A beszélgetés résztvevői:
A beszélgetés moderátora:
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk » facebook csoportunkba és a félévente megrendezésre kerülő » „teológusok párbeszédben” konferenciára.
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„Bibliahívő keresztyénként különféle hátterűek vagyunk. Ám mostani történelmi pillanatunkban szükségünk van egymásra. Tartsuk meg tanbeli sajátosságainkat! Beszélgessünk róluk egymással! De ismerjük föl a dolgok helyes hierarchiáját! A valódi szakadék nem a reformátusok és a többiek között van, nem is az evangélikusok és a többiek, az anglikánok és a többiek, vagy a baptisták és a többiek között. A valódi szakadék egyik oldalán azok állnak, akik meghajoltak az élő Isten előtt, és így Isten tévedhetetlen Igéje, a Szentírás szó szerinti, kijelentésalapú közlése előtt, a másik oldalán pedig azok, akik nem.” (Francis A. Schaeffer: A nagy evangéliumi katasztrófa, 71-72.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
„Ha a társadalmi igazságosság mozgalma a saját neve alatt futna, a fiatal keresztyének számára nem lenne olyan csábító. Ugyanis a társadalmi igazságosság mozgalma valójában kultúrmarxizmus. (…) Nincs olyan, hogy társadalmi igazságosság. A helyzet az, hogy a Bibliában az igazságosságnak nincsenek jelzői. Igazság van és igazságtalanság, nincsenek különféle igazságok.” (Woddie Baucham)
Ferenc pápa sokkal károsabb volt tevékenységében, mint XVI. Benedek pápa, aki sokkal tájékozottabb és műveltebb volt teológiai téren Ferencnél, jól ismerte a protestánsok teológiáját is.
Az előadók néhol igen megfertőzödtek a kálvinista tanoktól, számonra a liturgia adiaphoron vagy közömbös a hit dolgában és nem vagyok ellene a diszesebb skandináv evangélikus liturgiának vagy a disztelenebb, gyászos magyar evangélikus liturgiának. Megjelent magyarul egy könyv a reformáció történetéről, ahol felteszi a kérdést a szerzőú a kálvini reformáció láttán mer itt valaki valaminek örülni? Embereket csuktak le, azért mert nevetni mertek istentiszteleten, táncot tiltották stb. Nem kell mindent eltörölni, én sem szeretem a szobor imádatot, mert tiltja a Tizparancsolat, de Luther védelmébe vette a keresztet és a képet is Karlstadttal szemben, ha azt helyesen használjuk. A dísztelen protestáns templomok valóban nem vonzók, ha elmentünk valahová még a tanárok is a katolikus templomba vittek és voltak olyanok is, akiket ez vonzott. A képek betölthetik a pedagógia szerepét is. Én sokkal jobban vonzódtam a keleti egyházhoz, mint a római katolikushoz mivel különlegesebb. Azonban a diszesebb evangélikus skandináv liturgia mellett is ezek az egyházak inkább vicckategóriába tartoznak, viszont a disztelen magyar Luther-kabát komor megjelenése egyházamba gyakran úgy tűnik, mintha soha nem ünnepelnénk, hanem gyászolnánk, én pl. nem is szeretem a fekete öltönyt feltétlen, hanem a világosabb sokkal ünnepélyesebb lehet egy ünnepen. Nagyon sok protestáns a liberalis teológia miatt is elhagyja egyházát. Az anglikán lelkészek a női lelkészek megjelenése miatt tért át a katolicizmusba. Jaroslav Pelikán az egyik legnagyobb Luther-kutató ortodox egyházba tért át. Az emberek vizuálisak és ezért van szükség képekre, a katolikus templomokba viszont a legkevesebb kép Jézusról van a legtöbb oltár valamilyen szentet jelenit meg vagy akár az egyháztörténet témáját.
Ha a személyes preferenciákról van szó, akkor számomra pont a protestáns tempolomok, és kifejezetten a XVIII. században vagy a XIX. század elején épült vidéki, fehérre meszelt falú templomok a tökéletes helyek az istentiszteletekre, A képek és ábrázolások tobzódása csak megzavar. A pedagógiai célú része az istentiszteletnek szerintem nem a képek, hanem a prédikáció.
Ennek ellenére nem értek egyet az abszolút dísztelenséggel. Istennek nincs ellenére az Ő dicsőségének dedikált szépséggel. A fent emlitett templomfajták nagyon szépek, és elegánsak a ornamentikában, fadíszítésekben.
Kis László Levente Összességében egyetértek az evangélikusok, akik használnak képeket, de egy oltár van és soha nem szentkép szerepét tölti be, nincs liturgikus funkciója, tehát nem a képek előtt borulunk le, amit bárhogy tagadunk, akkor is imádat jele. Evangélikusnál vannak, azért nagyon diszes templomok is lásd a drezdai Freuenkirche vagy a berlini dóm monumnetalitása. Az úrvacsora tanunk nekünk nem egészen az, amit mondanak itt az előadók, mi hiszünk Krisztus testének és vérének jelenlétében, az ostya és a bor színe alatt, mivel a lutheri felfogás szerint Jézus mindenüttjelenvalóság, tehát ez nem lehetetlen, de nem magyarázzuk meg ezt átlényegülésssel, viszont Luther mikor Zwinglivel tárgyalt mindig hangssúlyozta az igét ez az én testem, ez az én vérem. Ebben a kérdésben a marburgi kollokviumon sem tudtak megegyezni a végén Luther kijelenti más lélek lakik bennetek. A keleti egyház is vallja Jézus testének és vérének jelenlétét, de nincs szentségimádás. A protestánsok viszont az úrvacsorát nagyon háttérbe szorították és korunkban van egyfajta renesszánsza, mivel igy csonka lett az istentisztelet és eltolódott teljesen a prédikáció felé, egyes gyülekezetekben már minden vasárnap van úrvacsora, nemcsak egy hónapban egyszer. A szentek tisztelete valóban mintha a többistenhit követése lenne, mivel mindennek van védőszentje, sőt a templomoknak is adnak mindig titulust egy szentről. Szent István-bazilika, Szent Péter-bazilika, Lateráni Szent János-bazilika, Santa Maria Maggiore-bazilika stb. Az online gyónást nem fogadták el, az nem helyettesítheti a személyes gyóntatószékbeli gyónást. A szentek elvileg közbenjárók, Krisztus közvetítő, ők a kettő között különbséget tesznek, de a gyakrolatban nincs.
Kedves Árpád!
A videó nem a református és az evangélikus úrvacsora-felfogást boncolgatja. A két felekezet között egyébként intercommunio van, tehát nem is releváns a Zwingli/Kálvin-féle és a Luther/Melanchthon-féle úrvacsora értelmezés közötti különbségeket itt kitárgyalni, hiszen a gyakorlatban áthidalható ez a különbség, másrészt jobban megvizsgálva annyira nem is nagy az eltérés. Továbbá a római egyház mindkettőt zsigerből elutasítja, egyáltalán nem hatja meg őket, hogy „de Luther vallotta a valóságos jelenlétet.” Fából vaskarikának tartják az evangélikus úrvacsoratant.
Más: a videóban kálvinista meggyőződésű/teológiájú emberek szerepelnek – kettő közülük református: az egyik református lelkipásztor, a másik református gyülekezeti tag. Ezt csak azzal kapcsolatban írom, hogy nem kellett nekik „megfertőződniük” a kálvinizmussal, hanem tudatosan azt képviselik. De ez most irreleváns a római egyházat érintő protestáns kritikában.
Egyébként a mi gyülekezetünkben is minden hónapban van úrvacsora és egyáltalán nincs háttérbe szorítva. De ezt is hibás szembeállítani a római egyház miséjével, hiszen a miseáldozat NEM úrvacsora annak bibliai értelmében, hanem valami más (a legnagyobb jóindulattal is csak egy helytelen teológiával nyakon öntött, csonka úrvacsora). Ebbe most részletesebben nem megyek bele, sokat írtunk róla.
A díszes templomok kérdése – ahogy Levente is írja – egyéni preferencia kérdése.
Valóban Kálvin úrvacsoratana nem áll olyan távol Lutherétól, mint Zwinglié,. Igen a katolikus egyház az evangélikus úrvacsorát sem fogadja el, noha dokumentumot adtak ki róla, mivel nincs érvényes papi ordó, ezt le is irják egy dokumentumban, a kis különbség miatt van, hoigy mi evangélikusok letérdelve vesszük az úrvacsorát, mivel hiszünk Jézus teste és vére jelenlétében. A templomok kérdése adiaphoron közömbös dolog valóban a hit szempontjából. Erről viszont az jut eszembe, mikor egy templomot az emberek meg akarnak nézni és nincs nyitva azt mondják biztos református vagy evangélikus, viszont a katolikus templom sem azért van nyitva ezt kevesen tudják, hogy megcsodálják az emberek belső szépségét, hanem, hogy a hivek szntséglátogatást végezzenek, az oltáron a szentségben jelemnlévő Krisztust imádják, ezért ég ott az örökmécses. A videoban túlhangsúlyozzák a tömjén bóditását, ma már nem is mindig használják tudomássom szerint csak ünnepélyes nagymiséken és némely protestáns egyházban is van, Jézusnak is vittek a napkeleti bölcsek aranyat, tömjént, mirhát. A katolikus egyházban se lehet egy kalap alá venni a trienti barokkos miséket és a liturgikus reform utáni miséket, melyet Simon Gábor egyenesen tévútnak tartja a szinodális úttal együtt., persze Folk Iván és Zssuzsa az egész liturgiát pogányságnak tartja én viszont azt mondom a liturgiára, mint egyházi rendtartásra szükség van az egyház jó rendje és békessége érdekében. Bár nálunk evangélikusoknál nagyrészt elbukott, de volt ilyen liturgikus megújulási mozgalom, de sokan katolikus fóbiájuk miatt a liturgiát katolikusnak mondták, hogy Luther német miséjéhez akartak visszatérni, mindazonáltal egy-két helyen gyakorolják.