Járulhat-e szentáldozáshoz egy protestáns hívő?
Mostanság rendre előfordul – jelen sorok írója személyes és másodkézből származó beszámolót egyaránt hallott, amely alátámasztja ezt az állítást –, hogy protestáns hívek (egy adott protestáns gyülekezet megkeresztelt és konfirmált tagjai) alkalmi jelleggel „szentáldozásban” részesülnek. Olyan esetről is tudni, hogy egy protestáns gyülekezet szolgáló tagja párhuzamosan úrvacsorázik és áldozik havi rendszerességgel – egyszer itt, egyszer ott. Ez nagy valószínűséggel úgy történik, hogy az adott pap nincs tisztában az elé járuló hívő felekezeti hátterével és a lelkipásztor sem annak katekézis-, illetve hitvallásellenes gyakorlatával, és az adott hívőben sem merülnek fel kétségek eljárása etikusságát illetően.
De olyanról is hallani, hogy lelkészi, illetve papi jóváhagyással folyik ez a „kétfelé sántikáló”, illegitim performansz. Ez különösen annak tükrében érthetetlen, hogy konfirmált református vagy evangélikus hívekről van szó, akik – elviekben – tisztában vannak a hit és az élet dolgában irányadónak számító történelmi hitvallásaik tartalmával. Márpedig a (református) Heidelbergi káté 80. kérdés-felelete „kárhozatos bálványimádásnak”, a (lutheránus) Schmalkaldeni cikkek (Második tétel: a mise) pedig „merő emberi kitalálásnak”, „szükségtelen dolognak”, „emberi tákolmánynak” nevezi a misét, amelyet „kárhoztatni” és „elvetni” szükséges.
A kérdés tehát jogos: járulhat-e szentáldozáshoz egy protestáns hívő? Lényeges, hogy a kérdés nem az, hogy egy protestáns hívő beülhet-e egy misére, részt vehet-e rajta, hiszen alkalmi jelleggel – például egy családi esemény vagy társadalmi-formális programok keretében – látógatóként megteheti. Még a konzervatívabb-evangéliumi protestáns felekezetek is úgy fogalmaznak, hogy „nem ajánlják” és „teológiailag nem támogatják” katolikus szertartások istentiszteleti vagy hitéleti célú látogatását.
Nos, érdemes először a feltett kérdésre válaszolni, majd a választ részletesebben indokolni. A válasz az, hogy nem, nem részesülhet egy protestáns hívő a szentáldozásban, két okból sem: a) a protestáns hívő nem felel meg a római katolikus egyház által támasztott, szentáldozással kapcsolatos követelményeknek; b) protestáns hívő nem érthet egyet a római katolikus egyház eucharisztiáról alkotott felfogásával, vagy ha egyetért, akkor nem is nevezhető protestánsnak (akkor sem, ha protestánsnak vallja magát, vagy formálisan egy protestáns gyülekezet „tagja”).
Nézzük meg most ezt a két indokot kicsit részletesebben. Először is, a római katolikus tanítás szerint bizonyos feltételeknek teljesülniük kell ahhoz, hogy valaki szentáldozáshoz járulhasson, vagyis hogy részesülhessen az eukharisztia szentségi jegyeiben:
I. Csak az járulhat szentáldozáshoz, aki katolikusnak van keresztelve (jóllehet a keresztséget a keresztyén felekezetek kölcsönösen elfogadják, amennyiben azt a Szentháromság – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – nevében végzik el), és már részesült az elsőáldozás szentségében.
II. Szentáldozás előtt nem lehet a hívő „halálos bűn” (súlyos bűn) állapotában. Ennek rendezése szentgyónással történik. Rendszeres gyónás szükséges (legalább évente, de ajánlott gyakrabban). Másképp fogalmazva: az egyénnek a „megszentelő kegyelem állapotában” kell lennie (lásd 1Kor 11,27–28). Ezt úgy veszíti el – akkor „nincs benne” –, ha halálos bűnt (peccatum mortale) követett el. Az, hogy mi halálos bűn, részben kontextusfüggő. Halálos bűnről van szó egy adott bűn esetében, ha a bűn tárgya valamilyen súlyos dolog, és azt valaki tudatosan, azaz a lelkiismeret szava ellen követi el – a helyzet ismeretében, azaz szándékosan –, illetve ha bűnéhez ragaszkodik, nem akar tőle elszakadni, permanens módon elköveti, sőt visszautasítja az adott bűn meggyónásának lehetőségét.
III. Azoknak, akik a szentáldozáshoz járulnak, hinniük kell a transzszubsztanciációban, vagyis abban, hogy az ostya (kovásztalan kenyér) Krisztus valódi testévé, a bor pedig Krisztus valódi vérévé változik a konszekráció – átváltoztatás – során, azaz el kell fogadniuk, hogy a jegyek „átlényegülnek” (transzszubsztanciáció). Tehát csak az „áldozhat”, aki azonosul az eukharisztiáról szóló római katolikus tanítással (legalábbis semmiképp sem tagadja azt).
IV. Áldozás előtt legalább egy órával sem ételt, sem italt nem szabad fogyasztani (kivéve tiszta vizet és gyógyszert). Ez a szabály a szentség iránti tiszteletet fejezi ki.
V. Lényeges továbbá, hogy az illető ne legyen kiközösítés (exkommunikáció) vagy más egyházi büntetés, illetve korlátozás hatálya alatt. Például rendezetlen házassági állapot esetén korlátozásra kerülhet sor.
Ezen követelményeknek egy nem római katolikus ember – például egy protestáns – nem felel meg, így nem is részesülhet a szentáldozásban.
Most nézzük meg a protestáns részről felmerülő aggályokat a szentáldozást illetően. Tömören fogalmazva a) a Szentírás és a reformátori hitvallások szerint az úrvacsora lelki táplálék, amely mélyíti, erősíti a Krisztussal való közösséget. A hívők hitben, úgymond, lelkileg „részesülnek Krisztus testében és vérében”. A lutheránusok szerint ugyan Krisztus fizikailag is jelen van a jegyek vétele során (reálprezencia), míg a reformátusok szerint „csak” spirituális értelemben (habár pneumatikus értelemben ez a jelenlét is valóságos), mindkét tradíció a lehető leghatározottabban elutasítja a transzszubsztanciációt, azaz az átlényegülésről szóló tant. b) A Szentírás és a reformátori hitvallások szerint az úrvacsora továbbá Krisztus engesztelő kereszthalálára, helyettes bűnhődésére, az ezáltal elnyert bűnbocsánatra és az új szövetség életbe lépésére való emlékezés, ezek ünneplése, hirdetése, valamint mindezekért való hálaadás (Mt 26,28; Lk 22,19; 1Kor 11,26). c) A Szentírás és a reformátori hitvallások szerint végül pedig az úrvacsora formálja, erősíti és elmélyíti a hívők egymással való közösségét és egységét, tehát nemcsak az egyén, hanem az egész gyülekezet javát szolgálja.
A római egyházban az „úrvacsora” célja egészen más. Amikor a pap a szentmise, azon belül is a konszekráció során elismétli Jézusnak az utolsó vacsorán elhangzó szavait, a római katolikus hit szerint a kenyér és a bor átváltozik Krisztus testévé és vérévé. Ezután a pap felmutatja az „átváltoztatott” szentostyát és kelyhet, majd azt mondja: „Íme hitünk szent titka.” Magától értetődően az áldozónak egyet kell értenie az e szavak mögött meghúzódó teológiával, a transzszubsztanciáció tantételével. Azzal, hogy a hívő a pap kezéből átveszi az ostyát, majd áment mond rá, erről tesz tanúságot. Egy meggyőződéses protestáns ezt nem fogja megtenni, mert ezzel azt fejezi ki, hogy egyetért a római egyház tanításával.
De az sem korrekt eljárás, ha ezt arra hivatkozva teszi, hogy – akármit is gondol a misén részt vevők túlnyomó többsége – ő csupán „protestáns módon” érti a szereztetési igéket, nevezetesen, hogy a jel – az ostya és a bor – csak felveszi a jelzett dolog nevét, tehát csak jelképes vagy sákramentumi értelemben Krisztus teste és vére, de nem úgy, hogy a jelkép átváltozik a jelzett dologgá, vagy szubsztanciálisan megszűnik ostya és bor lenni. Sőt kifejezetten inkorrekt a római katolikus egyházzal, a kenyeret és bort konszekráló „pappal” és a misén részt vevő katolikus hívekkel szemben, hogy „sutyiban”, protestáns értelmezés szerint veszi magához a jegyeket, ignorálva a szentáldozás római egyház által világosan artikulált követelményeit, miközben szavaival kifejezi, hogy osztozik a jelen levő katolikus közösség/gyülekezet hitében a szentáldozás lényegét illetőleg.
Másfelől miért is akarna egy protestáns szentáldozáshoz járulni, ha egyszer a) nem ért egyet azzal, hogy – szemben a hívek általános papságával – létezik az újszövetségi egyházban valamiféle különleges klerikus rend, az úgynevezett „áldozópapság”; b) nem ért egyet azzal, hogy ez a „papság” eucharisztia címszó alatt – aktualizálva Jézus Krisztus több mint kétezer évvel ezelőtti tökéletes golgotai áldozatát – ismétlődően „vértelen áldozatot” mutat be Istennek; c) tévesnek tartja az „úrvacsora” kiszolgáltatásának ezen módját és formáját, hiszen Krisztus explicit parancsával szemben a csak egy szín alatt kiszolgáltatott úrvacsora legfeljebb csak fél vagy csonka úrvacsorának tekinthető (ha egyáltalán van bármi köze az úrvacsorához).
Az, hogy miért terjedhet ez a – nemcsak a felekezeti, hanem az áthidalhatatlan teológiai-hitvallási szakadékokat minden további nélkül átlépni szándékozó – mentalitás, lényeges kérdés. Nyilvánvaló, hogy a tan- és egyházfegyelem hiánya szerepet játszik ebben, de ez inkább csak a hozzáállás következményét, mintsem a forrását érinti. Talán szerepet játszhat benne számos szabadkeresztyén protestáns formáció „nyitott” úrvacsorázási gyakorlata, vagyis hogy semmiféle követelményt nem támasztanak az úrvacsorához járulókkal szemben, még a gyülekezeti tagságot sem. Valószínűleg tagság mint olyan eleve nem is létezik köreikben, így aztán boldog-boldogtalan az Úr asztalához járulhat, függetlenül az illető teológiai álláspontjától, életvitelétől, sőt attól is, hogy egyáltalán megkeresztelt személyről van-e szó. Ez a „nyitottság” minden bizonnyal annak is köszönhető, hogy az igehirdetéshez hasonlóan egyfajta „evangelizációként” tekintenek az úrvacsorára, amely nézet bibliai alapon nyilvánvalóan téves. Mivel ez a mentalitás széles körben elterjedt protestáns körökben, a protestánsok közül egyesek úgy vélekedhetnek, hogy a római katolikus közösségek is ilyen módon gyakorolják a szentáldozást. Így aztán, ahogy nekik sem okoz gondot, ha anonim módon egy római katolikus úrvacsorázik köreikben, úgy a római katolikusoknak sem, ha ők teszik ezt náluk. Sőt még „keresztyéni” magyarázattal is alátámaszthatják gyakorlatukat, nevezetesen, hogy ők testesítik meg ekképpen azt a hőn áhított keresztyén egységet, amelynek létrejöttét az eltérő keresztyén felekezetek kicsinyes, dogmatikus képviselői meggátolják.
Akárhogy is, a Szentíráshoz és a reformáció hitvallásos örökségéhez – a reformátori teológiához – ragaszkodó protestáns hívők nem fognak szentáldozáshoz járulni, mégpedig azért nem, mert határozottan szemben állnak a római felekezetnek az úrvacsoráról (és a hit fundamentumairól) alkotott felfogásával.
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Áldás, Békesség!
Kedves Tamás!
Örülök, hogy e fontos, és a mindennapi gyülekezeti, hívő élettel foglalkozó témát választottál.
Ha megengeded, mint a másodévet maga mögött tudó református teológushallgató, néhány szóban reflektálnék az írásodra.
Érdekes volt figyelni, hogy milyen hosszan írsz a római katolikus áldozási gyakorlatról.
Személy szerint én azt tapasztalom a saját környezetemben, hogy az emberek ilyen mélységben nem ismerik a két úrvacsora tan közötti különbséget, mint ahogy azt te megemlíted ebben az írásban. Az emberek nem tudják, hogy mi a tartalmi különbség a kettő között, mert lehet, hogy a kátét egyszer elolvassák és megtanulják az emberek, de utána azt nagyon hamar elfelejtik, mert nem az lesz a tevékenység, amivel foglalkoznak a mindennapokban. Ráadásul ma már nincsenek az úrvacsoráról szóló prédikációk a sákramentum előtt, ezért meg kevesebbet tudnak arról, hogy miről is szól valójában. Amennyire én látom, az emberekben az marad meg, hogy ez fontos, hogy mindenki csinálja, és ezért nem maradhatok ki belőle én sem – gondolja magában a hívő. Ha pedig az ember házastársa katolikus, akkor ahhoz a felekezethez járnak sokszor mindketten, amelyiknek a lelkésze/papja szimpatikus, vagy amelyik közeg szimpatikusabb, és hamar túl teszik rajta magukat, hogy vannak ezek a mély tartalmi különbségek, mert hogy; „én már református lettem, mert oda járok“, pedig lehet nem is konfirmált, meg ilyenek. Tehát én azt látom, hogy emberi és érzelmi tényezők vezetnek el oda valakit, hogy átlépje a felekezetek hitvallásának rendjét.
Ezért azt gondolom, hogy el kéne mélyíteni a hit mögötti tartalmat a gyülekezetekben református részről.
Kedves Péter!
Köszönöm a reakciót!
Ez minden bizonnyal így van, az esetek túlnyomó többségében (a cikkre érkezett reakciókból ítélve elég gyakori jelenségről lehet szó, gyakoribbról, mint ahogy azt a cikk megírása előtt gondoltam). Az okoknak ezt a részét nagyon érzékletesen írod le. Ugyanakkor én tudok olyanról is, hogy az adott személy tisztában van a különbségekkel – tehát megvan a kellő kognitív tudása -, csak egyszerűen nem érdekli. Úgy van vele, hogy akármit is mondanak a hitvallások, ez valami régi konfliktus, nem kell vele törődni. Több olyan visszajelzés is jött egyébként (lelkipásztorok részéről), hogy “ma már nem a hitviták” korát éljük. A nagy kérdés az, hogy ez mit jelent e kérdés kapcsán? Mi a konklúzió? Értem, hogy nincsenek keresztyenek közötti vallásháborúk (helyesen), de azt nem, hogy a dogmatikai ellentétek mikor szűntek meg? Vannak normatív hitvallásaink, amelyek egyértelműen fogalmaznak a kérdésében. Sem egy lelkipásztor, sem egy konfirmalt gyülekezeti tag nincs felhatalmazva arra, hogy ezekkel ellentétes tartalmat hirdessen, de arra sem, hogy azt mondja, mindez nem fontos.
Egyébként ez bármilyen szervezet, egyesület stb. esetében így van, tehát egy közhely. Aki csatlakozni szeretne, aki tag szeretne lenni, annak el kell fogadnia az SZMSZ-t, a házirendet vagy az alapító okiratban szereplő pontokat. Senki sincs arra kötelezve erőszakkal, hogy egy adott felekezet tagja legyen. De ha az, milyen alapon mondja, hogy az annak alapját képező normatív doktrinalis tartalom “nem fontos”?
Nekem úgy tűnik, hogy sokan úgy vannak vele, hogy az egyház nem a közös hitvallás körül jön létre (amit rögzítenek a Szentírás alapján a hitvallasaink), hanem egyszerűen beleszülettek egy intézménybe, amely független a doktrinalis alapozásától. A megoldás nyilván az, hogy módszeresen tanítani és magyarázni kell hitvallasaink tartalmát – ahogy azt te is írod.
Kedves Tamás!
Ön egy nagyon aktuális témát hozott elénk, és egyben ez én személyes problémámat is kivetítette. Reformátusnak kereszteltek, és 14 éves koromig aktívan gyakoroltam a hitem. Sajnos a kamaszkor alatt eltávolodtam a hit gyakorlásától és Istentől is. Később megnősültem, és a feleségem katolikus és gyermekeink is annak lettek keresztelve. Az egész család járt szentmisére és idővel én is csatlakoztam, mert nem szerettem volna külön úton járni. A mai napig nagyon idegen számomra sok minden a liturgiában. Annak ellenére hogy nagyon sokat tanultam ebben a katolikus közösségben, már egy ideje foglalkoztat a gondolat, hogy rossz döntést hoztam. Néha bűntudatom is van és nem tudom hogyan tovább. Köszönöm hogy gondolatait megfogalmazta és leírta
Mivel nekem egyik barátom is hivő katolikus volt és családom egy része is, ezért én gyakrabban jártam velük katolikus szentmisén, mint más evangélikus, azonban nekem soha eszembe nem jutott, hogy odajáruljak az oltárhoz áldozásra, sőt katolikus barátom eljött velem Luther-konferenciára és a záróistentiszteleten ő sem jött ki úrvacsorázni. Lehet, hogy furcsa, de én a misén abban sem követtem a katolikus híveket, mikor Úrfelmutatásnál letérdeltek, noha mi evangélikus az úrvacsora vételnél térdelni szoktunk, néha emiatt egy kicsit furcsán is néztek rám a katolikus hívek. Én ekkor már túl voltam a konfirmáción és természetesnek vettem, hogy én az ismert protestáns álláspont miatt nem vehetek részt és nem is tartanám illőnek a katolikus áldozási szertartáson, sőt én még a közös evangélikus-református úrvacsorában sem vettem részt bár itt nálunk Pápán a reformáció ünnepén évente van közös református-evangélikus istentisztelet itt azonban ekkor nincs közös úrvacsora, a közeli Győrben tavaly voltam ilyen istentiszteleten, de ott meg közeli autóba ülésem miatt nem vettem részt a közös úrvacsorában, noha a két egyház nem látja akadályát a közös úrvacsorához járulást. A katolikus egyháznak az is a problémája a protestáns úrvacsorával, hogy mivel nincs érvényes papság nincs aki érvényesen „bemutassa” az úrvacsorát, a protestantizmus sszerint ilyen áldozópapságra viszont nincs szükség, mivel Krisztus áldozata egyszeri és örökérvényű, ezért nincs szükség annak vér nélküli megismétlésére sem. A cikk nagyon jó, ezzel teljesen egyetértek.
Most olvasom John Henry Newmant a pápa egyházdoktorrá nyilvánitja és áttérése napján van az emléknapja ez is sok mindent elárul milyen ambivalens Róma hozzáállása a protestantizmushoz. Newman 44 éves koráig anglikán lelkész volt, az Oxford-mozgalommal próbálta összehozni az anglikán és a katolikus egyházat a végén azonban áttért a katolikus vallásra. Nincs ebben semmi, de nem ilyen embereket kellene most példaképpé avatni az állítólagos új szelek nevében. Ebből tudjuk, hogy céljuk továbbra is a rekatolizáció, egyébként amúgy is eléggé jellemzó Rómára ez a kétarcúság ez különösen Ferenc pápa idején teljesedett ki, ahogy mondják Róma nem változik, legalább Benedek idején a nem nem volt, az igen meg igen. Hol vannak már azok az idők, mikor a protestánsok egy emberként tiltakoztak pl. Jan Sarkander cseh ellenreformátor szentté avatásakor, mondván erőszakosan terjesztette a katolikus hitet és sérti a protestánsok érzékenységét.
Csak egy apróság: a „gyülekezeti tagság” nem bibliai kategória, a „tagság mint olyan eleve nem is létezik” az ÚSZ-ben. Aki hisz az evangéliumban, az az Egyháznak, Krisztus Teste egészének a része. A μέλος jelentése nem modern adminisztratív értelemben vett „tag”, hanem „testrész” értelemben (pl. Róm12:4-5, Ef5:30, stb.).
Kedves Bence!
Átgondolásra javaslom a kijelentésed. Ha lesz időd, olvasd el ezt a cikket: https://www.samstorms.org/all-articles/post/article-10-things-you-should-know-about-church-membership.
Szilárd bibliai alapjai vannak a regisztrálható gyülekezeti tagságnak – értsd: Krisztus látható egyházához való tartozásnak.
Üdvözlettel,
Tamás
Az oldalunkon is megjelent egy interjú (egy református lelkipásztorral) a témában, ezt is nézd meg, ha lesz időd és kedved: https://www.evangelikalcsoport.hu/2022/10/29/interju-beszelgetes-az-egeszseges-gyulekezeti-tag-ismerveirol/
Üdv,
Tamás
Kedves Tamás! Elolvastam a cikket. Ez egy olyan extrapoláló írás, mint amikor a katolikusok a Mt 16,18-19-be beleolvassák a pápai primátust, a Gal 1,18-ba az ad limina látogatást vagy az 1Kor 3,15-be a purgatóriumot. Mi így csináljuk, tehát anno is így kellett, hogy csinálják (lásd még: anakronizmus). Az összes hivatkozott igehely sokkal természetesebben értelmezhető adminisztratív gyülekezeti tagság feltételezése nélkül. A szerző beleolvassa a Bibliába a saját gyakorlatát: vagy azért mert nem tudja elképzelni, hogy létezett az Egyház anélkül is vagy mert igei alapot próbál kreálni a saját szokásának. Ezt úgy hívjuk, hogy eisegesis.
Kedves Bence!
Elfogadom a véleményed, de nem értek egyet. Szerintem ezek megalapozott érvek, teljességgel biblikusak és valójában az evangéliumi-hitvallásos lutheránus és református (de igazából baptista stb.) egyházi közösségek a mai napig így vélekednek a témáról. Szerintem az MRE egyházi törvényei is elég jól leképezik ezt a biblikus tanítást. Sőt, ha ezt nem vesszük komolyan, a gyülekezet lelki-szellemi auktoritása, a felvigyázói szerepkör is kiüresedik, a presbiterség-presbiteri szerep puszta adminisztratív vagy „tedd ide-tedd oda” funkcióvá silányodik, a gyülekezet integritása sérül, és a gyülekezetnek az egyén megszentelődését elősegítő szerepe is elvész. Átjáróház lesz a gyülekezeti közösség, amit meg lehet ideologizálni persze szép lózungokkal (úgy, hogy csak Krisztus lelki testét tekintjük mérvadónak, megfeledkezve arról, hogy annak van materiális kifejeződése). A helyedben kicsit utána néznék az egyház- és teológiatörténeti érveknek is, különösen az úrvacsora jellegét és funkcióját – az egyházfegyelemben betöltött szerepét – illetően (pl. a Didakhétól kezdve, eljutva a reformátori úrvacsora-gyakorlatig). Érdekes, hogy az eisegesist szóba hozod – szerintem a széthulló Németországi Protestáns Egyház háza táján kellene ezt a vádat felemlegetni (sajnos nem nagyon olvastam az MEE részéről az ezen egyháztest tévtanításait illető kritikákat, míg a konzervatívabb vonal esetében különös pavlovi reflexek jelennek meg századmásodpercek alatt).