Loyolai Ignác lelkigyakorlatai – evangéliumi-protestáns megfontolások

A lelki formálódás egyik legnépszerűbb és manapság leginkább népszerűsített módszerének foglalata – egyes protestáns közösségekben is – Loyolai Ignác Lelkigyakorlatok című műve és az arra épülő ignáci lelkigyakorlat különféle módozatai (ezért beszélünk lelkigyakorlatokról a mű címétől függetlenül is). Az elmélyülés ezen formáját egy 16. században élt római katolikus szerzetes, Loyolai Ignác alkotta meg a hívők lelki életének fellendítése, megújítása érdekében – először kifejezetten önmaga, később az általa alapított kolostorokban élő szerzetesek számára. A gyakorlatok viszonylag bonyolultak, nehezek, és több mint négyszáz éven keresztül szinte kizárólag szerzetesek végezték őket egészen a modern időkig.

Ignác életének fontos állomásai

Ahhoz, hogy értsük a Lelkigyakorlatokat és általában az azt átszövő szellemiséget, muszáj röviden megnéznünk szerzőjének életét, a mű keletkezésének előzményeit és körülményeit. Ignác 1491-ben született egy gazdag spanyol családban. Megélte a reformáció időszakát, vallási tekintetben az egyik legzavarosabb korszakot Nagy Konstantin óta. Lovagnak készült, csatlakozott a spanyol sereghez. 1521 májusában a pamplonai csatában, Franciaország ellen harcolva eltalálta a lábát egy ágyúgolyó, súlyos és tartós sérülést okozva. Gyógyulása alatt (miután ráunt a lovagregényekre) sok időt töltött spirituális irodalom olvasásával, ami végül arra késztette, hogy hátrahagyja gazdagságát. Többek között Assisi Szent Ferenc példája nyomán az aszkézisnek szentelte életét. 1522-ben, miközben egy manresai barlangban szélsőséges aszkézist gyakorolva élt, imádkozott és böjtölt, állítása szerint látomásban megjelent neki Szűz Mária és a kis Jézus. Ez a találkozás radikális hatást gyakorolt rá, és megváltoztatta az életét. Ez csak amolyan idézőjeles „látomás” volt, a forrásokban leginkább a „kegyelmi tapasztalat” kifejezés szerepel. Egyfajta misztikus, benső élmény lehetett, amelyet Ignác nem képekben, hanem sokkal inkább „benső szemeivel” látott. Mindenesetre Ignác ezekben a tapasztalatokban érezte Mária közbenjárását, lelki támogatását, és általánosan is elmondható, hogy Ignác Mária-tisztelete rendkívül intenzív és meghatározó volt.

Röviddel az élmény után kezdte megírni a Lelkigyakorlatokat. 1540-ben néhány barátjával megalapította a Jézus Társaságát (Societas Jesu), ismertebb nevén a jezsuita rendet, hogy segítse a katolikus egyházat a reformáció elleni küzdelemben (Bár Loyolai Ignác és társai már 1534-ben közösségi fogadalmat tettek, a rend alapításának elismert, hivatalos dátuma 1540.) Protestánsként nem szabad figyelmen kívül hagyni – az ignáci lelkiség elemzésében sem –, hogy mind Ignác, mind a jezsuiták vezető szerepet töltöttek be az ellenreformációban, amely tulajdonképpen a trienti zsinattal (1545–1563) kezdődött, és 1648-ig, a harmincéves háború végéig tartott. Ez volt Róma kísérlete a protestáns reformáció visszaszorítására különféle rendeletek, oktatás és erőszak alkalmazása útján (beleértve a háborúkat is). Közismert, hogy Pázmány Péter esztergomi érsek, bíboros, a magyarországi katolikus megújulás vezető alakja is jezsuita szerzetes volt. A szerzetesrend tagsága egyre bővült, és Ignácot a rend vezetőjévé választották. Ezt a tisztséget haláláig, 1556-ig töltötte be. Ideje nagy részében kolostorokban tevékenykedett, az oktatásnak, a missziós munkának és az ellenreformáció szervezésének szentelte életét.

Az „eredeti” ignáci lelkigyakorlat(ok)

Ha tehát Loyolai Ignácra gondolunk, elsősorban két dolog juthat eszünkbe: az általa alapított szerzetesrend – a Jézus Társasága –, valamint az általa kidolgozott és keretbe foglalt lelkigyakorlat(ok). Ez utóbbiak évtizedek óta újra erős befolyással vannak, egyebek mellett bizonyos protestáns közösségekre is, például a hazai történelmi protestáns egyházak lelkészi karának egy jelentős részére. Sokan – jóllehet módosított formában – kegyességük integráns részévé tették, és a protestáns közösségen belül is népszerűsítik.

Az eredeti ignáci lelkigyakorlat alkotója elgondolása alapján harmincnapos elmélyült lelki elvonulás ­– meditatív és kontemplatív gyakorlatok sorozata –, melynek célja az Istennel való szorosabb kapcsolat kiépítése és a hívők életének Istennel való összhangba hozása. Az elmélyülés (rendszerint lelkivezető iránymutatásával) lehetőség arra, hogy gyakorlója jobban megértse saját életét, meghallja Isten hívását, és Isten akaratának megfelelő döntéseket hozzon. A program szűkszavú és gyakorlatias. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy eredeti célja kifejezetten a római katolikus hitben való elmélyülés.

A lelkigyakorlat négy fő szakaszra – „hétre” – tagolódik, amelyek nem naptári heteknek, hanem lelki állomásoknak feleltethetők meg: a lelki átalakulás folyamatának egymásra épülő lépései. Az első hét az önismeretre, a bűnre, Isten irgalmára, a bűnökkel való szembesülésre és a megtérésre fókuszál. A második tematikája Krisztus követésére: Jézus életére, a tanítványságra való meghívásra és a szemlélődésre. A harmadik a passióra, Krisztus szenvedésére és halálára, míg a negyedik a feltámadásra, az örömre, Isten szeretetére, a misszióra és a küldetésre készít fel.

Habár az ignáci lelkigyakorlat „eredeti formájában” egy teljes hónapot fog át, léteznek alkalmazott, rövidebb formái is: három-öt napos „mini-lelkigyakorlatok” és nyolc-tíz napos, közepes hosszúságú változatok is, természetesen lelki kísérés mellett.

Valamennyi sajátossága a napi lelkiismeretvizsgálat (examen): reggel, délben és este rövid önreflexió az istenkapcsolat aktuális állapotáról az érzelmek, az indítékok-motivációk és a döntések megkülönböztetésére. Itt lényegesek Ignácnak a szellemek megkülönböztetésére irányuló szabályai, a gyakorlati útmutatások arra vonatkozóan, hogyan lehet felismerni, hogy egy adott benyomás Istentől, önmagunktól vagy megtévesztő forrásból származik.

Lényeges az is – már utaltunk rá –, hogy a struktúráját úgy alakította ki Ignác, hogy a gyakorlatokat lelkivezető irányítása vagy kísérése mellett végezzék. Ugyanakkor nem csak szerzetesek számára öntötte formába őket. Ignác tizenöt éven át tartott gyakorlatokat pappá szentelése előtt – évekkel azelőtt, hogy barátaival megalapította a jezsuita rendet. A Társaság megalakulása után a gyakorlatok a jezsuita noviciátus képzési programjának központi elemévé váltak, általában a kétéves noviciátus első évében gyakorolják.

Az eredeti, harmincnapos lelkigyakorlatot jobbára elzártan, intenzív elvonultságban, csendben kellett végezni: a mindennapokat megszakítva, egy helyen összezárva, minden külső zavaró tényezőtől távol. Erre szükség is volt a sűrű ütemterv miatt: a résztvevőknek naponta négy-öt alkalommal hosszabb időt kellett imára, szemlélődésre és elmélkedésre szentelni, rendszeresen végighaladva a strukturált szövegen. A folyamat elengedhetetlen eleme a csend – mégpedig a teljes csend –, hogy a hívő mindenestől Istenre koncentrálhasson, és semmi ne vonja el a figyelmét. Ennek oka, hogy Ignác szerint csakis az elzárkózás, a csend és a visszavonultság teremti meg azt a „belső teret”, amelyben a valódi lelki transzformáció végbemehet.

Az ignáci lelkigyakorlat modern – protestáns – adaptációi

Noha az Ignác által megírt-megszerkesztett normaszöveg a teljes elvonulást tartja ideálisnak, ő maga már a Lelkigyakorlatokban is (azon belül is az annotációkban) engedélyt adott arra, hogy egyéni körülmények és lehetőségek függvényében – elzártság nélkül is – rövidebb, illetve a hétköznapi életbe integrált módon is alkalmazzák. Az ignáci lelkigyakorlat modern adaptációi a Lelkigyakorlatok című mű vázát veszik alapul, de az alkalmazás során jelentősen eltérnek attól. Ennek részben az az oka, hogy a Lelkigyakorlatok kevésbé tűnik koherens, szerkezetileg tagolt írásnak, inkább ötletek, imádságok, meditációk és szabályok gyűjteménye. Ugyanakkor felépítése jórészt logikus, és a témaegységeknek is követhető íve van.

Érdemes közelebből is megnézni, hogyan adaptálják és igazítják az ignáci lelkigyakorlatot a protestáns közönséghez, többnyire a népegyházakhoz tartozó – evangélikus és református – hívekhez, akik nem igazán ismerik a római katolikus terminológiát és a római egyház szokásait. Itt elsősorban James L. Wakefield evangélikus teológusnak, teológiai tanárnak, a Sacred Listening – Discovering the Spiritual Exercises of Ignatius Loyola című mű szerzőjének nevét kell megemlíteni. Wakefiled kifejezetten arra bátorítja olvasóit, hogy illesszék be az ignáci lelkigyakorlatokat mindennapi életükbe, a protestáns lelkiség kontextusába. Ez azonban nem olyan könnyű. A lutheránus Salt Lake Teológiai Szeminárium biblikus és lelkiségi teológiai professzora adaptálni szerette volna az ignáci lelkigyakorlatokat a protestáns közegre, de – mint beismeri – rájött, hogy ez annak eredeti formájában szinte lehetetlen (részben a katolikus lelkivezető hiánya miatt). Így maga „korszerűsítette” és tette felhasználóbarátabbá a gyakorlatokat. Ezen erőfeszítései eredményeképp született meg az imént említett műve.

Meg kell említenünk Richard Foster nevét is, aki – Dallas Willard és Eugene Peterson mellett – társszerzője annak a Renovaré Bibliának (Renovaré Spiritual Formation Bible, későbbi nevén Life with God Bible), amelyet joggal ért a konzervatív evangéliumiak részéről heves kritika amiatt, hogy különböző felekezeti hagyományokat ötvöz, köztük római katolikus, ortodox, kvéker stb. szerzők gondolatait. Széles körben ismert, hogy Foster integrálni próbálja a római katolikus és görögkeleti misztikusokat a protestáns lelkiségbe – így az ignáci lelkigyakorlatokat is.

Továbbá megemlíthetjük az utóbbi időben hazánkban is ismertté vált, a nyílt/nyitott teizmust képviselő Gregory A. Boyd amerikai – magát az anabaptista hagyományhoz soroló – teológust is, mint aki az ignáci lelkigyakorlatokat az Istenben való növekedés egyik leghatékonyabb eszközének tartja.

A már említett Peterson – egyik jelentős művének magyar kiadásához jelen sorok írója fogalmazott ajánlást – észrevétele jogos ugyan, amikor úgy fogalmaz, hogy minden bibliaolvasó ember feladata, hogy a Biblia „hallgatójává” váljon, illetve hogy elkezdje „megélni” a szöveget, az azonban kérdéses, hogy az ignáci lelkigyakorlatok esetében a Biblia olvasásáról és a bibliai szöveg megéléséről van-e egyáltalán szó. Mindenesetre Peterson szerint Loyolai lelkigyakorlata az egyik leghasznosabb útmutató ahhoz, hogy elkezdjünk végre „hallgatni”. Ezek a szerzők mind nagy szerepet szánnak a képzeletnek a Krisztussal való kapcsolatunk elmélyülésében.

A képzelet szerepe

Nézzük meg egy példán, a pokolról való elmélkedésről szóló ötödik gyakorlaton keresztül, hogy milyen mértékben vagyunk a képzeletünkre utalva a lelkigyakorlat során, és hogy ez milyen jellegű beleélést követel részünkről:

„…képzelőtehetségünkkel látjuk a pokol hosszát, szélességét és mélységét. […] Itt kérnünk kell azt, hogy mélyen átérezzük a gyötrelmet, amelyet az elkárhozottak szenvednek, hogy ha az örök Úr szeretetéről valaha megfeledkeznénk hibáink miatt, legalább az örök kínoktól való félelem segítsen arra, hogy bűnt el ne kövessünk. […] Képzelőtehetséggel szemléljük azt az óriási tüzet és abban a lelkeket, mintegy tűztestbe öltözve! […] Fülünkkel halljuk a sírást, jajveszékelést, kiáltást, Krisztus Urunk és minden szentje ellen a káromlásokat! […] A szaglóképességgel érzékeljük a füstöt, a ként, a söpredéket és a rothadó dolgokat! […] Ízleljük a keserű dolgokat, mint a könnyeket, a szomorúságot és a lelkiismeret férgét! […] A tapintóérzékkel érzékeljük, miképpen érintik és égetik azok a lángok a lelkeket! Imabeszélgetést végezzünk Krisztus Urunkhoz; emlékezetünk elé idézzük a lelkeket, amelyek a pokolban vannak…”

Jelen sorok írója semmi pénzért nem hallgatná el a Szentírásnak – azon belül is Krisztus Urunknak – a pokolról, gyehennáról, örök kárhozatról szóló tanítását, sőt azt az evangélium integráns részének tekinti (tudniillik addig nem értékeli az ember igazán a szabadítást, amíg nem tudja, mitől/miből szabadult meg). Továbbá olyan kiemelkedő protestáns elődeink, mint mások mellett Jonathan Edwards, plasztikusan ecsetelték az írott ige vezérfonala mentén Isten ítéletének, haragjának – és azok következményének, a kárhozatnak – a szörnyűségét, ugyanakkor a Szentírás semmilyen ehhez hasonló gyakorlatot nem tanít (és nem is ajánl). Az ilyen „felturbózott” képzelgések egyértelműen veszélyesek. Nem találunk olyan szentírási parancsot, hogy olvasóként engedjük el a fantáziánkat, és önhatalmúlag színezzük ki az egyébként is érzékletes szentírási képeket. Ha ezt tesszük, hol a határ? Meddig mehetünk el? Miért ne képzelhetnénk el még az Ignác-féle vérgőzös, horrorisztikus képeknél is szörnyűségesebb képsorokat? Másrészt hogyan tudna bárki is megfelelni az ignáci felszólításoknak, aki – jelen esetben – még nem tapasztalta a pokol valóságát? Hogyan is tudná maga elé idézni, miként égetik a lángok az elkárhozott lelkeket? Hogyan tudnánk érzékelni – képzelet útján persze – a szaglásunkkal a „ként” és a „söpredéket és a rothadó dolgokat”? Miből gondoljuk, hogy az ilyen és ehhez hasonló képzelgések a megszentelt fantázia termékei? Mi van akkor, ha ezek a fantáziaképek felesleges félelembe, sőt rettegésbe taszítanak valakit – csak fokozzák egy egyébként is szorongó ember szorongását –, másnak meg esetleg kielégítik, sőt táplálják a szadizmusát? Miért lenne bármiféle pozitív hatása egy ilyen jellegű fantáziálásnak, miért ne volna hatását tekintve inkább destruktív?

Az ignáci lelkigyakorlatok legfőbb veszélye abban rejlik, hogy a képzelőerő bevonása révén a résztvevő valóban elhiszi, hogy az Úr valamilyen szubjektív formában – mármint a Szentírás olvasásán és az olvasottakon való elmélkedésen túl – szól hozzá. De ami igazán kérdésessé teszi, az az, hogy a Szentlélek „hangja” az imaginációhoz és nem az írott igéhez kötődik benne. Ignácot a képzelőereje vezette arra, hogy kidolgozza ezt a – nem a Szentírásban szereplő és az írott ige által kijelölt – megközelítést a lelki formálódáshoz, emiatt az általa összeállított lelkigyakorlat (és azok protestánssá „szelídített” módozatai) nem több, mint egy ember alkotta és az emberi képzelőerőre támaszkodó módszer. Jogos kérdés lehet: vajon hová vezethet a Szentírástól eloldozott képzelőerő?

Kritikai attitűd nélkül olvasva a Lelkigyakorlatok című mű egy, a Szentírás tanulmányozásával párosuló lelki fegyelmezési programnak tűnik. Ennél azonban sajnos többről van szó, ugyanis a Szentírást az emberi képzeletnek rendeli alá, ami tudatosan történik, vagyis egy szakaszt nem azért olvastat, hogy megértsük, felfogjuk a szerző intencióját és üzenetét, hanem azért, hogy a szöveg, úgymond, inspirálja a képzeletünket. A cél nem a kognitív tudás, amelyet egészséges, észszerű alkalmazás követ, hanem az érzelmi bevonódás. Ez önmagában is problematikus, de ezen túlmenően a mű – elvileg azért, hogy még inkább értsük Isten igéjét – alternatívát is kínál olvasójának: Ignác eszközeit (lásd pl. Alapvető megfontolások és segédeszközök, Vezérelv és alapigazság, Elmélkedés Krisztus királyságáról, Az alázatosság három módja, Elmélkedés a két zászlóról, Elmélkedés a három bináriusról, Különböző szellemek megismerésére vonatkozó szabályok, a „Vedd, Uram, és fogadd el minden szabadságomat” kezdetű ima). E segédleteket, amelyeket lelki útravalóul rendelkezésre bocsát a gyakorlatokat végző személy számára, ajánlhatja a kísérő, illetve lelkivezető is. Ezek alkotják azt a kognitív anyagot, amely elviekben bevezeti a résztvevőket „a szentségbe”.

A folyamat során a Szentírás inkább már csak hivatkozási pont, amelyet a képzelőerő stimulálására használnak. Fontos leszögezni: ezek a fejezetek és a bennük szereplő kifejezések nem magát a Szentírást tükrözik, hanem Ignácnak a Szentírással kapcsolatos, ahhoz többé-kevésbé köthető egyéni elképzeléseit. Ezek tehát nem Istennek az írott igében kifejezésre jutó gondolatai, hanem csak Loyolai Ignácnak az isteni igére reflektáló gondolatai. A kettő nem ekvivalens egymással, és a spirituális formálódás tekintetében az előbbi primátusa megkérdőjelezhetetlen. Az ihletett és tévedhetetlen, írott isteni szó egyszerű olvasása és a Szentírás által „inspirált”, emberi ötleteket és elképzeléseket tartalmazó lelkigyakorlatos könyv a spirituális formálódás vonatkozásában nem említhető egy lapon. Ignác szava – az általa bevezetett kifejezések és kategóriák – nem írhatják felül az isteni szót, akkor sem, ha ezeket Ignác a Szentírásból eredezteti. Komolyan kell venni Jézus Urunk szavait: „Pedig hiába tisztelnek engem, ha tanításként emberi parancsolatokat tanítanak.” (Mt 15,9)

A Lelkigyakorlatok teológiája ellentétes a protestáns hitigazságokkal

Érdemes talán azt is megemlíteni, hogy a Lelkigyakorlatokban erőteljesen megjelenik a vezeklés gondolata, amely külső, a fizikai testet érő sanyargatásokban ölthet testet. Az úgynevezett Additiók (kiegészítő utalások) címet viselő VI. fejezetben olvashatjuk a következőket:

A vezeklés „belső és külső lehet. […] A külső vezeklés […] önsanyargatás az elkövetett bűnök miatt. Ez háromféle módon történik: Az első mód az ételre vonatkozik. Ha ugyanis csak a fölöslegest vonjuk meg, nem gyakorolunk önsanyargatást, hanem csak mértékletességet. Önsanyargatás csak akkor lesz belőle, ha a szükségesből vonunk el, mégpedig minél többet és többet, annál nagyobb és jobb az önsanyargatás […]. A második mód az alvásra vonatkozik. Hasonlóképpen ez sem vezeklés, ha az elkényeztető vagy az elpuhult életmódról mondunk le, de igenis vezeklés, midőn a rendszeres megfelelő alvásból vonunk el, mégpedig minél többet és többet, annál jobb […]. A harmadik mód testi fenyíték azáltal, hogy érezhető fájdalmat okozunk testünkön a vezeklőöv, kötelek, vaskampó viselésével, önostorozással vagy megsebesítéssel vagy más sanyargatási módozattal. Eme vezeklésnek az a módja alkalmasabb és biztosabb, amely csak a húsban okoz fájdalmat, és nem hatol be egészen a csontig, hogy így csak fájdalmat okozzon, és ne pedig betegséget. Amiért úgy látszik, hogy megfelelőbb az ostorozás ama módja, mely csomós kötélostorral történik, amely csak a bőrfelületen okoz fájdalmat, mint egy más vezeklési mód, amely valami bensőbb, jelentékeny bajt okoz. Először, itt meg kell jegyeznünk, hogy a külső vezeklést három szempontból szokás gyakorolni: először azért, hogy eleget tegyünk az elkövetett bűnökért; másodszor azért, hogy magunkat legyőzzük, vagyis hogy az érzékiség engedelmeskedjék az észnek, és hogy természetünk alsó része alá legyen rendelve a felsőbbnek; harmadszor azért, hogy keresse és megtalálja azt a kegyelmet vagy lelki adományt, amely után vágyva-vágyik…”

Az önsanyargatásnak mint az elkövetett bűnökért való elégtételnek (!) e válogatott formái kísértetiesen emlékeztetnek Luther Mártonnak – még a megtérése előtt (!) gyakorolt – szerzetesi életmódjára. Köztudott, hogy mielőtt szakított volna a római egyház tanításával, elképesztően szigorú önsanyargatást, szélsőséges aszkézist vállalt azért, hogy elnyerje Isten kegyelmét, és legyőzze bűnös természetét. Ezek közé tartozott a szélsőséges böjtölés (mozdulni sem bírt, annyira legyengült attól, hogy napokon át éheztette magát), a hidegben való önkínzás (gyakran töltött éjszakákat a kőpadlón fekve, takaró nélkül, télen pedig a szabadban aludt), a magára erőltetett alvásmegvonás (éjszakákat imádkozott át, virrasztott), a kimerítő lelkiismeret-vizsgálat, hosszas gyónás (mindennapos, vég nélküli önvizsgálattal és gyónással próbálta elnyerni lelki békéjét). Márton testvér megpróbálta túlteljesíteni a kor szerzetesi ideálját, hogy megszabaduljon a bűntudattól, és elnyerje Isten bocsánatát, de ezek a módszerek nem szavatolták a lelki békéjét, és nem adták meg neki Isten irgalmának bizonyosságát. Éppen ez az örök elégedetlenség vezetett el ahhoz, hogy elkezdje mélyrehatóan tanulmányozni a Szentírást – ehhez köthető hitre térése, és végül ez lett a reformáció gyújtópontja is.

Ne feledkezzünk meg arról, mi volt (a legenda szerint) 1517. október 31-én Wittenbergben a vártemplom kapujára kiszögelt kilencvenöt tétel első pontja: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: »Térjetek meg!« – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).” E tézissel Luther lényegében cáfolta a római egyház teljes bűnbánati rendszerét, mely a bűnbánatot – azt Jeromos téves fordításából fakadóan vezeklésként értelmezve, amelynek része a böjt, az alamizsna és az önsanyargatás különféle formái – a kegyelem elnyerésének az eszközének tekintette. Mivel a római egyház tanítása összemosta a megigazulást a megszentelődéssel, és a megigazulást nem forenzikusan, azaz nem jogi kontextusban, tehát nem „igaznak nyilvánításként” értelmezte, ezért a római katolikus kegyesség inherens részévé vált az a törekvés, hogy a hívő a penitencia által biztosítsa a maga számára Isten jóindulatát és megigazultságának mértékét.

Végső soron azt mondhatjuk, Ignác életműve, teológiai felfogása Luthernek a megtérés előtti állapotát és meggyőződését tükrözi, ilyen értelemben Ignác Luther inverze. Teljes mértékben mellőzi azt a radikális szemlélet- és életformáló átalakulást, amelyet Luther megtapasztalt.

Mindez azért lényeges most számunkra, mert jól látható, hogy a Lelkigyakorlatok és az arra épülő megannyi módosított, modernizált és a körülményekhez szabott lelkigyakorlat – lényegénél fogva – egy, a reformáció szellemiségétől idegen, a protestáns solákat konzekvensen tagadó „teológiai műhely” terméke. Ezért is érthetetlen, amikor protestáns hívek, teológiai tanárok úgy vélekednek, hogy kisebb átfazonírozást, korrekciót követően az ignáci lelkigyakorlat minden további nélkül szolgálhatja protestáns keresztyének lelki épülését. De az sem tűnik megalapozottnak – jóllehet dicséretes az erre irányuló szándék –, amikor úgy érvelnek, hogy az ignáci lelkigyakorlat-típusok használhatók ugyan, de a protestáns dogmatika és egyházi gyakorlat szitáján átpréselve. Épp az előzőekből fakadóan tűnik ez naiv kikötésnek. Miből gondoljuk, hogy jelen esetben a forma elválasztható a tartalomtól, ha egyszer maga a sajátos tartalom szülte a formát, és mint ilyen minden elemében áthatja? Arról nem beszélve, hogy inkább azok a protestánsok bonyolódnak bele a lelkigyakorlatokba (és általában a római katolikus és keleti ortodox miszticizmusba), akik számára a protestáns dogmatika és egyházi gyakorlat mint olyan eleve mellékes – legfeljebb örökölt hagyomány és semmiképp sem központi jelentőségű.

Egy további példa a Lelkigyakorlatok (azaz az eredeti ignáci lelkigyakorlat) római katolikus „DNS-ére” a műben található megannyi szabály. Ezek száma részben a szerzemény keletkezési körülményeinek köszönhető, ugyanis Ignác az első verziót 1522-ben vetette papírra, de 1548-ig folyamatosan átdolgozta. A mű végső formájában tulajdonképpen egy szabályrendszer, melynek célja a jezsuita rend tagjainak képzése. Köztük ilyenek szerepelnek (nem szó szerint idézve őket): rendelkezések a szellemek megkülönböztetésére, a jó döntések meghozatalára, az örök üdvösségre, a jövőre való felkészülésre, az alamizsnaosztásra, a küzdő (értsd: földi) egyházban való helyes érzületre, a gondolkozásra, az evésre és ivásra, az oktatásra, a titoktartásra stb. vonatkozóan. Nagy részük – amint ez várható – a római katolikus tanításhoz, illetve a hierarchikus római egyházhoz és annak mindenkori vezetőjéhez való lojalitást tükrözik.

Ezt bizonyítandó nézzünk meg néhányat a Hogy azzal az igaz érzülettel legyünk a küzdő egyházban, amellyel lenni tartozunk cím alatt olvasható szabályokból:

„Első szabály: Tegyünk félre minden ítéletet, és készséges s elszánt lelkülettel engedelmeskedjünk mindenben Krisztus, a mi Urunk igazi Jegyesének, aki a mi szent Anyánk, a hierarchikus Egyház. Második szabály: Dicsérjük a papnál végzett gyónást és az Oltáriszentség vételét a megkívánt és kötelező feltételek mellett, évente egyszer, még inkább havonta, még sokkal inkább hetente. Negyedik szabály: Dicsérjük nagyon a szerzetesrendeket, a szüzességet és megtartóztató életet; dicsérjük, de ne annyira, mint ezek bármelyikét, a házaséletet. Ötödik szabály: Dicsérjük a szerzetesi fogadalmakat, a szegénység, tisztaság, engedelmesség, valamint minden magasabb tökéletességre irányuló fogadalmat. […] Hatodik szabály: Dicsérjük a szentek ereklyéit, tiszteljük azokat, a szentekhez pedig imádkozzunk. Dicsérjük a stációs templomokat, zarándoklatokat, búcsúkat, a szentévek szokását, a keresztes bullákat és a templomokban meggyújtott gyertyákat. Hetedik szabály: Dicsérjük a böjtre és megtartóztatásra vonatkozó rendeleteket, így a nagyböjtöt, a kántorböjtöket, vigíliákat, a péntekeket és szombatokat; hasonlóképpen a vezekléseket, nem csak a belsőket, a külsőket is. Nyolcadik szabály: Dicsérjük a templomok díszítményeit és épületeit, valamint a szent képeket, tiszteljük azokat, annak megfelelően, amit ábrázolnak. Kilencedik szabály: Dicsérjük végül az Egyház minden parancsát, készséges lélekkel keressünk okokat védelmezésükre és semmi módon se támadásukra. Tizenharmadik szabály: Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy amit én fehérnek látok, feketének higgyem, ha a hierarchikus Egyház úgy dönt…”

További veszélyek

Az ignáci lelkigyakorlatok protestáns teológiával szembenálló, római katolikus programkódján túl nem lehet elhallgatni alkalmazása számos további veszélyét sem. Csak gondoljuk végig: végső soron egy ember alkotta rendszert tesznek a lelki növekedés és fejlődés zálogává (később látni fogjuk, milyen módon népszerűsítve). Természetesen a sola Scriptura tan nem azt jelenti, hogy semmit sem lehet csinálni a Szentírás konkrét instrukcióin túlmenően, hiszen a Szentírás tanításához ragaszkodó, de abban konkrét, explicit parancsként nem szereplő gyakorlatok nem feltétlenül rombolók, sőt építők is lehetnek. Ugyanakkor a Szentírás maga nemcsak száraz elveket, nemcsak „tant”, nemcsak átadandó kognitív tartalmat tár olvasói elé, hanem az igazság gyakorlati alkalmazásának módját is – ez akkor is így van, ha a módozatok terén hagy bizonyos szabadságot számunkra. Körültekintően kell tehát eljárnunk az ilyen, ember alkotta „technikákkal”, akkor is, ha nem tartalmaznak Szentírás-ellenes elemeket. Főként azért, mert még ebben az esetben is – ha és amennyiben túl szigorúan ragaszkodunk hozzájuk – (kevésbé észrevehető módon) egy idő után „törvénnyé” csontosodhatnak, a spiritualitás megélésének valamiféle auktorizált verziójává – lelkiségi kánonná –, amelytől nem lehet eltérni, pontosan kell követni.

Lehet, hogy ez nem nyilvánvaló módon jut kifejezésre. Intő jel már az is, hogy bizonyos protestáns közösségekben az ignáci lelkigyakorlatokkal szemben kifogást emelő hozzáállást már-már primitívnek, vaskalaposnak, szűklátókörűnek bélyegzik, azaz az ignáci lelkigyakorlatokkal szembeni tolerancia egy, a jogos kritikákkal szembeni intoleranciával párosul. Ez azt jelenti, hogy e lelkigyakorlatokat preferáló protestáns lelkipásztorok bizonyos értelemben ezt a típusú elköteleződést a kegyesség magasabb fokának, mindazokat pedig, akik ágálnak ellene, spirituális tekintetben tájékozatlannak és elmaradottnak tekintik. Épp ez a reakció árulkodik az ilyen jellegű kegyesség veszélyéről, nevezetesen, hogy a benne elmélyülő személy úgy tekint magára, mint aki spirituális értelemben „már messzebb jutott”, „már mélyebbre ásott”, „már lelkibb”.

További veszélye az ignáci lelkigyakorlatoknak – és ez is a spirituális szintezést, osztályozást, kategorizálást segíti elő – a rendszer bonyolultsága. Nem véletlen, hogy e gyakorlatokat lelkivezető segítségével kell és szabad alkalmazni. Ha az ember, úgymond, spirituális tekintetben nem elég „kiművelt”, képzett, lényegében lehetetlen végigküzdeni magát az Ignác által felállított szabályokon és feladatokon. Emiatt szükség van egy „mesterre” és egy „tanítványra”. Ez a lelki vezető-vezetett viszonyrendszer protestáns szempontból különösen pikáns – nem mintha a protestáns keresztyének között önmagában problematikus lenne az érettebb szolgatársak, érettebb gyülekezeti tagok lelki vezetése –, hiszen itt a lelkivezetés „ősforrása” nyilvánvalóan egy, az ignáci lelkigyakorlatokat jól ismerő, azokban igazán elmélyült, azokat hosszú időn keresztül (akár több évtizede) gyakorló személy, aki logikus módon egy jezsuita szerzetes (vagy apáca), tágabb értelemben egy római katolikus lelkivezető. Ez nem vád, hanem logikus következtetés. Elképzelhető, hogy protestánsok is, úgymond, beépülnek a „tanítványi láncba”, és idővel „mester”, azaz lelkivezető vagy kísérő válik belőlük, de ők a rendszer lényegéből fakadóan mindig csak „civilek” maradnak, akiknek útmutatásért továbbra is jezsuita képzési központokat és ott a jezsuita „lelki atyjukat” kell felkeresni, és az ő instrukciójuk alapján kell tovább fejlődni. Ha a képzési lánc végpontjait nézzük, ez azt jelenti, hogy egy, a protestáns hitigazságokat elutasító, megtagadó, azokra átkot mondó tanrendszer képviselői, római katolikusok – sok esetben a protestánsok által illegitimnek (lásd Második helvét hitvallás) tekintett szerzetesség képviselői – tanítják a spiritualitásban való elmélyülés, a lelki fejlődésben való előrehaladás mikéntjére a protestáns lelkipásztorokat és hívőket.

Ezt nem egy céltalan, önmagáért való felekezeti sovinizmus mondatja velünk, hanem az a tény, hogy az ignáci lelkigyakorlat mint spirituális út organikusan a római katolikus dogmarendszerre és az abból kisarjadó spiritualitásra épül. Egyszerűen naivitás azt gondolni, hogy a Lelkigyakorlatok által prezentált spirituális út és az azt keresztül-kasul átszövő római katolikus tanrendszer – elsősorban a belénk áramló kegyelemről és a megigazulásról mint a hívő folytonosan változó létállapotáról szóló, a protestáns hitfelfogással élesen szembenálló tanítás – szétszálazható. Jelen sorok írója szerint a kettő nem választható el hermetikusan egymástól, merthogy a tan megkülönböztető sajátosságai bele vannak kódolva a módszer „sejtjeibe”.

Erre a veszélyre főként azok a protestánsok nem rezonálnak, akik már elmerültek az ignáci lelkigyakorlatban. Ez azonban nem feltétlenül azért történik, mert az, aki benne van, jobban ismeri, és számára bebizonyosodott, hogy veszélytelen, hanem azért, mert épp azáltal, hogy már belebonyolódott, kevésbé tudja kívülről szemlélni a negatív aspektusait és a hatását. Neki épp elég az, hogy a lelkigyakorlat lehetőséget nyújt az imára, a csendre és valamiféle önreflexióra, és meg van róla győződve, hogy ez elvezetett a Jézussal való mélyebb kapcsolatra. Hasztalan volna tagadni, hogy ennek a típusú lelki elfoglaltságnak is lehetnek eredményei – valójában minden, rendszeresen gyakorolt tevékenységnek lesz hatása –, de az „eredmények” korántsem biztos, hogy hosszú távon is pozitívnak bizonyulnak. Másrészt bármilyen módszerről is legyen szó, azt nem az érzések, hanem a látható és maradandó gyümölcsök hitelesítik.

Sajnos gyakori tapasztalat, hogy az ignáci lelkigyakorlat nem a lelki fejlődés eszköze, hanem a kiégéshez vezető út egyik utolsó (vagy utolsó előtti) stációja. Előfordulhat, hogy az életközépi válságnak vagy akár a szolgálatban való kiégésnek az egyik lehetséges menekülőútja. Az utóbbi esetben bizonyos igények és vágyak megfelelő és a környezetünk számára is „eladható” formára lelhetnek a lelkigyakorlatban, de valójában ilyenkor nem is annyira a tartalom, mint inkább a lelkigyakorlatok tartásának körülményei játsszák a főszerepet: a csönd – teljes szilencium –, az elvonulás, a viszonylagos egyedüllét és az ezek helyszínét adó szép, harmonikus természetközeli környezet, ahol sétálhatunk, nézelődhetünk, szemlélődhetünk, egyáltalán: lelassulhatunk. Sokkal könnyebb a mikrokörnyezetünknek, a családunknak, a gyülekezetünk tagjainak, a kollégáinknak elmagyarázni, hogy egy spirituálisan mérhető, teljesíthető, értékelhető tevékenységben veszünk részt – még különlegesnek is hangzik, egyfajta spirituális státuszt biztosító lelki kalandnak –, mint azt, hogy tulajdonképpen semmi másra nem vágyunk, csak arra, hogy a „világ” zaját magunk mögött hagyva napokig csöndben egyedül legyünk a természetben, úgy, hogy lehetőleg senki sem szól hozzánk, egy fa alatt ülve és magunk elé meredve, különösebb intellektuális erőfeszítés nélkül. Lehetséges, hogy ez elsőre profán és talán kissé rosszindulatú magyarázatnak tűnik, de képzeljük csak el, hogyan kommentálná a környezetünk, ha nagyobb rendszerességgel napokra eltűnnék, mondván, csak azt szeretnénk, hogy mindenki békén hagyjon minket, mert egyszerűen telítve vagyunk a világ dolgaival, és elfáradtunk. Ha ez rendszeresen megismétlődne, akkor lustaságként, naplopásként, a családunkkal és a munkánkkal szembeni felelőtlenségként értelmeznék. Mennyire más besorolás alá esik, ha mindez „lelkigyakorlat” címszó alatt valósul meg, nem igaz?

De még ha sikerül is „protestánssá” tenni tartalmi tekintetben a lelkigyakorlatokat – amire sok esély nincs, lévén, „ignáci lelkigyakorlatokról” beszélünk –, akkor is létrejöhet egy olyan szegmentálódás, rétegződés az ilyen praktikákat integráló protestáns közösségen belül, amely túlmutat a hitben „vénebb” és a hitben újszülött testvér közötti lelki kapcsolaton (lásd tanítványozás), vagy akár felülírhatja a helyi gyülekezetnek és a gyülekezeti rendnek mint a lelki formálódás elsődleges terepének a szerepét is. Ez egyfajta „gurusodás” irányába mutat, mely az egyházon belül akár a gyülekezeti életvalóságtól elvonva is a lelkigyakorlatos „mesterek” szellemi befolyása alá helyezi a híveket, új szellemi elitet alakítva ki, amolyan „klérust”. Így a korábban pusztán alternatívaként rendelkezésre álló lelkigyakorlat – az azon való részvétel és annak rendszeres szervezése – általános elvárássá válik a közösségen belül a lelkészi személyek és a gyülekezeti szolgálók lelki fejlődése tekintetében.

Ez fokozottan igaz akkor, ha a lelkigyakorlat mint olyan nem pusztán egyéni, alkalmi elfoglaltságaként realizálódik az egyházi közösségen belül, hanem formális képzés is kapcsolódik hozzá, tehát ha protestáns szolgálók egy alapvetően mégiscsak jezsuita szerzetesek (vagy apácák) által szervezett, vezetett és oktatott képzésen sajátítják el a „lelkivezetéshez” szükséges ismereteket – amely szolgálók később ezen ismereteik alapján „vezetik” majd a rájuk bízott protestáns gyülekezeti tagokat, vagy adott esetben képezik „lelkivezetőnek” vagy „kísérőnek” protestáns lelkipásztor-kollégáikat (akik pedig majd ezen ismereteiket adják tovább a rájuk bízott nyáj tagjainak). Ha és amennyiben igaz e sorok írójának feltételezése, miszerint az ignáci lelkigyakorlatokban még a protestáns „szájíznek” megfelelő átalakításukat (ha és amennyiben ez egyáltalán megtörténhet) követően is benne van a római tanrendszer „kovásza”, úgy a római katolikus kegyesség és spiritualitás hatása exponenciálisan növekszik az azt integráló protestáns közösségeken belül.

Teurgikus beszédmód

Lehetséges, hogy ez egyesek számára magától értetődő közhely, mégis hangsúlyozni kell, mégpedig azon teurgikus beszédmód miatt, amellyel mind a művet, mind az ahhoz kapcsolódó „gyakorlatot” rendszerint jellemzik. A teurgia (ógörög: θεουργία, theourgía) olyan vallási és mágikus praxis, amelynek célja Isten vagy istenek közvetlen beavatkozásának kieszközlése emberi közvetítéssel. A teurgia szertartásai során az ember megkísérli meghívni az isteni erők befolyását, jelenlétét, legtöbbször azzal a végső szándékkal, hogy elérje az istenivel való egyesülést (henózis) és saját lelki tökéletesedését. Nézzünk meg néhány példát erről Ignác lelkigyakorlatai vonatkozásában:

„Nemcsak alap, de értelmezési keret is az Isten felé vezető úton. Ebben találjuk annak a lelkiségnek a hajtóerejét, mely közelebb visz bennünket az életünkben és a világban jelen lévő és működő Isten megismeréséhez, a vele való személyes kapcsolat elmélyítéséhez. Az e lelkiségből fakadó bensőséges viszony teszi lehetővé, hogy hitünk mély gyökeret verjen,és erejének dinamikája oda vigyen bennünket, ahová Isten hív.” (Vízi Elemér SJ tartományfőnök) „Minden apostoli szolgálatuk a vele kialakított bensőséges kapcsolatból fakad. E kapcsolat elmélyülésében különösen is nagy szerepet játszanak a rendalapító Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai.” (Jezsuita lelkiség, Manréza.hu) „A Szent Ignác-i lelkigyakorlat lehetőséget nyújt imára, csendre és életreflexióra, amely elvezet egy mélyebb kapcsolatra Jézussal. […] Nyitottá válunk arra, hogy Isten Lelke megerősítsen bennünket Jézus követésében, erőt kapunk a tanúságtételhez és döntéseinkhez.” (Egyénileg kísért Szt. Ignác-i lelkigyakorlat, Szív Lelkiségi Központ – Jézus Szíve Társasága lelkigyakorlatos ház) „A lelkigyakorlat során az ember segítséget kap, hogy megszabaduljon attól, ami akadályozza az istenkapcsolatát, és felfedezze, miképpen alakíthatja életét úgy, hogy Isten szeretetét szolgálja. […] A lelkigyakorlat így a Jézus Krisztussal való mély, személyes kapcsolatra kíván elvezetni.” (Lelkigyakorlatok, Jezsuita.hu) „A csoportos megosztások helyett itt a csendben, »az Isten és az én« kapcsolatban nyílnak kapuk, az Úr szerető tekintete alatt találkozunk valóságunkkal.” (Személyesen kísért Szent Ignác-i lelkigyakorlatok, Szent Fausztina Irgalmasság Háza)

E sorokat olvasva feltűnhet, hogy nem lehetőségekről szólnak, hanem tényként kezelt megállapításokról: a lelkigyakorlat közelebb visz Istenhez, elmélyíti a vele való kapcsolatunkat, oda visz bennünket, ahová Isten hív, elvezet a Jézussal való mélyebb kapcsolatra, nyitottá tesz arra, hogy Isten Lelke megerősítsen, kapuk nyílnak arra, hogy találkozzunk valóságunkkal. Úgy tűnik – lehetséges persze, hogy csak erősen túlzó kijelentéseket olvasunk –, a lelkigyakorlat teljes bizonyossággal garantálja az elérni kívánt eredményeket, átvéve Isten Lelkének, valamint a – protestáns értelmezés szerinti – „kegyelem eszközeinek” a szerepét, azaz az ige hallgatásának és olvasásának, a személyes és közösségi imádságnak, az úrvacsorával való rendszeres élésnek és egyáltalán, a gyülekezeti közösségnek mint a hívő élet éltető kontextusának a szerepét. Akárhogy is, ez a frazeológia azt sugallja, hogy a lelkigyakorlatok rendszeres alkalmazása nélkül lehetetlen közelebb kerülni Istenhez, elmélyíteni a vele való kapcsolatot és azt tenni, amit Isten elvár tőlünk. Ez a beszédmód azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a hívő ember kiszolgáltatja a lelkigyakorlatnak az istenkapcsolata megélését, ha úgy tetszik, az ignáci lelkigyakorlat „pórázára köti”. Még ha ez nem is következik be, ezek a megfogalmazások olyan kitüntetett szerepet tulajdonítanak az ignáci lelkigyakorlatnak, amely egyértelműen felülmúlja a keresztyén élet hagyományos elemeit (a Szentírás olvasása, istentiszteletek látogatása, imádság, úrvacsoravétel stb.), hiszen hatékonyabb módon szavatolja a lelki élet fejlődését. Jórészt ezen ígérettel teremt magának piacot.

Szinkretista tendenciák

Végül érdekességként említjük – és ez is a fentebb bemutatott tendenciákat erősíti –, hogy az ignáci lelkigyakorlatok kombinálhatók egyéb, a jezsuita lelkiségből kisarjadó, a jezsuita lelkiségi központok által is kínált lelkigyakorlatokkal: létezik egyénileg kísért ignáci lelkigyakorlat, hívatáskereső/döntést segítő lelkigyakorlat, kontemplatív ima és csendmeditáció, életút-feldolgozó lelkigyakorlat nőknek, „gyaloglás Jézussal” elnevezésű lelkigyakorlat nordic walking oktatással (természetesen a jézusi gyaloglás lelkigyakorlata is tartalmaz szentmisét) és így tovább.

Említés szintjén ki kell térnünk a Jálics Ferenc jezsuita szerzetes által kidolgozott imamódszerre is, amely még katolikus egyházi körökben is kritikát kapott, mondván, túlságosan nyitott, a keresztyénség kereteit feszegető módon „vallásközi”, és olyan jegyeket mutat, amelyek a modern szellemi irányzatokhoz – kifejezetten a keleti meditációs hagyományokhoz – köthetők. Ez a kritika nem alaptalan, hiszen léteznek explicitebb kísérletek is a jezsuita lelkiség és a zen buddhizmus ötvözésére. Ennek egyik legismertebb képviselője Kadowaki Kakichi SJ (1926–2017) japán jezsuita zen mester volt, aki még egy külön jezsuita-zen képzési programot is kidolgozott (de lehetne még másokat is említeni, például az ignáci lelkigyakorlatokat/a keresztyén kontemplációt a zennel és a jógával vegyítő, jól ismert svájci jezsuita szerzetest, Niklaus Brantschent). Kadowaki – nem minden alapot nélkülöző – koncepciója szerint a zen, főként a zazen, az ülő meditáció a maga légzésgyakorlatával és üléstechnikájával alkalmas arra, hogy elmélyítse a figyelmes jelenlétet és önmagunk közvetlen megtapasztalásál. Mivel ezek az ignáci lelkigyakorlatban is központi jelentőségűek, így – e koncepció szerint – a zen gazdagíthatja a jezsuita lelkiséget. Hasonló megfontolások vezették Hugo Makibi Enomiya-Lassalle (1898–1990) német jezsuita szerzetest is, aki elsőként törekedett a zen buddhizmus és a keresztyén misztika közötti párbeszédre, valamint a zen meditációs gyakorlatainak az integrálására. Egyik művét (Az elmélyülés útja – Zen meditáció és keresztény misztika) a Jezusita Kiadó is megjelentette. Egyébiránt még azok a jezsuita lelkiségi központok is erősen emlékeztetnek (térkialakításukban stb.) a zen buddhista meditációs központokra, amelyeknek spirituális tekintetben semmi közük a zenhez.

Fontos látni, hogy ehhez a hitvalló protestáns részről igencsak megkérdőjelezhető gyakorlathoz – a nem keresztyén vallási módszerek-technikák átvételéhez – a római egyház a második vatikáni zsinat óta teológiai alapozást is nyújt. A Nostra aetate címet viselő dokumentumban a következő olvasható: „A katolikus egyház semmit sem utasít el abból, ami ezekben a vallásokban igaz és szent. Őszinte tisztelettel szemléli ezeket az élet- és magatartásformákat, tanításokat és erkölcsi parancsolatokat, melyek [ugyan] sokban különböznek attól, amit ő maga hisz és tanít, mégis nem ritkán tükrözik annak az Igazságnak sugarát, aki megvilágosít minden embert.”

Konklúzió

A lelkigyakorlat, amely eredetileg mankó gyanánt, alkalmi segítségként funkcionált, az egész élet teljes spektrumára, minden élethelyzetre kiterjesztve a keresztyén élet alapjává válik, amelyre a keresztyén hívő ráépíti hitéletét és kegyességét. Olyan „szer”, amelyre a keresztyén hívő ha rászokik, egyre inkább rászorul, emiatt nélkülözhetetlenné válik számára, és egyre nagyobb dózisra lesz szüksége belőle. A lelkigyakorlat válik a bensőséges istenkapcsolat kulcsává és zálogává.

Emlékeztessük magunkat arra, hogy az ignáci lelkigyakorlat nem a Szentírás által elrendelt imamód, hanem pusztán egy ember alkotta módszer vagy technika a hitben való elmélyüléshez.

Végül pedig – nézőpontot váltva – hangsúlyoznunk kell, hogy lelkigyakorlatait Ignác katonaemberként, embertelen fizikai fájdalmait és kínjait (súlyosan összezúzta a lábát egy őt eltaláló ágyúgolyó, szilánkosra törve a csontokat) acélos akaraterővel és önuralommal legyőző aszkétaként és mint ilyen a római egyháznak és annak vezetőjének, a pápának vak hűséget fogadó egyháztagként (majd szerzetesként és rendfőnökként) dolgozta ki olyan módszerként, amely „vasmarokkal” fogja egybe, strukturálja a lelki életet – a hívő gondolatait, érzéseit és képzeletét –, és a lehető leghatékonyabban indoktrinálja a római katolikus tant. Az ignáci lelkigyakorlatok a római katolicizmus sajátos doktrinális és kegyességi „termőföldjében” szökkentek szárba, az táplálta őket felnövekedésükben, és mint ilyen mindig is ahhoz vezetnek vissza, azt mélyítik el. Római katolicizmus nélkül valójában nem is lehet szó – eredeti értelmükben – „ignáci lelkigyakorlatokról”. Épp Ignác ágálna az ellen a gyakorlat ellen, hogy lelkigyakorlatait pénzért árusított hétvégi szabadidős programmá teszik, felismerhetetlen állagúvá hígítják, és a lehető legszabadabban értelmezve mentálhigiénés és pszichológiai szaktanácsadássá és egy, a katolicizmus irányában nem elkötelezett, felekezetek feletti, félig-meddig protestáns (vagy egyenesen szinkretista) értelmiségi szubkultúra elfoglaltságává változtatják. Persze az is elképzelhető, hogy egyesek az „egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyház” kebelére való visszacsábítás hatékony módszerét látják benne.

Felhasznált források (a cikkben említetteken túl):

Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatai (szószerinti fordítás)
http://www.ppek.hu/konyvek/Loyolai_Szent_Ignac_Lelkigyakorlatai_1.pdf

Dr. Gary Gilley: The Dangers of Spiritual Formation (Part V – Spiritual Exercises of St Ignatius)
https://thenarrowingpath.com/2014/03/20/the-dangers-of-spiritual-formation-part-v-spiritual-exercises-of-st-ignatius/