A protestánsok és a katolikusok közötti főbb különbségek

 

„Az ember szava csak egy kis hang, amely a levegőben terjed, és csakhamar elhal; de Isten szava nagyobb az égnél és a földnél, sőt a halálnál és a pokolnál is; mert Isten szava az ő ereje, és örökkévaló marad.”

Luther Márton

 

A PROTESTÁNSOK ÉS KATOLIKUSOK KÖZÖTTI FŐBB KÜLÖNBSÉGEK

Míg a római katolikusok és az evangéliumi keresztyének számos teológiai kérdésben egyetértenek –, például a Szentháromságot, Krisztus istenségét és emberségét illetően –, néhány nagyon fontos tantételben fajsúlyos eltérések mutatkoznak közöttük. Ezekkel muszáj protestáns keresztyénként tisztában lennünk. Ahogy Carl Trueman, a Westminsteri Teológiai Szeminárium egyháztörténész-professzora fogalmazott: „Megfelelő, szilárd indokokra van szükségünk ahhoz, hogy ne legyünk római katolikusok; más szóval az, hogy mi nem római katolikusok vagyunk, pozitív akarati aktust és elköteleződést igényel – olyan elhatározást, amelyre kikelve az ágyból minden egyes nap el kell jutnunk.”

A konkrét kérdéseket vizsgálva nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy minden nézeteltérés mögött, amely a protestantizmus és a római katolicizmus között található, egyetlen mély árok, vagyis inkább áthidalhatatlan szakadék húzódik, amely minden más kérdésre hatással van. Ez pedig nem más, mint a tekintély kérdése. Ez különösen a katolikusokkal való vitát teszi fáradtságossá, sőt lényegében parttalanná, hiszen, ha a Szentírás nem az egyetlen tekintély, az egyszersmind azt jelenti, hogy nem is a végső és legfőbb tekintély. Ebből pedig az következik, hogy amikor egy adott kérdés eldöntéséről van szó, a római katolikus vitapartner olyanná válik, mint az a kontraposztban álló személy, aki testsúlya nagy részét hol az egyik, hol a másik lábára helyezi helyzettől függően. Ha egy római katolikus dogma szentírási cáfolatáról – legalábbis megkérdőjelezéséről – van szó, a vitapartner számára érveink rögvest viszonylagossá válnak, hiszen egyből lehet a hagyományra és a hitletéteményre hivatkozni, amely ráadásul a Szentírás rögzített (torzított) olvasatát is tartalmazza.

Ennek ellenére a Szentírással való érvelés hasznos lehet, hiszen az mégiscsak egyfajta tekintély a római egyház tagjai számára is, másrészt a római katolikusokkal való polémia a protestánsok számára is segítség, hogy újra és újra ráeszméljenek a biblikus, evangéliumi hit sarokpontjaira – mondhatni szükség van néha az árnyékra, hogy felragyogjon a fény.

Ez utóbbi már csak azért is szükséges, mivel az utóbbi időkben – a római egyház minden botránya, annak belső struktúráját és egységességét szétfeszítő tanbéli tektonikus mozgások és pártoskodások, valamint súlyos paphiánya és rohamosan csökkenő tagsága dacára – egyre többször tapasztalni, hogy protestánsok, köztük lelkészek is katolizálnak. Ennek nem feltétlenül a felületes bibliaismeret és a sekélyes teológiai-egyháztörténeti tudásbázis, hanem az egyre inkább széttöredezett, megosztott, és nagyrészt liberalizálódó protestantizmus keltette létbizonytalanság az oka. Ezt tapasztalva csalogató lehet a római egyház hierarchikus, központosított, parancsuralmi rendszere a maga gazdag és szerteágazó kegyességi-teológiai hagyományával – az, hogy egyszerre exkluzív és inkluzív. Látszólag egyszerre jelöli ki kizárólagos módon a kereteket, amelyek valamiféle biztonságot sugallanak, másrészt szavatol egyfajta kegyességi sokszínűséget, ahol mindenki megtalálhatja a maga helyét. Ugyanakkor, megkapargatva a felszínt kiderül, hogy ez az „egységesség” csak a látszat. A római egyházon belül kibékíthetetlen ellentét feszül mind a tradicionalisták (a tridentisták a „régi”, latinnyelvű miseliturgia pártfogói, akik elutasítják a II. Vatikáni Zsinat modernista és – szerintük – egyházellenes törekvéseit és „gyümölcseit”), és a fősodratú katolikusok (akik a zsinat szellemében egy nyitottabb egyházképet preferálnak és partvonalra szorítanák a régi rítus híveit) között, mind az egyház etikai szempontból konzervatív csoportjai és progresszív frakciói között, akik legfeljebb annyira tekinthetők katolikusnak, mint protestánsnak. Az „egység” tehát látszólag még megvan, lényegét tekintve azonban már rég kiveszett a római egyházból. A központosított hatalom – és annak vezetője a sokszor kétértelmű és ellentmondásos nyilatkozataival – ugyan próbálja nagy nehezen egyben tartani a különféle, élesen szembenálló frakciókat, de ezt egyre kevesebb sikerrel teszi, ráadásul megtűr – még a római egyház saját definíciója szerint is – nyilvánvalóan eretnek, hitehagyó csoportosulásokat is (lásd: német katolikus egyház). A római egyház egységes szervezeti felépítése, struktúrája és tanítása tehát nem több, mint délibáb. Pusztán ezért katolizálni nem érdemes, az általa vallott tanokat illetően pedig főleg nem.

A katolizálások másik lehetséges oka, hogy a római egyház által képviselt vallási rendszer évszázadok, sőt, évezredek alatt oly módon csiszolódott és kristályosodott ki, hogy az emberek „spirituális” igényeit (sokszor épp babonás, „vallásos” beidegződéseit) teljes mértékben kielégíti. A spirituális útkeresés terhét leveszi az egyes hívők válláról, egyértelmű, könnyen értelmezhető előírásokat és szabályokat kínál, az Istenhez való közeledést elkönyvelhető, kipipálható módon biztosítja, a nehezen emészthető teológiai témákat „kivasalva” prezentálja (főképp a II. Vatikáni Zsinat szellemében megfogalmazott teológiai állásfoglalások), tehát pusztán emberi szempontból egy felettébb impozáns és logikus rendszert tár a nagyérdemű elé. A római egyház katekizmusa rendkívül részletesnek és sokrétűnek tűnik (a dogmatikai kérdéseken túl etikai és bioetikai, sőt társadalmi témákat is tárgyal), összehasonlítva például egy karizmatikus-szabadkeresztyén közösség tanításával. Ehhez képest egy „átlag” protestáns keresztyén hite, értve alatta annak normatív, hitvallásokban rögzített tartalmát, eltörpül. Bár azt tegyük hozzá, hogy még így is sokkal reflexívebb a vallott hittartalmat és hitgyakorlatot illetően, mint az átlag katolikusé. A katolikus tanítás ráadásul ugyanaz a világ minden táján, legyen szó tibeti, venezuelai vagy ír katolikusokról. A Katekizmust mégiscsak a római egyház legnagyobb koponyái fogalmazzák meg és szerkesztik, így az egyes papok, plébánosok esetleges felkészületlenségét bármikor pótolhatja a világ összes katolikusa számára elérhető és fellapozható normatív Katekizmus. Ez sajnos a protestáns, főként szabadkeresztyén közösségek esetében aligha jelenthető ki, amelyeknek nem hogy történelmi hitvallása, hanem még valamire való teológiai összefoglalója sincsen, legfeljebb online formában elérhető pár pontos „közleménye”, egyfajta bemutatkozásként a „kik vagyunk” fül alatt. Ezek a közösségek még szerencsésnek mondhatók, ha felkészült lelkészt sodor feléjük a szél, aki az érdeklődők, illetve egy-egy témában elmélyülni kívánók számára használható és jó minőségű teológiai irodalmat tud ajánlani. Ezzel szemben a római egyház katekizmusa egy, a teológia és teológiatörténet iránt érdeklődő ember számára igazi „ínyencség”, tekintve, hogy az apostoli- és egyházatyákat, egyháztanítókat, valamint a korábbi zsinatok határozatait folyamatosan idézi.

Ugyanakkor, legyen bármennyire is logikus, részletes és könnyen alkalmazható a római egyház tanítása és annak gyakorlatban megnyilvánuló rendszere, a végső döntőbíró hit és élet dolgában a protestánsok számára kizárólag az írott kijelentés, a kanonikus Szentírás, illetve annak 66 könyve lehet. Ha valóban az számunkra, muszáj megállapítanunk, hogy a római katolicizmus és a protestantizmus közötti különbségek egyszerűen túl nagyok ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Talán az alábbi felsorolás segíthet ennek mélyebb megértésében.

 

A SZENTÍRÁS

A pápa és az egyházi tanítóhivatal (= pápa + püspökök) tekintélye:

KEK, 882. „»A római pápának … ugyanis hivatalából fakadóan – mert Krisztus helyettese és az egész Egyház pásztora – teljes, legfőbb és egyetemes hatalma van az Egyház fölött, melyet mindig szabadon gyakorolhat.«” 883. „»A püspökök kollégiumának vagy testületének csak akkor van tekintélye, ha fejével, a római pápával, Péter utódával együtt értjük. E föltétellel az egész Egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalom alanya, de e hatalmat csak a római pápa beleegyezésével gyakorolhatja.«” 890. „Így a Tanítóhivatal pásztori feladata virrasztani afölött, hogy Isten népe megmaradjon az igazságban, amely megszabadít. E szolgálat betöltésére ajándékozta meg Krisztus a pásztorokat hit és erkölcs dolgaiban a tévedhetetlenség karizmájával. E karizma gyakorlása több módon történhet.” 891. „»A római pápa, a püspöki kollégium feje hivatalból rendelkezik a tévedhetetlenséggel, amikor mint az összes Krisztus-hívő legfőbb pásztora és tanítója, aki megerősíti testvéreit a hitben, hit vagy erkölcs kérdésében végérvényes tételt hirdet ki.«”

Protestáns válasz: Az apostolok az írásaikat (= az Újszövetséget) hagyták ránk, hogy ezek vegyék át a szerepüket az egyház életét és tanítását meghatározó és irányító instanciaként; így csakis a Biblia, és nem valamely emberi személy rendelkezik végső tekintéllyel az egyházban.

• 1Kor 14,37: „Ha valaki azt tartja magáról, hogy próféta vagy Lélektől megragadott ember, tudja meg, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsolata.”
• 2 Tim 1,13: „Az egészséges beszéd példájának tekintsd, amit éntőlem hallottál, a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben.”
• 2Tim 4,2: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.”
• 2 Pet 1,19: „Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha figyeltek, mint sötét helyen világító lámpásra, amíg felvirrad a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben.”

 

A hagyomány (= az egyház hiteles tanítása végig a történelmen keresztül) mint tekintély a Szentírás mellett:

KEK, 77. „»Annak érdekében, hogy az evangélium az Egyházban mindig épen és elevenen megmaradjon, az apostolok püspököket hagytak hátra utódként azáltal, hogy átadták saját Tanítóhivatalukat.« (…) 80. „»A Szenthagyomány és a Szentírás tehát szorosan összefonódik …«” 82. „Ennek következtében az Egyház, melyre a kinyilatkoztatás továbbadása és értelmezése bizatott, »a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti. Ezért mindkettőt egyforma áhítattal és megbecsüléssel kell elfogadni és tisztelni.«”

Protestáns válasz: A szentírási kánon lezárult, és semmilyen későbbi tanításnak nincs és nem is lehet vele egyenrangú tekintélye.

• 2Tim 3,16-17: „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen.”
• Zsid 1,1-2: „Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette.”

 

Az apokrif iratok a Biblia részét képezik-e:

KEK, 120. „Az Ószövetség: Teremtés könyve, Kivonulás könyve, Leviták könyve, … Ezdrás könyve, Nehemiás könyve, Tóbiás könyve, Judit könyve, Eszter könyve, Makkabeusok I-II. könyve, Jób könyve, … Énekek éneke, Bölcsesség könyve, Sirák fia könyve, Izajás könyve, … Siralmak könyve, Báruk könyve, … 138. Az Egyház az Ószövetség 46. és az Újszövetség 27 könyvét fogadja el és tiszteli sugalmazottnak.”

Protestáns válasz: Az apokrifek nem képezik a részét Isten Igéjének, a Szentírásnak – sem az első századi zsidók, sem Jézus, sem az Újszövetség szerzői nem tekintették őket annak, sőt, 1546-ig maga a Római Katolikus Egyház sem.

 

ISTEN, IMÁDSÁG ÉS ISTENTISZTELET

Imádság Máriához és egyéb szentekhez:

KEK, 2675. „Máriának a Szentlélek tevékenységével ezen egyedülálló együttműködése alapján dolgozták ki az egyházak az Isten Szent Anyjához szóló imádságot, … A számtalan himnuszban és antifóniában, melyekben ez az imádság kifejeződik, két, többnyire váltakozó mozgás figyelhető meg: … a másik Jézus Anyjára bízza Isten gyermekeinek kéréseit és dicséreteit, mert ő ismeri az emberi természetet, amelyhez Isten Fia Őbenne menyasszonyához kapcsolódott.” 2679. „Mária a tökéletes imádkozó asszony, az Egyház előképe. Amikor hozzá imádkozunk, vele együtt ragaszkodunk az Atya tervéhez, … Imádkozhatunk vele, és imádkozhatunk hozzá. Az Egyház imádságát Mária imádsága hordozza, és az Egyház a reményben kapcsolódik hozzá.”

Protestáns válasz: Egyedül a Szentháromság Istenhez kell és szabad imádkoznunk, egyedül Krisztuson keresztül.

• 1Tim 2,5: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.”
• 1Pt 2,9: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.”

 

Mária „tisztelete” (ami a protestánsok számára inkább Mária imádásának tűnik):

KEK, 971. „»Az Egyház Mária-tisztelete a keresztény kultusz természetéhez tartozik.« A Szent szüzet »méltán tiszteli az Egyház különleges tisztelettel… Ez a tisztelet (…) teljesen egyedülálló ugyan, mégis lényege szerint más, mint az imádás, mellyel a megtestesült Igét, valamint az Atyát és a Szentlelket imádjuk, s melyre a Mária-tisztelet nagyon is ráhangol.«”

Protestáns válasz: Csak Istent kell imádnunk, nem valamely teremtett lényt. A „tisztelet” és az „imádás” közötti óvatos különbségtétel sem jelenthet kibúvót, mert akihez imádkozhatunk (lásd KEK, 968.), annak olyan tekintélyt szavazunk, amelynek vallásos tisztelete már imádásnak minősül.

• Ézs 48,11: „Nem adom másnak dicsőségemet!”
• Jel 22,8-9: „Én, János, hallottam és láttam ezeket, és amikor hallottam és láttam, leborultam az angyal lába előtt, hogy imádjam őt, aki megmutatta nekem ezeket. De ő így szólt hozzám: Vigyázz, ne tedd, mert szolgatársad vagyok neked és testvéreidnek, a prófétáknak és azoknak, akik megtartják e könyv igéit: Istent imádd!”

 

KRISZTUS MEGVÁLTÓI MUNKÁJA 

Krisztusnak a misében végbemenő folyamatos áldozata:

KEK, 1364. „Amikor az egyház az Eucharisztiát ünnepli, Krisztus húsvétjára emlékezik, ami jelenvalóvá válik: az áldozat, amelyet egyszer s mindenkorra ajánlott föl a kereszten, mindig aktuális marad: »Valahányszor az oltáron megünnepeljük a keresztáldozatot, melyben Krisztus, a mi húsvéti bárányunk föláldoztatott (1Kor 5,7), megvalósul megváltásunk műve.«” 1365. „Az Eucharisztiában Krisztus ugyanazt a testet adja, melyet értünk a kereszten odaadott, és ugyanazt a vért, melyet kiontott »sokakért (…) a bűnök bocsánatára.« 1367. „Krisztus áldozata és az Eucharisztia áldozata egy áldozat: »egy és ugyanaz az áldozati adomány; a papok szolgálatával fölajánló személy ugyanaz, mint aki akkor a kereszten föláldozta magát, csak az áldozatbemutatás módja különbözik.«”

Protestáns válasz: Krisztus áldozata egyszer és mindenkorra végbement és lezárult a kereszten.

• Jn 19,30: „Elvégeztetett!”
• Zsid 10,12-13: „Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre Isten jobbjára ült, és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá.”
• Zsid 9,24-26: „Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk. Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.”

 

Mária, mint Krisztus melletti társközvetítő (co-mediatrix):

KEK, 968. „»Engedelmességével, hitével, reményével és lángoló szeretetével – egyedülálló módon együttműködött az Üdvözítő művével a lelkek természetfölötti életének helyreállítására. Éppen ezért a kegyelem rendjében anyánk.«” 969. „»Máriának ez az anyasága a kegyelem rendjében szüntelenül megmarad az angyali üdvözletkor hittel adott beleegyezésétől kezdve – melyben a kereszt alatt is vonakodás nélkül kitartott – egészen az összes választott örök beteljesedéséig. Mert ezt az üdvösséges feladatot a mennybevételkor sem tette le, hanem szüntelen közbenjárásával kieszközli nekünk az örök üdvösség ajándékait. (…) Ezért nevezik a Boldogságos Szüzet az Egyházban Szószólónak, Segítőnek, Oltalmazónak, Közvetítőnek.«”

Protestáns válasz: Az üdvösséget egyedül Krisztus érdemelte ki számunkra. Az Újszövetség végig arról beszél, hogy egyedül Krisztust illeti meg a dicséret az üdvösségünkért, és nem Máriát.

• 1Tim 2,5: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.”
• Jn 14,6: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.”
• ApCsel 4,12: „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.”
• Fil 2,8-10 „megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké.”

 

A MEGVÁLTÁS

A megigazulás nem egyedül hit, hanem hit és a kegyelmi eszközök használata által történik, azért, hogy erkölcsileg megtisztuljunk, és nem fejeződik be ebben az életben:

KEK, 1129. „Az Egyház tanítja, hogy az Újszövetség szentségei a hívők számára szükségesek az üdvösséghez.” 1989. „»A megigazulás (…) nem egyszerűen a bűnök megbocsátása, hanem a belső ember megszentelése és megújítása.«”

Protestáns válasz: A megigazítás egyedül hit által megy végbe, ez az evangélium lényege.

• Ef 2,8: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka.”
• Gal 2,16: „tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem.”

 

Az újjászületés és a megigazulás a keresztség által megy végbe:

KEK, 1213. „A keresztség által megszabadulunk a bűntől, és mint Isten fiai születünk újjá., Krisztus tagjai leszünk, betestesülünk az Egyházba és részeseivé válunk az Egyház küldetésének…”.1215. „Ezt a szentséget »a Szentlélekben való újjászületés és megújulás fürdőjének« (Tit 3,5) is nevezik, mert jelzi és megvalósítja azt a vízből és Szentlélekből történő születést, amely nélkül senki »nem mehet be Isten országába« (Jn 3,5).” 1250.„… a kisgyermekek is rászorulnak az új születésre a keresztségben, hogy kiszabaduljanak a sötétség hatalmából és átvitessenek Isten gyermekei szabadságának országába …”. 1263. „A keresztség által az összes bűnök eltöröltetnek, az áteredő bűn és minden személyes bűn, illetve a bűnökért járó összes büntetések.” 1265. „A keresztség nem csupán megtisztít minden bűntől. hanem az újonnan megkereszteltet »új teremtménnyé« teszi, Isten fogadott fiává, aki »az isteni természet részese«, Krisztus tagja és »társörököse« és a »Szentlélek temploma« lett.”

Protestáns válasz: A keresztség csak külső fizikai szimbóluma Isten bennünk végzett munkájának, és mint minden más külső „cselekedet”, ez sem üdvözít senkit.

• Ef 2,8-9: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”
• Gal 2,16: „tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem.”
• Gal 4,10-11: „Aggódva figyeltek a napokra, a hónapokra, az évszakokra és az esztendőkre. Attól félek, hogy talán hiába fáradoztam értetek.”
• Gal 5,2-4: „ha körülmetélkedtek, Krisztus semmit sem használ nektek. De ismét bizonyságot teszek minden embernek, hogy aki körülmetélkedik, köteles az egész törvényt megtartani. Ha törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok Krisztustól, a kegyelemből pedig kiestetek.”

 

A szentségeknek/sákramentumoknak üdvözítő ereje van:

KEK, 1127. „A hitben méltó módon ünnepelt szentségek közlik a kegyelmet, amelyet jeleznek. Hatékonyak, mert maga Krisztus működik bennük: ő maga keresztel, ő maga cselekszik szentségeiben, hogy közölje a kegyelmet, melyet a szentség jelez.” 1128. Ez az értelme az Egyház azon kijelentésének, hogy a szentségek ex opera operato (»magából a tényből fakadóan, hogy a cselekmény megtörtént«), azaz Krisztus egyszer s mindenkorra végbevitt üdvözítő művének erejéből hatnak.”

Protestáns válasz: Semmilyen cselekedet (vagy szentség) nem lehet Isten előtt érdemszerző, és nem járulhat hozzá az üdvösségünkhöz.

• Ef 2,8 „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.”
• Gal 2,16: „tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által. Ezért mi is Krisztus Jézusban hittünk, hogy megigazuljunk a Krisztusban való hit és nem a törvény cselekvése által, mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem.”

 

Az egy szín alatti áldozás helyes voltáról:

KEK, 1390: „A csak kenyér színe alatti szentáldozásban – Krisztus mindkét szín alatti szentségi jelenléte következtében – az Eucharisztia kegyelmi gyümölcseit teljes mértékben be lehet fogadni. Lelkipásztori megfontolásból a latin szertartásban ezt az áldozási formát írták elő.”

Protestáns válasz: Semmilyen ún. „lelkipásztori megfontolás” nem legitimizálhat egy nyilvánvalóan Szentírás-ellenes gyakorlatot. Maga a KEK is ezt írja az előbb idézett szakasz folytatásaként: „A szentáldozás azonban akkor éri el jel természetének teljességét, ha mindkét szín alatt történik. Ebben a formában az eucharisztikus lakoma jele tökéletesebben fejeződik ki.” Indokolatlan és elfogadhatatlan kötelezővé tenni az „eucharisztikus lakoma” tökéletlen formáját.

• Mt 26,26-28: „Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.”
• 1Kor 11,23-26: „Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön.”

 

A tisztítóhely, mint a szenvedés helye, megelőzi az embereknek a mennybe való bejutását:

KEK, 1030. „Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felöl ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.” 1031. „Az Egyház a választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei és a Tridenti Zsinaton fogalmazta meg.” 1472. „… minden bűn, még a legkisebb is, a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodással jár, ami szükségessé teszi a tisztulást, akár itt a földön, akár a halál után, az úgynevezett purgatóriumban (tisztítótűz, tisztítóhely). E tisztulás szabadít meg attól, amit »ideiglenes büntetésnek« nevezünk.”

Protestáns válasz: Az elhalálozott hívők rögtön a mennybe kerülnek, hogy azonnal Krisztussal legyenek.

• ApCsel 7,59: „Amikor megkövezték Istvánt, az így imádkozott: Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet!”
• Jel 14,13: „És hallottam egy hangot az égből, amely ezt mondta: Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket.”
• Róm 8,1: „Nincsen azért most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban vannak.”
• Luk 16,19-23: „Volt egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes lakomát rendezett. Egy Lázár nevű koldus ott feküdt a kapuja előtt, fekélyekkel tele, és azt kívánta, hogy bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal, de csak a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták a sebeit. Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették. Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét…”.
• Luk 23,43: „Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.”
• Fil 1,23: „vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél.”

 

Azok is üdvözülhetnek, akik nem hallottak Krisztusról, vagy nem hisznek benne:

KEK, 847. „»Akik ugyanis Krisztus evangéliumát, és az ő Egyházát önhibájukon kívül nem ismerik, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatására teljesítik a lelkiismeretük szavában felismert akaratát, elnyerhetik az örök üdvösséget.«”

Protestáns válasz: A Biblia nem ad okot arra, hogy ezt higgyük, nem is bátorít arra, hogy ebben reménykedjünk.

• ApCsel 4,12: „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.”
• Jn 14,6: „Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.”
• Róm 10,13: „mert „aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül”. De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akiről nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül? És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el? Amint meg van írva: „Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!” Csakhogy nem mindenki engedelmeskedett az evangéliumnak, hiszen Ézsaiás is ezt mondja: „Uram, ki hitt annak, amit tőlünk hallott?” A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.”

 

AZ EGYHÁZ

A Római Katolikus Egyház az egyetlen igaz egyház:

KEK, 815. „»Ez Krisztus egyetlen Egyháza, (…) melyet Üdvözítőnk föltámadása után Péternek mint főpásztornak átadott, és őrá meg a többi apostolra bizta terjesztését és kormányzását (…). Ez az Egyház e világban mint alkotmányos és rendezett társaság a Péter utóda és vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik.«”

Protestáns válasz: Az igaz egyház ott van, ahol az evangéliumot valóban hirdetik, és ahol a sákramentumokat – a keresztséget és az úrvacsorát – helyesen szolgáltatják ki.

• Zsid 3,6: „Krisztus azonban mint Fiú hű a maga házához. Az ő háza mi vagyunk, ha a bizalmat és a reménység dicsekedését mindvégig szilárdan megtartjuk.”
• Gal 1,8: „De ha még mi magunk vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, amelyet mi hirdettünk, átkozott legyen!”
• 1Tim 3,15: „Ha pedig késnék, ezekből tudd meg, hogyan kell szolgálnod az Isten házában, amely az élő Isten egyháza, az igazság oszlopa és erős alapja.”

 

A papság, mint a kegyelem kiosztásának/közvetítésének szükséges rendszere:

KEK, 1120. „A fölszentelt szolgálat, vagyis a »szolgálati papság« … biztosítja, hogy a szentségekben a Szentlélek által valóban Krisztus cselekszik az egyház javára. Az Atya által az Ő megtestesült Fiára bízott üdvözítő küldetést az apostolok, s általuk az utódaik kapták: megkapták Jézus Szentlelkét, hogy az ő nevében és személyében tudjanak cselekedni.”

Protestáns válasz: Isten népének minden egyes tagja immár a királyi papság tagja, a Szentlélek ajándékai pedig azért adatnak, hogy Isten kegyelmének sáfáraiként e királyi papsághoz tartozva egymást szolgáljuk.

• 1Pt 2,9: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok…”
• 1Pt 4,10: „Amilyen lelki ajándékot kaptatok, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.”
• 1Kor 12,4-7: „A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele.”

 

A papi nőtlenség, mint általános rend a római egyházban:

KEK, 1579. „… a latin Egyház rendes körülmények között minden fölszentelt szolgáját olyan hívő férfiak közül választják, akik nőtlenek, és megvan az akaratuk, hogy a colibátust »a mennyek országáért« megtartják (Mt 19,12). (…) A cölibátus annak az új életnek a jele, melynek szolgálatára szentelik az Egyház szolgáját; az örvendező szívvel vállalt cölibátus ragyogóan hirdeti Isten országát.” 1580. „A keleti egyházakban évszázadok óta más egyházfegyelem van érvényben; míg a püspököket kizárólag nőtlen férfiak közül választják, addig nős férfiakat diakónussá és áldozópappá szentelhetnek. Ez a gyakorlat hosszú idő óta törvényesnek számít; ezek a papok közösségeikben gyümölcsöző szolgálatot teljesítenek.”

Protestáns válasz: Az újszövetségi egyház rendjét, struktúráját meghatározó és elrendelő apostoli rendelkezések (illetve az azokat tartalmazó apostoli iratok) a püspök/presbiter (mai értelemben gyülekezetvezető tanító-lelkipásztor) kritériumaként – többek között – a következő meghatározással élnek: „egyfeleségű férfi”, aki nem él poligámiában, azaz többnejűségben, valamint nem elvált és nem újraházasodott személy. A kötelezően előírt nőtlenség az újszövetségi Szentírás szerint tévtanítás. Továbbá a római (latin) egyház nem konzekvens, amikor a pápa fősége alá tartozó görög-katolikus, sőt, a pápa főségét nem elismerő keleti ortodox egyház (az ide tartozó 13 felekezet) kötelékébe tartozó és házasodható klerikusok papi tisztségét elfogadja.

• 1Tim 3,1-7: „ha valaki püspökségre törekszik, szép feladatra vágyik. Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi; megfontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas; nem részeges, nem erőszakos, hanem megértő, a viszálykodást kerülő, nem pénzsóvár; olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli. Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni Isten egyházára? Ne újonnan megtért ember legyen, nehogy felfuvalkodva az ördöggel azonos ítélet alá essék. Szükséges, hogy a kívülállóknak is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék.”
• 1Tim 4,1-3: „A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak, és olyanokra, akik képmutató módon hazugságot hirdetnek, mert lelkiismeretük érzéketlenné vált. Ezek tiltják a házasságot és bizonyos ételek élvezetét, amelyeket Isten azért teremtett, hogy hálaadással éljenek velük a hívők és azok, akik megismerték az igazságot.”

 

A papnak kell meggyónni a bűnöket, és csak ő adhat feloldozást alóluk:

KEK, 1456. „A papnak tett bűnvallomás a bűnbocsánat szentségének lényeges része: »A bűnbánóknak a gyónásban föl kell sorolniuk valamennyi halálos bűnüket, melyeknek gondos lelkiismeretvizsgálat után tudatában vannak… .«” 1457.„Az Egyház parancsolata szerint »minden hívő, miután eljutott a megkülönböztetés korára, köteles meggyónni súlyos bűneit, melyeknek tudatában van, legalább évente egyszer.«”

Protestáns válasz: bűneinket elsősorban Istennek kell megvallanunk, mert csak Ő tud megbocsátani nekünk és csak ő képes eltörölni a vétkeinket. A Szentírás más szakaszai arra tanítanak, hogy bizonyos esetekben meg kell vallani vétkeinket azoknak is, akiket bűneinkkel megsértettünk, hogy helyreálljon a közösség, amelyet vétkünkkel megbontottunk. A bűnvallásnak olyan mértékűnek kell lennie, mint amekkora kárt okozott az elkövetett bűn. Ha a bűnünk „csak” az Istennel való kapcsolatunkat érintette, akkor Istenen kívül senkinek sem kell tudnia róla, hacsak nem akarjuk önként megosztani valakivel, hogy imádkozhasson értünk. Ha viszont embertársainkat is érintette, akkor tudniuk kell a bűnbánatunkról, és hallaniuk kell a bűnvallásunkat. Ha pedig nyilvánosan történt (a közösség több tagjai is tud róla, esetleg az egész közösség ellen vétkeztünk), akkor a nyilvános bűnvallás a helyénvaló.

• Zsolt 32,1-5: „Boldog, akinek gonoszsága bocsánatot nyert, és akiknek bűne el van takarva. Boldog az, akinek az Úr nem tudja be vétkét, s akinek lelkében nincsen csalárdság. Amíg hallgattam, csontjaim megöregedtek, s egész nap jajgattam. Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, ellankadt erőm, mint a nyár hevében. Megvallottam előtted bűnömet, gonoszságomat el nem rejtettem. Elhatároztam: »Megvallom magam ellen hűtlenségemet az Úrnak.« És te vétkem gonoszságát megbocsátottad.
• Zsolt 51,3-6: „Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem! Mert tudom, hogy hűtlen voltam, és vétkem mindig előttem van. Egyedül ellened vétkeztem, azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted.”
• 1Jn 1,9: „Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igazságos, hogy megbocsássa a bűnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól.”
•  Jak 5,16: „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért…”.

 

Megjegyzés: a fentebbi cikk megírásához alapul vettük Dr. Wayne Grudemnek, a Phoenix Seminary (Arizona, USA) professzorának, Újszövetség tudósnak és rendszeres teológusnak saját oldalán publikált kivonatolt összefoglalóját, de azt – egyéni belátásunk szerint – több helyen is kiegészítettük, átírtuk, illetve egy hosszabb bevezetővel is elláttuk.

Felhasznált irodalom: A Katolikus Egyház Katekizmusa (a latin mintakiadás fordítása, 4. kiadás), SZENT ISTVÁN TÁRSULAT – az Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest 2020