máj

2025

A pápizmus valódi arca – Valóban veszélyben a protestánsok üdvössége?

2025. máj. 09.

Simon Gábor római katolikus pap, a Szent X. Piusz Papi Testvérület tagja legújabb bejelentkezésének a címe meglehetősen provokatív: Ha protestáns vagy, veszélyben az üdvösséged. Nyilvánvalóan ez az a fő gondolat, mondhatni, vezéreszme, amelyre felfűzi mintegy szemléltetésképp a protestantizmust és a protestánsokat illető egyéb kijelentéseit. Ezekben nincs köszönet a protestánsok számára. Végeláthatatlanul záporoznak az újabb és újabb sommás megállapítások.

Természetes, hogy ez a formátum (YouTube-videó) nem teszi lehetővé, hogy egy témát minden oldalról körbejárjon az adott tartalomgyártó. Egy római katolikus pap részéről a protestánsokkal szembeni polemikus tónus sem igazán meglepő. Ezzel számolnia kell annak, aki hitéleti vitákra adja a fejét. Ugyanakkor a méltányosság – lévén, egy magát keresztyénnek tartó emberről, ráadásul klerikusról van szó – elvárható lenne, már csak a kilencedik parancsolat értelmében is. A méltányosság nem egyenlő azzal, hogy „kesztyűs kézzel” bánik a protestánsokkal, és kíméli őket – méltányosnak lenni egyszerűen azt jelenti, hogy nem terjesztünk nyilvánvaló hazugságokat, rosszindulatú pletykákat, rágalmakat. De nem, Simon Gábor az ellenreformáció és az azt követő „fekete öves” pápizmus érveit szedi ujjhegyre, és mindenféle skrupulus nélkül, kimérten, szenvtelenül sorolja őket. Így tehát a protestantizmusnak ismét egy torz, a téma alapos ismeretét mellőző vagy szándékosan figyelmen kívül hagyó karikatúráját kapjuk. Igen, általános értelemben vett „protestantizmusról” van szó, merthogy Simon Gábor nem disztingvál, így ex cathedra kijelentései úgy hatnak, mint a sörétlövések. Kivétel nélkül oldalba kapnak mindenkit, még ha név szerint nem is tér ki az összes szóba hozható csoportosulásra: a hagyományos, történelmi protestáns felekezeteket (a reformátusokat és a lutheránusokat), az episzkopálisokat és az anglikánokat, a baptistákat, a metodistákat, a pünkösdieket és a szabadkeresztyén közösségeket egyaránt. Hogy e frakciók között jelentős különbségek vannak a hitvallási tartalom és a liturgia tekintetében, az nem számít. Minden protestáns egy kutya.

Mielőtt azonban részletesebben reagálnánk az „atya” egy-egy kijelentésére, el kell ismernünk, hogy a címadása bátor. Szembesülve Simon üzenetével, protestáns oldalról többen is felháborodásuknak adtak hangot, én mégis azt mondom, manapság különösen értékelnünk kell az ilyen megnyilatkozásokat – no nem a konkrét tartalom, hanem a megszólalás karakterisztikuma miatt. Nagyítóval kell keresni mai posztmodern, cseppfolyós, rendszerint émelyítő, csalogató üzenetekkel operáló, karakánságot és őszinteséget mellőző (sőt azt taktikai okokból konzekvensen és tudatosan kerülő) keresztyén-egyházi közegünkben az ilyen határozott megnyilvánulásokat. Sokan gondolkodnak úgy, mint Simon Gábor, de ő legalább ki is mondja, „bevállalja”. Katolikus részről különösen üdítő ez a karcos hangvétel ebben a mai „ferencpápás”, „pálferis”, inkluzív, pszichologizáló, „coachingszemléletű”, szerencsesüti-üzenetekkel „evangelizáló”, pempősített hazai kontextusban.

Azt mondom, jól jön ez nekünk, protestánsoknak, hiszen érzékeny, lágy részre szúrt forrasztópákaként riaszt fel minket szendergésünkből, mintha már túl lennénk a reformáción, mintha a reformáció ügye már rég meghaladott volna, és többé nem lenne valós különbség a római katolicizmus – a pápizmus – és a protestáns keresztyénség között. Dehogy nincs! Simon Gábor szavai tanúskodnak arról, hogy tévképzet, ha azt hisszük, hogy a katolicizmus „megszelídült”. Szó sincs róla! Egyszerűen arról van szó, hogy intelligens módon, taktikát váltva – pontosabban azt mindig a körülmények szerint módosítva, mindig az adott helyzetre adaptálva – végzi a maga misszióját. Tegye! De mi is tegyük a mi dolgunkat! Legyünk tehát hálásak az efféle őszinte kirohanásért! Józanodjunk ki végre, és számoljunk le az illúziókkal, ne hitegessük magunkat tovább!

Egyébiránt Simon Gábor akciójának meglepő az időzítése, hiszen épp Ferenc pápa zűrzavaros pontifikátusa után azzal az üzenettel házalni a hitvalló (konzervatív) protestánsok körében, hogy ez a közösség az egyetlen igaz, üdvözítő egyház, borítékolhatóan kudarcra ítélt vállalkozás. Azok a protestánsok, akik eddig – még ha viszolyogtak is a római egyház doktrinális torzulásaitól – talán elismerőleg nyilatkoztak a pápizmus bioetikai tanításáról, reményeink szerint egy életre megtanulták, hogy áthidalhatatlan szakadék tátong a római katolicizmus mint vallási architektúra és a protestantizmus között. (Végső soron ezt hangsúlyozza Simon Gábor is, csak épp hamis vádaskodással.) Hiszen vagy a protestáns solák (sola Scriptura, sola fide, solus Christus, sola gratia, soli Deo gloria) fundamentumán álló keresztyén hit az igaz, vagy az, amit a pápizmus tanít. Nincs átmenet a kettő között, nincs a kettőnek közös metszete (most nem egyes hívőkről, hanem a tanítási rendszerekről beszélünk), „arany középút” meg pláne nincs.

Egy ilyen pontifikátus után valóságos orosz rulettnek tűnik bárkinek is önként és dalolva bemenni az abszolút monarchia kereti közé, és a magát tévedhetetlennek tartó pontifex maximus uralma alatt gyakorolni a hitét. Láttuk, hogy mennyire kétesélyes ez. Bármikor megtörténhet – ahogy eddig is megtörtént, ahogy erről a katolicizmus gellert kapott dogmafejlődése is tanúskodik –, hogy egy magát a péteri trón örökösének és Krisztus földi helytartójának tartó ember társadalmi nyomásra vagy épp a szent hagyományra hivatkozva (netán azzal szemben!) kénye-kedve szerint hajlítja a „keresztyén” tanítást. Kinek van kedve ezt a szükségtelen terhet a nyakába venni?

Mindezeken túl, azt hiszem, érthető Simon Gábor furcsa hangütése. Nem szeretem a pszichologizáló magyarázatokat, de úgy vélem, most segítségünkre lehet. Egy konzervatív, tradicionalista katolikus klerikus számára (de talán az egyszerű egyháztagok számára is) valóságos rémálom volt Ferenc pontifikátusa, és úgy tűnik – figyelembe véve a Ferenc által kinevezett pápaválasztó bíborosok számát (akik a konklávén részt vevő bíborosok háromnegyedét teszik ki) – a rémálom folytatódni fog. Józan számítás szerint nincs arra esély, hogy bárki is eltorlaszolja a „ferenci utat”, és berekessze a teológiai kétértelműség, az inkonzekvens magyarázatok, az egyházon belüli élet-halál harcot vívó szekértáborok között elvtelenül lavírozó, a „világ” tetszését görcsösen elnyerni kívánó PR-pápaság kurzusát. Ebben a helyzetben mit tehet egy lefebvre-ista, még a konzervatívabbnak számító egyházi felettesei által is folyamatos vegzatúrában részesített, az egyháza történelmi tanításához foggal-körömmel ragaszkodó pap? Megpróbálja olyan irányban kiadni a frusztrációját, ahonnan nem fenyeget támadás, vagy ha fenyeget is, az veszélytelen. Beleszáll ismét a protestánsokba. Világos, értjük az intenciót, de tisztelettel visszautasítjuk.

Az általánosabb bevezetőt követően, akármennyire is fájdalmas, megpróbáljuk pontosan felidézni Simon Gábor hajmeresztő kijelentéseit. Íme: azok a protestánsok, akik a történelemben többre törekedtek annál, mint hogy rátegyék a kezüket a katolikus egyház vagyonára, földjeire (amint az a reformáció idején történt), egy idő után mindannyian ismét katolikussá lettek; a protestantizmus Luther Márton tanait követve azt hirdeti, hogy vétkezz bátran, de higgy; a protestantizmus mélységesen pesszimista, mert a keresztség a protestáns felfogás szerint nem törli el a bűnt, csak Isten nem azt számítja be; a protestantizmus azt mondja, hogy az ember nem tisztulhat meg a bűntől; Kálvin azt tanította, hogy az ember sorsa öröktől fogva el van rendelve, és senki sem tehet ellene semmit, a jó cselekedetnek pedig semmi értelme sincs, hiszen nem segíti az üdvösségünket. Ezek után a katolikusok és a protestánsok hitgyakorlatának, úgymond, „külső” különbségeire rátérve a következő kijelentéseket teszi az „atya”: protestánsként nincsen liturgiánk; hétköznap általában zárva vannak a templomaink; és csupán vasárnap van istentisztelet. Ez arról a mély szegénységről tanúskodik – állítja Simon –, hogy nálunk, protestánsoknál nincs szükség a buzgóságra, hétköznap nem kell templomba mennünk, nem kell igazán imádkoznunk sem; közösségeinkben csak hosszú, végeláthatatlan prédikációk hangzanak; a protestantizmus abból született – amit a neve is mond –, hogy mindazt tegye, amit a katolikus egyház kárhoztat; a Szentírás azt tanítja, hogy a hit cselekedetek nélkül halott, de azt a könyvet – Jakab levelét –, ahol ez le van írva, Luther önkényesen eltávolíttatta a Szentírásból; protestánsként veszélyben az üdvösségünk, mert nem azt a hitvallást hisszük, amelyet Jézus átadott az apostoloknak, hiszen ők – állítja Simon – azt vallották, hogy Jézus valóban jelen van az oltáriszentségben, és vallották a bűnbocsánat szentségét, a szentek tiszteletét és az elhunytakért való imádságot; mint protestánsok árvaként kell élnünk, hiszen nem édesanyánk a Boldogságos Szűz Mária, hiszen őt a kereszten Krisztus édesanyánknak adta mindannyiunknak, mikor is azt mondta: „Íme a te anyád!”; protestánsként számunkra Jézus jelenléte pusztán csak emlékezés, és csak a szavait halljuk; protestánsként nincs szentmisénk, csak istentiszteletünk, amiről még a lelkészünk is megmondja, hogy semmi bűnt nem követünk el, ha egyáltalán nem járunk el rá, és hogy tulajdonképpen nincs is értelme rá elmenni, mert Bibliát otthon is lehet olvasni, prédikációt pedig az interneten is lehet hallgatni; protestánsként veszélyben a lelki üdvösségünk, kivéve akkor, ha a vízkeresztségünk után egyetlen bűnt sem követtünk el; egyébként pedig protestánsként bűnben vagyunk, mert nem élünk a bűnbánat szentségével, amelyet Jézus az apostolokra bízott, és amely az apostolok halála után a katolikus papokra szállt át; protestánsként önszuggesztiót kell végrehajtanunk magunkon, és állandóan be kell beszélnünk maguknak, hogy ki vagyunk választva, meg vannak bocsátva a bűneink, de soha nem kaphatunk bizonyosságot a gyónás szentsége nélkül; protestánsként nem kapunk segítő kegyelmeket ahhoz, hogy az élet rögös útján a jót tudjuk választani, és ki tudjunk tartani; protestánsként a halálos ágyunknál nem áll ott az egyház papja, és nem kapunk erőt és megnyugvást azáltal, hogy utoljára meggyóntat minket, és nem kapnunk kegyelmet a haláltusában az utolsó kenet által; protestánsként csak akkor üdvözülhetünk, ha jó szándékú tévelygők vagyunk, mert nem ismertük fel az igazságot, és mert nem vettük észre azt, hogy amit tanítóink – Luther és Kálvin és a többiek – tanítottak, az csak azóta létezik, mióta ők azt elkezdték (hiszen előtte senki sem hitte ezt így); protestánsként jó szándékú tévelygők akkor lehetünk, ha nem tanulmányoztuk azt, hogy az első pápa Péter apostol volt, és a pápákat vissza lehet vezetni pontosan Péterig, vagy ha nem tanulmányoztuk azt, hogy már az ókorban is ugyanezt hitte és vallotta a katolikus egyház a szentmiséről, a szentek tiszteletéről és a Szentírás szerepéről, amit most vall; protestánsként ha netán üdvözülnénk – ami ugyebár csak akkor lehetséges, ha egyetlen súlyos bűnt sem követtünk el a keresztségünk óta, tehát nagyon kétséges –, akkor sem lenne senki, aki imádkozna értünk, hiszen a vallásunk szerint ez nem lehetséges, így aztán sokáig leszünk (lennénk, ha oda kerülnénk) a tisztítótűzben; protestánsként beleszületni és benne maradni a protestáns keresztyénségben olyan, mint születésünktől fogva beleszületni egy betegségbe, amelyből nem szeretnénk kigyógyulni; protestánsként ha betérünk a katolicizmusba, akkor tulajdonképpen csak visszatérünk őseink hitéhez (ne feledjük, Szent István is római katolikus volt), akik máriás zászlóval harcoltak a tatár és a török ellen; protestánsként a lelkészeink az ószövetségi szent nőkről sokat prédikálnak, de mintha Mária nem is létezne, holott nekünk szeretnünk és tisztelnünk kellene őt, kérve, hogy vezessen mind közelebb Jézushoz; protestánsként – ha érvényes keresztségben részesültünk – valójában mi is katolikusok vagyunk, hiszen a keresztség által Isten gyermekévé és az egyház tagjává váltunk; protestáns akkor lesz valaki, ha egy egyházjellegű közösségben (hiszen egyik protestáns közösség sem tekinthető egyháznak a szó eredeti értelmében) konfirmál, amely nem más, mint hogy olyan nyilvános hitvallást teszünk, amely ellenkezik a krisztusi tanításokkal, és mindez az oltáriszentségnek, a Szűzanyának, a szentek tiszteletének és a tisztítóhelynek a megtagadása, stb.

Talán egyértelművé vált az olvasó számára is, hogy Simon úr nem egyszerűen teológiai ellenérveket sorol a protestáns keresztyén bibliaértelmezés vagy hitfelfogással szemben, hanem – és ez a legnagyobb baj – többnyire egészen primitív, ostoba, szimplán rosszindulatú, érezhetően zsigeri ellenérzésből fakadó szitkokat hány a protestantizmusra.

Megtehetném, hogy egyenként leírom, hogy a protestáns egyházaknak is van liturgiája (ezek között van cizelláltabb és kevéssé cizellált); hogy a történelmi egyházakban is lényeges az úgynevezett egyházi év a maga ünnepeivel; hogy a protestáns istentisztelet nem pusztán egy végtelenített prédikációból áll, hanem van egyéb, nélkülözhetetlen eleme is; hogy az Úr napján való személyes, közösségi összegyülekezés protestánsként a keresztyén életünk lényegi, ünnepi alkalma; hogy lelkipásztorként soha nem buzdítottam senkit arra (ha csak nincs akadályoztatva, beteg stb.), és ezt bibliaértelmezésünk és hitvallásaink nem is engednék, hogy ne imádkozzon hétközben, vagy hogy nyugodtan maradjon otthon, mondván, az istentiszteleten való személyes részvétel nem elvárt, bőven elég, ha otthon olvasgatja a Szentírást, és online formában követi az istentiszteleteket. Elmondhatnám, hogy Kálvin bibliai-exegetikai megfontolások alapján lényegében ugyanazt tanította a predestinációról, mint a római egyház által az egyháztanítókhoz sorolt Augustinus (és az nem az, amit az „atya” előad); hogy Kálvin nem tanította azt, hogy az eleve elrendelés miatt a jó cselekedeteknek semmi értelme sincs, hiszen épp azt tanította (a 2Tim 1,9 alapján), hogy Isten azért választott ki minket, hogy szentek legyünk; hogy Luther Márton nem „távolította el” Jakab levelét a Szentírásból, nem „vette ki” a kánonból, hanem csak előnyben részesített bizonyos más könyveket (pl. János evangéliumát és első levelét, a Római, a Galata és az Efezusi levelet és Péter első levelét), mert szerinte ezekben van az evangélium a legvilágosabban kifejtve; hogy tényszerűen téves az az állítás, hogy a pápákat vissza lehetne vezetni Péterig (inkább azt kellene emlékezetbe idézni, hogy az egyház első négy egyetemes zsinatát nem a pápa hívta össze, és nem is ő elnökölt rajtuk); hogy protestánsként folyamatos bűnbánatot gyakorlunk, és az apostoli tanítás (lásd Jakab levele) értelmében Istennek és egymásnak valljuk meg bűneinket, és hogy a kulcsok hatalma nem a bűnbánat szentségéhez, hanem az evangélium hirdetéséhez – a hitre és bűnbánatra való felszólításhoz – kapcsolódik; hogy az „atya” félreérti Luthert, mert szó szerint értelmez egy stilisztikai eszközt, a hiperbolát, és nem veszi figyelembe, hogy már Luther kilencvenöt tételének első pontja is („Amikor Urunk és Mesterünk ezt mondja: »Tartsatok bűnbánatot!«, azt akarja, hogy a hívek egész élete megtérés legyen”) cáfolja Simon Gábor rosszindulatú értelmezését, és hogy Luther a kiüresedett, teljesítményalapú, külsődleges penitenciával szemben a bűnbánat lényegét épp hogy a szív szerinti megszomorodásban és a bibliai örömhír megragadásában látta; hogy Luther nem vetette meg a jó cselekedeteket, csak elsődlegesnek tartotta, hogy tisztázza a forrásukat: csupán a Krisztus iránt érzett szeretet tanít meg minket arra, hogy megtartsuk igéjét (vö. Jn 14,23–31) – mondta, máshol pedig így fogalmaz: „A jócselekedetek nem teszik az embert jóvá, hanem a jó ember tesz jócselekedeteket” (Értekezés a keresztény ember szabadságáról); hogy a reformátusok nem vetik meg Isten törvényét, ellenkezőleg, a törvény – a tízparancsolat – legfőbb feladatát Kálvin nyomán abban látják, hogy általa napról napra, egyre jobban megtanulják, mi Isten akarata, és hogy annak teljesítésében engedelmességre ösztökélje őket; hogy gyülekezeteinkben a konfirmáció nem a krisztusi tanítások nyilvános megtagadását jelenti (mióta krisztusi tanítás például az elhunytakért mormolt imádság és a tisztítóhelyről szóló elmélet?), hanem éppen hogy az azok megvallását és az azok melletti ünnepélyes elköteleződést; hogy amit a reformátorok felismertek a Szentírásból, és amit tanítottak – az evangélium maga –, az nem velük kezdődött, hanem – még akkor is, amikor az egyház már a végletekig megromlott – búvópatakként mindig is jelen volt; hogy nem a reformátorok, Luther és Kálvin (és mások) szakítottak az egyházzal, hanem a teljesítményalapú, babonás, bálványimádó, korrupt, pápizmussá korcsosult római egyház tért le egyre határozottabban a biblikus, apostoli keresztyénség útjáról; hogy a protestánsok szeretik és tisztelik Máriát, de nem fordulnak hozzá közvetítőként, mert az áll a Szentírásban, hogy „egy a közbenjáró […] Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5); hogy István királyunk katolicizmusára „őseink hiteként” hivatkozni, mint amelyhez vissza kellene térnünk, anakronizmus, hiszen a 11. századi katolicizmus más volt, mint a 15. századi, továbbá a 15. századot megelőzően eleve csak katolikusokról beszélhetünk; hogy nem igaz az az állítás, miszerint „a magyar nemzet igazi nagyjai mind katolikusok voltak”, szerintünk a magyar nemzet igazi nagyjai közé tartozott többek között a református Ady Endre, Apáczai Csere János, Arany János, Balassi Bálint, Bethlen Gábor, Bocskai István, Csokonai Vitéz Mihály, Jókai Mór, Kölcsey Ferenc, Szenci Molnár Albert, és az evangélikus Berzsenyi Dániel, Kossuth Lajos, Mikszáth Kálmán, Petőfi Sándor és Thököly Imre is, és még hosszan sorolhatnánk; hogy nem igaz az, hogy a protestantizmus megosztotta az országot, sőt épp az ellenkezője igaz: nemzetünk legnagyobb sorstragédiájában, a mohácsi vészben, majd az azt követő török hódoltság idején épp a protestáns keresztyénség (amely az ország lakosságának a 80%-át tette ki) tartotta eleinkben a lelket, erőt, reményt, kitartást és élni akarást adva neki.

Őszintén szólva sem kedvem, sem erőm nincs ennél részletesebben reagálni Simon Gábor abszurd állításaira, de bízom abban, hogy a keresztyén egyházakat csak felületesen ismerő néző-hallgató számára is inkább csak komikus performansznak tűnik a bejelentkezése, mintsem egy, a protestánsok lelki üdvéért őszintén aggódó klerikus figyelmeztetésének. Ahelyett, hogy minden kijelentésére kitérnénk, válasszuk ki a fenti tiráda egyetlenegy, de tendenciózus tételét, amelynek részletesebb vizsgálata beárazza az „atya” további állításait is. Videójában Simon Gábor elmond egy „szívhez szóló”, „megható” történetet is, szemléltetve állításait: amikor Luther Márton közeli munkatársának, harcostársának és barátjának, Philipp Melanchthonnak (az Ágostai hitvallás szerzőjének) az édesanyja haldoklott, akkor az édesanya megkérdezte fiát, hogyan haljon meg: a fia új vallása vagy a régi szerint? Ekkor a történet szerint Melanchthon így válaszolt: „Anyám, a mi új vallásunk könnyebb, hiszen nem kell komolyan venni semmit. Nem kell böjtölni, nem kell annyit imádkozni, de a régi vallás az biztosabb.” Az elbeszélés úgy zárul, hogy Melanchthon katolikus papot hívatott édesanyjához.

Itt Simon egy jól ismert, „szakállas” mendemondát idéz. A probléma az, hogy ezt a mondatot általában Luther Mártonnak vagy valamely hitében elbizonytalanodott követőjének tulajdonítják, nem is annyira Melanchthonnak. A történet mögötti „logika” az, hogy annak, aki nem biztos abban, hogy halála után a mennybe jut, jobb katolikusként meghalni, mert így részesülhet a betegek és haldoklók szentségében, az utolsó kenetben. Egyébiránt az idézett gondolatnak több párhuzamos megformálása is létezik, például hogy jó protestánsként élni, de jobb katolikusként meghalni, vagy hogy ahhoz, hogy az ember boldog legyen ebben a világban és a következőben, protestánsként kell élnie, de katolikusként kell meghalnia. Ez a szentencia valószínűleg egy régebbi közmondáson alapul, mely így hangzik: „Katholisch ist gut sterben.” – „Katolikusként jó meghalni.”

Simon Gábor nem tesz mást, mint hogy előveszi a római katolikus apologéták korábbi generációinak a stratégiáját, akik polemikai célokra használták fel Luther halálának feltételezett körülményeit. Luthert több mindennel is vádolták, például azzal, hogy falánk és részeges ember volt (emlékszünk valakire, akit ugyanezzel vádoltak?), és a fáma szerint ez vezetett a halálához. Volt olyan is, aki azt állította, hogy Luther valójában öngyilkos lett. Sőt Luther egyik korábbi ellenfele úgy vélte, hogy a Sátán egyszerűen magával vitte Luthert a pokolba. Friedrich Heinrich Suso Denifle (1844–1905) osztrák-német Domonkos-rendi szerzetes, teológus, levéltáros és egyháztörténész írt egy Lutherről szóló, igencsak polemikus hangvételű könyvet, amelyben szintén kifejtette, hogy Luther megigazulástana arra vezethető vissza, hogy a reformátor nem tudta kordában tartani a szexualitását, a torkosságát, az iszákosságát, valamint a szabadszájúságát. Denifle Luther életéről szóló könyvének recenziójában azt olvashatjuk, hogy a halál mindig felfedi a szív titkait: megmutatja a rejtett örömöt vagy bánatot, a benső békét vagy a kétségbeesést. Luther – állítja a recenzió írója – mindig is félt a haláltól, és irigyelte az állatokat, mivel azok nem félnek sem a királytól, sem a gazdájuktól, sem az ördögtől, sem Isten haragjától stb. Luther halála rejtélyes, de semmiképp sem egy szent halála volt. Sőt arra is utalást tesz a recenzens, hogy a reformátor sok jeles követője ugyanilyen szomorú sorsra jutott, mások pedig a haláluk előtt kétségbe estek, és mert nem nyújtott számukra vigaszt a protestantizmus, örömmel tértek vissza a katolicizmushoz. Sőt egyfajta általános igazságként fogalmazza meg, hogy gyakran előfordul, hogy protestánsok a halálos ágyukon katolikussá válnak, míg a fordítottja soha: a halál órájában egyetlen katolikus sem válik protestánssá.

Egyébként maga Denifle is említi könyvében a korábban idézett és Simon Gábor által Melanchthonnak tulajdonított közmondást. Egy régebbi római katolikus polemikus mű ugyanakkor Melanchthonnak tulajdonítja az idézetet, éspedig a következő formában: „Élni lutheránusként, meghalni pedig katolikusként jó.” Csakhogy Clyde L. Manschreck, Melanchthon életrajzírója Melanchthon – The Quiet Reformer című könyvében megjegyzi, hogy Melanchthon eleve nem is próbálta rávenni anyját a katolikus hit elhagyására, erre nem is volt oka, mivel magát a katolikus egyház reformátorának tartotta. A képletet tovább bonyolítja, hogy egy másik forrás az említett idézetet nem Lutherhez, nem is Melanchthon anyjához, hanem magának Melanchthonnak a halálához köti, tehát hogy e szavak Melanchthon száját hagyták el utolsó perceiben saját édesanyjának címezve, aki fia ágya mellett állt. Ez utóbbi vádat könnyű cáfolni, hiszen Melanchthon 1560. április 29-én halt meg, édesanyja pedig körülbelül harminc évvel korábban, 1529-ben. Maga a közmondás történelmi tekintetben sem állja meg a helyét, hiszen protestánsként – kisebbségben, gyakran fizikai veszélynek, üldöztetésnek kitéve, kiátkozva, a többség által megvetve – biztosan nem volt könnyebb akkoriban az élet. De teológiai tekintetben sem igaz, hogy jobb vagy kényelmesebb katolikusként meghalni, hiszen a protestáns hit szerint az ember halála pillanatában egyből a mennybe kerül, míg a katolikus tanítás szerint még az egyház legelkötelezettebb tagjai sem léphetnek be egyből a megdicsőült szentek társaságába mindaddig, amíg le nem töltik a tisztítótűzben a számukra kijelölt, tisztulással töltött időt. A helyzet tehát az, hogy Melanchthon idejében sokkal „kényelmesebb” volt római katolikusként leélni egy életet, majd pedig protestánsként meghalni, mintsem fordítva. Summa summarum,Simon Gábor tényként tálal egy odakozmált, vaskos hazugságot, amelyet a reformáció ellenségei ötlöttek ki, és amely sajnos alkalmanként manapság is felüti a fejét.

Simon Gábor kijelentéseivel nem éri meg többet foglalkozni, mert az általa prezentált „kedves” invitálás a katolikus egyház kebelére kellőképpen riasztó ahhoz, hogy további érvek nélkül is távol tartsa az esetlegesen billegő protestánsokat a római „nagytestvértől”. Ugyanakkor léteznek sokkal kifinomultabb – nevezzük így – technikák is a protestánsok átcsábítására. Most térjünk ki röviden egy ilyenre. Példának okáért egyes római katolikus apologéták fennhangon hirdetik, hogy az ő felekezetük hívei is hisznek a kegyelem általi üdvösségben. Felemlegetik, hogy időnként protestáns szerzők azt állítják, hogy a katolikusok szerint az üdvösség cselekedetek és nem hit által nyerhető el, de ez – mondják – nem igaz, hiszen a katolikusok is vallják, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit által, kegyelemből nyerhetünk üdvösséget. Ez a pápista szofizmus egyik klasszikus példája, mikor is ugyanazokat a szavakat használják – eltérő, módosított jelentéssel. Az ilyen kijelentések célja az, hogy megnyugtassák a protestánsokat: bátran működjenek együtt a katolikusokkal, sőt csatlakozzanak hozzájuk, hiszen a katolikusok hitének lényege, magja, tehát az evangéliumértelmezésük igazából nem is tér el a protestánsokétól. És valóban, bizonyos értelemben igaz, hogy a katolikusok szerint is kegyelemből nyerhető el az üdvösség. A katolikus egyház katekizmusa (KEK) a kegyelemről szóló részben a következőképpen fogalmaz: „Az ember Isten előtti érdeme a keresztény életben abból a tényből ered, hogy Isten szabadon úgy rendelkezett: kegyelme művének társává teszi az embert. Isten atyai tevékenysége a maga indításával az első…” (2008) Nem sokkal lejjebb ezt olvashatjuk: „Mivel a megtérés, a megbocsátás és a megigazulás kezdetén a kegyelem rendjében Istené a kezdeményezés, senki sem érdemelheti ki az első kegyelmet.” (2010) Protestánsként ezen a ponton már elégedetten hátra is dőlhetnénk, csakhogy az a kijelentés, hogy „kegyelemből van az üdvösség”, önmagában még nem elegendő, mert nem határolja körbe az evangéliumot. A reformátorok megértették a lényeget, és tűzön-vízen keresztül ragaszkodtak ahhoz, hogy a bibliai evangélium az egyedül, a kizárólag és a csak szócskán áll vagy bukik: sola gratia, tehát hogy az üdvösségben egyedül kegyelemből vagy kegyelem által lehet részünk. Ez elengedhetetlen a bibliai evangélium integritásának megőrzéséhez.

Csakhogy a KEK a kegyelemmel kapcsolatosan így fogalmaz: „…a jócselekedetek érdemeit elsősorban Isten kegyelmének kell tulajdonítani, s csak utána a hívőnek.” (2008) Illetve: „…a Szentlélek és a szeretet indítására kiérdemelhetjük önmagunk és mások számára a kegyelmeket, amelyek megszentelődésünk, a kegyelem és a szeretet gyarapodása és az örök élet elnyerése szempontjából hasznosak.” (2010) A római egyház tanítása szerint tehát valóban kegyelemből üdvözülünk, de nem kizárólag kegyelemből – és ez a lényeg! Mivel a római tanítás szerint a bűn puszta „megfosztottság az eredeti szentségtől és igazságtól, de az emberi természet nem romlott meg”, mert „természetes erői” pusztán csak „megsebesültek” (KEK, 405), és ez nem eredményez lelki halált (vö. Ef 2,1), az embernek válaszolnia kell Isten hívására, és azt meg is teheti, hiszen – így kezdődik a KEK – „[a]z Isten utáni vágy az ember szívébe van írva” (capax Dei). Ha az ember fogékony a személyes Isten létének megismerésére (capacitas Dei), akkor nyilván muszáj elutasítani az egyedül kegyelemből való üdvösségről szóló tanítást – a római egyház valóban el is utasítja az üdvösségnek ezt az aspektusát.

2025-öt a római egyház jubileumi évének nyilvánították. Ez az év különös alkalom a zarándoklatra és a búcsúszerzésre. Ha az olvasót még ez sem győzné meg, úgy ajánljuk a katekizmus 1471. cikkelyét (79 –81. pont), amelyben a búcsú definícióját adja: „A búcsúk tanítása és gyakorlata az Egyházban szorosan összefügg a bűnbánat szentségének hatásaival. »A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott bűnökért járó, ideigtartó büntetések elengedése, melyet a keresztény hívő, aki megfelelően fölkészült és teljesítette a kiszabott föltételeket, elnyer az Egyház segítségével, amely mint a megváltás szolgálója Krisztus és a szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli és abban részesít.« »A búcsú részleges vagy teljes, attól függően, hogy a bűnökért járó ideigtartó büntetéstől részlegesen vagy teljesen szabadít-e meg.« »Minden hívő nyerhet búcsúkat […] önmaga számára vagy az elhunytak javára.«” Nincs egyértelműbb bizonyíték az egyedül kegyelemből való üdvösség – azaz a bibliai evangélium – megtagadására, mint a római katolikus búcsútan. Szemléltetésképp érdemes átfutni a következő sorokat is, amelyek egy római katolikus oldalról származnak: „A 2025-ös rendes jubileumi év során minden más búcsú érvényes marad. Minden igaz bűnbánó hívő, aki a bűnre való hajlamot kizárva […] és a szeretet szellemétől indíttatva, a bűnbánat szentségével megtisztulva és szentáldozással megerősödve, a szentév során a szentatya szándékára imádkozik, az egyház kincséből teljes búcsút nyer, elnyeri bűnei elengedését és bocsánatát, amelyet a tisztítótűzben levő lelkek javára fordítható [sic!].” Mindez úgy valósulhat meg – a teljes búcsú elnyerése –, ha a hívek elzarándokolnak a kijelölt szent helyek egyikére (adott bazilikákba, székesegyházakba vagy a helyi ordinárius által kijelölt templomokba és szent helyekre stb.), és ott részt vesznek egy szentmisén; ha egyénileg vagy csoportosan felkeresik bármelyik jubileumi helyszínt, és meghatározott ideig ott maradnak szentségimádáson és elmélkedésen; ha áhítattal részt vesznek lelkigyakorlatokon vagy a második vatikáni zsinat szövegeiről és a KEK-ről szóló képzéseken. Ezenkívül jubileumi búcsút lehet nyerni még úgy is, ha a hívek meglátogatják rászoruló vagy nehéz helyzetben lévő testvéreiket, vagy legalább egy napig tartózkodnak az értelmetlen (valós és virtuális, pl. a média és a közösségi hálózatok által okozott) zavaró tényezőktől és a felesleges fogyasztástól (pl. böjtöléssel vagy önmegtartóztatással az egyház általános normái és a püspökök iránymutatásai szerint), stb. Azaz – vonjuk le a következtetést – ha ilyen tevékenységekkel bűnbocsánatot lehet nyerni („szerezni”), akkor a bűnbocsánat és azzal együtt az üdvösség nem kizárólag kegyelemből van, hanem a kegyelem és különféle cselekedetek által, amelyek révén „kiérdemelhetjük önmagunk és mások számára a kegyelmeket, amelyek megszentelődésünk, a kegyelem és a szeretet gyarapodása és az örök élet elnyerése szempontjából hasznosak” (KEK, 2010). Az olvasó számára talán egyértelművé vált, hogy a római egyház ugyanazon szavakra (kegyelem, üdvösség) hivatkozik, de más jelentést tulajdonít nekik, mint a protestánsok. Evangéliumi keresztyénként tisztában kell lennünk ezzel a „trükkel”, és a felszín alá kell néznünk. Nem dőlhetünk elégedetten hátra, amikor római katolikusok szájából azt halljuk, hogy „kegyelem által van üdvösség”, mert ez így – ismerve a kontextust – hamis, torzító és félrevezető állítás. Csak féligazság.

A kérdés, amelyet ezek után fel kell tennünk, így hangzik: üdvözülhetnek-e a római katolikusok? A válasz az, hogy igen, de nem a római katolikus teológia által lefektetett tanbéli keretek között, hanem a pápista tanítások ellenére, vagyis azok dacára. Tehát akármit is ír a KEK, akármit is tanítanak a római egyház tagjának a katekézisek során a hit és a cselekedetek viszonyáról, ezek ellenére fog üdvösséget nyerni a Krisztusban hívő, mégpedig egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus engesztelő áldozata révén és egyedül a Krisztus személyébe és az ő áldozatába vetett hit által.

Itt rögvest felmerül, hogy eszerint lehetséges-e a vallástételünkkel vagy az általunk tudatosan elfogadott tanítással szembemenő módon hinni, azaz előfordulhat-e, hogy egy római katolikus hívő elfogadja ugyan a római egyház tanítását, de protestáns, evangéliumi módon hisz? A kérdést természetesen árnyalja a tény, hogy sok római katolikus hívő egyáltalán nem vagy kevésbé tudatos a vallott hittartalmat illetően: látszólag elfogadja a római egyház tanítását, nem megy szembe vele, de nem igazán ismeri annak tartalmát. (Ne legyünk igazságtalanok, sajnos sok protestáns hívő is így van ezzel a „normatív” hitvallásokat illetően.) Nos, a hit terén a tudatosság teljes hiánya vészjósló, lásd Róm 10,10: „Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk, és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” A hitnek mindig része az ismereti-kognitív elem, amelyen a bizalmunk alapul, amely bizalmat ébreszt bennünk, és amely által a bizalmunkat Krisztusba vetjük. Ha ez teljes mértékben hiányzik, akkor az nem más, mint a személyes hitet mellőző, üres vallásosság, jóváhagyás és ráhagyás: „Hiszem, amit az egyház is hisz, de hogy az egyház mit hisz, azt nem tudom.” Nagyon sok ilyen egyháztag van – különösen a történelmi egyházakban, felekezetre való tekintet nélkül.

Létezik azonban a tudatosságot mellőző „hit” és a tudatosan kiforrott hit között egy vékonyka, köztes mezsgye, amikor valaki a felmenői iránt érzett lojalitásból, a szocializációjából kifolyólag, a családi kapcsolatai okán vagy a tradíció, a gyülekezete és egyháza iránti tisztelete miatt a római egyházban marad, valamennyire ismeri is a római egyház tanítását, hallgatólagosan elfogadja a hittételeit, de nem tekinti központi jelentőségűnek a megkülönböztető, jellegzetes pápista tanításokat, „elfogadja” őket, tehát tudatosan egyikkel sem megy szembe, de a személyes hitét illetően – a konkrét hitmegélése szempontjából – másodlagos jelentőségűnek tekinti, félretolja őket, amit meg meghagy, azt protestáns tartalommal tölti meg. Ez nem képmutató vagy direkt hazug, megtévesztő mentalitásból fakad, hanem inkább egyfajta paradox létállapot, amely nem ütközteti a szívbéli, félig-meddig tudatos hitet azzal a liturgikus, dogmatikai és vallási kontextussal, amelyben azt gyakorolja.

A második vatikáni zsinat után elterjedt „anonim keresztény” fogalmat kölcsönvéve (olyan személyt értenek alatta, akinek nem hirdették ugyan az evangéliumot, és akit nem tanítottak meg a keresztyén hitigazságokra, mégis Isten kegyelmében él) léteznek a katolikus egyházban úgynevezett „anonim protestánsok” is, akik olvassák a Szentírást, azt formális értelemben a legfőbb tekintélynek tartják, nem folyamodnak közbenjárásért Máriához és a szentekhez, csak a Szentháromság Istent (annak személyeit) szólítják meg imádságaikban, hiszik, hogy egyedül Krisztus áldozatára nézve, egyedül kegyelemből nyernek üdvösséget, egyedül hit által igazultak meg, és bűnvallásukat és bűnbocsánatukat nem a gyónástól és nem a pap által kapott feloldozástól (meg az általa kirótt egyéb, az ideiglenes büntetéseket mérsékelni hivatott bűnbánati cselekményektől) teszik függővé, és egyszerűen figyelmen kívül hagyják a mindenkori pápa evangéliumellenes megnyilatkozásait. Más szóval, lehetséges, hogy egy személy szívének állapota sokkal jobb, mint a tanbéli kereteinek struktúrái. Hálásnak kell lennünk, hogy Isten Lelkének ereje ilyen nem szokványos módon is utat törhet magának. Az más kérdés, hogy az, aki a hittudatosság szintjén előrehalad, egy idő után fojtogatónak fogja érezni az általa tudatosan vallott hittartalommal szembeni vallási szisztémát, és azt maga mögött hagyva csatlakozik valamely biblikus alapokon álló protestáns közösséghez. Vagy az is megtörténhet, hogy ha az illető pap, akkor kompromisszumot köt olyan értelemben, hogy a biblikus, protestáns, evangéliumi hitet prédikálja és terjeszti, és a római „cafrangot” mintegy járulékos elemként megtűri. Ez utóbbi lépés nem csak alternatíva, több annál: annak, aki nem akarja huzamosabb ideig megerőszakolni a hitét, olyan közösséget kell keresnie, amellyel konzisztens az általa hitt, vallott (és jó esetben hirdetett) evangéliumi tartalom.

Az igazán nagy probléma abban az – eddig még nem említett – esetben merül fel, amikor valaki úgy római katolikus, hogy tudatosan, a legteljesebb egyetértéssel hiszi és vallja a római vallás megkülönböztető pápista jellegzetességeit. Ez már komoly aggodalmakat kelthet bennünk az illető személy üdvössége tekintetében. Erre reális lehetőség van a római katolicizmus lényegéből fakadóan, amely abban áll, hogy párhuzamos kijelentésforrásként odahelyezi a szent hagyományt a Szentírás mellé, amely azonban ellentmondhat, sőt a legtöbb esetben ellent is mond Isten írott szavának. A Szentíráshoz való ambivalens hozzáállás révén egy olyan szisztematikus, ágas-bogas, számos csábító dolgot tartalmazó vallási felépítmény jött létre – ez a római katolicizmus –, amely sokakat tévútra vitt már.

Itt az ideje annak, hogy megfordítsuk Simon Gábor tridentista, lefebvre-ista plébános állítását, és a magunk szemszögéből megfogalmazott kérdésként feltegyük: veszélyben van-e egy római katolikus üdvössége? Fontos, hogy nem arra kérdezünk rá, hogy az, aki a római egyház tagja, automatikusan elkárhozik-e. Egyrészt magunk úgy véljük, hogy nem a mi tisztünk emberek örök sorsa felől dönteni (Isten a szívek vizsgálója, vö. 1Sám 16,7), másrészt pusztán az, hogy valaki tanbéli tekintetben helyes dolgokat vall – például precíz, masszívan biblikus alapozású reformátori teológiát képvisel –, vagy általánosabban, hogy protestáns, nem garancia arra, hogy egyszersmind üdvössége is van. Protestáns vallású, protestáns közösségekhez tartozó, oda járó személyek is jutnak kárhozatra, amennyiben szívük távol van Istentől, Krisztustól, bálványokat követnek (pénz, szex, hatalom), nem születtek újjá, nem tértek meg (vagy csak azt hiszik, hogy megtértek, miközben nem termik a megszentelődés gyümölcseit), nem járja át őket az evangélium ereje, és vallásosságuk – beleértve a szabatos, kifogástalan vallástételüket is – puszta külcsín.

Ilyen értelemben teljes mértékben legitim kérdés az is, hogy veszélyben van-e egy protestáns üdvössége, ugyanakkor az okok tekintetében muszáj különbséget tenni. Egy dolog egy hamis doktrínákra épülő, az evangéliumot torz alakban tálaló, téves vallási gyakorlatokat magában foglaló és propagáló rendszer által megvezetve lenni, és más egy helyes doktrínákat terjesztő, a bibliai evangéliumot minden emberi gyarlóság ellenére mégiscsak képviselő és hirdető rendszerben képmutatóskodni. Mindkettő veszélyes az üdvösségre nézve, de míg az első esetben rendszerszintű problémáról kell beszélnünk, addig a másodikban személyes szintű anomáliáról. Mindkettő rossz, de az első különösen veszélyes, mert – miközben elvileg az evangéliumról tesz tanúságot – magának a valódi evangéliumnak a megismerését akadályozza azzal, hogy „evangélium” címszó alatt valami mást kínál, ami csak nyomokban tartalmazza az evangéliumot, tehát nem maga az evangélium.

De visszatérve most az eredeti kérdésünkhöz: veszélyben van-e egy római katolikus üdvössége? A válasz az, hogy igen, ha a pápa és az egyházi zsinatok tekintélyét egy szintre helyezi a Szentírással, és így a tekintetét az ihletett, tévedhetetlen Szentírás olvasásáról, a Szentírás tanításának személyes feldolgozásáról egyre inkább a gyarló emberekből álló egyházra és annak tévedéseket tartalmazó hagyományára fordítja; igen, ha hitgyakorlatában Máriát (Krisztus Urunk áldott édesanyját) – a földi Mária szándékával szemben – olyan pozícióba emeli, ahol a megdicsőült Mária Isten és az ő népe között közvetít, aláásva Krisztus főpapi szolgálatát és eltávolítva Isten népét és annak tagjaként magát a Jézussal való személyes közösség ápolásától, a vele való bensőséges kapcsolat megélésétől; igen, ha úgy véli, hogy a vízkeresztség külső cselekménye által – annak hatására, ex opere operato – születnek újjá a csecsemők, gyermekek vagy felnőttek (és ő maga is), azaz a felszentelt pap által végzett aktus révén, a vízzel való leöntés eredményeképp töröltetik el bennük az eredendő bűn hatása, változik meg a természetük, mennek át az életből a halálba, és nyernek üdvösséget, hamis reménységben ringatva őket saját személyes sorsuk felől; igen, ha úgy véli, hogy a bűnért járó ideig tartó földi (és halál utáni) büntetések elengedése – a búcsú elnyerése – a mindenkori pápa által kirótt jótettek (a korábban említett vallásos cselekmények), különféle szabályok és feltételek teljesítése révén valósul meg, megfeledkezve arról, hogy Krisztus az ő egyszeri és tökéletes golgotai áldozatában hordozta el a benne hívők bűneiért járó isteni büntetést; igen, ha nem érti, hogy a Krisztusban hívő egyedül kegyelemből, egyedül Krisztusért – az ő áldozatára nézve –, egyedül hit által és egyedül Isten dicsőségére igazul meg Isten előtt, úgy, hogy Isten neki számítja be vagy tulajdonítja Krisztus igazságát; igen, ha úgy véli, hogy a római katolikus tanítás azonos a Szentírás tanításával, mely szerint a megigazulás nem jogi aktus, azaz nem igazzá nyilvánítás Isten részéről, hanem a belénk áramló kegyelem folytán egy, a természetünkben beálló változás, amely alkalmassá tesz minket arra, hogy Isten elfogadjon minket; igen, ha a szentmise a kegyességének a központi eleme, amelyre az úgynevezett „átváltoztatás” eredményeképp Krisztus fizikai testeként, véreként és – habár vértelen, de – a földi pap által ismétlődően bemutatott áldozataként tekint, olyan benne rejlő erőt tulajdonítva annak, amelyet a Szentírás nem tulajdonít, megtévesztve ezzel önmagát és másokat is; igen, ha elfogadja és vallja a purgatóriumról (tisztítóhely, tisztítótűz) szóló tanítást, mely szerint a nem halálos bűnben elhunyt személyek addig vezekelnek, „tisztulnak” a haláluk után, amíg el nem érik az őket a mennybe való belépésre feljogosító tökéletes, bűntelen állapotot, és amelynek az ideje az élők imái és liturgikus cselekmények által lerövidíthető (ez megtévesztő, mert hamis reménységet táplál magával és másokkal szemben is: honnan is tudhatná biztosan, hogy ki jutott kárhozatra, és ki jutott kárhozat helyett a nem létező purgatóriumba?); igen, ha egyetért a latin papságra kényszerített cölibátus intézményével, amelyet – a házasság tiltását – Isten igéje megtévesztő lelkek ördögi tanításának nevez, amely elriasztja a lelkészi-papi elhívást érző, karizmákkal felvértezett és talentumokkal megáldott személyeket a lelkészi hivatástól, durva kontraszelekciót (a papság körében felülreprezentált homoszexualitást), továbbá olyan, a világ mércéje szerint is botránkoztató, förtelmes bűnök elterjedését eredményezi (lásd pedofil bűncselekmények), melyeket még a büntetés-végrehajtási intézmények lakói, elítélt bűnelkövetők is megtorolnak egymás között; igen, ha – még ha a testi feltámadásra hivatkozva is – a kegyessége központi eleme elhunyt szentek ereklyéinek (tetemüknek, maradványaiknak, csontjaiknak és hozzájuk kötődő tárgyaknak) a vallásos tiszteletben részesítése, azok körmeneteken való körülhordozása, csókolgatása, magánájtatosságra való felhasználása vagy viselése; igen, ha tudatos hívő, mégis megelégszik a Krisztus explicit parancsával szemben gyakorolt egy szín alatt történő „szentáldozással”, ahelyett, hogy két szín alatt venné a Krisztus által rendelt úrvacsorai jegyeket, a Krisztus megtört testét és kiontott vérét jelképező kenyeret és bort (ezt a téves gyakorlatot semmilyen úgynevezett „teológiai” vagy „lelkipásztori” megfontolás nem teheti legitimmé); igen, ha engedi, hogy a hitéletét szabályozó legfőbb norma ne az isteni ihletettségű, tévedhetetlen Szentírás, hanem egy magát Krisztus földi helytartójának, pontifex maximusnak tekintő gyarló ember legyen, aki főpásztori szerepében – dogmával körülsáncolva – illegitim módon csalatkozhatatlanságot vindikál magának; igen, ha nem Krisztus és az Ő hittel való megragadása az élete középpontja, hanem a régi vagy az új rítus, akármilyen szertartás vagy ceremónia, még ha az ősi és patinás is. És végül az utolsó kérdés az, hogy veszélyben van-e Simon Gábor katolikus pap üdvössége. Igen, ha ő is ekképpen gyakorolja hitét.

Kapcsolódó cikkek:

Fazekas Bence Gy.

Kedves D. Lajos!

Itt az evolúció párhuzamával regél sokat. Ugyanúgy el tudnám mondani, hogy a római vallásúak is mindent a saját feltételezett hagyománykoncepciójukon keresztül néznek, erre rá is világítok mindjárt.
De a teista evolúcióról igazán nem kellene írnia, tekintve hogy azt a tézist főképp katolikus filozófusok és teológusok terjesztették el legkorábban, a konzervatív protestánsokra annyira nem jellemző. Egyet mondok, Turai Alfréd.
Node.
Igen elhisszük, hogy a Biblia egyszerű üzenete átjön minden bibliaolvasónak, aki képes önmagában olvasni a Bibliát, szektás útmutatók figyelembe vétele nélkül. Szektás kalauznak nevezem e helyen pl. a római tanítói hivatal magyarázatait, belemagyarázásait.
Tehát az üzenet átjön, mintha egy jól megírt egyszerű irodalmi mű volna. A Szentlélek ereje amivel állandóan szemtelenül gúnyolódik, ott jön a képbe, hogy meggyőz minket maradéktalanul a bibliai tanítás (nagyon röviden dogmatikailag a 4-5 Sola, avagy az Úr Jézus evangéliuma, történetileg kifejtve) tartalmának igazáról.

Az apostolok után elferdült-e a hit. Igen, de ez nem varázsütésre történt, hanem dogma- és kultúrtörténeti folyamata van.
A ferdülés/torzulás röviden annak volt betudható, hogy a birodalmi egyház minden áron integrálni akarta a pogány görög-római szokásjogot, rituálékat, és még az egész politeizmust is át akarta fordítani egy kreált szentkultuszba (szentkultusznak nyoma nem volt az Ószövetségben és zsidó egyházban, ahonnan a keresztények jöttek).
A reformálásra való igény folyamatosan hat, valahányszor pogány tanításokat meg fura dolgokat adnak a tiszta Biblia mellé. Úgymond, amikor elrontják a levest.
Amikor a hitvallások és hitgyakorlatok nagyjaból megegyeznek a bibliaival, akkor a reformációs igény lecsökken. A reformáció után ez bekövetkezett, mára rögzült a protestantizmus 7-8 féle felekezet TÍPUSBAN. Ehhez többet nem igazán lehet hozzáadni hacsak nem nevezünk ki pápákat, kisistenségeket és prófétákat, akik új tanításokat és könyveket, záradékokat, szibbillai jóslatokat, stb.-ket adnak hozzá (pl. pápai kijelentéseket).

Ír a megtérésről és penitenciáról. A penitencia kitalálás, nem létezik, nincs a Bibliában, önök római vallású vezetői fabrikálták. A szív megszaggatása lelki bűnbánatot jelent, és nem azt, hogy egy csuhás kötelezően kiró valami vezeklési cselekedetet vagy imákat, amik gyakorlásával aztán rászáll a megbocsátás a vezeklő fejére. Ez egyszerűen nem így van a Bibliában.
A megtérés, bűnbánat nem jelentenek vezeklést, a vezeklés egy célért bemutatandó bűnbánatot követő jóvátétel féleség, de úgy, ahogy a római egyházban tanítják, úgy nem létezik a Bibliában. A tékozló fiú nem kapott büntetést apjától, az meg nagyon vad elképzelés, hogy „de kaphatott volna, és ezért ez már nálunk általános eljárás”. Ezt a logikát előadja egy evangéliumi hívőnek, akkor vagy ki fogja kacagni, vagy hülyének fogja nézni. Simán nem így érvelünk a Bibliából, nem onnan, nem ilyen több áttételes csúsztatásokkal, és nem erre.
Tehát irreleváns, hogy ön a megtérést és a penitenciát, ahogy önöknél van, összekapcsolodónak találja. Ugyanis nem bibliai tanítás a cselekedetekkel való vezeklés a bűnökért. Egyszerűen ez egy.., nevezzük koholmánynak.
Azaz a Bibliában csakis megtérés-bűnbánat szerepel, és megjobbított, erényes élet, mint következmény.
Tehát vulgatai latin fordítás helyenként egyszerűen ócska volt. De ma már a római egyház is a svájci protestáns görög és bibliai bibliakiadásból tanít a papképzőben.
Az, hogy Luther mennyire volt önsanyargató, irreleváns, mert kicsi vagy nagy vezeklés, egyformán rossz, helytelen, téves, bibliátlan, és hazug tanítás.
A lényeg, hogy az Úr Luthert kihozta egy beteg római közegből, ahol abnormális eljárásokat ajánlottak a tagoknak, hogy vegyenek magukra (vezekléseket).

Ír Ferenc pápáról sokat.
Van itt egy kis probléma. Az önök szektás irányzata, nem tudom, hogy ez a testvérület-e, vagy egy nagyobb csoport, de szereti azt mondani, hogy 2. vatikáni és utáni egyházi rendelkezések, és mindenki aki velük szimpatizál, az jelentéktelen, hamis katolikus stb. Ön most a névleg katolikus szót használja.
Ez nagyon jól hangzik, ám ilyet nem lehet csinálni római vallásúként. Önöknek a római egyház vezetőségét tisztelniük kell, függetlenül attól, hogy milyen a pápák arculata, és hogy betiltják-e az érthetetlen hagymázas latin liturgiát, vagy sem.
Ugyanez vonatkozik a katolikus katekizmusra is, amely bár nem dogma önök szerint, de mégis egy hivatalos vezetőségi dokumentum a római egyházban, azért buzdításait és tanításait önöknek el kell fogadni, és nem szabad kritizálni, pl. a halálbüntetés ellen szóló részlet is ilyen.
Erre pusztán az önök egyházának természete miatt kötelesek. Ha nem tetszik, akkor ki lehet lépni és lehet szedevakantistának lenni. Bár érdekes és érthetetlen módon sokszor római vallásúak a szedvakokat is protestánsnak hívják. Ez olyan vicc, mintha Luther Kálvint római katolikusnak hívta volna.
A lényeg, hogy liberális politika ide vagy oda, Ferencék nem névkatolikusok, hanem a hivatalos római egyház. A megjegyzései miatt a saját vezetőségére, én önt nagyon rossz pápistának tartom. Mármint az önök mércéjével mérve, és ennek nincs nagy jelentősége, hogy én mit gondolok, de ez hiteltelen magaviselet a saját maguk római rendszerén belül. Ezt jó ha látják az olvasók.
A 2. vatikáni, vagy ferenci, vagy én nem is tudom pontosan, hogy hol vannak a határai amit szapul (önöknél nincsenek olyan világos határok, mint nálunk konzervatív evangéliumi keresztyéneknél), tehát ez a fősodorbeli római irányzat NEM olyan, mint az arianizmus, hanem teljesen hivatalos és jól illeszkedik a római arculat fejlődésébe.
Önöknél nincsenek szilárd alapok, amire vissza lehet menni, mint nálunk a bibliai ősegyház, hanem önöknél minden változik egy kicsit, fejlődik, módosul az évszázadok során.
Ennek fényében szemtelenség a saját táborát névkatolikusozoni, inkább menne szedevakantistának, akkor legalább következetes lenne.

Írja, hogy a pápa nem hozhat új tanítást.
De hozhat, és akármilyen tanítást hoz, önök a római szent hagyománykoncepció miatt úgy fogják értékelni, hogy az összes hozzáadás az eredeti „isteni” igazság része volt.
De ez csak sallang, a magyarázatul szolgáló mendemonda, ami minket evangéliumi keresztyéneket nem érdekel.
A tapasztalat azt mutatja, hogy formális új dogma hozatala nélkül is, van lehetősége, és kerete a „szent római pápának” pl. Ferencnek, különféle nem dogma kategoriájú tanításokat hozni, melyet kötelező követnie és támogatni a római vallású tagságnak.
Ilyen pl. a katekézis halálbüntetés ellenes megfogalmazása, amely kötelező tanítás, pusztán mert a Katekézisükben van benne.
Ugyanilyen a Fiducia Supplicans hivatalos és szentesített liturgia is (ez EGY AZ EGYBEN megegyezik egyfajta liberális protestáns homokos házasságkötessel), amely szintén egy megfellebbezhetetlenül választható szertartás, pusztán azért, mert benne van a „szent” liturgiáik között.
Tehát úgy tűnik, hogy van mód arra, hogy liberális tanítások bekerüljenek a római egyházba, és szerintem ennél csak még több lehetőséget fognak találni a jövőben.
De ez nem valamiféle hamis névkatolicizmus, hanem ilyen az igazi római vallás karaktere, jellege természete. Ilyen alkalmazkodó, változékony, korábbi önmagának, fogalmazzunk úgy, némileg ellentmondó.
Ez nem arianizmus, hanem egyszerűen csak az egész római egyház egy bukott, romlott álkeresztény egyház. Mindegy, hogy tridentista középkori valaki, vagy 2. vatikáni zsinat párti.
Ki is javítom magam, néhány fokkal a 2. vatikáni „modernista” típusú római vallás jobb, mert a néhány etikailag liberális tanítás mellé beleraktak néhány olyan dolgot is, amely a bibliai protestantizmus felé tolja el a mérleg nyelvét. De messze nem annyit, hogy ez meghasson minket. Körülbelül 100-ből 3 lépést tett meg a 2. vatikáni római vallás a helyes irányba.

2025-05-16 at 22:40

58 válasz

Árpád


A cikk nagyon jó és szabatosan megfogalmazott, egy-két kitétellel én vitatkoznék, de alapvető tartalmával egyetértek úgy is, hogy Simon Gábor egyébként negligált katolikus pap videóját láttam, ha jól tudom a veszprémi érsek eltiltotta a szolgálattól. Ferenc pontifikátusa egy nagy káosz volt, ezzel a véleménnyel sajnos még környezetemben is nagyon egyedül vagyok, mert csaknem mindenkit elvarázsolt a pápa „toleranciája”. Azt már elfelejtik vagy nem is tudják Ferenc éppúgy szilenciumra ítélte kritikusait, mint sok elődje. Vigano érseket, korábbi washingtoni nunciust ki is közössítette, mivel az erős kritkát gyakorolt Ferenc pápa egész tevékenysége felett. Ferenc kijelentései, amelyet Simon Gábor is támad minden vallás Istenhez vezet, az ember eredendően jó, a kis Jézus palesztin kendőbe burkolása erősen kettős beszédet eredményezett, megjegyzem Izraelt sikerült is vérig sérteni, nem is képsviseltették magas szinten magukat temtésén. XVI. Benedek pápaság az ismert botrányok ellenére, ami miatt a világi sajtó őt különösebben nem szerette legalább sokkal világosabb tanítást eredményezett, nem mint a ferenci rémálom. Vele se tudtunk bibliai alapon egyetérteni, de mindazonáltal nagyon szép könyveket is írt pl. a Názáreti Jézust, ami az evangéliumi történetet vizsgálja és nincsenek benne a katolikus dogmatikai gondolkodás allűrjei. Ferencnél nagyon túlzásba volt vidve a Boldogságos Szűz Mária tisztelete is, ami halálában is megnyilvánult, mikor minden útja végén bement a Santa Maria Maggiore-bazilikába és ott a Mária-ikonhoz vitt egy csokor rózsát, kicsit a halálának is volt olyan árnyalat, hogy azért temetik el ebbe a bazilikába, hogy az általa tisztelt Mária-ikon közelében érje a feltámadás. Simon Gábor úr az egész II. Vatikáni Zsinatot kárhoztatja és megsemmisítendőnek, mivel tévútra vitte a katolikus egyházat. Ebbe beleérti a kárhozatos ökumenét és a régi katolikuss liturgia elvetését, amelyet XVI. Benedek újra elismert, de Ferenc újra partvonalra helyezte. Én is sokban károsnak tartom a mai kirakat ökumenét, de nem úgy, ahogy azt Simon „atya” teszi.

2025-05-09 at 15:32
1. Márkus Tamás András
  
  Kedves Árpád!
  
  Köszönjük a részletes és átgondolt hozzászólását. Egyetértek azzal, amit ír. Én is úgy vélem, hogy Ferenc pontifikátusa, mint egy kellemetlen emlék utólag egyszerűen megszépült – ami miatt ilyen gyorsan, az az, hogy egy látszólagos, erőteljes ökumenikus lelkülettel viseltetett a protestáns közösségek irányában. Csakhogy a probléma az, hogy a nem keresztyén világvallásokhoz is ugyanígy viszonyult. Azt még értettem is, hogy az intellektuálisan magas nívót képviselő, etikai értelemben a történelmi keresztyén elvekhez ragaszkodó, bölcs Benedek pápa miért váltott ki evangéliumi protestánsokból rokonszenvet, de az elbizonytalanít, amikor ezt a – nem is rokonszenvet, hanem – rajongást egy olyan egyházi vezető kapja protestánsok részéről, aki az elviselhetetlenül zagyva, a keresztyénség etikai szövetét megbontó Fiducia Supplicansot (amelyet maguk a konzervatív katolikus csúcsvezetők is eretneknek, vagy eretnekséggel határosnak minősítettek) a kézjegyével ellátta. Hová lett a memóriánk? Ettől még mint ember lehet Ferenc rokonszenves, de az, hogy ezt mint keresztyén csúcsvezető meglépte, az én értékelésemben történelmi bűn és hosszútávon rá fog égni a pontifikátusára. A következményei katasztrofálisak lesznek. Ezért sem értem a laudációkat… Egyébként pedig emberileg is egy sokkal kíméletlenebb személy volt, mint Benedek. Benedek szívélyes gesztusa volt a tridenti rítus gyakorlásának szabadabbá tétele, Ferenc toleranciája pedig – jellemzően, ha konzervatívokról szólt – pillanatok alatt kőkemény intoleranciává vedlett át.
  
  2025-05-09 at 18:05
2. Árpád
  
  Igen Benedek pápa, ha jól tudom senkit nem közösített ki, sőt a II. János Pál idején szilenciumra ítéltekkel is próbált párbeszédet folytatni, pápasága elején fogadta Hans Küngöt, aki mondjuk túlzott liberalizmusa miatt nem fért bele a katolikus egyházba és megvonták tőle a katolikus egyház nevében való tanítás jogát vele egyezségre nem tudott jutni, bár egy időben mindketten az ugyanazon egyetemen tanítottak. A tradicionalistákat, akiket engedély nélküli papszentelésért kiközösítettek visszavett az egyházba, bár aztán egy-kettővel megis járta, mert egyikük a holocaustot relativizálta, viszont fogadott jó pár protestáns vezetőt is, de ragaszkodott az egyháza álláspontjához is. Azt is tudjuk a tradicionalisták nem ökumenikus lelkületűek, de Isten őrizz a ferenci ökumenétől is, aki mohamedánok lábát csókolgatta vagy a Koránt, ami viszont ellentétben áll az ismert bibliai igékkel: Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Még egy kis dicséret Ratzingerről, ő annak idején 1986-ban nem ment el a különböző vallások együttes békeimájára, ahol sajnos megindult ez a vallási szinkretizmus, ezt ma sokan vaskalaposságnak mondják, de ő valahogy ezzel nem tudott egyetérteni. Nekünk evangéliumi keresztyéneknek mindenekelőtt a bibliai alapokhoz kell igazodni, nem a világ szeretetéhez, ahogy János apostol mondja: Ne szeressétek a világot, se azokat, a mik a világban vannak. Ha valaki a világot szereti, nincs meg abban az Atya szeretete. Mert mindaz, a mi a világban van, a test kívánsága, és a szemek kívánsága, és az élet kérkedése nem az Atyától van, hanem a világból.
  Elnézést néha a helyesírási hibákért, a billentyűzetem igen érzékeny és néha kettőzi az s betűket ott is, ahol nem kell.
  
  2025-05-10 at 05:02
3. Márkus Tamás András
  
  Na ez az, a teológiailag konzervatívok valahogy személyes szinten, emberileg sokszor irgalmasabbak, míg a teológiailag liberálisok gyakran a párbeszédet pusztán önmagukkal képzelik el, és azt, aki másképp gondolkodik, fenntartások nélkül megpróbálják partvonalra szorítani.
  
  2025-05-10 at 09:58
4. Kászonújfalvi Sz. András
  
  Kedves Tamás András,
  elolvastam az ajánlott Szabados Ádám által írott bejegyzést. Két rövid meglátás.
  Az első: az a tény, hogy valaki jól ismeri az egyházatyákat, nem bizonyítéka annak, hogy álláspontja egyezik az övékével, vagy alátámasztanák az övét. Példának okáért, talán egyetértünk abban, hogy a Sátán kiválóan ismeri a szentírást, mégsem kérnénk fel őt az értelmezésre, ha lehet. És az evangélium éppen arról tudósít, hogy Jézus sem fogadta el azt a hamis szentírásértelmezést, amelynek sokan valószínűleg bedőlnének.
  A második: Szabados Ádám idézi Gordon állítását, miszerint „Kálvin arra a szilárd hitre alapozta az egyházatyákra való hivatkozást, hogy a nézeteik összhangja az ő teológiáját támogatta”. De ez tényszerűen nem igaz. Kálvin az egyházatyák általa is ismert konszenzusa ellenére tagadta a szabad akaratot. Erről ő ezt mondta: „Talán úgy tűnhet, hogy nagy elfogultságot bizonyítok magamra, amikor bevallom, hogy Augustinus kivételével minden egyházi író olyan kétértelműen vagy különbözőképpen beszélt erről a kérdésről, hogy írásaikból semmi biztosat nem lehet kihámozni.” (Institutio 2.2.9).
  De ez hamis tényállítás volt, mert az egyházatyák tanítása a szabadakaratról egybehangzó, erre pusztán az önkényes választásának magyarázataképpen hivatkozott – hamisan (erről ld. https://orthodoxbridge.com/wp-content/uploads/2013/11/Mako-Nagasawa-free-will-in-patristics.pdf ). Kálvin tehát ismerte, de nem követte a konszenzust, mert az nem támasztotta alá saját elképzelését.
  
  2025-05-16 at 14:28
5. Márkus Tamás András
  
  Kedves András!
  
  Nem akarom megsérteni, de néha úgy érzem, hogy a meglévő tudásbázisához mérve kissé túl határozottan és a kelleténél erősebben fogalmaz. Ön tagadja azt, amit Szabados ír – azt írja, hogy Kálvin csak ismeri az atyák írásait, de nem konzisztens velük. Ön olvasta Kálvint? Kétlem, hogy ha valaki rászánja az idejét, és tisztességgel átnyálazza Kálvin Institutioját, akkor arra a következtetésre jutna, mint Ön. Az pedig, hogy az egészet lesöpri azzal, hogy a „Sátán is…”, nem méltó ehhez a vitához és szűklátókörűségre vall. Ilyeneket én is tudnék írni, ha már unnám a mondókájukat és rövidre akarnám zárni ezt a beszélgetést.
  
  Az ún. „szabad akarattal” kapcsolatosan pedig ajánlom Augustinus egyházatya írásait (lásd: https://www.evangelikalcsoport.hu/2025/05/03/a-predestinacio-reformatus-nezete-valasz-az-uj-exodus-cimu-folyoiratban-megjelent-szerkesztoi-jegyzetre/) tanulmányozásra, ugyanis Kálvin szinte szó szerint azt képviselte, amit ő (ugyanúgy exegetálja a releváns igeszakaszokat). Mondhatnám úgyis, hogy Ágoston a mi oldalunkon áll és a mi táborunkat erősíti ebben a kérdésben. A figyelmükbe ajánlom a következő kötetet: https://www.harmattan.hu/hamvas-endre-szent-agoston-irasok-a-kegyelemrol-es-az-eleve-elrendelesrol-586
  
  Az Institutio-ban, a francia királynak szánt előszóban Kálvin azt írja, hogy a reformáció nem új mozgalom, hanem az apostoli tanítás hű folytatása, szemben azzal, amit a pápizmus csinált a keresztyénségből. A következő egyházatyákat idézi (rengetegszer): Tertullianust, Ambrust, Ágostont, Aranyszájú Jánost, Bernátot (őt talán a legtöbbször), I. Gergely pápát stb., hogy bizonyítsa az egyház igei folytonosságát.
  
  Üdvözlettel,
  Tamás
  
  2025-05-16 at 16:50
6. D. Lajos
  
  Nem akarom elvenni Kászonújfalvi András kenyerét, de ha jól értem, ő elolvasta a Szabados írást, tehát abszolválta az ajánlott irodalmat. Annak egy konkrét állítására hozott egy azt cáfoló, befogadható terjedelmű másik cikket, ami egy sor konkrét példával igazolja, hogy Kálvin nem a valóságnak megfelelően állította a konszenzus hiányát szabadakarat témában az egyházatyák között, amivel pedig a korabeli, amúgy katolikus felfogás szerint kívánta igazolni, hogy miért csak Ágostont követi (ha nincs konszenzus, jogosult választani a vetekedő vélemények között). Ezért kérdezem alássan és kissé megriadva fölénk tornyosuló intellektuális árnyékának roppant súlyától, hogy mielőtt feladná házi feladatként a Protestáns Nagyok Kálvintól-Barthig Összes I-MMXXV-ig köteteit, reagálna esetleg erre, vagy maradjunk a rituális ködszúrkálásnál?
  
  2025-05-16 at 19:03
7. Márkus Tamás András
  
  Kedves D. Lajos!
  
  Folyamatosan Önre reagálok. De kérem, sorolja fel, hogy pontosan mely pontjaira nem reagáltam, tőmondatokban, és próbálom pótolni!
  
  Üdv,
  Tamás
  
  2025-05-16 at 19:26
8. D. Lajos
  
  A Kászonújfalvi András által belinkelt cikk állítására gondoltam az egyházatyák konszenzusáról. De ha azt mondja, hogy sok a kérdés, ne kínozzam velük, nem folytatom.
  
  2025-05-16 at 20:21
Péter


Ilyenkor – akár a nem Biblia-hívő felekezeteknél, akár az ilyen-olyangresszív irányzatoknál – Nádáb és Abihu jut az eszembe. Tűznek néz ki, amit hoznak, de idegen tűz. Akármilyen irányból is, de a krisztusi hitük tartalmát már a kedvenc világi ideológiájuk szabja meg. És bizony a világi ideológiák nem irgalmasak. Nem fontos nekik a bűntől való megszabadulás. Csak ha Istenre vagyunk érzékenyek, akkor lesz a hitünk krisztusi, másképp legfeljebb úgy néz ki.

2025-05-10 at 11:32
Szilágyi József


Az én esetem az üdvbizonyossággal:
.
Évekkel ezelőtt történt. Összefutottam egy hívő testvérrel; először láttuk egymást.
Köszönés után rögtön nekem szegezte a kérdést:
– Van üdvösséged?
Meglepett váratlan érdeklődése, hirtelen csak annyit tudtam mondani:
– Jézus meghalt értem.
.
Azóta is, ha eszembe jut, gondolkodom, vajon ma mit felelnék neki.
Jobb választ még nem találtam.
(Sz.J.)

2025-05-11 at 15:09
Szabó Éda


Ajánlom figyelmébe:

https://invocabo.wordpress.com/2025/05/11/az-igazsagkereso-elanyakonyvezettekhez/

https://youtu.be/zEkL-fHkpl0?si=b8sNjfOzDpHjbFjK

https://apologetica.hu/termek/pawel-lisicki-luther-a-forradalom-sotet-oldala/

2025-05-11 at 21:21
Evangelikál Csoport


Kedves Éda!

Köszönjük, hogy írt.

A Hodász-videóval kapcsolatosan: Hodász András pálfordulását (vagyis inkább saulfordulását) látva, nem biztos, hogy érdemes tőle származó gondolatokat propagálni, akkor sem, ha azok a korábbi érájából származnak. Nem csak azért, mert többé nem „papi személy”, tehát nem tanító (protestáns szókészlettel: többé nem lelkészként tevékenykedik), azért sem, mert – korábbi ígéretével ellentétben – szembefordult magának a római egyháznak az etikai-erkölcsi tanításával és a szexualitás terén épp az ellenkezőjét hirdeti (már-már evangelizációs és missziós hévvel), mint amit az egyetemes egyház mindig is vallott és hirdetett. Persze gondolhatja úgy, hogy ettől még a videóban elhangzottak megállnak (ezt is érdemes lenne felülvizsgálni, mert Hodász András rettentően híg, felületes, megalapozatlan érveket sorol), ebben az esetben a következő cikket javasoljuk olvasásra (direkt a Hodász-bejelentkezésre született válaszról van szó): https://www.evangelikalcsoport.hu/2021/11/12/miert-volt-feltetlenul-indokolt-a-reformacio-reakcio-hodasz-andras-erveire/

Egyébiránt Simon Gábor a mi megítélésünk szerint sokkal felkészültebb, mint az egykori róm. katolikus sztárpap-celebapologéta-műsorszolgáltató Hodász András, de a legutóbbi videója rendkívül alacsony színvonalú volt, és méltatlan még egy, a protestánsokat a maga szemszögéből elítélő konzervatív római érveléshez is. Ugyanez fokozottan igaz az Ön által belinkelt, névtelen szerzőtől származó blogcikkre is.

Üdvözlettel,

2025-05-12 at 06:47
Nyugdíjas reformátor


Elolvastam a belinkelt invocabo blogon szereplő válasz cikket. (Ez valami szedevakantista oldal?) Bár ne tettem volna. Erre nehogy reagáljanak, ez a viccesnek szánt komcsi hetilap, a Ludas Matyi szintje. Egy ennyire átgondolatlan, fröcsögő, egyértelmű rágalmakat terjesztő cikket hogy mernek kiadni ezek a „keresztények” a kezükből? Belerúgnak egy elhunyt lelkipásztorba, aki már nem tud védekezni? Ezzel csak a magukfajta tridentistákat járatják le. Egyetlen koherens ellenérvet nem olvastam ebben a firkálmányban, az egész nem több, mint egy gonosz gúnyrajz. Én azt hittem többre képesek. Hát nem.

2025-05-13 at 18:52
Böbe


Én már csak az Amoris Laetitia és a Fiducia Supplicans miatt sem csatlakoznék Rómához. Érdemes lenne saját házuk táján söprögetni.

2025-05-13 at 20:39
Kászonújfalvi Sz. András


Kedves Márkus Tamás András, lehet, hogy félreérti Simon Gábor liturgia hiányára vonatkozó megjegyzését, amikor nehezményezi, hogy nem veszi észre a nüanszokat a protestáns frakciók között („Hogy e frakciók között jelentős különbségek vannak a hitvallási tartalom és a liturgia tekintetében, az nem számít. Minden protestáns egy kutya.”) Simon Gábor számára az új rítusú katolikus mise sem számít igazi liturgiának, mert nem Istentől származik, hanem emberek alkották a hatvanas években, szemben a régi rítusú misével, ami apostoli hagyomány, közvetlenül Istentől ihletve. Az is kétségtelen, hogy a bálványimádásnak lehet liturgiája, amint annak is volt, amit maga Áron főpap talált ki. De aligha állítható, hogy Mózest ezt különösebben meghatotta volna, és legyilkolászás helyett azt mondta volna joviálisan a bálványimádóknak: „Legalább liturgiátok van”. Miért tenne ilyent Simon Gábor, ha a hite szerint nem más a helyzet?
Az is meglep, amit a Jakab levélről ír: „Jakab levelét a Szentírásból, nem „vette ki” a kánonból, hanem csak előnyben részesített bizonyos más könyveket (…), mert szerinte ezekben van az evangélium a legvilágosabban kifejtve”. Vajon, hogy fér össze a sS-val, hogy Isten egy közönséges levélben engedte homályoskodni Jakabot, majd engedte bevenni a kánoni könyvek közé? Tévedett volna? Amikor a saját megértését és válogatását tette az értelmezés alapjává, Luther nem homályosította-e el az igazságot, amit más jobban értett nála korábban? Ha meg kellene nevezni azt a keresztény erényt, amely ebben vezette, mit mondana, melyik lehetett az?

2025-05-14 at 08:08
1. Márkus Tamás András
  
  Kedves András!
  
  Értem, hogy Simon Gábor szerint az új rítusú katolikus mise sem az igazi liturgia, de a mondandójában azt hangsúlyozza, hogy „azért ne legyél protestáns és azért van veszélyben az üdvösséged protestánsként, mert…”. Akkor hozzá kellett volna tenni azt is, hogy „ez vonatkozik azokra is, akik a II. Vatikáni zsinat liturgikus „reformjával” azonosulnak.” Továbbá ez kapcsolódik ahhoz is, hogy Simon Gábor szerint a protestáns istentisztelet egyetlen végtelen prédikáció, holott ez nincs így, hiszen mind a lutheránus, mind a református (nem beszélve az anglikánokról, episzkipálisokról stb.) istentiszteletnek van liturgiája, vannak rendtartás könyvek stb. De még a kisegyházi formációk istentiszteleti alkalma sem csak egy prédikációból áll.
  
  A Jakab levéllel kapcsolatban el kell mondanom, hogy Luther néha túlzó kijelentéseivel én sem értek egyet, de az én korrekcióm Simon Gábor azon állítására vonatkozott, miszerint Luther eltávolította Jakab levelét a Bibliából. Ez nem igaz, ez egy tényszerűen hamis állítás. Legyünk egy kicsit méltányosak Lutherrel: Pál apostol rómaiakhoz írt levelének olvasása közben világlott el számára az evangélium fénye, értette meg, hogy bűnös emberként egyedül Isten kegyelme által, Krisztusba vetett hit révén – és nem saját teljesítményéből, vezekléséből stb. kifolyólag – nyerhet üdvösséget. Luther számára ez olyannyira erőteljes üzenet volt, annyira meghatározta az egész identitását, életét és hitét, hogy ezt tette mindennek a mércéjévé. Ennek köszönhető, hogy elragadtatta magát. De még egyszer: nem „vette ki.” Ez alapján megítélni Luther munkásságát, az körülbelül olyan, mintha a halála előtti években tett antijudaista megjegyzései alapján értékelnénk őt. Nem méltányos.
  
  Üdvözlettel,
  Tamás
  
  2025-05-14 at 08:55
Rubljov


Minden reformátusnak és evengélikusnak ajánlom elolvasásra:
Paweł Lisicki: Luther. A forradalom sötét oldala -című könyvet

2025-05-14 at 09:40
1. Márkus Tamás András
  
  Kedves Rubljov és mindenki más!
  
  Én is ajánlanék egy irodalmat:
  
  Leonardo De Chirico: Azonos szavak, külön világok
  
  „Közös alapra hozhatók-e az evangéliumi protestánsok és a római katolikusok? Vagy a teológiájuk közötti mélyreható különbségek, valamint a Krisztusról, az egyházról és az üdvösségről szóló tanításokról alkotott nézeteik azt tanúsítják, hogy valójában nagyon különböző evangéliumokat vallanak?
  
  E könyv megmutatja, hogy bár az evangélium megértéséhez használt szavak ugyanazok, de a mögöttük álló tanítások drasztikusan különböznek.
  
  Leonardo de Chirico éleslátással, evangéliumi szemszögből vizsgálja a római katolikus teológia különböző aspektusait – köztük a Mária-kultuszt, a szentek közbenjárását, a tisztítótüzet és a pápai tévedhetetlenséget –, hogy amellett érveljen, a római katolicizmus teológiai keretei sok ponton nem hűek a bibliai evangéliumhoz. Pedig a valódi párbeszéd, melyre égetően szükség van ma, csak a valódi különbségek megértésével virágozhat fel.”
  
  Link: https://evangeliumikiado.hu/konyv-szerzo/leonardo-de-chirico/
  
  2025-05-14 at 10:33
2. Kászonújfalvi Sz. András
  
  Nem ismerem de Chirico művét, de a valódi különbségekre vonatkozó állítása igaz lehet. Attól tartok ugyanakkor, hogy a különbségek még mélyebben vannak, például abban, hogy mit gondolnak (nem az, amit mondanak…): létezik-e egy igazság, illetve lehetséges-e annak megismerése. Úgy látom, hogy a protestáns frakciók között erre nincs egyező válasz, és ezt szükségszerű fejleménynek vélem. A Déscartes által elindított kétely az érzékek, így a valóság megismerésének megbízhatóságában az érzelem, a vélemény és élményközpontúságig, mint a bizonyságszerzés egyetlen módjáig vezetett, amiből viszont annyi van, ahányan éreznek, vélekednek. Ez ellenkezik a hit logikájával, mert az Istentől, mint végső októl és kinyilatkoztatótól indul, nem magunktól és élményeinktől.
  Ha viszont mégis ez utóbbi a helyzet, az kizárja az objektív igazság létét, megismerésének vágyát, így lehetőségét is. Hogyan lehetne valódi párbeszédre jutni így?
  Az evangélium megértéséről mondottakhoz: a sS problematikáját sokan látják a protestáns frakciókban is. Mivel van már több évszázados frakció is, látható, hogy a szentírás értelmezése ezeknél is a közösségi hagyomány kontextusában történik, hiszen nekik is hagyományaik vannak, liturgikus előírások stb.
  De ismeretelméletileg miért lennének megbízhatóbbak ezek a hagyományok, mint az, ami az apostoloktól indult, és aminél nehéz lenne kimutatni, hogy hol szakadt volna el attól teljesen. És azt is nehéz megmagyarázni, hogy ha mégis megtörtént ez a szakadás, a sötétségen kívül, amit Isten valamiért engedett uralkodni másfél ezer évig, mi történt az új, a protestáns hagyomány feltűnéséig, és különösen mi volt addig, amíg én nem kezdtem érezni vagy úgy vélni, hogy…
  Amint a teremtett világ nem tartalmaz annyi információt, amennyi a keletkezésének teljes magyarázatához szükséges, úgy az evangélium írott formája sem. A szentírás egy közösségben keletkezett, amely már a szentírás keletkezése előtt is létezett. Ha viszont hiányzik a végső Igazság, ha nem megbízhatók az Igazság által kiválasztott régi tanúk, ha a régi tanúk hamis tanúkat választottak maguk helyett, ha egy évezredes sötétség által okozott szakadás, így a hitelesítési lánc megszűnése miatt immár nem tudhatjuk, hogy valóban megtörtént-e az, ami le van írva a szentírásban, végső soron csak az érzelmek és vélemények maradnak.
  Amikor Krisztus azt mondta, hogy aki hisz és megkeresztelkedik üdvözül, aki nem hisz elkárhozik, talán nem arra a hitre gondolt, ami az én érzelmeimen alapszik, tehát konkrét tartalommal bíró hit lehetett. De honnan tudhatom, hogy mi az üdvösséghez megkívánt hitnek a tartalma, ha megszakadt a hitelesítési lánc? Ha pedig egy újrainduló, immár protestáns lánc hitelessége mellett csak az érzelmeim és töredékes tudásom a bizonyosság forrása, honnan tudnám, hogy Isten indította a láncot? Ha pedig nem tudom, miért éppen a szentírásra épített vallást választom, akkor valamelyik egyéb régészeti lelet alapján is hihetek. És ha erre az a válasz, hogy éppen az élményeim adnak bizonyosságot, akkor körbeértünk: mégiscsak én vagyok a középpont, nem Isten.
  Ezért aztán logikusnak tűnik inkább ráhagyatkozni a tanúk megszakítatlan sorára, akit átadták a hitet annak tartalmával együtt, mintsem egy új, előzőnek ellentmondó hittartalmat valló lánc hitelességébe vetni a bizalmamat.
  
  2025-05-14 at 12:57
3. Péter
  
  Kedves András!
  Szeretetből indíttatva, laikusként szeretném csak felhívni a figyelmet arra a sS-t érintő gyakori tévedésre: egyetlen protestáns felekezet sem mondja azt, hogy a Szentírás tekintélyén túl nincsen más. A sS az Ige elsőbbségét, illetve felsőbbségét mondja ki. Pont azért, mert az Írás Istentől ihletett, ha kizárólag ezt, és nem emberi hagyományok társaságában helyezzük a legmagasabb tekintény polcára, vagyunk Isten és nem ember-központúak. Igen, a protestáns egyházakban is van értelmezési hagyomány. Senki nem is tagadja. Azt mondja „csak” a protestáns teológia (engedtessék meg nekem ez az igen pontatlan kifejezés), hogy ennek az emberi értelmezési hagyománynak, az adott felekezet teológiájájának, a liturgiának stb stb végső forrása az Ige kell legyen. Felhívnám a figyelmet arra is, hogy a sS történeti kontextusa, amelyben megfogalmazásra került – és ez máig nem avult el – hogy ráirányítsa a figyelmet és fellépjen a római egyház igei hátteret teljesen nélkülöző, mára sok esetben maga a római egyház által is felülvizsgált gyakorlatok ellen (pl. búcsú-cédulák). Aktualitását pedig az adja, hogy ebben az úgynevezett sok évszázados hagyományban most is vannak olyan elemek, amelyek „útközben” kialakított újítások, így a sS szempontjából nézve igei alapot nélkülöző emberi rendelkezések. Másfél évezredes sötétségről pedig igencsak nem beszélhetünk protestáns szempontból, hiszen egyrészt az első négy zsinatot elfogadják a protestáns felekezet is ökumenikusnak (ez az első négy évszázadot eleve érinti), és akkor ott van olyan apostoli és egyház atyák sorának tanításai, amelyek visszaköszönnek a mai protestáns egyházak tanításában (lásd pl. Ágoston (4-5. század). Az Isten népének történetében pedig nem csak a protestantizmus lépett fel „ébredési” céllal, lásd a valdenseket (a 13. századtól), Jan Hust (a 15. században), stb.
  
  2025-05-14 at 15:20
4. Kászonújfalvi Sz. András
  
  Kedves Péter, az ön szeretetből fakadó megvilágosítása sem oszlatta el a problémát. A hagyományok léte, értem ezalatt a bibliai interpretációra vonatkozó frakciók hagyományát is, önmagában mutatja, hogy az írások nem értelmezik magukat („hogyan érthetném, ha nincs aki megmagyarázza nekem” Csel 8,31), erre próbáltam utalni azzal, hogy nem tartalmaznak minden értelmezésükhöz szükséges információt. A nagy kérdés az, hogy honnan származik a plusz infó, melyik hagyomány képviseli a „Szerző” értelmezését, és hogy miként szerzünk erről mi bizonyosságot.
  A valdensek és egyéb mozgalmak léte nem oldja fel a nehézséget, hiszen nincs ezek között folyamatosság, nem ugyanazt az értelmezési hagyományt képviselik. Talán nincs sokkal komolyabb összefüggés a valdensek és a mai protestánsok között, mint mondjuk a valdensek és a ferences szegénységeszme között, minden látszólagos hasonlóság ellenére.
  Ha pedig a problémát felismerjük, emiatt visszafordulunk az egyházatyákhoz, szintén nem oldódik fel a nehézség teljesen. A katolikusok nagy tisztelettel olvasták és olvassák az egyházatyákat, de csak az ő konszenzusukat tartják kötelezőnek, azaz az ő egyes kérdésekben, így a szentírás értelmezésében kifejtett véleményüket is egy „külső” mérce alapján ítélik meg, a hittel való megegyezésük alapján. A hit pedig elválaszthatatlan a hagyománytól, ami az apostolok révén öröklődött: ez a Krisztus által megkövetelt hit tartalma. Ennek híján az egyházatyáktól átvett nézetek is egyéni vélemények maradnak, amelyek valójában véletlenszerűen, kétbites választási helyesség valószínűségével egyeznek a tényleges igazsággal.
  
  2025-05-15 at 06:33
5. Márkus Tamás András
  
  Kedves András!
  
  Most csak röviden: a sola Scriptura elv épp azt jelenti, hogy még egy értelmezési hagyományt sem emelünk az írott isteni szó fölé, merthogy nem a mi írásértelmezésünk, hanem Isten maga – és az Ő szava – a legfőbb instancia. Bizonyosságot pedig nem egy hatóság autoritatív értelmezési hagyománya ad, hanem maga a megvilágosító Szentlélek. Nem tagadom, hogy van értelmezési hagyomány – és igen, különféle protestáns tradícióknak-felekezeteknek is van ilyen –, de akkor is: egyedül a Szentírás as tévedhetetlen, és nem az azt olvasó, gyarló, bűnös ember. Egyébként az a típusú „bizonyosság” a római egyházban sincs meg – illúzió, hogy Róma egységes. Nem az. Most már azt is látjuk, hogy egy megbokrosodott legfelsőbb vezető könnyedén átlépheti a évszázadok során felhalmozódott és egymásra rakódott elemekből álló, elvileg gránitszilárdságú hitletéteményt (lásd Fiducia supplicans). Lehet ezt kimagyarázni, hogy ez nem dogma, meg hogy nem legitim stb., de ha konkrét eretnek gyakorlatot eredményez (márpedig a német, osztrák, belga stb. katolikusok egy részénél igen, retorzió nélkül), akkor mindaz amit ír, nem több puszta vágyálomnál.
  
  De visszatérve a kérdésre: ha van normatív értelmezési hagyomány, akkor az a Szentírást norma normansnak tartó hozzáállásból fakadó, értő, olvasó bibliaértelmezés. Egyébként a reformátorok és a reformáció egyházai nem egy új és leszakadt, vagy letört ágként tekintettek magukra, hanem épp a Szentírás olvasása és a Szentlélek benső megvilágosító ereje nyomán úgy, mint akik visszatérnek az apostoli keresztyénséghez, amitől fokozatosan távolodott el az egyház. Épp ilyen hermeneutikai alapon olvasták és ismerték az egyházatyákat is, sőt, arra lettek figyelmesek, hogy az óegyházi atyák Szentírás-értelmezéséhez közelebb állnak ők, mintsem az addigra igencsak torzult Róma. Ha szeretne erről többet olvasni, a figyelmébe ajánlom ezt a cikket: https://szabadosadam.hu/kalvin-es-az-egyhazatyak/ A reformátorok a hitvitákon azért győztek rendre, mert jobban ismerték az egyházatyák írásait és ki tudták mutatni (úgy, hogy a hallgatóság is értette), hogy ők képviselik a hiteles értelmezési hagyományt.
  
  Az pedig szerintem nem jó érv, hogy nincs az értelmezés területén semmiféle állandóság, mondván a protestánsok ezerféle felekezetre szakadtak. Egyrészt olyan sok felekezetre nem szakadtak, másrészt van egy értelmezési közös többszörös közöttük, amelyet minden protestáns keresztyén oszt és vall – ezek az ún. reformátori solák: sola Scriptura, sola fide, sola gratia, solus Christus, soli Deo gloria.
  
  Az, hogy egyes protestáns felekezetek Szentírás-értelmezése egy közösségi hagyomány kontextusában működik, igaz lehet, de mivel több felekezet van, és mivel az ember gyarló (nincs tökéletes Szentírás-olvasó ember), ezért a megértésünk mindig egy picit töredékes. Az egyes protestáns értelmezési tradíciók-közötti különbségek ebből fakadnak, de még egyszer, ez nem tragédia, mert a legkisebb közös többször (a solák), biztos. És abban is egységesek (az evangéliumi protestáns frakciók), hogy mi nem fér bele, azaz mi tévtanítás, eretnekség. (ne feledjük el azt sem, hogy a protestáns egyházak elfogadják az első négy egyetemes zsinat rendelkezéseit, illetve az Athanasius-féle hitvallást). Innentől kezdve mindenki eldöntheti, hogy melyik értelmezési tradíció konzisztens az egyéni bibliaértelmezésével. Summa: az Ön által említett „hitelesítési lánc” nem a földi, intézményes (legyen az Róma, vagy a görög-keletiek) egyház folytonossága és egymásra rakodódott, folyamatosan felhalmozódó hitletéteménye, hanem az írott Szentírás Isten gondviselése folytán való fennmaradása, megőrzése, annak olvashatósága, és az, hogy a Szentlélek velünk van, az olvasókkal és megvilágosítja számunkra az írottakat.
  
  2025-05-15 at 08:44
6. D. Lajos
  
  Kedves Márkus Tamás András! Ha Isten gondviselésének csak a biblia fennmaradásában volt szerepe a protestantizmus feltűnéséig, akkor a Szentlélek nem működött ezer évig az egyéni bibliaértelmezésben sem? Mert különben mi lenne a magyarázata annak, hogy a bibliamásoló szerzetesek csak jól másoltak, de nem jól értelmeztek, tehát a Szentlélek csak a kezüket és nem az értelmüket segítette? És vajon bízhatunk abban, hogy tényleg jól másoltak ezer évig, ha az értelmük annyira homályos volt? Különösen azért, mert nehezen hihető, hogy egy ferde értelmezést követő szerzetes saját szája íze szerint ne írta volna át a szöveget.
  
  Ha viszont a Szentlélek csak a reformációtól és csak az egyéni bibilaértelmezésben segít, ahogy Ön mondja, akkor igaza van Kászonújfalvy úrnak, mert akkor valóban mi vagyunk a végső mércék. Mert én azt mondom, hogy nekem ezt mondta a Lélek, más szerint neki viszont mást. Kinek van igaza? És honnan tudnám, hogy a Szentlélek szólt, és nem valami gonosz lélek, aki meg akar bennünket téveszteni, jó angyalnak mutatva magát? Csak abból, hogy úgy érzem, nem?
  
  Az első négy egyetemes zsinaton az Istenszülő Mária mellett például az egyházi rendről is hoztak fegyelmi és egyéb kánonokat, amelyekből úgy tűnik, hogy a papok és püspökök felszenteléssel egyházi rendben úgy részesültek, ahogy ezt az ortodox és katolikus egyházban ma is értik. Sőt, állítólag előtte még azzal a felkiáltással fogadták el a hüposztatikus egységről szóló pápai levelet, hogy „Ez a szentatyák és az apostolok hite. Mi is ezt hisszük. Leó által Péter szólt!”. Ezekre is vonatkozik a protestáns elfogadás? Ha nem vonatkozik, mert a zsinati atyák tévedtek a papság jellegét tekintve, hogyan hinnénk abban, hogy a Szentlélek ihletése alatt hoztak új hitvallási formulát? És ki mondta azt ki, hogy az első négy zsinat elfogadható? Ha pedig nekem mást diktál a Lélek, kell-e mégis elfogadnom, hogy jó keresztyén legyek?
  
  2025-05-15 at 20:50
7. Márkus Tamás András
  
  Kedves D. Lajos!
  
  A reformátorok nem azt állították, hogy csak a Szentírás az egyetlen tekintély az egyházban, hanem azt, hogy egyedül a Szentírás a tévedhetetlen tekintély, amin mindent meg kell mérni. Az értelmezési iskola/hagyomány lehet helyes/jó, lehet téves/rossz, és azt, hogy melyik, a Szentírás fogja eldönteni, és nem mi, és nem is az adott értelmezési hagyomány régisége, ősi volta.
  
  A Szentlélek természetesen működött a reformátorok előtt is, de épp a belinkelt cikk szól amellett, hogy a reformátorok jól ismerték az apostoli atyákat, óegyházházi atyákat, egyházatyákat és a középkor teológusait, sőt, jobban ismerték mint a velük vitázó római klerikusok, és ez azért volt lényeges, mert kimutatták, hogy az ő magyarázataik közelebb állnak mind az apostoli atyák, mind az egyházatyák magyarázataihoz, mint az 1500-as évekre egészen furcsa irányban torzult pápizmus. Erre persze lehet azt válaszolni, de ki fogja eldönteni, hogy a Szentírásnak mely értelmezése helyes. De ez a hozzáállás egy dekadens, posztmodern hozzáállást tükröz, amely természetesen nem biblikus, hiszen épp a Szentírás hangsúlyozza sokszor, hogy annak üzenetét egy gyermek is megértheti. Igenis létezik a Szentírásnak egy egyszerű, értő olvasása, amely a Szentlélek megvilágosító erejénél fogva a legtöbb és legfőbb kérdések tekintetében (pl. hogy mi az üdvösség útja) nem hagy kétséget maga után.
  
  Ne felejtsük el, hogy a bibliafordító Luther felismerése annak az egyszerű fejleménynek volt köszönhető, hogy a Szentírás görög szövegét kezdte el olvasni. Luther megvizsgálta görög szöveget, észrevett egy feltűnő dolgot a Mt 4,17 esetében. A latin szöveg a „megtérni”, „bűnbánatot tartani” jelentésű szót „penitentia agite”-nek fordította, aminek a jelentése „vezekelj”. Luther tisztában volt vele, hogy ez hibás fordítás, ugyanis a bűnbánat lényege nem egy külső cselekedet (vagy sok külső cselekedet), hanem egy, az egész lélekből fakadó szívbéli változás, amely az engedelmesség külső cselekedeteit eredményezi. A Vulgata hibás fordítás egy rossz irányú láncreakcióhoz vezetett aztán. Luther nem járta tovább ezt az utat, ehelyett visszatért a forráshoz, a bűnbánat eredeti, bibliai értelméhez. Egy ilyen félreértésen alapuló, hibás kegyességet produkáló értelmezést meg kellene tartanunk pusztán azért, mert régi? Én azt gondolom, nem kellene, sőt, Isten szavának mind jobb és jobb megértése a feladatunk, és az, hogy annak mérlegén felülvizsgáljunk minden emberi vélekedést, hagyományt stb. Az Önök érvelésében az értelmezés végső mércéje tulajdonképpen az, hogy „így alakult, organikusan így fejlődtünk, megtartjuk ezt.”
  
  Egyébként ez már csak azért sem igaz, mert a legdurvább és legbibliátlanabb dogmák az utóbbi fél évezredben reakcióként jöttek létre a római egyházban, tehát nem arról van szó, hogy mi protestánsok azt tagadjuk, ami mondjuk 1500 éve kész dogma. A tridenti zsinat kánonjai direkt a reformációra adott válasz, bebetonozva azt, amit a reformátorok kifogásoltak. A pápai csalatkozhatatlanság és Mária mennybevétele dogmák (és ezek MINDEN szentírási alapot nélkülöznek) egészen kései fejlemények. Na most a probléma az, hogy a római katolicizmus bibliátlan voltát igazán ezek a „kései” dogmák betonozták be igazán, úgyhogy itt valamiféle töretlen, megbízható egyházi tradícióról beszélni teljesen értelmetlen.
  
  Egyébként érdekes módon most épp a katolikusok szembesülnek a protestáns dilemmával a maguk háza táján. Ezt a tényt általában a konzervatív katolikusok óvatosan megkerülik, vagy ha nem kerülik meg, megy a magyarázkodás. Nézzük már meg a Fiducia supplicans nevezetű dokumentumot. Tudom, nem egy csalatkozhatatlan dokumentum ez, de mégiscsak normatív és az egyház jelenlegi életét, létét, működését befolyásoló dokumentum. Holott – valljuk be – eretnekség. Amikor egy konzervatív protestáns azt mondja, hogy ez tarthatatlan, az első érve nem az, hogy a „szent hagyomány szerint ez tarthatatlan”, hanem az, hogy a Szentírás tanítása szerint az. Amikor a Vatikán kiad egy nyilatkozatot (most legutóbb), amihez a buddhizmus vágytalanságához hasonlítják a keresztyénséget, akkor egy hitvalló protestáns rögtön felszisszen, mert a nagyparancsolattal totálisan szembenő kijelentésről van szó. Hiszen eszerint nagyon is szeretnünk, vágyakoznunk, kötődnünk kell Istenhez és szeretnünk kell Őt teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és erőnkből. (a buddhizmusban nincs is személyes isten, tehát amikor a buddhizmushoz hasonlítgatja a keresztyénséget a „pontifex Maximus”, az blaszfémia, ahelyett, hogy arról beszélne, hogy a buddhizmus kárhozatba vezető tévút, hiszen Jézus maga mondta, hogy egyedül ő az út az Atyához, senki és semmi más.) Ha ezeket a kijelentéseket nem vonják vissza, a Fiducia supplicans megér mondjuk 100 évet, akkor majd erre valamiféle autoritatív értelmezési hagyományként és gyakorlatként fogunk hivatkozni? Ez nonszensz. Ráadásul valószínűleg épp az fog történni, mint a reformáció idejében. Fellépnek majd egyesek a római egyházon belül – persze mind lavírozva, hogy a pápaság tekintélyét még véletlenül se vonják kétségbe –, hogy ezen iratok, nyilatkozatok tartalmát cáfolják, és végül azt veszik majd észre, hogy már az intézményes katolikus egyházon kívül vannak.
  
  2025-05-16 at 06:56
8. D. Lajos
  
  Kedves Márkus Tamás András!
  Úgy érzem, hogy nem válaszolt a kérdéseimre (bár azt nem állítom, hogy a Szentlélek súgta nekem az érzést), ellenben újabb néhány fejezetet megnyitott, amelyen mind végig kellene menni. Szívesen válaszolok a felvetések közül arra, amihez van érdeminek tűnő meglátásom, de lezárhatnánk előtte az első négy zsinat Önök által elfogadott kánonjainak kérdését? Csak hogy tiszta legyen számomra is.
  
  2025-05-16 at 08:06
9. Márkus Tamás András
  
  Kedves D. Lajos!
  
  Én meg úgy érzem, hogy több felvetésére is válaszoltam, és tovább is gondoltam. Remélem kapok majd reakciót!
  
  De hogy ne maradjak adós az egyik felvetésével: a protestánsok számára a korai egyház kánonjai – a kánonjog – nem igazán mérvadó. Ugye mint említettem, a protestánsok is elfogadják az ökumenikus zsinatok hitvallásait (itt elsősorban az első négyre gondolok, de úgy tudom, az anglikánok az első hetet), illetve ezen zsinatok eretnekekkel kapcsolatos ítéleteit. Ez ugyanazon elv szerint történik, mint amit említettem: a korai egyház gyakorlatának bizonyos aspektusait is a Szentírás mérlegén kell megmérni. Ez a Szentírás-értelmezésre is visszavezethető. Ugyanis a protestánsok inkább az antiochiai értelmezési iskola mellett állnak, az allegorikus alexandriai iskolával szemben (lehetnek kivételek). Ez kihat a gyakorlatra is – pl. az óegyházban burjánzani kezdő mariológiára, vagy ebből fakadóan a női szüzesség fura felmagasztalására.
  
  Tehát MI protestánsok NEM a zsinatok tekintélyéből vezetjük le a Szentháromsággal kapcsolatos igazságokat, hanem a Szentírás alapján tartjuk őket helyesnek, biblikusnak és ilyen alapon elfogadjuk azokat. A Szentírás ad tekintélyt a zsinati hitvallásoknak (formuláknak), és nem fordítva. És itt csak a fő zsinati hitvallásokról van szó, nem a kánonokról, mert ezek sokszor esetlegesek.
  
  Maguk a kánonok főként az egyházfegyelemre vagy az egyházi rendre fókuszálnak. És igen, a legtöbb protestáns felekezet nem püspöki (tehát nem püspöki-hierarchikus) egyház (az MRE-ben van esperesi és püspöki tiszt, de ez nem a római püspöki tisztnek felel meg, a református püspök inkább igazgatási tekintetben vezető, régi nevén szuperintendens, zsinat-presbiteri rendszerben). A kánonok esetében vegyük azt is tekintetbe, hogy eleve a császárkori római birodalom a kontextus.
  
  A protestáns felekezetek e kánonoktól függetlenül, a bibliai szakaszok előjárókra vonatkozó követelményei alapján alakították ki egyházi-gyülekezeti rendjüket. Vannak kánonok, amelyekkel egyébként tudnak azonosulni bibliai alapon, és vannak, amelyekkel nem. Pl. milyen bibliai alapja van annak – ahogy az egyik kánon fogalmaz –, hogy nem engedik meg azoknak a „papoknak” a házasodást, akik nem házas állapotban léptek be a papságba? Egyébként ezek a kánonok itt-ott szembemennek a római egyház későbbi kánonjaival is, akárhogy is próbálják összevasalni, harmonizálni őket.
  
  2025-05-16 at 09:44
10. Márkus Tamás András
  
  És még valamit: úgy érti meg igazán a protestáns álláspontot, ha a próféták, az apostolok és természetesen és legfőképp Jézus Urunk tekintélyét (és az ő szavaikat rögzítő, továbbadó ihletett és tévedhetetlen Szentírás, írott kijelentés tekintélyét) és az utánuk következők nemzedékek (apostoli atyák, egyházatyák, zsinatok stb.) tekintélyét egy éles cezúrával elválasztja egymástól. Azaz az utóbbiak írásainak igazságát és helytállóságát az előbbiek alapján határozzuk meg. Ha ez a határ elmosódik, akkor az utóbbiak kijelentései egy idő után felülírják az előbbiek tévedhetetlen szavát, ránőnek, mint valami futónövény és egy idő után kitakarják azt. Ezért kell bibliai alapon újra és újra reformálni az egyházat.
  
  2025-05-16 at 10:00
11. D. Lajos
  
  Kedves Márkus Tamás András!
  Ahogy az valamelyik gyerekfilmben elhangzott „Tudtam, csak nem sejtettem”, hogy így értelmezik az első négy zsinatot is.
  Úgy vélem, hogy Önöknek majdnem olyan nagy hite van, mint az evolucionistáknak, akik minden letaglózó számszerűsíthető kombinatorikai valószínűtlenség ellenére szilárdan hiszik, hogy mégiscsak megtörténik a minőségi ugrás a fajok „fejlődése” során, ha kellőképpen sok idő áll rendelkezésre, és az egyértelmű genetikai entrópia által kijelölt romlás helyett időnként új minőség jelenik meg, számtalanszor cáfolva a termodinamika második törvényét. Ha ők még istenhittel is össze akarják egyeztetni az evolúcióba vetett vakhitüket, könnyebben elhiszik, hogy Isten sok milliószor egyedileg belenyúlt a kezdeti alkotásába, hogy adjusztáljon rajta új többlet injektálásával, mint hogy belássák azt, ami nyilvánvaló: Isten megteremtette az életet, amely határozott lényeggel rendelkező lényekben öltött testet, amelyek a teremtés óta fennállnak.
  Hasonlóképpen Önök inkább elhiszik azt, hogy Isten minden egyes hívőnek egyedileg megmagyarázza a Szentírást, vagy maga a Szentírás magyarázza meg magát, minthogy elhiggyék azt, ami már az ószövetségben is az általa választott eljárás volt: Mózesnek és a prófétáknak kinyilatkoztatott, csodákkal pedig az ő tanúságukat erősítette meg a nép előtt, akik a bűnbeesés okaként azonosítható gőgöt és engedetlenséget éppen a hiteles tanúk által őrzött kinyilatkoztatás elfogadása által gyakorolhatták legyőzni. Önök abban hisznek, hogy közvetlenül az apostolok halálával elferdült a hit, nem őrizték meg sértetlenül, tehát a Szentléleknek nem sikerült megőrizni akkor, de egy évezred után csak belejött a biztosításba, azóta pedig semper reformandál. Ehhez igen nagy hit kell, amelynek nem sok valószínűsége mutatkozik.
  János apostol első levelében szerepel, hogy „Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk.” Ezek a kezdő szavak a 77. (maszorétáéknál 78). zsoltár visszhangjai is (ὅσα ἠκούσαμεν καὶ ἔγνωμεν αὐτὰ καὶ οἱ πατέρες ἡμῶν διηγήσαντο ἡμῖν), ahol az apákat a régi idők rejtett dolgait átadni kötelezik. Ez talán nem véletlen: ahogy az ószövetségben, úgy az újszövetségben is ez volt a hit átadásának módja, csak úgy lehet valaki közösségben a hit szerzőjével, aki így akarja nyújtani a hitet.
  
  2025-05-16 at 12:15
12. D. Lajos
  
  A Mt 4,17-tel kapcsolatos erasmusi felismerésnél nem látom a Luther által feltételezett ellentmondást: a megtérés és a „penitenciatartás” nem ellenkeznek egymással, hanem a szív megszaggatásához (ld. Joel 2,13) tartoznak. A tékozló fiú megbánta tettét, megvallotta bűnét, bocsánatot kért, és elfogadta az esetleges büntetést. A katolikus gyakorlatban ugyanez történik: megvallják bűneiket, kérik Isten bocsánatát és a vállalják a tettükhöz mért kiszabott büntetést, vezeklést. Nem ők választják a büntetésüket, hanem Istenre bízzák, ugyanúgy ahogy a tékozló fiú tette. Mert nem rajta múlt, hogy a megvallást önmagában is elegendőnek ítélte az irgalmas atya. Ez a penitenciatartás, ami csak látszat, azaz külsődleges ruhamegszaggatás, ha nincs szakítás a korábbi tévúttal, ha nem tértek vissza a jó útra. És reményvesztett gőg, ha bűnüket nagyobbnak tartják Isten irgalmánál, ahogy azt Júdás tette, és ha nem is lesznek öngyilkosok, mégis halálra sanyargatják magukat saját elhatározásból.
  Nem néztem meg, hogy a vetus latinaban mi volt a kifejezés fordítása, de Szent Jeromos vsz. nem választott rosszul. De hihetőnek tűnik, hogy az aggályos és saját elhatározásból önsanyargató Luther viszont tényleg felszabadításként élte meg a fölösleges és önkéntes önsanyargatás szükségtelenségét beláttató „felismerést”.
  
  2025-05-16 at 12:43
13. D. Lajos
  
  A többek által örömmel emlegetett Fiducia Supplicans-t illetően, ami körül a katolikusoknak inkább söprögetniük kellene: Ferenc pápa több alkalommal olyan dokumentumokat adott ki, amire semmiféle hivatalból fakadó hatalma nem volt. Ilyen volt például az Amoris Laetitia hírhedt lábjegyzete is az elváltakról (ezt nem láttam kifogásolni protestánsok által), vagy a halálbüntetéssel kapcsolatos, korszellemnek igen megfelelő hamis tanítása is. Ez mind igen súlyos botrány, mert sokak megtévesztéséhez és bukásához vezetnek. Ezért ő már biztosan megkapta igazságos jutalmát, az utolsó ítéletnél pedig mi is látni fogjuk, hogy pontosan hogyan.
  Ő igen szerette Luthert, és nagy mértékben hasonlított is rá, különösen az erények tekintetében, csak vele ellentétben ő látszatra az egyházban maradt.
  De ez csak annyiban változtatja meg a katolikus tanítást, amennyire az egykor egyeduralkodó arianizmus tette: semennyire. A pápának csak a protestánsok és a zsinat utáni névkatolikus egyháziak elképzeléseiben létezik a tanítás megváltoztatására használható tévedhetetlensége, amelyet ez utóbbiak dogmafejlődésnek vélnek. Ez szimpla hülyeség. Amikor protestánsok hivatkoznak erre, az csak a saját, pápával kapcsolatos tévképzeteikkel való vitájukat jelenti.
  Valójában a pápa nem hozhat új tanítást, a meghatározott feltételek melletti tévedhetetlensége pusztán a hitletétemény magyarázatára vonatkozik.
  Ha a katolikus tanítás megőrzése egy ilyen romboló működése miatt vágyálom lenne, ahogy Márkus Tamás András állította, nem sikerült volna kikerülni az arianizmusból sem. De az is sikerült, mert nem az uralkodó széljárás vagy az egyéni szentírásmagyarázat határozza meg a hitünket, hanem a tanúk megszakítatlan sora által továbbadott hit és tanítás.
  
  2025-05-16 at 13:13
14. Márkus Tamás András
  
  Kedves D. Lajos!
  
  Így könnyű, hogy rátoljuk Ferencet Lutherre… 🙂 Nem szeretném kifejteni, hogy Luther milyen szavakkal illetett volna a maga idejében egy Fiducia supplicans-szerű, az egyház erkölcsi tanítását megcsúfuló, fábol-vaskarika gumiszöveget. Miért higgyem el, hogy Önök képviselik az autentikus római katolicizmust, és nem a konklávén szabályszerűen megválasztott Ferenc pápa és a Victor Manuel Fernandez vezette hittani dikasztérium?
  
  2025-05-16 at 17:06
15. Kászonújfalvi Sz. András
  
  Érdekes lesz, ha a protestáns frakciók egy újabbal bővülnek az említett „névkatolikusok” révén. Bár ők nem autentikus katolikusok, de mindenképpen uralmat megszerzők, így akár Hivatalos Katolikus Egyház néven is csatlakozhatnak hozzájuk 🙂 Hogy megtolná a szekeret egy ilyen esemény!
  
  2025-05-16 at 13:40
16. D. Lajos
  
  Pedig kézenfekvő a válasz! Amellett, hogy minden ezzel ellenkező híreszteléssel szemben erősen hiszek abban, hogy engem mindig a Szentlélek világosít meg, véletlenül még a megszakítatlan tanúsítási lánc is mellettem szól Tuchoval szemben. Így viszonylag egyszerű a bizonyosságszerzés, mert csak össze kell vetni azt, amit én állítok, azzal, amit a hagyomány tartalmaz, és azzal, amit a Ferenc-Tucho kombó mondott. Ha valamelyik nem egyezik a hagyománnyal, hamisnak bizonyult.
  
  2025-05-16 at 18:46
17. Márkus Tamás András
  
  Szerintük – Ferenc/Tucho szerint – a „hagyomány” organikusan „fejlődik.” Ugyebár a Római egyházban a hagyománynak is több nézete van. Továbbá elég flexibilis hermenutikával közelít nem egy mai katolikus tanító, püspök és bíboros az ún. „szent hagyományhoz.” Sőt, szerintük az megy szembe ezzel a hagyománnyal, aki nem hiszi, hogy „lélegző, fejlődő organizmusról” van szó, hanem egy statikus betonpillérről. Én úgy vélem, mind Önök, tradicionalisták (akik mára egy kisebbség a római egyházon belül), mind a Ferenc-féle vonal ízig-vérig római katolikus, csak míg Önök a „római” oldalt erősítenék, addig Ferenc a „katolikus” oldalra helyezte a hangsúlyt. Húzd meg ereszd meg… Nincs új a nap alatt. Amikor a római egyház pogány ünnepeket és szokásokat „keresztelt meg” és integrált a keresztyénségbe kétesértékű módon, ugyanazt tette, amit Ferenc. Ezt De Chirico szépen kifejti a magyarul is megjelent művében, de még véletlenül sem ajánlom, hogy elolvassa, nehogy Siloámi toronyként dőljön Önre az „intellektuális árnyék a roppant súlyával.”
  
  2025-05-16 at 19:22
18. D. Lajos
  
  Lerinumi Szent Vince igen korán leírta, hogy mik a katolikus hagyományos tanítás ismérvei, Ferenc és Tucho aq nem katolikus, hanem hegeli és marxista csecseken, helyenként melegházban fejlesztett, önmagának ellentétébe fejlődő valaminek vélték az organikus növekedést. A római és a katolikus szubtilis megkülönböztetésének mibenlétét nem látom át, a tornyokat pedig meghagyom Önöknek. Hátha szükség lesz még rájuk.
  
  2025-05-16 at 20:38
19. Fazekas Bence Gy.
  
  Kedves D. Lajos!
  
  Itt az evolúció párhuzamával regél sokat. Ugyanúgy el tudnám mondani, hogy a római vallásúak is mindent a saját feltételezett hagyománykoncepciójukon keresztül néznek, erre rá is világítok mindjárt.
  De a teista evolúcióról igazán nem kellene írnia, tekintve hogy azt a tézist főképp katolikus filozófusok és teológusok terjesztették el legkorábban, a konzervatív protestánsokra annyira nem jellemző. Egyet mondok, Turai Alfréd.
  Node.
  Igen elhisszük, hogy a Biblia egyszerű üzenete átjön minden bibliaolvasónak, aki képes önmagában olvasni a Bibliát, szektás útmutatók figyelembe vétele nélkül. Szektás kalauznak nevezem e helyen pl. a római tanítói hivatal magyarázatait, belemagyarázásait.
  Tehát az üzenet átjön, mintha egy jól megírt egyszerű irodalmi mű volna. A Szentlélek ereje amivel állandóan szemtelenül gúnyolódik, ott jön a képbe, hogy meggyőz minket maradéktalanul a bibliai tanítás (nagyon röviden dogmatikailag a 4-5 Sola, avagy az Úr Jézus evangéliuma, történetileg kifejtve) tartalmának igazáról.
  
  Az apostolok után elferdült-e a hit. Igen, de ez nem varázsütésre történt, hanem dogma- és kultúrtörténeti folyamata van.
  A ferdülés/torzulás röviden annak volt betudható, hogy a birodalmi egyház minden áron integrálni akarta a pogány görög-római szokásjogot, rituálékat, és még az egész politeizmust is át akarta fordítani egy kreált szentkultuszba (szentkultusznak nyoma nem volt az Ószövetségben és zsidó egyházban, ahonnan a keresztények jöttek).
  A reformálásra való igény folyamatosan hat, valahányszor pogány tanításokat meg fura dolgokat adnak a tiszta Biblia mellé. Úgymond, amikor elrontják a levest.
  Amikor a hitvallások és hitgyakorlatok nagyjaból megegyeznek a bibliaival, akkor a reformációs igény lecsökken. A reformáció után ez bekövetkezett, mára rögzült a protestantizmus 7-8 féle felekezet TÍPUSBAN. Ehhez többet nem igazán lehet hozzáadni hacsak nem nevezünk ki pápákat, kisistenségeket és prófétákat, akik új tanításokat és könyveket, záradékokat, szibbillai jóslatokat, stb.-ket adnak hozzá (pl. pápai kijelentéseket).
  
  Ír a megtérésről és penitenciáról. A penitencia kitalálás, nem létezik, nincs a Bibliában, önök római vallású vezetői fabrikálták. A szív megszaggatása lelki bűnbánatot jelent, és nem azt, hogy egy csuhás kötelezően kiró valami vezeklési cselekedetet vagy imákat, amik gyakorlásával aztán rászáll a megbocsátás a vezeklő fejére. Ez egyszerűen nem így van a Bibliában.
  A megtérés, bűnbánat nem jelentenek vezeklést, a vezeklés egy célért bemutatandó bűnbánatot követő jóvátétel féleség, de úgy, ahogy a római egyházban tanítják, úgy nem létezik a Bibliában. A tékozló fiú nem kapott büntetést apjától, az meg nagyon vad elképzelés, hogy „de kaphatott volna, és ezért ez már nálunk általános eljárás”. Ezt a logikát előadja egy evangéliumi hívőnek, akkor vagy ki fogja kacagni, vagy hülyének fogja nézni. Simán nem így érvelünk a Bibliából, nem onnan, nem ilyen több áttételes csúsztatásokkal, és nem erre.
  Tehát irreleváns, hogy ön a megtérést és a penitenciát, ahogy önöknél van, összekapcsolodónak találja. Ugyanis nem bibliai tanítás a cselekedetekkel való vezeklés a bűnökért. Egyszerűen ez egy.., nevezzük koholmánynak.
  Azaz a Bibliában csakis megtérés-bűnbánat szerepel, és megjobbított, erényes élet, mint következmény.
  Tehát vulgatai latin fordítás helyenként egyszerűen ócska volt. De ma már a római egyház is a svájci protestáns görög és bibliai bibliakiadásból tanít a papképzőben.
  Az, hogy Luther mennyire volt önsanyargató, irreleváns, mert kicsi vagy nagy vezeklés, egyformán rossz, helytelen, téves, bibliátlan, és hazug tanítás.
  A lényeg, hogy az Úr Luthert kihozta egy beteg római közegből, ahol abnormális eljárásokat ajánlottak a tagoknak, hogy vegyenek magukra (vezekléseket).
  
  Ír Ferenc pápáról sokat.
  Van itt egy kis probléma. Az önök szektás irányzata, nem tudom, hogy ez a testvérület-e, vagy egy nagyobb csoport, de szereti azt mondani, hogy 2. vatikáni és utáni egyházi rendelkezések, és mindenki aki velük szimpatizál, az jelentéktelen, hamis katolikus stb. Ön most a névleg katolikus szót használja.
  Ez nagyon jól hangzik, ám ilyet nem lehet csinálni római vallásúként. Önöknek a római egyház vezetőségét tisztelniük kell, függetlenül attól, hogy milyen a pápák arculata, és hogy betiltják-e az érthetetlen hagymázas latin liturgiát, vagy sem.
  Ugyanez vonatkozik a katolikus katekizmusra is, amely bár nem dogma önök szerint, de mégis egy hivatalos vezetőségi dokumentum a római egyházban, azért buzdításait és tanításait önöknek el kell fogadni, és nem szabad kritizálni, pl. a halálbüntetés ellen szóló részlet is ilyen.
  Erre pusztán az önök egyházának természete miatt kötelesek. Ha nem tetszik, akkor ki lehet lépni és lehet szedevakantistának lenni. Bár érdekes és érthetetlen módon sokszor római vallásúak a szedvakokat is protestánsnak hívják. Ez olyan vicc, mintha Luther Kálvint római katolikusnak hívta volna.
  A lényeg, hogy liberális politika ide vagy oda, Ferencék nem névkatolikusok, hanem a hivatalos római egyház. A megjegyzései miatt a saját vezetőségére, én önt nagyon rossz pápistának tartom. Mármint az önök mércéjével mérve, és ennek nincs nagy jelentősége, hogy én mit gondolok, de ez hiteltelen magaviselet a saját maguk római rendszerén belül. Ezt jó ha látják az olvasók.
  A 2. vatikáni, vagy ferenci, vagy én nem is tudom pontosan, hogy hol vannak a határai amit szapul (önöknél nincsenek olyan világos határok, mint nálunk konzervatív evangéliumi keresztyéneknél), tehát ez a fősodorbeli római irányzat NEM olyan, mint az arianizmus, hanem teljesen hivatalos és jól illeszkedik a római arculat fejlődésébe.
  Önöknél nincsenek szilárd alapok, amire vissza lehet menni, mint nálunk a bibliai ősegyház, hanem önöknél minden változik egy kicsit, fejlődik, módosul az évszázadok során.
  Ennek fényében szemtelenség a saját táborát névkatolikusozoni, inkább menne szedevakantistának, akkor legalább következetes lenne.
  
  Írja, hogy a pápa nem hozhat új tanítást.
  De hozhat, és akármilyen tanítást hoz, önök a római szent hagyománykoncepció miatt úgy fogják értékelni, hogy az összes hozzáadás az eredeti „isteni” igazság része volt.
  De ez csak sallang, a magyarázatul szolgáló mendemonda, ami minket evangéliumi keresztyéneket nem érdekel.
  A tapasztalat azt mutatja, hogy formális új dogma hozatala nélkül is, van lehetősége, és kerete a „szent római pápának” pl. Ferencnek, különféle nem dogma kategoriájú tanításokat hozni, melyet kötelező követnie és támogatni a római vallású tagságnak.
  Ilyen pl. a katekézis halálbüntetés ellenes megfogalmazása, amely kötelező tanítás, pusztán mert a Katekézisükben van benne.
  Ugyanilyen a Fiducia Supplicans hivatalos és szentesített liturgia is (ez EGY AZ EGYBEN megegyezik egyfajta liberális protestáns homokos házasságkötessel), amely szintén egy megfellebbezhetetlenül választható szertartás, pusztán azért, mert benne van a „szent” liturgiáik között.
  Tehát úgy tűnik, hogy van mód arra, hogy liberális tanítások bekerüljenek a római egyházba, és szerintem ennél csak még több lehetőséget fognak találni a jövőben.
  De ez nem valamiféle hamis névkatolicizmus, hanem ilyen az igazi római vallás karaktere, jellege természete. Ilyen alkalmazkodó, változékony, korábbi önmagának, fogalmazzunk úgy, némileg ellentmondó.
  Ez nem arianizmus, hanem egyszerűen csak az egész római egyház egy bukott, romlott álkeresztény egyház. Mindegy, hogy tridentista középkori valaki, vagy 2. vatikáni zsinat párti.
  Ki is javítom magam, néhány fokkal a 2. vatikáni „modernista” típusú római vallás jobb, mert a néhány etikailag liberális tanítás mellé beleraktak néhány olyan dolgot is, amely a bibliai protestantizmus felé tolja el a mérleg nyelvét. De messze nem annyit, hogy ez meghasson minket. Körülbelül 100-ből 3 lépést tett meg a 2. vatikáni római vallás a helyes irányba.
  
  2025-05-16 at 22:40
20. D. Lajos
  
  Kedves Fazekas Bence Gy.!
  Érteni vélem felháborodását az impertinens irogatásokért, mert hogy jövök én ahhoz, hogy egy protestáns oldalon ellenvetéseket tegyek. Igaza van. Ha kérik, nem teszem többé ezen a fórumon.
  De mindig érdeklődéssel olvasom protestánsoktól, hogy katolikusként mit kellene tennem vagy hinnem, hogy az Önök elképzeléseinek megfelelő „igazi pápista” legyek. Ha nem baj, ebben nem követném elvárásait, bár igen viccesnek tartom a szedevakantistázást, a liturgikus szakértésüket.
  
  A katolikusok hagyománnyal kapcsolatos felfogása valóban kulcskérdés, ami gyökeresen eltér a protestánsokétől, így a II. vatikáni zsinattól kezdve uralomra jutott „újkatolikus” felfogástól is, még akkor is, ha Ön szerint még mindig nem elég protestánsok az ezt követők. Ez a határpont természetesen csak a jogi áttörés időpontja, ennek már korábban is voltak jelei, ezért született a modernizmus összefoglaló néven emlegetett tévedésekről már korábban elmarasztaló ítélet. Ennyiben valóban nehéz a határvonal meghúzása, szellemi folyamatról lévén szó, egyébként éppen a hagyomány alapján teljesen tiszta és világos a határ, tekintve, hogy a II. Vatzsin több tévedését már előre elítélte az egyház.
  
  Természetesen nem osztozunk a Szentírás teljeskörű és magától értetődő olvasatának és az önértelmezésének lehetőségébe vetett hitében. Mert ha a Szentlélek valóban megvilágítana minden embert, így mindig létezne mindenki számára elérhető „értő olvasás”, Szent Péter apostol nem írta volna, hogy Szent Pál leveleiben „vannak némely nehezen érthető dolgok, a miket a tudatlanok és állhatatlanok elcsűrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a magok vesztére”, és azt sem, hogy „ti köztetek is lesznek hamis tanítók, a kik veszedelmes eretnekségeket fognak becsempészni, és az Urat, a ki megváltotta őket, megtagadván, önmagokra hirtelen való veszedelmet hoznak”.
  Ha pedig a tudatlanok maguktól nem, csak mások által felvilágosítva válnak értővé, ki érheti azt el, ha őt magát nem tanították meg rá azok, akiktől a hitet hallotta? Ha viszont ellentmondott tanítóinak, már nem azt tanítja, amit tanult, hanem azt, amit ő maga elcsűrt-csavart. Ha tehát megszakadt az értelmezési lánc, legfeljebb csak véletlenül marad helyes vélemény.
  A Szentlélek megvilágosíthat ugyan, de az eretnek tanítások vallása mellett megmaradó helyes véleményt nem lehet Neki tulajdonítani, ezért a „Szentlélek működésére” vonatkozó „szemtelenségem” nem szemtelenség.
  Bár hiszem, hogy a Szentlélek meg tudja világítani az ember értelmét és vallom, hogy meg is teszi sokaknál, de kétlem, hogy ez megtörtént volna Kálvin és Luther esetében. Mégpedig azért, mert ők elvetették a kapott hitet, maguk találtak ki új hitet, válogatva a Szentírás és az egyházatyák nekik megfelelő szavai között, ahogy Kálvin tette a szabad akarat kérdésében, hamis módon tagadva az egyházatyák kezdettől meglévő konszenzusát.
  A hit ellenes bűn (elegendő egyetlen eretnek nézethez való ragaszkodás) elkövetésével elveszítjük a természetfeletti, belénk öntött isteni hitet, így jó esetben is csak helyes emberi véleményeink és emberi szokásaink maradnak, nem üdvösséghez szükséges hitünk.
  Az Önök csoportja több kérdésben igen helyes véleményt követ, számtalan kérdésben pedig ellentétben áll az ilyen helyes véleményekkel nem rendelkező más protestáns csoportokkal, akik ugyanúgy vallják, hogy egyértelmű a Szentírás, és az az ő véleményüket támasztja alá.
  De ez nyilván kevés az üdvösségükhöz.
  
  2025-05-17 at 08:24
21. Rakéta
  
  https://orszagut.com/kritika/egy-modern-hitvitazo-lutherrol-866
  
  2025-05-14 at 11:07
Rubljov


Az igazi virtigli szocialista módszer: a forrást nem mutatom, de a kritikát közlöm. (Lásd Hajdú János és Csóri, Durai Kutyaszorító)
Ha egy felekezet a protestálást tartja névadó főcéljának, az nem mond semmit, csak tagad.

2025-05-15 at 07:15
1. Márkus Tamás András
  
  Kedves Rubljov!
  
  Nem tudom, ezt a választ kinek szánta, de a fentebbi posztban fel van tüntetve (be van linkelve) Simon Gábor videója.
  
  Áldást,
  Tamás
  
  2025-05-15 at 07:25
Szentpéteri Mária Anna


Az invocabo blog névtelen szerzőjének szeretettel: https://www.hetek.hu/cikkek/online/megdobbento-buddhahoz-hasonlitotta-jezust-a-vatikan?

A Fiduca supplicans és ez bőven elég ahhoz, hogy egy picit visszavegyenek a protestánsokat szapuló katolikusok a lendületből, beleértve Simon G. atyát is, ugyanis a fejétől bűzlik a hal, és nem ők – a szedevakantisták, meg a tradicionalisták, tridentisták – képviselik az autentikus katolicizmust jelenleg, hanem a Ferencek és Leók.

2025-05-15 at 13:14
1. Szabó Béla
  
  Kedves Szentpéteri Mária Anna! Simon G. elmondta a tanítást,a katolikusoknak és azoknak,akik meg akarják őt hallgatni. Nem kellene belemagyarázni olyan dolgokat,hogy „protestánsokat szapul”. Ha Ön nem katolikus,akkor mi köze Ferenchez,Leóhoz? Akkor szektásként honnan tudja,hogy ki az „autentikus”? Én a szektások helyében hitbeli kérdésekről nem beszélgetnék a katolikusokkal. Miért? Mert értelmetlen,parttalan vita a semmiről. ( sajnos az ilyen Ferencek és Leók hozzák be a kat. egyházba a protestáns szemléletet és teszik tönkre a népet a torz tanításaikkal … )
  
  2025-05-19 at 16:10
2. Márkus Tamás András
  
  Ha jól értem, a szektás protestánsoknak magyarázza, hogy a nem szektás római katolikus egyház előző meg jelenlegi vezetője beviszi a szektás protestáns tanokat a nem szektás római egyházba? Hm.
  
  2025-05-19 at 19:00
3. Árpád
  
  Ez a szektázás elég idejétmúlt szöveg még katolikus közegben is, beszéljen inkább egyházakról vagy egyházi jellegű közsösségekről. Igaza van Ferenc és Leó ki tudja még katolikus szempontból is katasztrófa, szerinte minden vallás Istenhez vezet, minden ember jónak születik és lehet Jézus meg palesztin volt, mivel olyan kendőbe csavarta a pápa.
  
  2025-05-19 at 20:43
Gábor Sallai


A Biblia melyik részében olvasható az, hogy csak a kegyelem által üdvözülünk?

2025-05-19 at 11:07
1. Márkus Tamás András
  
  Ef 2,8-9: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”
  
  2025-05-19 at 12:50
Szabó Béla


Tisztelt Cikkíró,Olvasók! A katolikus egyház tanítása 2000 év óta ugyanaz.Szektások mindig voltak,vannak és lesznek is. ( pars secta = a lemetszett rész, kat. egyházjog ide vonatokozó része) Még Ferenc pápa sem vonta vissza a kiközösítéseket. És arra sem emlékszem-olvasmányaim alapján-hogy valaha a szektások közül csoportosan visszatértek volna a kat. egyház kötelékébe. Ezért, értelmetlennek tartok minden vitát a katolikusok és szektások között. Ez a II.Vat. zsinat utáni ökumenikus bohóckodás egy zsákutca,értelmetlen,fölösleges. És szerintem káros is. Katolikusként soha nem mennék szektás összejövetelre. Ha református lennék,akkor kerülném a kat. templomokat és papokat. Sajnos a II.Vat.Zsinat protestáns szemlélete rombolta le a kat. egyházat,belülről. És mindig belülről jöttek a felforgatók. Júdás, Luther, VI.Sándor pápa, Ferenc ..

2025-05-19 at 15:57
1. Árpád
  
  Én evangélikusként jó pár éve már nem járok ökumenikus istentiszteletre régebben eljártam, de rájöttem a nesze semmi fogd meg jól. Elkerüljem a katolikus templomokat? Mit csináljak akkor, ha az idegenvezető megmutatja őket egy kiránduláson, engem mint történelmi dolog érdekel, de nem fogok ott imádkozni, minthogy Isten nem is lakik emberkéz alkotta templomokban, csak a népi szóhasználat nevezte el Isten házának. Lázadó Luther? Ha nem úgy kezelte volna Róma, ahogy kezelte nem jutott volna Luther olyan messzire a reformációban, de egy kicsit tanulmányozza, már azt is mi vezetett a reformációhoz és megnyugatatom, ha nem Luther más valaki lázadt volna fel a sötét középkor eszméi ellen. Ön minden evangéliumhoz hű embert szektásnak hiv az a gyanúm, Önök katolikusok ebben mindig is élen jártak minden egyház szekta volt Önöknak, miért is akarnánk egy felekezet lenni, ne evilági uniformizálásban gondolkodjunk. Szerencsére Dél-Amerikában már csökkent a katolikus egyház hatalma is, többen megvilágosodtak már ott is, persze ott is szekták terjedéséről beszélnek. Sok evangéliumi keresztyén a katolikusokban megtéretlen embereket lát, aiket fel kell szabadítani saját bálványimádásuk fogságából.
  
  2025-05-19 at 20:56
2. Szabó Béla
  
  Kedves Árpád! Más az egyházképünk. Ergo,más az Istenképünk is.Ez a legfőbb különbség. — Más is lázadt,nemcsak Luther. De,Luthernek „szerencséje” volt,hogy a fejedelmek mellé álltak ,mert ugyanazt a mintát látták a császár ellen,mint Luther a pápa ellen. Ezért nem veszett el a történelemben,mint a többi, Húsz és társai …
  
  2025-05-20 at 19:33
3. Árpád
  
  Luther személyét én nem szeretem túlságosan, mert tele van maradványokkal részben jogos, részben rossz maradványokkal a katolikus egyházból. Luther tekintélye működése területén óriási volt, a fejedelmek kikérték tanácsát, perssze nem minden fejedelem hitbúzgóságból állt a reformáció mellé, hanem fájt a foga a káptalan vagyonára. Ma már sorra jelennek meg olyan könyvek, mely felsorolja Luther vállalhatatlan örökségét is. Husz a pápás Zsigmond árulásának áldozata lett, de Luther és Husz nézetei között is sok különbség volt, noha később méltatta őt. Tarthatatlan volt a katolikus egyháznak a romlottsága is és az, hogy Mária és Szent Antal volt az istenük és mérhetetlen babonaság miatt, kellett egy józanabb, tisztultabb hit.
  
  2025-05-23 at 15:50
4. Árpád
  
  Ön mérhetetlenül lenéz mindenkit, aki nem romanista, mert hogy nem Önök a katolikus egyház ez is biztos. Szektás oldalon mit keres Ön tulajdonképp. Látja pont ez a különbség a protestáns a katolikustól sem vonja meg a keresztyén nevet, mig a katolikus magánál igazhitűbbet nem ismer, pedig van az ortodox egyház akiket Önök szakadároknak hivtak, holott Önök akarták azokat az uralmuk alá vonni, akik nem voltak soha a pápa uralma alatt. 1202-4-ben a Róma által kiagyalt keresztes hadjárat során elfoglalták Konstatinápolyt és latin császárságot állítottak fel minden határt átléptek, kirabolták Konstantinápolyt az igaz hitű pápisták. Akkor árasztották el a nyugatott az ereklyék tömkelege, ezt Rómának Kelet soha nem fogja megbocsátani, a pápai hatalmi igénnyel szembeni ellenállás egyedül Keletben van remény, de Róma mindent megtesz meggyengitésükért, a protestánsok sajnos már behódoltak Rómának .
  
  2025-05-23 at 15:44
5. Szabó Béla
  
  Kedves Árpád! Nagyon félreértett. Nem nézek le senkit. Ezt visszautasítom. Más-más dologról beszélünk. Van a Katolikus Anyaszentegyház,ami áll Krisztus titokzatos testéből + az emberek. ( hívek,papok ) Az egyház a katolikusoknál nemcsak az emberek közössége. Ha az lenne régen nem lennék katolikus. ( ismerve a buzikat megáldó Ferencet, a Koránt csókolgató „Szent” II.J.Pált … a komcsi rendszerrel együttműködő Magyar Püspöki Kart és nem sorolom tovább … ) A tanításhoz 2000 éve változatlan. Róma politikája koronként változik. Az nem az én ügyem. A tanítás állandó,és ez a lényeg. És az,hogy az ember a gyakorlatba azt hogyan ülteti át,a hétköznapjaiba …
  
  2025-05-25 at 15:56
Szabadi Annamária


Ajánlom olvasásra a következő cikket Szabados Ádámtól, evangéliumi teológustól mindazoknak, akik jelenleg még a római vallásban vesztegelnek: Túl katolikus lettem, hogy katolikus legyek? (https://szabadosadam.hu/tul-katolikus-ahhoz-hogy-katolikus-legyek/).

2025-05-20 at 20:07
Zoli


„Az Újszövetségben egy szó sem esik a pápaságról, Mária vallásos tiszteletéről/imádatáról (arról, hogy Mária maga is szeplőtelen foganás eredményeként született volna, Mária örök szüzességéről, Mária mennybemeneteléről, vagy Mária társ-megváltói és közvetítői szerepéről Isten és ember között), a mennyei szentek imáiért való folyamodásról, az apostoli utódlásról, az egyház szentségként funkcionáló rendeléseiről, a gyermekkeresztségről, a bűn papoknak való meggyónásáról, a tisztítótűzről, a bűnbocsánati búcsúkról és búcsúcédulákról, mint ahogy az egyházi hagyomány és a Szentírás azonos rangú tekintélyként való beállításáról sem. Ha tehát a katolikus egyház eredete nem Jézus és apostolai Újszövetségben lejegyzett tanításában rejlik, akkor vajon mi a katolikus egyház valódi eredete?

A kereszténység történelmének első 280 évében a Római Birodalom betiltotta azt, a keresztényeket pedig szörnyű üldözéseknek vetette alá. Ez csak Konstantin római császár “megtérése” után változott meg. Konstantin a Kr. u. 313-ban keletkezett milánói ediktum által biztosította a vallásszabadságot, és ezzel gyakorlatilag feloldotta a kereszténység tilalmát. Valamivel később, Kr. u. 325-ben, szintén Konstantin volt az, aki egybehívta a niceai zsinatot, hogy általa próbálja meg egységesíteni a kereszténységet. Konstantin a kereszténységet olyan vallásként képzelte el, ami képes lehet egyesíteni azt a Római Birodalmat, mely akkoriban már igencsak kezdett széttöredezni és megosztottá válni. Bár a keresztény egyház szempontjából ez első ránézésre pozitív fejleménynek tűnhetett, eredményei mindennek-, csak épp pozitívnak nem voltak nevezhetőek. Hasonlóan, mint ahogy Konstantin sem volt hajlandó teljes mértékben elfogadni a keresztény hitet, hanem számos pogány hiedelmet és vallási gyakorlatot megőrzött, úgy a Konstantin és utódai által pártolt keresztény egyház is fokozatosan az igaz kereszténység és a római pogányság különös kevercsévé vált.

Az alábbiakban néhány példa felvezetésével folytatjuk vizsgálódásainkat:

A Mária személyét övező legtöbb római katolikus hiedelem és gyakorlat keresve sem található a Bibliában. De akkor mégis honnan származnak ezek a hiedelmek? A római katolikus egyház Máriáról kialakított nézeteinek sokkal inkább az egyiptomi Ízisz anyaistennő kultuszához van köze, mint bármihez, amit az Újszövetség tanít. Csupán valami vak véletlen lehet, hogy a katolikus mariológiára vonatkozó első utalások/tanítások azon Órigenész írásaiban tűnnek fel, aki abban az egyiptomi Alexandriában élt,ami történetesen az Ízisz-imádat központja és fellegvára volt.

Azt, hogy az úrvacsora Jézus szó szerinti testének és vérének elfogyasztása lenne, szintén nem tanítja a Biblia. Az az elképzelés, mely szerint a kenyér és a bor csodálatos módon Jézus szó szerinti testévé és vérévé alakul át (ún. transzszubsztanciáció, azaz átlényegülés), nem bibliai. Számos ókori pogány vallásban-, köztük a Római Birodalomban is nagyon népszerű Mitrász-kultuszban, a “teofágia” (az istenevés) ilyen-olyan formája rituális gyakorlat volt.

…
Számos további példát lehetne még hozni, az imént említett négy azonban minden bizonnyal elegendő a katolikus egyház (valós) eredetének bemutatásához. A római katolikus egyház természetesen tagadja hite és vallási gyakorlatai pogány eredetét. Pogány hiedelmeit komplikált teológia alá sepri be-, és egyházi hagyományok kőzetrétegei alá igyekszik elrejteni. Maga is felismerve, hogy számos hite és vallási gyakorlata a Szentírástól teljesen idegen, a katolikus egyház kénytelen tagadni a Szentírás legfelsőbb szellemi tekintélyét és (a lelki üdvösség szempontjából való kizárólagos) elégségességét. ”

https://www.gotquestions.org/Magyar/romai-katolicizmus.html

2025-06-02 at 05:59
1. Márkus Tamás András
  
  Kedves Zoli!
  
  Általában a történelmi protestantizmus pozitív fejleménynek tartja Konstantin császár ténykedését, illetve az első 4 egyetemes zsinat hitvallásait is elfogadjuk. Nézd meg a történelmi reformátori hitvallásokat erről. Anabaptista szellemiségről tanúskodnak a Konstantin ellenes kirohanások. Én jobb útnak tartom egyszerűen a Szentírással érvelni, hiszen az – a pápákkal, zsinatokkal stb. szemben – Isten által ihletett (kilehelt), lásd: https://www.evangelikalcsoport.hu/2023/03/07/a-protestansok-es-a-katolikusok-kozotti-fobb-kulonbsegek/
  
  2025-06-02 at 06:24
2. Zoli
  
  Köszönöm. Számomra a Szentírás az első és egyetértek, hogy jobb vele érvelni. Nem jó megfeledkezni erről, mint ahogyan a római katolicizmus teszi.
  
  2025-06-02 at 06:57
Földesi Éva


Egyszerűen hiteltelenné vált az általam is korábban mindig olvasott Invocabo blog, mivel Indignus Famulus nem hajlandó a nevét felfedni 2021 óta.
(még a 2022-03-17-i bejegyzésekben sem látható a neve, melyben saját levelének másolatait közli, miket Erdő Péter bíborosnak címzett)
2021 óta van a blog, most már kistílű ez a titkolózás. Gyávaság.
A szeretetláng mozgalom ügyben sem fedte fel nevét, itt is csak utalgat, hogy meg lehet találni.
Sokkal nemesebben kommunikál Márkus Tamás András (pl.nem használ lekezelő stílust és szavakat („szóhancúr” !).
Értem én, hogy az ember a stílus nem a vallási felekezet ahová tartozik, de szerintem ez szégyen a katolikusokra nézve.
Földesi Éva
Veszprém
(aki még Simon Gáborral is találkozott személyesen)

2025-06-02 at 13:10