Miért volt feltétlenül indokolt a reformáció – reakció Hodász András érveire
A következőkben Hodász úr reformációval kapcsolatos reflexióira szeretnék reagálni, mielőtt azonban az érveire rátérnék, muszáj tisztáznom, hogy miért nem szólítom őt „atyának”. Azért nem – és talán világossá válik, hogy nem tiszteletlenségről van szó részemről –, mert ez a megszólítás a papi rendhez szorosan kötődik, márpedig szerintünk, protestánsok szerint az újszövetségi időkben nincs ilyen kaszt. A hívők általános papságáról természetesen beszélhetünk – minden hívő pap –, de külön klerikusi-papi réteg nincs, hiszen ószövetségi értelemben nincs többé sem templom, sem áldozat, emiatt aztán pap sincs. Természetesen akárki akárhogy hívhatja magát – én is nevezhetem magam egyiptomi fáraónak, vagy viking harcosnak –, metafizikailag attól még nem lesz semmi alapja annak. Hasonlóképp a katolikus jelzőt sem fogom használni, mert Istennek egy egyetemes (=katolikus), felekezeteken átívelő, evangéliumi egyháza van, és annak nem Róma püspöke a reprezentánsa. Helyette „pápizmusként”, vagy római egyházként utalok majd a római katolikus felekezetre, nem tiszteletlenségből, hanem azért, mert a nemzetközi evangéliumi irodalom is konzekvensen így hivatkozik rá, és mert ez fejezi ki annak lényegét.
Még így az elején szeretném hangsúlyozni, hogy Hodász úrban tisztelem Isten képmását, és nem kételkedem abban, hogy szolgálatának lehetnek pozitív eredményei, de baptistaként alapjaiban tartom tévesnek azt a teológiai és egyházi rendszert, amiben szolgálatát teljesíti. Ha néhol erős a megfogalmazás, az pusztán ennek köszönhető. Tudom, ma nagyítóval kell keresni a világos beszédet, de a lelkiismeretem nem engedi meg, hogy udvariaskodással elkenjem a különbségeket, ha egyszer azok radikálisak.
De rátérve a lényegre: Hodász András érvei között van pár gyakran puffogtatott általános érv is, melyekre mindig újra és újra elmondjuk mi evangéliumiak a válaszainkat. Ennyi idő után remélhetnénk, hogy a különféle formációk és szekták tagjai felveszik a fonalat, de ez nem igazán mondható el, megmaradnak a saját maguk számára frappánsnak tűnő érveknél (pl. hogy a pápista egyház kétezer éves, ami nyilvánvaló vallástörténeti tévedés, és ebben nem is hisz senki a bigott pápistákon kívül egyébként; de ezzel mégis rendkívül kényelmesen le lehet bunkózni valakit, aki egy kisebb egyházhoz tartozik). De azért mélyebb, filozófikusabb érvek is előkerülnek.
Hodász úr 4 fő pontba szedi reformációval kapcsolatos aggályait. Az első az, hogy a reformáció nincs szerves egységben a korábbi évszázadokkal, ezért rossz. A reformátorok mindent kidobtak az ablakon.
Ez nyilvánvalóan nem igaz. A reformátorok valóban nem a vallási vákuumból léptek elő, hanem egy addigi vallástörténeti fejlődésre, az őskereszténységtől való hosszas és hatalmas elhajlásra reagáltak. De nem a híres reformátorok voltak az elsők, akik hasonló hitelveket fejtettek ki. A nyugati egyházban ott voltak a valdensek (kb. a 12. század), akik a legtöbb reformációs elvet vallották, anélkül, hogy különösebben rendszerező teológusok lettek volna. Nekik az olasz Alpokba kellett menekülniük, ugyanis a pápista egyház természetesen ki akarta irtani őket, és majdnem sikerrel is járt. Hogy az általuk képviselt elvek milyen közel estek a reformátori tanokhoz, mi sem bizonyítja jobban, mint a három főbb kontinentális reformációs irányzat valamelyikébe (kálvinista, lutheránus, anabaptista) való későbbi feloldódásuk. Jelen voltak Dél-Franciaországban is, egy kevésbé inkvizíciós légkörű területen, ahol a pápista egyház gyeplője lazább volt. Egészen az albigensek elleni keresztes hadjáratig ott éltek az albigensek között, amikor is az albigensekkel együtt a 13. század végén kiirtották őket (a francia valdenseket) a pápista egyházi vezetés áldásával, vagy parancsával (nem lényeges különbség), mondván, hogy ott mindenki manicheus volt. Azután a 14. század táján ott voltak a már ismertebb előreformátori mozgalmak, Angliában a John Wycliff által elindított lollard mozgalom, amelyre tulajdonképpen egy korai sola scriptura mozgalomként tekinthetünk. Ian Husz hasonló pályát futott be kontinentális területen, különösen a taborita husziták és a későbbi francia hugenották között észlelhetünk párhuzamokat, hitelvekben és hányattatott sorsban egyaránt. Ugyanis a középkori pápás egyház a huszitákat is ki akarta irtani, amennyiben hűek maradnak bibliai elveikhez. Ez volt egyébként a végső válaszreakciójuk mindenre (ez, vagy a leigázás és jogfosztás), ami szembeszállt a tanítói hivataluk által megkövetelt hitelvi torzulásokkal.
Hogyha az első évezredet nézzük, nem látunk ilyen kiterjedt előreformátori mozgalmakat (ennek részben az lehetett az oka, hogy a Nyugatrómai Birodalom bukásától kb. 1000-ig az ún. „sötét középkor” időszaka zajlott, amikor is visszaesett a műveltségi szint stb. Nem akarok ebbe most részletesen belemenni, de történettudományi tény, hogy a nyugat-európai középkor második, 1000 utáni részét tartják a fejlettebbnek, és értékalkotóbbnak). De ez nem jelenti azt, hogy ne bukkantak volna fel szerteszét reformátori tanok. Pl. a bizánci képromboló mozgalom annak ellenére, hogy görögkeleti jellegű maradt, határozottan elítélte a képek bálványozását, tehát azt, hogy anyagi tárgyakon keresztül ajnározzák a hívek a mártírokat. Vagy ott volt a híres Aurelius Augustinus, akinek predesztinációról szóló tana, gyakorlatilag egy az egyben, apróbb módosításokkal köszön vissza később Kálvin Jánosnál.
Természetesen azt sem tartható, hogy az Augustinus előtti egyházatyák pápisták lettek volna, ezt kifejtettem már máshol, csak annyit írok most, hogy tanaikban temérdek pápizmussal össze nem férő megközelítést alkalmaztak. Tehát az sem igaz, hogy a pápista egyház szerves egységben lett volna a korábbi évszázadokkal. Mondjuk szerves egységben volt az Anselmusszal kezdődő egyházi korral (kb. 10. század), tehát olyan 500 évnyi időszakkal. De minél régebbi időszakra megyünk vissza, annál kevésbé állítható ez. Menjünk vissza Nagy Károly elé, Nagy Gergely pápa elé, Ciprianus elé, Bizánc fénykorára stb., a végére, a korai óegyház idejére semmi sem marad abból a keretes középkori pápista egyházból, mely a reformáció idején létezett. Tehát itt arról van szó csupán, hogy a reformáció idején más-más évszázadokkal voltak spirituális értelemben szorosabban összekötve mind az evangéliumi közösségek, mind pedig a pápista közösségek (bár az utóbbiakat „közösségnek” nevezni enyhe túlzás, mivel nagyobbrészt tudatlan embertömegről beszélünk, mechanikus misereflexekkel, de mindegy).
Azt mondani azonban, amit Hodász András mond, hogy csak a pápás egyház volt szerves egységben a múlttal, teljes képtelenség. Csak akkor igaz, ha néhány száz évre tekintünk vissza, és akkor sem teljesen, mert már akkor is számos előreformátori közösség létezett.
De még ennél is továbbmegy, és azt mondja, hogy nem sikerült nekünk, protestánsoknak visszatérni az őskeresztény állapotokhoz, mondván, nálunk nincs Péter apostolnak tekintélye, bezzeg náluk! Ez nem igaz. A megkülönböztetést én inkább úgy érzékeltetném, hogy a pápistáknál egy Péter-legendának van egy végtelenségig felfújt és feldagasztott, ellentmondásos kultusza. Ellenben mi tiszteljük Péter apostolt, de nem csak úgy, mint a 12 apostol egyikét, hanem egyszerre úgy is, mint hittestvért. Péter apostol számos hányattatáson ment keresztül, amin pogány földön keresztény misszionáriusok is végigmennek. Ilyen értelemben Péter sorsa egy tipikus keresztény sors, amennyiben egy durva üldözési időszakra tekintünk. Természetesen Péternek hatalmas tekintélye is van, ugyanis nem örökíthető (pláne bürokratikusan nem) apostoli tisztségén keresztül feltehetőleg tévedhetetlen hitbeli tanácsokat is adott a korabéli keresztényeknek, és a Szentírásba bekerült szavai feltétlenül tévedhetetlen tekintéllyel bírnak (kivéve az olyan részeket, ahol egy apostol vagy a szentíró nem mondja külön, hogy emberi magánvéleményét közli). Azonban még így is látszik, hogy Péter a Jeruzsálemi keresztény közösségnek alávetett személy volt, és jogilag nincsen kiemelkedő apostoli szerepe (nem főapostol). Ha szerepe jelentős, az amiatt van, mert a legtöbbet Pál apostol és az ő ténykedéséről olvasunk az Apostolok Cselekedeteiben. Ilyen értelemben különleges, de olyan értelemben nem, hogy ráruházta volna a halála helyszínéül szolgáló város, Rómának a lelkészére a tekintélyét. Ez egy abszurdum, egy mese, és erre amúgy se lett volna semmiféle joga, nem mintha ilyesmit akár csak pedzegetne is Isten írott kijelentése, a Szentírás.
Hodász úr hivatkozik a lelkészi tisztség, mint papi rend szentnek nyilvánítására is. Egy ilyen tendencia valóban jelen volt már a korai óegyházban, de nem az ősegyházban. Nem kellene összekeverni a kettőt. Az óegyház egy későbbi vallástörténeti lépcső (egy pogányság által jobban dominált kulturális légkört, és egy görögkeletiesedő korszakot jelent). De Krisztus után mondjuk 100 előtt semmiképp sem volt ilyen fennkölt rituális karaktere a lelkészi pozícióknak. Ez annál is inkább így volt, mivel az első keresztények zsidók voltak, és ott semmilyen papi rend nem volt már akkoriban (a templom elpusztult, és csak ahhoz kellett pap), csak tanítómesterek. A keresztény közösségeket összetartó lelkészek szerepe is olyasmi volt, mint a zsinagógában a mestereké, vagy az apostoloké, nevezetesen, hogy felolvasták az akkor már 1000 éve létező Ószövetséget, azt magyarázták, és kimutatták belőle mindazt, ami az Úr Jézus eljövetelére és engesztelő áldozatára utal.
Azután Hodász András megemlíti, hogy mindenki vallotta, hogy Krisztus valóságos teste az úrvacsora. Ez így is volt, csakhogy a korabéli írások definíciószerűen nem fűzik hozzá, hogy pápista értelemben vett, átlényegüléses módon határoznák meg az úrvacsorát. Az adott író szövegének kontextusából kell kikövetkeztetnünk, hogy milyen értelemben írnak az úrvacsoráról. A legkönnyebben talán egy lutheránus vagy görögkeleti értelmezést olvashatunk ki a különféle szerzőktől, de ez korántsem egyértelmű, éppúgy beleláthatjuk a kálvinista értelmezést is. Kálvin János extrém módon hangsúlyozta, hogy az úrvacsorában Krisztus valóságos jelenlétéről van szó, és az övé az egyik legmisztikusabb úrvacsora-értelmezés. Ennélfogva leválasztani a kálvinista szellemiséget az óegyházi úrvacsoratanról sajnos illegitim. A valóságos jelenlétet lehet lelki-szellemi módon is érteni, és ilyen értelemben is ugyanolyan komolyan lehet venni azt.
Azután a következő dolog, amit a pápista úriember mond, hogy ha felmerült egy vita, akkor nem jutott eszükbe a Szentírás, merthogy – hangzik az érvelés – nem is volt Újszövetség. Legalább az a javára írható, hogy nem merte kimondani, hogy nem volt Biblia, ugyanis Ószövetség már több mint ezer éve létezett akkoriban, és az őskeresztényeket arra tanították, hogy tudják, hogy az mikor szól az újszövetségi dolgokról. Ami azt illeti, az újszövetségi levelek és az evangéliumok is mind megvoltak már Kr. u. 100-ra legkésőbb. A különbség a mai viszonyokhoz képest csak annyi volt, hogy nem volt meg az összes írás minden egyes keresztény közösségnek. Ez csak később lett meg, a kanonizáció formalizáló tevékenysége után: a keresztény közösségek kihirdették a többi keresztény közösség számára az újszövetségi kánon pontos könyveit. De az evangélium tartalmát már a kezdetekről ismerték ettől függetlenül, továbbá jónéhány apostoli levelet is. Ez nehezen is lehetett volna másként, minthogy bizonyos közösségek rendelkeztek egy-egy eredeti apostoli levéllel is, hiszen az apostolok az ő közösségüket lelkigondozták annakidején. Ez gondolatátvitel útján és misztikus sugalmazással nehezen valósulhatott volna meg. Tehát igenis volt Szentírás, csak az Újszövetség pontos határa még nem tisztázódott egy darabig, de nem is újszövetségi felolvasással evangelizálunk, hanem az evangélium egyszerű hirdetésével, és aztán később lehet a híveket a felolvasott szakaszok alapján részletes tanításban részesíteni.
Az az állítás viszont, hogy ha felmerült egy vita, akkor nem jutott eszükbe a Szentírás, egyszerűen elkeserítő. Csak azért nem nevetek, mert a téma rendkívüli súllyal bír. Mind az ős-, mint az ókeresztények akkor hivatkoztak a Szentírás egy-egy részletére, amikor csak tudtak. Rajta kívül voltaképpen semmire sem tudtak hivatkozni, leszámítva egy-két dolgot, mely az akkori jó értelemben vett primitív liturgikus rendre utalt (például hogy tartani kell úrvacsorát, legyen felolvasás stb.). Még a gyülekezeti lelkész (őt a korai időkben még püspök és presbiter néven is illették) tekintélye is a bibliai versekre megy vissza. Még hogy eszükbe se jutott a Szentírás! Aki ilyet állít, az biztosan megfeledkezett a szentháromság-tani korai dogmatikai vitákhoz kapcsolódó levelezésekről, vagy soha nem is hallott róluk. Ezekben mindkét oldal a Biblia különféle részeire hivatkozik. Igaz ugyan, hogy sokszor elég hézagosan, vagy pontatlanul, de ez érthető, hiszen nem létezett ipari könyvnyomtatás akkoriban. Viszont van egy fontos tényező: egy dologra senki nem hivatkozik, se az egyházatyáknál, se őket megelőzően: ez pedig a római püspök tekintélye, mint perdöntő érv (de még mint általános érv se nagyon kerül elő).
Hodász András második fő pontja az, hogy nem lehet jó valami, ami szakadást idéz elő. Először is, egészen Lutherig bezárólag nem akartak az evangéliumiak szakadást, csakis élni akartak. Luther és pártolóinak német-római birodalmi üldözése azonban egyértelművé tette, hogy a pápista egyház az evangéliumot nem engedi terjeszteni, az üdvösség módját és Krisztus megváltásbeli szerepét (mely az Úr Jézusban való hit, mint az üdvösség egyetlen feltétele, mely a szent élet forrása, továbbá Isten kizárólagos imádása, minden közbülső fiktív, nélkülözhetetlen médium nélkül) továbbra is elnyomja. Ekkor már látszott, hogy a szakadás elkerülhetetlen, hiszen választani kellett az addigi töretlen társadalmi-birodalmi rend és az üdvösséges, személyes evangélium között. Nyilvánvalóan a reformátorok és követőik, pártolóik az utóbbit választották, nem pedig egy száraz és öncélú, birodalmi rendet, mely csak a pápák és császárok feltétlen kiszolgálását szolgálta, és ami hitelvi tekintetben egyre zavarosabb és értelmetlenebb lett. Ez a Bibliával már csak köszönőviszonyban volt, viszont annál több bibliátlan dolgot emelt át az ókori pogányságból, és platonista hierarchiákból. Az egész összhangját – ha úgy tetszik, „rendszerét” – a pogány Arisztotelész metafizikája teremtette meg, oly módon, ahogyan azt Aquinói és egyéb skolasztikusok átgyurmázták. Persze misztikusaik is akadtak, akiket már ez a rendszer nyomorított meg.
Ilyen közegben teljesen érdektelen, hogy lesz-e szakadás. Sőt, inkább azon kell aggódni, ha esetleg elmarad a skizma, mert az azt jelentené, hogy a templomba járó nép és a teológusok még mindig majdnem teljes sötétségben vannak. Egyébként egészséges evangéliumi gyülekezetek között se feltétlenül problémás a szakadás, melyet inkább kettéválásnak neveznék, feltéve, hogy az egyházi küldetésüket gond nélkül tudják folytatni a továbbiakban is, noha némileg eltérő módokon.
Természetesen némely korai reformátor szerette volna megőrizni a nyugati egyház formális egységét, mint ideális állapotot. De ebbe közrejátszott egyesek esetében papi neveltetésük (pl. Luthernél), másfelől pedig egy naív és pozitív ábránd, hogy hátha minden jóra fordul. Mindazonáltal az egyetlen nyugati egyházba való visszaolvadás lehetetlensége már a Schmalkaldeni cikkelyek írásának idején is nyilvánvaló volt. Mellesleg fölösleges Hodász Andrásnak úgy hivatkozni evangéliumi teológusokra – pl. Lutherre –, mintha olyan tekintélyek volnának, mint a pápistáknál a tridenti zsinat, vagy egy-egy pápai rendelkezés. Ilyen technikákkal nálunk nem lehet eredményt elérni. Mindazonáltal valószínűleg ez ettől függetlenül megmarad náluk, mint szemléletbeli népbetegség.
De van itt egy nagyon fontos tétel is. Hodász úr hamisan azt sugallja, hogy rengeteg reformátori gyülekezet alakult, melyek nem tudtak megegyezni nagyon fontos kérdésekben. A helyzet azonban az, hogy egyrészt nem jött létre olyan sokféle egyházi közösség. A 16. század reformációjának idején mindössze négyféle felekezet alakult (református, lutheránus, anabaptista és anglikán), és a felekezeti sokszínűség tekintetében a mai napig is csak hét nagyobb felekezeti-teológiai tradícióról beszélhetünk (református/presbiteriánus, lutheránus, anglikán, baptista, metodista, pünkösdista, és különféle karizmatikus formációk). Másrészt a solákban, a legalapvetőbb fontosságú és üdvösséget érintő kérdésekben az összes közösség megegyezett, és együtt küzdött a római antikrisztus ellen (ez nem vád, a 19-20. századig az evangéliumi protestánsok a római egyházat egységesen antikrisztusinak tartották). Az igaz, hogy a Szentlélek egyetértést fog szülni közöttünk minden kérdésben, azonban korántsem biztos, hogy ez a földi életben meg fog történni. Addig is meg kell maradni a részletek kapcsán azoknál a tanoknál, melyeket jó lelkiismerettel az Szentírás talaján állva meg tudunk vallani. Adott esetben az apróbb részletek is felfoghatók rendkívül lényeges teológiai kérdéseknek, de ezek nem szabnak gátat annak, hogy testvérnek tekintsünk más felekezetű evangéliumi híveket. Ebből a közösségből azonban ki kell zárnunk olyan szektákat (illetve kis és nagyegyházakat, mindegy a terminus), amelyek mindenek fölé helyezik a saját dominanciájukat és egységüket, és amelyek máson azt kérik számon, hogy nincs bennük jelen az egység totalitása. Holott az egységnek önmagában nincsen nagyobb szerepe és nem üdvösebb, mint például az egységes germán egyház koncepciója Hitler alatt.
Hodász András videójában a másik fő gondolat az, hogy a bibliai egyházi tisztviselők: püspök, presbiter, diakónus pápista hierarchiát tükröznének. Ez egyáltalán nem így van. Csak annak juthat eszébe ilyesmi, aki eleve pápás szemüveggel olvassa az Újszövetséget. Ez olyasmi, mint Mária bűntelenségének belemagyarázása a szövegbe, ami természetesen nincs benne. Kezdjük a diakónusi tisztséggel. A Szentírásban a diakónusi tisztség nem papsegéd, nem is szertartássegéd. Ez a tisztség egy nem prédikáló, adminisztratív tisztség volt. A diakónusok a korai gyülekezetek anyagi javait voltak hivatottak kezelni. A feladatkör nagyjából a mai MRE diakónusainak felel meg, akit érdekel milyen volt ez az ősegyházban, menjen el egy református gyülekezetbe, és a legmegközelítőbb képet talán ott kaphatja meg.
A következő pápás előfeltételezés az, hogy az ősegyházban a püspök volt a hierarchia élén, és alatta voltak a papok, más néven presbiterek. Ez sem igaz. Az ősegyházban egyfelől nem volt papi hierarchia, másrészt papok sem voltak Kr. u. 100 előtt, pusztán egy-egy, vagy néhány lelkipásztor, lelkész, prédikátor állt a gyülekezetek élén, aki a híveket tanította a Szentírásra és buzdította a szent életre. A püspök szó, azaz a felvigyázó is erre a szerepre mutat. A presbiter szó, a hitbeli előrehaladottságra, vénségre utal, ez is úgyszintén a helyi gyülekezeti prédikátor(oka)t jelentette, ugyanis az igehirdetés az ősegyházban elsődleges fontosságú volt – akár éjfélig is szokás volt prédikálni, mint egy mai hosszú evangelikál istentiszteleti alkalmon. Okkal nem tetszik ez a római egyház képviselőinek, hiszen ők a késő középkorra már kigyomlálták a prédikálást, teljesen opcionális lett náluk és rövid, helyette egy sor értelmetlen szertartást és „kíntornát” hajtattak végre, melynek semmi köze sincs az igaz istentisztelethez. Az egész produkció nem volt különb egy unalmas színháznál. Mellesleg a püspök és presbiter bibliai azonosítása egészen általánosan elfogadott dogmatörténeti és exetegikai tény, még az anglikánoknál is elfogadják ezt (pl. nézzük meg Edward Arthur Litton egyik értekezését a biblia tisztségekről). Tehát ez a kettő azonos tisztség, mellyel párhuzamosan futott a diakónusok feladatköre. Mindük felett csak az ideiglenes és nem öröklődő apostoli tisztség állott. Az apostolokat elfogadhatjuk korabeli vezetőknek, de még ők sem úgy lépnek fel, mint a későbbi óegyházi püspökök, akik parancsolgatnak az alacsonyabb rangú tisztségviselőknek, szapulják az egyházpolitikai riválisaikat, ráuszítják ellenfeleikre a birodalmi hatóságokat, és mindenekelőtt határtalanul gőgösek és ezernyi címet és tiszteleti jelzést aggatnak magukra álszerény módon. Ennek a túlburjánzott római és görögkeleti típusú egyházi hierarchiának nyoma sincs a Szentírásban. Mondanom se kell, hogy a görög óegyház idején létező tisztségek, mint szerpap, szubdiakónus és hasonlók, szintén nem léteztek az ősegyházban. De az ilyet magyarázni már csak a legmélyebb mocsárba süppedteknek kell, még az átlaghívők is teljesen tisztában vannak vele, hogy ezek a faramuci, cikornyás rangok óegyházi, esetleg középkori szülemények, kitalációk, és nem apostoli alapításúak (emlékezzünk, az ősegyház nem azonos az óegyházzal – az óegyház már sok tekintetben megromlott a századok során, nem bírt ellenállni az ókori pogány közegnek és meg is részegült később az állami támogatásoktól a konstantini fordulat után).
A zsinati tekintély kérdésével nem szeretnék foglalkozni, mert én nem pártolom a zsinati rendszert, de egy biztos: a bibliai jeruzsálemi zsinaton egy apostol, Jakab volt az elnök, és apostolok ma már nem működnek. Továbbá az is tény, hogy a reformátusok is a jeruzsálemi zsinatból vezetik le a saját zsinat-presbiteri rendszerüket – tehát ilyen értelemben náluk is van tekintélye a zsinatolásnak.
Elhangzik sajnos az a buta toposz is, hogy csak egy tévedhetetlen egyház alkothatott tévedhetetlen Szentírást. Ez nem igaz. Ahogy az sem igaz, hogy az Úr Jézus egy tévedhetetlen közösségre bízott volna bármit is. A Szentírás könyveit a Szentlélek ihlette, (azokat ihletett személyek írták le), majd a zsidó egyház által, később pedig az apostolok által alapított gyülekezeteken belül megőrizte azokat, hogy ezek idővel igazolják egymás előtt, hogy valóban apostoli származású iratok birtokosai. Szó sincs azonban valamiféle misztikus tévedhetetlen közösségről, ami a Biblia felett állna. Nem áll felette semmiféle emberi tekintély, vagy közösség.
Hodász úr utolsó pontja pedig az, hogy szemére veti a reformátoroknak és evangéliumi örököseiknek, hogy nem vettek részt a tridenti zsinaton, illetve, hogy nem elégedtek meg a tridenti reformokkal. A római egyház tridenti reformjairól annyit, hogy valóban voltak ilyenek, csakhogy a dolog szépséghibája mindössze, hogy az összes reform hitéleti és fegyelmi volt, dogmatikai szempontból semmit sem korrigált a római egyház, sőt, inkább kicsivel még jobban beleásta magát abba a mély mocsárba, melyben előtte volt. Pl. hivatalossá tette az ószövetségi apokrif könyveket, melyekről korábban vita volt, vagy a Vulgata latin szövegét piedesztálra emelte. Egyike a legszörnyűbb rendeleteinek az volt, hogy az egyedül hit által való megigazulás római levélbeli, páli tanát kerek perec kiátkozta. Hasonlóan átkot mondott arra is, ha valaki elutasítja halott mártírok, vagy egyéb őrzőszentek, lelkek ajnározását és az előttük való hajbókolást. És még lehetne sorolni. Semmi pénzért nem vettem volna részt egy ilyen, bibliátlan nézeteket bebetonozó római zsinaton, erre meg Hodász úr elmélázva sajnálkozik azon, hogy milyen kár, hogy nem vártak még egy kicsit a reformerek, mondván minden megoldódott volna. Ez teljesen nevetséges. Egyébként Trident eretnekségeit az egyik, baptista szerző által jegyzett Fundamentumok-béli cikk is részletesen sorra veszi, a fordítása meg is jelent ezen az oldalon, ajánlom az érdeklődő olvasók figyelmébe.
Végezetül azt a kijelentést kommentálnám még, hogy voltak Luther előtt részleges középkori bibliafordítások. Egyrészt ezek nem voltak teljesek, ezt tudjuk, tehát már eleve elégtelenül „muzsikált” a római egyház e téren. Azonban a fő probléma azzal volt, hogy egyáltalán nem terjesztette ezeket, mert számukra ez nem volt fontos, sőt teljesen közömbös volt. Erre a mentalitásra hajaz Hodász úr megdöbbentő és tarthatatlan álláspontja is, nevezetesen, hogy a híveknek nem szükséges személyes hitkapcsolatban lenniük az Úr Jézussal (erről egyik vlogjában beszélt szellemeskedve), mert az teljesen opcionális, közömbös dolog. A másik fő probléma azzal volt, hogy Róma a legtöbb bibliafordítást tűzzel-vassal üldözte, a bibliaszállítmányokat, ahol csak tehette, lefoglalta, de előfordult az is, hogy a Bibliákat elégette (ilyen volt még Mária Terézia uralkodása alatt is 18. században). Nem kellett ehhez, hogy Róma-ellenes kommentárokkal legyen tele egy Biblia – elég volt hozzá egy „natúr” Biblia is. Egyesek úgy próbálják meg ezt a vállalhatatlan tettet védeni, hogy a római egyház csak a saját maga által autorizált fordításokat engedte (amiket nem, vagy csak kevés számban készíttetett el, és nem terjesztett a nép körében). Ez azonban elfogadhatatlan még így is. A nem-pápista bibliafordítások, (beleértve a görögkeleti szellemiségű fordításokat, ha voltak ilyenek), nem voltak, nem is lehettek gyökeresen különbözőek, hogy indokolt legyen ez a vérengző antikrisztusi bibliaüldözési hullám és gyűlölet. Elvégre mégse Mormon könyvéről, meg a Koránról volt szó, hanem a Bizánc által is büszkén felvállalt Bibliáról. Ráadásul, még egyszer mondom, az egész reformációs éra közegéből fakadt, hogy két opció volt adott: vagy ezek az új bibliafordítások, vagy a nagy semmi. Ugyanis a római egyház a hívek alapvető bibliaismeretéről nem akart gondoskodni – ez ma is így van némileg, de a II. Vatikáni zsinat óta azért már vállalhatóbb a hozzáállásuk a bibliaismerethez. Világos, hogy mi motiválta Rómát: nem akarták, hogy a bibliaolvasás még jobban kikezdje a hatalmukat, ugyanis a bibliaolvasó hívő elkezdi megkérdőjelezni a bornírt pápista legendákat és szertartásos bohóckodásokat. (Jóllehet, emellett fölösleges fókusztévesztésnek is tartották, ha egy laikus Bibliát olvas, tehát szó nincs arról, hogy a saját maguk töredékes bibliafordításai irányában gyöngéd szeretettel lettek volna.)
Mindent egybevetve, lehet, hogy érdemesebb lenne Hodász úrnak először a római egyház problémáival foglalkoznia, mielőtt a reformációba vágja a fejszéjét. Akkor tisztában lenne vele, hogy nem egyetlen katolikus egyház létezik, ugyanis számos római rituálét követő római közösség szakad le tőlük rendszeresen (szedevakantisták, előtte ókatolikusok). Továbbá arról is lenne némi fogalma, hogy bizony „tévedni emberi dolog, beismerni pedig isteni”, azaz nem létezik tévedhetetlen közösség – elég, ha a liberális pápista tanítókra gondolunk, akik még a homoszexuális házasságot is pártolják (nem is olyan rég renitens német plébánosok tucatjai áldottak meg ilyen „házasságokat”), és a legkevésbé sincsenek kirekesztve az egyházuk közösségéből. Persze az is lehet, hogy ez fölösleges retorikai fogás a részemről, hiszen sokan idomítva vannak arra, hogy ne gondolkozzanak önállóan, hanem dugják homokba fejüket, és helyette inkább hivatkozzanak vakon egy legendás tévedhetetlen püspöki hivatal igazára.
Tisztelt Fazekas Bence!
Fogalmam sincs hogy Ön kicsoda és micsoda, de mégis hány katolikust győz meg azzal hogy tiszteletlen és sértő hangnemben ” szertartásos bohóckodás” – ról ír?
Ha ezt a hangnemet óhajtja tovább vinni, ne csodálkozzon ha beindul a másik fél apologetikai üzemmódja is.
Önnek, mint a protestáns vélemény-buborékokban ülő legtöbb embernek valószínűleg fogalma sincs arról, hogy a protestáns tanok a katolikusok jó része számára egyáltalán nem ismeretlenek, csak éppen sem nem meggyőzőek, sem nem vonzók.
Az a hozzáállás hogy kezébe adjuk valakinek a Bibliát, protestáns lesz- nos a valóság ezt nem különösebben igazolja. Ismertem olyat, aki a Biblia olvasás protestánssá tett, azonban évekkel később a még több Biblia meg újra katolikussá.
Szóval nem olyan kétbites, ” egyen füvet vág a kasza” az egész kérdés.
Amúgy a legtöbb protestáns elképzelni sem tudja, mennyire hiányzik katolikus/ ortodox szemmel a reformáció közösségeiben az óegyházi kernel, a rendszermag.
Kedves Cypriánus!
Ha nem vette volna meg eszre nem (hardcore) papista kozonsegnek irok. Megertem h nehezen viseli hogy a romai egyhaz kap tolem nehany pofont, ha ez serti, akkor lehet mast olvasni, vagy Hodasz vlogjat ujranezni. Ha ervekre szeretne reflektalni akkor hasznalja ezt a kommentfalat, ellenkezo esetben inkabb ne tegye!
Üdvözlettel,
Bence
Ön Fazekas Bence Gyula? Vagy két különböző ember, hasonló névvel? Előfordulhat egy munkahelyen is. Volt protestáns házi csoport három azonos nevű fickóval. 🙂
Cikkében Fazekas Bence történelmileg helytállóan válaszolt Hodász András kijelentéseire. A keresztyéni módon zajló és az érvek ütköztetését tárgyilagosan folytató vita a célja ennek a cikknek, és ez kell legyen a hozzá fűzött kommenteknek is.
A cikkre reagáló Cypriánus legyen kedves és cáfolja meg a Fazekas Bence által megfogalmazott válaszokat és ne a cikk hangvételével foglalkozzon. Elfogadhatatlan, ha egy írásra nem érvekkel válaszolnak, hanem a szerzőjét ironizálják.
Nem rémlik hogy irónizáltam volna. 🙂
Gyümölcséről a fát! Hát örülök, hogy nem tartozom ebbe a farizeusi közegbe, elég volt ránézni közel három év után az író facebook adatlapjára Márkus Tamás ismerősei között. Ennyit ért a szava, ahogy a zsoltáros írja, a „végüket kell nézni.”
Kedves Dávid!
Hodász András „gyümölcseivel” lenne érdemes először kezdeni.
Önről az egyik jézusi történet jut eszembe: „A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember…”. Ön így kezdi: „Hát örülök, hogy nem tartozom ebbe a farizeusi közegbe…”.
A tanulságot mindenki levonhatja.
Szép napot!
Bélabá