A predestináció református nézete – válasz az Új Exodus című folyóiratban megjelent szerkesztői jegyzetre

A Hit Gyülekezete kiadásában megjelenő Új Exodus című, általában érdekfeszítő teológiai-hitéleti témákat boncolgató folyóirat szerkesztői jegyzet formájában közölte  a lap egyik szerzőjének-szerkesztőjének (talán a felelős szerkesztőjének, dr. Ruff Tibor teológus-filozófusnak, a Szent Pál Akadémia docensének, de ez nem biztos, ezért mi csak szerzőként hivatkozunk innentől a cikk írójára) az eleve elrendelés és az ember szabad akarata közötti viszonyrendszerrel kapcsolatos – általa helyesnek vélt – gondolatait. (Egy több évvel ezelőtt megfogalmazott jegyzetről van szó, de csak a napokban került elénk.)

E nézetek filozófiai szempontból érdekesek, de több problémát is felvetnek, különösen az eleve elrendelés kálvinista tanítását illetően (vagy legalábbis amit a szerző kálvinista tanításnak vél). A következő állítást olvashatjuk: Kálvin predestinációtanának lényegi tévedése, hogy az örökkévalóságot akaratlanul is összecsúsztatja az időbeliséggel: „Az időben létezve azonban minden döntésünket mi magunk hozzuk meg, teljesen szabadon, minden eleve elrendeléstől függetlenül. Ezért vagyunk teljes mértékben felelősek minden döntésünkért, abban Isten egyáltalán nem befolyásol bennünket. Így üdvösségünkről vagy elkárhozásunkról egyedül mi döntünk szabad tetteink révén, ezért teljes mértékben megérdemeljük üdvösségünket vagy – rossz esetben – kárhozatunkat, amelyekről nem Isten döntött, hanem mi magunk. […] Az időben szemlélve mindent előre tud rólunk, de semmit sem rendelt el helyettünk – az eleve elrendelés csak abban áll, hogy azokat is létezni engedi, akikről látja, hogy saját döntéseik révén végül elkárhoznak.” (Hogyan eshet egyáltalán bármi is – legyen az az embernek a sorsa vagy egy döntése – a mindentudó, mindenható, teremtő és mindeneket fenntartó szuverén Isten hatókörén kívül?)

A szerző szerint a judaizmuson belül a qumrani közösségre, az iszlámra és a keresztyénségen belül a kálvinizmusra „jellemző, hogy következetes képviselőik a szabad akarat teljes tagadásáig jutnak el. Ezzel azonban aláássák az alapját minden erkölcsnek. Ugyanis ha nincs szabad akarat, azaz tetteink felől nem magunk döntünk, hanem azokat Isten már eldöntötte, akkor nincs felelősségünk sem, hanem Isten visel minden felelősséget, hiszen mindenről Ő döntött, nem mi. Ebben az esetben azonban nem lenne bűnünk sem, hiszen a bűn fogalmának lényegi eleme a felelősség – s így minden bűnért Isten lenne a felelős, azaz végső soron Ő lenne egyedül bűnös mindenért.”

Ezekkel a kijelentésekkel sem értünk egyet – több szempontból sem –, de a zárógondolatok teszik fel az érvelési láncolatra a „koronát”, mikor is a szerző megállapítja, hogy „a szabad akaratot a logikai következetesség jegyében teljesen megtagadó vallások rendkívül kegyetlen embereket »termelnek ki«. Akik ugyanis egy ilyeténképpen létrejövő, teljesen igazságtalan, embereket önhibájukon kívül kárhozatra predesztináló istenképet hajlandóak imádni, maguk is ilyenekké válnak, hiszen általános bibliai elv, hogy mindenki olyanná válik, mint akit imád. Mind a qumráni közösség, mind az iszlám, mind a szélsőségesen képviselt kálvinizmus rendkívül érzéketlen, kegyetlen, törvénykező, kemény, részvétlen, fasisztoid, szeretetre képtelen embertípust nevelt, nevel ki.”

Nem tudjuk, hogy egy ilyen sommás megállapítás mögött milyen empirikus, pszichológiai, szociológiai és valláslélektani felmérések-kutatások állnak – mi a magunk részéről kételkedünk benne, hogy léteznek ilyenek, melyek a szerző verdiktjét alátámasztanák. Különösen azzal kapcsolatban szeretnénk valós, lehivatkozott és értékelhető bizonyítékokat látni, hogy a reformáció kálvinista ága jóval több vérgőzös, „fasisztoid”, kegyetlen, szívtelen, szeretetlen stb. hívőt termelt ki (ha egyáltalán hívőnek lehet nevezni ilyen személyeket), mint a reformáció lutheránus, anabaptista ága vagy az arminiánus teológiai látást képviselő egyéb felekezetek (bizonyos baptista közösségek, metodisták, pünkösdiek stb.), esetleg a szemipelagiánus teológiát képviselő római katolicizmus. Különösen az anabaptizmus (Münzer Tamás és követői) és a római katolicizmus (Szent Bertalan éjszakája) történetének „szaftos részleteit” ajánljuk a szerző figyelmébe – egyikük sem hozható összefüggésbe a kálvini predestináció tanával. Egyébiránt beszédes, hogy a fasizmus mint ideológia és mint mozgalom a római katolikus Olaszországban, a nácizmus pedig a lutheránus Németországban szökkent szárba, és nem a református Németalföldön vagy Svájcban, de említhetnénk a spanyol inkvizíciót is.

A legnagyobb probléma a szerző érvelésével az, hogy egyetlen, a predestináció szempontjából releváns igeszakaszt sem említ (Ef 1,4-5; Róm 8,30; 1Pt 2,8; Róm 9,22; Róm 9,16 stb.), holott Kálvin predestinációtana elsősorban bibliai-exegetikai és nem filozófiai alapozású; másrészt hogy – bár Augustinusra is hivatkozik – nem említi, hogy a kálvini predestinációtan lényegében megegyezik a hippói püspök és egyházatya ugyancsak bibliai-exegetikai alapozású nézeteivel (lásd Írások a kegyelemről és az eleve elrendelésről – De correptione et gratia, a De natura et gratia De praedestinatione sanctorum), melyeket Augustinus többek között Pelagius brit szerzetes tévtanításaira reagálva fogalmazott meg.

Pelagius neve azért lényeges most számunkra, mert a szerző érvelésének súlyos hiányossága, hogy a bűneset által megromlott emberi természetről – és az abból fakadóan megromlott emberi akaratról – még csak említést sem tesz. De hogy lehet keresztyénként mindezt figyelmen kívül hagyva értekezni az eleve elrendelés és a „szabad akarat” összehangolásáról? A szerző ugyanis kizárólag csak az ember „szabad akaratáról” beszél, és azt próbálja összekombinálni az eleve elrendelés tanításával.

Ez a megközelítés azért is problémás, mert a protestáns reformáció alappilléreinek számító úgynevezett solák (sola fide, sola gratia, solus Christus, sola Scriptura) értelmezhetetlenné válnak a bűneset következtében megromlott, az üdvösség elnyerése tekintetében teljes mértékben korrumpálódott emberi akarat tételezése nélkül. (A szabad akarat, latinul liberum arbitrium egyébként nem bibliai eredetű kifejezés, hanem a sztoikusoktól származik.)

Ezen írás alapján nem egyértelmű számunkra, hogy a szerzője vallja-e, hogy az eredendő bűn korlátozza, torzítja az emberi akaratot – ahogy a hippói püspök, Augustinus állította –, vagy pedig ellenfelével, Pelagiusszal és az egyetemes egyház által Kr. u. 431-ben az efezusi zsinaton elítélt pelagianizmussal ért egyet, melynek értelmében az emberiség teljes szabadsággal rendelkezik, és teljes mértékben felelős saját bűneiért. A szerző érvelése ugyanis kísérteties módon hasonlít Pelagius téziseire, miszerint az emberi természetet és akaratot nem rontotta meg vagy tette alkalmatlanná semmiféle gyengeség, és bármilyen emberi tökéletlenség az Isten jóságára vetne negatív fényt. Pelagius nézete szerint Isten számára bármiféle, az ember döntéseit befolyásoló direkt beavatkozás egyenlő lenne az emberi sértetlenség megrontásával.

A (páli-)augustinusi-kálvini predestinációtanról nem lehet anélkül értekezni – és azt anélkül értékelni ­–, hogy ne érintenénk az eredendő bűnnek, annak következményeinek, az ember bűnös természetének és a bűnnek az emberi akaratra gyakorolt hatásának (röviden: az ember teljes romlottságának) a kérdéskörét. Ha ugyanis megértjük, hogy Augustinus és az őt követő Kálvin (és Luther) – és a bibliai alapon egyöntetűen ezt a nézetet képviselő reformátori hitvallások – szerint bűnös mivoltunk felett nincs hatalmunk, a bűn születésünktől fogva beszennyezi és uralja az életünket, lehetetlenné teszi, hogy megértsük a magasabb rendű lelki igazságokat, és emberi akaratunk is meggyengült (jóllehet nem szűnt meg), és saját erőnkből nincs módunkban megváltoztatni ezt az állapotot, és csak Isten kegyelme által fogjuk fel és értjük meg elveszett mivoltunkat, és csak Isten kegyelme által kerülhetünk ki ebből az állapotból, akkor érthetővé válik a predestinációról alkotott felfogásuk is.

Hamartológia nélkül egyébként is képtelenség a bibliai kiválasztásról szóló tanításhoz eljutni, még ha eltérőképpen értelmezzük is. Feltételezzük, hogy a szerző keresztyén teológusként vallja az eredendő bűn doktrínáját, de ha pusztán az említett érvelését vesszük alapul, kellő jóindulattal is csak egy szemipelagiánus hamartológiát tudunk belőle kihámozni. A szemipelagiánus elmélet szerint az emberiséget ugyan megfertőzte a bűn, de nem olyan mértékig, hogy ne lennénk képesek együttműködni Isten kegyelmével. Ez viszont színtiszta római katolicizmus. Erre az üdvtani konstruktumra – az Isten kegyelmével való együttműködésre – épülhetett rá az a kifordult rendszer, amely az emberi erőfeszítéseket túlhangsúlyozva elhomályosította az isteni kegyelemről szóló bibliai tanítást, és amellyel szemben maga a protestáns reformáció hódító útjára indult.

Summa summarum, a kálvini predestinációtan terén sok a félreértés (még a protestánsok között is, lásd dr. Sitku Tibor pünkösdi-karizmatikus teológus háromrészes elménckedését a témáról), ezért most – közösségünk, az Evangelikál Csoport Egyesület nevéből kiindulva – közöljük egy evangéliumi (evangelikál) református-presbiteriánus szerzőnek, R. C. Sproulnak a témával kapcsolatos eszmefuttatását. Ez a rövidebb lélegzetvételű írás már csak azért is különösen értékes, mert – túl azon, hogy a témával kapcsolatos egyik legjelentősebb művet, a Luther Márton által írt A szolgai akaratot is említi – az egyesületünk által is felvállalt korszak (protestáns ortodoxia) egyik kiemelkedő képviselőjére is hivatkozik. Bízunk benne, hogy a szerző – aki teológusként kollégánk és Krisztusban testvérünk ­– nem veszi tolakodásnak az alábbi dolgozatot, és az segít számára (és mások számára is) megvilágítani a predestinációval kapcsolatos történelmi református tanítást.

*

A református [kálvinista – a ford.] nézet szerint Isten örökkévalóságtól fogva egyeseket kiválaszt, és pozitív módon beavatkozik az életükbe, hogy kegyelmi cselekedetével újjászületést és hitet munkáljon bennük. Azoktól, akiket nem választott ki, Isten megtagadja ezt a monergisztikus [értsd: az ember közreműködését kizáró – a ford.] jellegű kegyelmi munkát, mellőzi és magukra hagyja őket. Nem munkálja monergisztikusan a bűnt vagy a hitetlenséget az életükben. Még a bűnösök eleve makacs szívének „megkeményítése” esetében sem munkál Isten – ahogy Luther fogalmaz – „gonoszt bennünk (megkeményíteni ugyanis annyit jelent, mint gonoszt cselekedni), ismételten gonoszt művelve bennünk”. Luther így folytatja:

„Amikor tőlünk ilyeneket hallanak, hogy tudniillik Isten munkálja bennünk a jót és a gonoszat, mi pedig teljes passzivitásban szükségképpen alá vagyunk vetve akaratának […], nem gondolják meg eléggé, hogy mennyire nem tétlen a cselekvő Isten teremtményeiben, és mennyire nem tűr semmiféle mozdulatlanságot és semlegességet! Aki azonban ezt a kérdést mindenáron megérteni akarja, gondolja meg jól, hogy a bennünk munkálkodó Isten eltűri ugyan a gonoszt, de ez nem az Isten vétke, hanem a mi bűnünk következménye! Mivel mi születésünktől fogva gonoszak vagyunk, Isten azonban jó, aki mindenhatóságának lényege szerint cselekvésével mindenkit magával ragad; de hiába jó, amikor másként nem tehet velük, mint hogy a rossz eszközzel rosszat alkot, bár bölcsességénél fogva még ezzel a rosszal is a maga dicsőségét és a mi üdvösségünket munkálja.” (Luther Márton: A szolgai akarat. 1525. Ford. Jakabné Csizmazia Eszter – Weltler Ödön – Weltler Sándor. Magyarországi Luther Szövetség, Budapest, 2006. 155. o.)

Így Istennek a választottak életében érvényesülő cselekvése – annak módja – nem azonos azzal, ahogy az elvetettek (reprobáltak) életében munkálkodik. Isten ugyanis monergisztikus módon (minden emberi közreműködést mellőzve) munkálja az újjászületést, a bűnt azonban sohasem. A bűn a providenciális együttműködés kategóriájába esik.

Egy másik jelentős különbség Istennek a választottak és az elvetettek irányában megnyilvánuló cselekvésmódja tekintetében az igazságosságát érinti. A kiválasztás elrendelése és megvalósulása kegyelmet jelent a választottak számára, míg a reprobáció, azaz az elvettetés hatékonysága az elvetettek vonatkozásában nem más, mint igazságszolgáltatás. Isten egyeseknek szuverén módon, feltétel nélkül kegyelmet ad, míg mások esetében – azok esetében, akiket nem választott ki – egyszerűen érvényesíti igazságát. Vagyis Isten egyeseknek megadja a kiválasztás kegyelmét, másokat pedig szembesít az igazsággal. Azaz senkivel sem bánik igazságtalanul – senki sem lesz, úgymond, „az igazságtalanság áldozata”. Az irgalom elnyerésének a hiánya nem igazságtalanság. Istennek nem kötelezettsége mindenki irányában irgalommal viseltetnie – sőt valójában senki irányában sem. Ahogyan kijelentette: „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” (Róm 9,15) Az a kiváltsága, illetve előjoga, hogy önként kegyelmet adjon valakinek, vitán felül áll, nem kérdőjelezhető meg. Ha Istennek valamilyen önmagán kívüli kozmikus törvény alapján kötelessége lenne minden emberrel szemben irgalmasnak lennie, akkor arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy az igazságosság megköveteli az irgalmasságot. Ha viszont így van, akkor a kegyelem többé nem önkéntes, hanem kötelező jellegű. Ha a kegyelem követelmény, akkor [definíció szerint – a ford.] már nem is kegyelem, hanem igazságosság. Isten tehát nem vétkezik akkor, amikor érvényesíti igazságát az elvetetteken. Csak akkor lehet az igazságtalanság vádja alól felmenteni Istent, ha a kiválasztást és az elvettetést (azaz a reprobációt) egyfajta pozitív-negatív sémában, aszimmetrikusnak tekintjük.

A református hitvallások

A református hitvallások rövid áttekintésével és a református teológusok rövid felsorolásával könnyen beláthatjuk, hogy a kettős predestinációt következetesen fenntartották a pozitív-negatív sémában.

Első helvét hitvallás, 1536

„Istentől van a mi üdvösségünk, tőlünk nincs semmi, csak bűn és kárhozat.” (9. cikkely)

La Rochelle-i hitvallás (Confessio Gallicana), 1559

„Hisszük, hogy ebből az általános romlásból és ítéletből, melybe minden ember alámerült, Isten kiemeli azokat, akiket örökkévaló és változhatatlan tanácsából, egyedül az ő jósága és irgalmassága révén, cselekedeteikre való tekintet nélkül elválasztott a mi Urunk Jézus Krisztusban; a többieket azonban meghagyja ugyanabban a romlásban és ítéletben, hogy megmutassa rajtuk igazságát, ahogyan az előbbiekben irgalma gazdagságát ragyogtatja fel.” (12. cikkely)

Belga hitvallás, 1561

„Hisszük, hogy minekutána Ádám egész nemzetsége az első ember vétke miatt ily módon romlásra és pusztulásra jutott, Isten feltárta, milyen is ő valójában: irgalmas és igazságos. Irgalmas, mert a pusztulástól megszabadítja és megőrzi azokat, akiket örök és változhatatlan tanácsából kiválasztott és elkülönített a mi Urunk Jézus Krisztusban, egyedül az ő ingyen jóságából, tekintet nélkül cselekedeteikre. Igazságos, mert a többieket meghagyta a bukásban és a pusztulásban, amelybe önnön magukat juttatták.” (16. cikkely)

Második helvét hitvallás, 1566

„Egyszóval, valahányszor a Szentírás azt mondja, és úgy tűnik, hogy Isten valami rosszat cselekszik, ezt nem azért mondja, mintha nem az ember cselekedné a rosszat, hanem azért, mert Isten engedi azt, és igaz ítéletével nem akadályozza meg, pedig ha akarta volna, megakadályozhatta volna. Tehát vagy megengedi a bűnöket, hogy az emberek gonoszságát jóra használja fel, mint József testvéreinek bűneit, vagy kordában tartja azokat, nehogy túláradjanak, és garázdálkodjanak. Ágoston ezt mondja Kézikönyvében: »Csodálatos és kibeszélhetetlen módon nincsen akaratán kívül az sem, ami akarata ellen történik. Mert nem történnék meg, ha nem engedné, hogy megtörténjen. Mindenesetre, nem akaratlanul engedi meg, hanem akarva.«”

Westminsteri hitvallás, 1643

„Amint Isten választottait a dicsőségre rendelte, úgy – az ő örökkévaló és akaratának legszabadabb terve által – elrendelte az eszközöket is e célra. Ezért az ő választottait, akik mindnyájan elbuktak Ádámban, megváltotta Krisztus által, és hatékony módon elhívta őket a Krisztusba vetett hitre az ő Lelkének megfelelő időben történő munkája által. Őket megigazította, fiakká fogadta, megszentelte, és ereje által megtartotta hit által az üdvösségre. Senki más nincs Krisztus által megváltva, hatékony módon elhívva, megigazítva, fiúvá fogadva, megszentelve és üdvözítve, hanem csak a választottak.

Az emberiség többi részét Isten az ő tetszése és akaratának kifürkészhetetlen tanácsvégzése szerint – amely által kiterjeszti vagy visszavonja kegyelmét úgy, ahogy neki kedves az ő szuverén hatalmának dicsősége végett, az ő teremtményei felett – elhagyta, gyalázatra és haragra rendelte őket bűneik miatt, az ő dicsőséges igazságának magasztalására.” (3. fejezet, 6–7. cikkely)

Ezek a reformáció hitvallási irataiból vett példák is jelzik, hogy milyen körültekintően kezelték korábban a kettős predestináció tanát. A „kettős” aspektus aszimmetrikus jellege egyértelműen kifejezésre jut. Ez összhangban áll az egyháztörténet során következetesen tanúsított körültekintő hozzáállással. Ugyanez a gondos különbségtétel figyelhető meg Augustinusnál, Aquinói Tamásnál, Luthernél, Kálvinnál, Zanchiusnál, Turrettininél, Edwardsnál, Hodge-nál, Warfieldnél, Bavincknél, Berkouwernél és másoknál.

A kárhozatra való eleve elrendelés

Annak ellenére, hogy különbséget tettünk pozitív és negatív oldal között Istennek a választottakkal és elvetettekkel kapcsolatos eljárásmódját illetően, továbbra is fennáll a kényes kérdés, hogy vajon Isten elrendelte-e az elvetettek sorsát. Ha Isten – bármilyen értelemben is – előre elrendelte vagy előre meghatározta az elvetettek sorsát vagy végzetét, akkor nem teszi-e ez abszolút biztossá és elkerülhetetlenné az elvetettek részéről Krisztus elutasítását? Továbbá ha az eleve elrendelésből fakadóan bizonyos az elvetettek elvetése (értsd: kárhozata), akkor ez nem teszi-e Istent felelőssé az elvetettek bűnéért, azaz az evangéliummal szembeni elutasító magatartásukért? Az első kérdésre igennel, a másodikra nemmel kell válaszolnunk.

Ha Isten eleve vagy előre elrendel valamit, akkor az, amit elrendel, biztosan bekövetkezik. Isten szándéka nem hiúsulhat meg. Még Isten előre tudása vagy előrelátása is biztosítja a jövőbeni események időbeli bekövetkeztét. Vagyis ha Isten kedden tudja, hogy pénteken valahová el fogok utazni, akkor nem kétséges, hogy oda el fogok utazni. Ellenkező esetben Isten (előre) tudása téves volna. Ugyanakkor nyilvánvaló különbség van aközött, hogy Isten tudja, hogy elutazom, és aközött, hogy elrendeli, hogy így tegyek. Elméletileg Isten tudhat egy jövőbeli cselekedetről anélkül, hogy azt el is rendelné, de nem rendelheti el anélkül, hogy ne tudná, mit rendel el. (Mindazonáltal a jövőbeli esemény időben és Isten tudása tekintetében mindkét esetben biztos lenne.)

Luther Júdásról, Jézus árulójáról így fogalmaz: „Nem tettünk-e sok könyvünkben tanúságot arról, hogy a megváltoztathatatlan szükségszerűségéről szólunk? Azt mi is tudjuk, hogy az Atya szabadon teremt, s hogy Júdás szabadon árulta el a Krisztust, de azt is állítjuk, hogy az árulás szándéka – ha Isten mindezt valóban előre tudta – Júdásban bizonyos és szükségszerű volt. Amennyiben még mindig nem érthető, amit mondok, úgy most szólnunk kell egy olyan szükségszerűségről, amely cselekvésre kényszerít (necessitatem violentam), és egy másikról, amely a maga idejében csalhatatlanul működésbe lép (necessitatem infallibilem). Aki minket hallgat, ismerje fel, hogy mi nem az elsőről, hanem a másodikról beszélünk most, vagyis nem arról vitatkozunk, hogy Júdás szándékosan vagy akarata ellenére árulta el Jézust, hanem arról, hogy miután Isten meghatározta annak idejét, az árulásnak szükségszerűen be kellett következnie, és így Júdás szabad akarata szerint lett Krisztus árulójává.” (A szolgai akarat, 169. o.)

Látjuk tehát, hogy amit Isten előre tud, az elkerülhetetlenül bekövetkezik, vagy csalhatatlanul működésbe lép. De mi van az eleve elrendelésével vagy predestinációjával? Ha Isten eleve vagy előre elrendeli valaki elvettetését (reprobációját, kárhozatát), az nem törli-e el a korábban tett pozitív-negatív megkülönböztetést, és nem jár-e cselekvésre kényszerítéssel? Ha Isten eleve elrendeli a kárhozatot, az nem jelenti-e egyszersmind azt, hogy Isten bűnre kényszeríti, készteti, ösztönzi az elvetett embert [amely miatt elveti őt – a ford.]? A válasz megint csak nemleges.

Ha Isten úgy rendel valakit kárhozatra, hogy figyelembe veszi, hogy az adott személy már elbukott (bűnbe esett), akkor nem kényszeríti az illetőt bűnre. Elvetettnek lenni azt jelenti, hogy megmaradunk a bűnben, nem pedig azt, hogy bűnre kényszerítenek vagy késztetnek. Ha az eleve elrendelés a bűneset figyelembevétele nélkül történt volna meg, akkor a kettős predestináció elleni kifogás valid lenne, és Istent joggal tarthatnánk a bűn szerzőjének. A református teológusok azonban gondosan kerültek minden ilyesféle istenkáromló gondolatot. Berkouwer egyértelműen kijelöli a vita határait: „Egyrészt meg akarjuk őrizni Isten szabadságát a kiválasztásra vonatkozóan, másrészt el akarunk kerülni minden olyan következtetést, amely Istent a bűn és a hitetlenség okozójává teszi.”

Istennek a bűnbeesésre való tekintettel meghozott rendelete – miszerint elvet, azaz kárhozatra rendel némelyeket – nem nevezhető igazságtalannak. Ebből a nézőpontból biztosítva van a bibliai a priori, miszerint Isten sem nem oka, sem nem szerzője a bűnnek. Turrettini így fogalmaz: „Bebizonyítottuk, hogy az eleve elrendelés tárgya az ember mint bűnbe esett lény, ezért a bűn szükségszerűen feltételezhető azokban, akik kárhozatra vannak rendelve, nem kisebb mértékben, mint azokban, akik üdvösségre vannak rendelve.”

Máshol pedig: „…a negatív cselekvés két dolgot foglal magában; egyrészt a preteríciót [mellőzést – a ford.], amely nem más, mint hogy Isten azáltal, hogy egyeseket dicsőségre és kegyelemre választott, másokat óhatatlanul mellőzött és figyelmen kívül hagyott – ez a kiválasztás nyilvánvaló velejárója; másrészt a negatív cserbenhagyást, amely során Isten a bűnbe esett, romlott tömeg között a nyomorúságukba merülve hagyta az elvetetteket. Ezt azonban úgy kell érteni, hogy [az elvetettek] 1. nem mentesülnek az egyetemes gondviselés törvényei alól, hanem azoknak továbbra is alá vannak vetve, és nincsenek megfosztva Isten minden kegyelmétől, hanem csak a megváltástól és az életadó kegyelmétől, mely a kiválasztás gyümölcse; 2. a mellőzöttség és az elhagyás nem az elhagyatottság mint olyan természetéből fakad, nem is a visszatartott kegyelem erejéből, hanem a romlott szabad akarat lényegéből és a benne rejlő romlottság erejéből; miként az a személy, aki nem gyógyítja ki a betegségből a beteget, nem tekinthető a betegség (vagy annak szövődményei) okának, úgy a bűnök is inkább csak az elvettetésnek, a reprobációnak a következményei, mintsem az okai – ezek szükségszerűen előidézik az esemény bekövetkeztetét, de nem telítik meg gonoszsággal, illetve nem ezek hozzák létre.”

Azt, hogy az elvettetésről szóló isteni rendeletnek a bűneset fényében való értelmezése mindig is elsődleges volt, jól mutatják a református teológusok közötti viták az infra-, illetve szupralapsarianizmusról. Mindkét nézőpont bevonja a bűnesetet Isten dekrétumának a hatókörébe. Az elvettetés (reprobáció) dekrétumát mindkettő isteni „engedélyként” vagy „jóváhagyásként” értelmezi. A két álláspont közötti vita a rendeletek logikai sorrendjére vonatkozik. A szupralapsariánus álláspont szerint Istennek a kiválasztással és elvettetéssel kapcsolatos rendelete megelőzi a bűnesetet lehetővé tevő dekrétumát. Az infralapsariánus álláspont szerint a bűnesetet engedélyező dekrétum logikailag megelőzi a kiválasztást és a reprobációt illető dekrétumot.

Habár e sorok írója [R. C. Sproul – a ford.] a Turrettini által lefektetett alapvonalak mentén az infralapsariánus nézetet támogatja, fontos megjegyezni, hogy mindkét nézet a bűneset fényében értelmezi mind a kiválasztást, mind az elvettetést, elkerülve ezzel azt a szörnyű következtetést, hogy Isten a bűn szerzője. Mindkét nézet védelmezi a Berkouwer által említett határokat.

Csak a predestináció pozitív-pozitív sémájában találjuk magunkat egy szeszélyes istenség társaságában, aki szuverén rendeletek útján, zsarnokként uralkodik a világmindenség felett. A református teológia következetesen elutasította az ilyen jellegű hiper-szupralapsarianizmust. A kálvinizmus ellenzői azonban – folyamatosan kikarikírozva azt – kitartóan hadakoznak a hiper-szupralapsarianizmus szalmabábja ellen, meghamisítva a református hitet és támadva Isten szuverenitásának méltóságát.

Örömünket leljük a Szentírás egyértelmű tanításában, amely fenséges szavakkal tárja elénk Isten szuverenitását. Örömmel tölt el minket annak tudata, hogy az isteni irgalom és kegyelem olyan szélsőséges formát ölt, hogy üdvözíti a választottakat. Örömmel tölt el minket az is, hogy Isten dicsősége és méltósága egyaránt kifejeződik irgalmában és igazságosságában.

Forrás: https://learn.ligonier.org/articles/reformed-view-predestination
Fordította: Márkus Tamás András

Kapcsolódó írások a témában: R. C. Sproul: Mi az a szabad akarat?