja a lelkészi-papi elhívást érző, karizmákkal felvértezett és talentumokkal megáldott személyeket a lelkészi hivatástól, durva kontraszelekciót (a papság körében felülreprezentált homoszexualitást), továbbá olyan, a világ mércéje szerint is botránkoztató, förtelmes bűnök elterjedését eredményezi (lásd pedofil bűncselekmények), melyeket még a büntetés-végrehajtási intézmények lakói, elítélt bűnelkövetők is megtorolnak egymás között; igen, ha – még ha a testi feltámadásra hivatkozva is – a kegyessége központi eleme elhunyt szentek ereklyéinek (tetemüknek, maradványaiknak, csontjaiknak és hozzájuk kötődő tárgyaknak) a vallásos tiszteletben részesítése, azok körmeneteken való körülhordozása, csókolgatása, magánájtatosságra való felhasználása vagy viselése; igen, ha tudatos hívő, mégis megelégszik a Krisztus explicit parancsával szemben gyakorolt egy szín alatt történő „szentáldozással”, ahelyett, hogy két szín alatt venné a Krisztus által rendelt úrvacsorai jegyeket, a Krisztus megtört testét és kiontott vérét jelképező kenyeret és bort (ezt a téves gyakorlatot semmilyen úgynevezett „teológiai” vagy „lelkipásztori” megfontolás nem teheti legitimmé); igen, ha engedi, hogy a hitéletét szabályozó legfőbb norma ne az isteni ihletettségű, tévedhetetlen Szentírás, hanem egy magát Krisztus földi helytartójának, pontifex maximusnak tekintő gyarló ember legyen, aki főpásztori szerepében – dogmával körülsáncolva – illegitim módon csalatkozhatatlanságot vindikál magának; igen, ha nem Krisztus és az Ő hittel való megragadása az élete középpontja, hanem a régi vagy az új rítus, akármilyen szertartás vagy ceremónia, még ha az ősi és patinás is. És végül az utolsó kérdés az, hogy veszélyben van-e Simon Gábor katolikus pap üdvössége. Igen, ha ő is ekképpen gyakorolja hitét.

Kapcsolódó cikkek:

• A katolicizmusra leselkedő legnagyobb veszély nem az „elprotestánsodás”, hanem saját reflexei – reakció Simon Gábor, katolikus pap szentek segítségül hívásával és purgatóriummal kapcsolatos szavaira
• A protestánsok és a katolikusok közötti főbb különbségek