Lelkipásztor vagy pap / laikus vagy klerikus – válasz egy római katolikusnak

Először is szeretném hangsúlyozni, hogy konzervatív-evangéliumi protestánsként nem tagadjuk – még ha a római katolicizmussal mint teológiai felépítménnyel nem is értünk egyet, sőt azt több ponton kifejezetten a bibliai tanúságtétellel ellenkezőnek tartjuk –, hogy vannak elkötelezett szellemben szolgáló, a „papi”, szerzetesi, sőt az azokhoz kapcsolódó cölibátusra vonatkozó fogadalmukhoz hűséges, evangéliumi lelkületű, gyümölcstermő életet folytató, Isten teremtettségi rendjét hirdető és igehirdetéseikben az örömhírt felvillantó, jóakaratú, jámbor klerikusok a római egyházban is. Protestánsként azonban úgy véljük, hogy ez nem annak a rendszernek a sajátossága, amelyben szolgálnak. A Szentháromság Isten kegyelmének köszönhető, hogy még roncsolódott tanbéli szövet mellett is támaszt magának az Úr követőket, tanítványokat és szolgálókat.

Szeretném leszögezni azt is, hogy protestáns lelkészként nem kedvtelésből foglalkozom kritikai szemszögből a római katolikus tanítással, hiszen elsősorban arról szeretek beszélni, amiben magam is hiszek, amit igaznak tartok, és aminek a hirdetésére elhívást kaptam, hanem – épp a protestantizmust római katolikus oldalról támadó kijelentésekre történő reakcióként –, úgymond, rákényszerülök. Szabadságunkban áll protestáns teológusként-lelkészként védekezni a protestantizmust illető igaztalan vádakkal, támadásokkal szemben (és itt nem a római egyház oldaláról érkező méltányos, körültekintő kritikákra gondolok, ugyanis ilyenek is vannak).

Portálunk követői figyelemmel kísérhették a polémiát (itt, itt és itt), amelyet Simon Gábor tridentista római katolikus pappal, valamint az Invocabo nomen Domini című internetes oldal hasonló teológiai beállítottságú szerzőjével folytattunk. Ennek eredője Simon Gábor Ha protestáns vagy, veszélyben az üdvösséged című YouTube-videója volt, ezt követték pró és kontra írások, kommentek és újabb videók. Mivel szeretnénk teljesíteni az apostol utasítását, hogy ne folytassunk haszontalan szóharcot a hallgatók romlására (2Tim 2,14), a teológiai vitát szeretnénk lassan berekeszteni. Eddig azért folytattuk, mert úgy véltük, a hallgatók épülését szolgálja, hogy megerősödjenek protestáns identitásukban, és adekvát válaszokat tudjanak adni a kérdőre vonó, néha egészen bárgyú, rosszindulatú szurkálódásokra.

Most – reménység szerint a polémia időleges lezárásaként – azon kritikákra, illetve (le)minősítésekre szeretnénk reagálni, amelyekkel a katolikus oldal a protestáns lelkészi tisztet/tisztséget illette. Az állítás az, hogy a protestáns lelkészek (és itt nem különféle independens, szabadegyházi vagy testvérgyülekezetekhez kapcsolódó, illetve kvéker gyülekezeti rendszerek laikus igehirdetőire utalnak, hanem a történelmi felekezetek teológiai képesítéssel rendelkező, egyházi jóváhagyással és törvényesen beiktatott lelkipásztoraira) valójában egyszerű laikusok, akik – ugyanúgy, mint a római katolikus hívő nép – „ontológiailag” a klérus, azaz a papság alatt helyezkednek el. Tulajdonképpen „civilek”, akik prédikálgatnak, és téves módon eukharisztiát imitálnak, liturgiát mímelnek.

Simon Gábor tulajdon szavait parafrazeálva így fest a katolikusok szerint a dolog: a protestánsoknál nincs liturgia, hiszen nincs papi személy sem, mivel a protestáns lelkipásztorok esetében hiányzik az apostoli jogfolytonosság – nincs is rá lehetőség, hiszen a protestánsoknak nincsenek felszentelt püspökeik (a protestáns közösségekben előforduló püspök címe pusztán egyházkormányzati jellegű). A protestánsoknál csak lelkészek vannak, akik ugyanolyan emberek, mint bárki más, azaz laikusok, tehát megbízásukat nem felülről, csupán a hívő néptől kapják. Semmi olyat nem tehetnek, amit egy átlagos hívő ne tehetne meg. A protestáns közösségeknek nincs a szó valódi értelmében liturgiájuk. Akkor sem, ha például egy tradicionalista lutheránus közösséget nézünk, ahol megtartják a miseruhákat, a püspöksüveget, és a miséhez hasonló szertatásokat végeznek, stb. Ez olyan dolog, mintha valaki ellopná a Parlamentből a Szent Koronát, és a fejére tenné, azt képzelve, hogy ő a magyar király, udvartartást hozna létre, és törvénykezne. Az ilyen ember a Lipótmezőre való. Ehhez hasonló a felszentelt pap és a lelkész közötti különbség – summázza mondandóját Simon Gábor A pápizmus valódi arca című videósorozatának 2. részében.

Válaszként nézzük meg, hogyan magyarázzák a hitvalló protestánsok az úgynevezett apostoli jogfolytonosságot, majd azt, hogy hogyan gondolkodnak az egyházban lévő lelkészi tisztségről, végül mindezek tükrében tekintsük át, hogyan vélekednek a római katolikus „papi” szerepkörről.

*

Először is, hogyan magyarázzuk az apostoli jogfolytonosságot (szukcessziót)? Kálvin részletesen kifejti álláspontját az Institutio 4. könyvének 2. fejezetében (1–12). Itt kifejezetten azzal foglalkozik, hogy a római egyház jogfolytonossági igénye miért nem tekinthető elegendőnek az egyház hitelességéhez, illetve miért a tiszta (biblikus) tanítás és a sákramentumok helyes kiszolgálása a valódi egyház ismérve. Kálvin szerint tehát az apostoli szukcesszió nem a püspökök megszakítatlan láncolatán keresztül, kézrátétellel továbbadott hivatali tekintélyben áll, hanem az apostolok tanításának, az evangélium üzenetének hűséges továbbadásában. A hangsúly nem a személyi vagy intézményi folytonosságon, hanem a tanítás folytonosságán van. Kálvin hangsúlyozza: az apostoli hagyomány folytonosságáról és nem az apostoli tiszt, tekintély vagy rend folytonosságáról van szó.

Ezt írja: „Ami pedig az egyházkormányzást illeti, annál képtelenebb dolog nincs is, mint a tanítást mellőzve személyekhez kötni az utódlást. Mi sem esett távolabb a szent tanítóktól, akiket csalárdul akarnak ránk tukmálni, mint az a gondolat, hogy az egyház csak ott létezhet, ahol mintegy örökösödési jog alapján követi egyik püspök a másikat. […] Így háborgatnak ma minket Róma hívei, a kérdésben járatlanokat pedig az egyház névvel rémisztgetik, miközben éppen ők Krisztus legfőbb ellenségei. Akármennyit erősködnek tehát a templommal, a papsággal és minden egyéb efféle álcákkal, ennek az üres ragyogásnak, amellyel az együgyűbbek szemét elkápráztatják, minket legkevésbé sem szabad megtévesztenie, hogy egyháznak fogadjuk el azt, ahol Isten igéje nincs jelen tisztán. […] Az egyház ugyanis nem emberi ítéleteken s nem a papságon épül fel, hanem az apostolok és a próféták tanításán – mondja Pál.” (3–4.) (Aki részletesebben el kíván merülni a témában, annak Szabados Ádám írását ajánljuk.)

*

Most nézzük meg, hogyan vélekednek a hitvalló protestánsok a Krisztus újszövetségi egyházában lévő vezetői tisztségekről. Nos, a reformátori teológiát képviselő egyházakban is vannak egyházi szolgák – mai szóval „vezetők” vagy tisztségviselők –, ők képviselik és tartják fenn az egyházi rendet. A Második helvét hitvallás XVIII. fejezete alapján, az egyes artikulusokat követve foglaljuk össze röviden az ezzel kapcsolatos tanítást: Isten szolgákat használ fel az egyház megszervezésére. Az egyházi szolgák valóban Isten szolgái, akik által Isten az emberek üdvösségét munkálja. Ezért az egyházi szolgálatot nem szabad megvetni. Isten a szolgái által külsőképpen tanítja népét igéjével, de elsőrenden a Szentlélek által indítja fel választottai szívét a hitre. Nem szabad megfeledkezni mindeközben arról, hogy Krisztus a tanítómester, a világ legtökéletesebb Tanítója, a szolgákon keresztül tehát maga Krisztus tanítja és kormányozza az egyházat.

Az Újszövetség szolgái apostolok, próféták, evangélisták, püspökök, presbiterek, pásztorok és tanítók. E tisztségek között voltak egy adott korra szóló, ideiglenes szolgálatok, és vannak a jelenkori egyházban ugyanúgy érvényes tisztségek. Így az egyház szolgáit ma is nevezhetjük püspököknek, presbitereknek, pásztoroknak és tanítóknak. A pápizmus által kitalált egyéb egyházi rendek – úgymint bíborosok, pátriárkák, érsekek, segédpüspökök, metropoliták, főesperesek, prépostok, perjelek, szerpapok, alszerpapok, oltárszolgák stb. – protestáns szempontból nem biblikus megalapozottságú tisztségek. Ez igaz a szerzetességre is: szerzetességet, szerzetesi rendeket sem Krisztus, sem az apostolok nem rendeltek el. (A hitvallás úgy fogalmaz, hogy ezek semmit nem használnak Krisztus egyházának, sőt egyenesen veszedelmesek.)

Az egyházi szolgákat el kell hívni, törvényes egyházi választással meg kell választani és nyilvános istentisztelet keretében kézrátétellel be kell iktatni, tehát senki sem bitorolhatja az egyházi szolga hivatalát, senki sem ragadhatja magához önkényesen. Az önjelölt bibliatanítók, „lelkészek”, „püspökök”, gyülekezetvetők nem tekinthetők legitim egyházi szolgának. Nyilvánvalóan nem szabad akárkit megválasztani, a tisztségre alkalmas emberekre van szükség (képzettnek – legyen értékelhető teológiai stúdium mögöttük –, bölcsnek, mértékletesnek, erényesnek stb. kell lenniük). Ami fontos itt, az az, hogy az egyházi szolgáló ne csak belső elhívással rendelkezzen, hanem az azt megerősítő külső elhívással is, tehát hogy az adott egyház/gyülekezet a saját törvényei szerinti eljárás keretében felismerje, elismerje, jóváhagyja és szentesítse az adott személy szolgálatra történő kiválasztását, beiktatását és kirendelését.

A hívők egyetemes papsága miatt ugyan nem nevezzük és nem is tekintjük az egyházi szolgákat „papnak”, de az egyházi szolgálatokat nem szabad eltörölni vagy megvetni. Az egyházi szolgák (lelkipásztorok, biblikus néven püspökök-presbiterek) Isten titkainak sáfárai: hirdetik Krisztus evangéliumát, és kiszolgáltatják a sákramentumokat. Habár az igazi hatalom az Úré az egyházban, de a szolgáknak van hivatali és szolgálati hatalma. Ez kormányzati hatalom, de mindent úgy kell tenniük, ahogy azt igéjében az Úr előírta. A törvényesen elhívott szolgák – miként a Második helvét hitvallás fogalmaz – megkapja és gyakorolja is a kulcsokat, azaz a kulcsok hatalmát, amikor az evangéliumot hirdeti, vagyis tanítja, buzdítja, vigasztalja és feddi, a fegyelemben pedig megtartja a gondjaira bízott népet. Így nyitják meg a mennyek országát az engedelmeseknek, és így zárják be az engedetlenek előtt.

Az egyházi szolgák feladata: Krisztus evangéliumának tanítása és a sákramentumok törvényes kiszolgálása; összegyűjteni a szent közösséget, a körükben hirdetni Isten igéjét, az egész tanítást alkalmazni az egyház helyzetére és építeni a hívőket; tanítani a tudatlanokat, megszentelődésre ösztönözni őket; vigasztalni az erőtleneket, erősíteni a kicsinyhitűeket, megdorgálni a vétkezőket, jó útra téríteni a tévelygőket stb.; a sákramentumok vételére egészséges tanítással felkészíteni mindenkit, megtartani a hívőket szent egységben; tanítani a hit alapjait a tudatlanoknak, a gyülekezet elé vinni a szegények szükségeit, meglátogatni a betegeket és azokat, akiket különféle kísértések gyötörnek; nyilvános imádkozásokat tartani, szükség idején könyörgéseket böjttel egybekötve.

A szolgák – lelkipásztorok stb. – arra buzdítják a híveket, hogy imádságban, őszintén, a lehető legszemélyesebb módon vallják meg bűneiket a Szentháromság Istennek. Ezt közösségi bűnvallás formájában is gyakorolják az istentiszteleteken, különösen úrvacsoravétel előtt, hirdetvén a bűnök bocsánatát mindazok számára, akik hitüket Krisztusba és az ő helyettesítő áldozatába vetik. Külön ki kell emelni, hogy a szolgák kötelességei közé tartozik – figyelembe véve az adott kort és az adott közösség állapotát – az egyházfegyelem gyakorlása, és ennek része szélsőséges esetekben a kiközösítés is.

Végül pedig lényeges, hogy a Szentírás tanításával összhangban Isten egyházában legitim módon teljes idejű szolgálók is munkálkodnak, akik szolgálatukból élnek, és ezt nem lehet elvetni és semmiképp nem lehet kárhoztatni (ahogy az egykori anabaptisták tették). Hitünk szerint ez a tiszta, biblikus tanítás a lelkipásztorsággal, presbiterséggel-püspökséggel kapcsolatosan.

Mindezek után fontos hangsúlyozni, hogy az újszövetségi egyházban nincs külön papi rend, mert Jézus Krisztus egyszeri és tökéletes főpapi szolgálata minden hívő számára közvetlen „hozzáférést” biztosít Istenhez. Tudjuk, hogy az Ószövetségben a lévitai papság szükséges volt, mert a bűn még nem volt véglegesen rendezve, ezért közvetítőre volt szükség Isten és az ember között. Az Újszövetség szerint azonban Jézus Krisztus a Melkisédek rendje szerinti örök főpap, aki egyszeri, tökéletes áldozatával véglegesen eltörölte a bűnt. Ne feledjük, hogy Krisztus halálakor a templom kárpitja kettéhasadt – ez jelzi, hogy minden egyes hívő keresztyén szabadon mehet Isten jelenlétébe, tehát nincs szükség többé földi papokra közvetítőként. Ezért kijelenthetjük, hogy Krisztus örök főpapsága felülír minden földi papságot.

A perdöntő bibliai referencia a protestánsok számára igazából a Zsidókhoz írt levélnek a szavai, azok közül is a 10. fejezet 11–18. versei. Itt a következőket olvassuk: „Minden pap naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni. Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, […] egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket. […] Ahol pedig bűnbocsánat van, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat.”

Kálvin János írja a szakasz kapcsán: „…röviden figyelmeztetnünk kell az olvasókat, hogy ez a szakasz éppúgy cáfolja a pápistáknak a miseáldozatra vonatkozó koholmányát, mint amennyire bizonyítja a törvény alatti áldozatok eltörlését. Ők azt állítják a miséjükről, hogy áldozat az élők és holtak bűneinek kiengesztelésére. Az apostol pedig azt mondja, hogy áldozatnak már nincs helye, amióta beteljesedett Jeremiás jövendölése. Azzal próbálnak kibúvót keresni, hogy nem új vagy más áldozat az Krisztus áldozatához képest, hanem ugyanaz. De ezzel szemben az apostol hangsúlyozza, hogy azt nem szabad megismételni, s kijelenti, hogy Krisztus egyetlen áldozata egyszer és mindenkorra elvégzett áldozat. Vegyük hozzá, hogy több ízben egyedül Krisztusnak követeli a papi tisztséget, aminthogy más senki sem alkalmas arra, csak ő maga. – Másik kibúvójuk a pápistáknak az, amikor áldozásukat vér nélkülinek nevezik. Ámde az apostol azt bizonyítja, hogy az áldozathoz kivétel nélkül halálra van szükség. A pápisták azzal is kibúvót keresnek, hogy amikor ellenvetésül azt hozzák fel, hogy a mise a Krisztus által véghez vitt egyetlenegy áldozat alkalmazása. Márpedig az apostol ezzel szemben azt tanítja: Krisztus halála azért törölte a törvény alatti áldozatokat, mert azok a bűnökre emlékeztettek. Ebből kitűnik, hogy az alkalmazásnak az a neme, amelyet elképzelnek magukban, szintén megszűnt. Egyszóval, bárhogyan és bármerre forduljanak is a pápisták, sohasem találhatnak kibúvót, mert az apostolnak ez a fejtegetése nyilvánvalóvá teszi, hogy az ő miséjük csak úgy hemzseg a többrendbeli szentségtöréstől. Mert először is: az apostol bizonysága szerint egyedül Krisztus volt alkalmas arra, hogy magát feláldozza; a misében másnak a keze végzi az áldozást. Másodszor: az apostol azt állítja, hogy Krisztus áldozata nemcsak az egyetlen volt, hanem egyszer s mindenkorra szóló is, úgyhogy azt megismételni: bűn; a misében, jóllehet azt fecsegik, hogy ez ugyanaz az áldozat, mégis világos, hogy mindennap megismétlődik, s ezt maguk is beismerik. Harmadszor: az apostol semmiféle áldozatot el nem ismer vér és halál nélkül; ők tehát hiába okvetetlenkednek, mert az az áldozás, amelyet ők végeznek, vér nélküli. Negyedszer: amikor a bűnbocsánat megnyeréséről van szó, az apostol azt parancsolja, hogy meneküljünk ahhoz az egyetlenegy áldozathoz, amelyet Krisztus a kereszten vitt véghez; s ezzel az ismertetőjeggyel különböztet meg minket az atyáktól, hogy az állandó áldozati szertartás Krisztus eljövetelével elavult. A pápisták ahhoz, hogy Krisztus halála hathatós legyen számunkra, az áldozás útján mindennap megismétlődő alkalmazást kívánnak, úgyhogy a keresztyének csak a külső jelképben különböznének a zsidóktól.” (Kálvin János: A Zsidókhoz írt levél magyarázata. Kálvin Kiadó, Budapest, 2010. 174–175. o.)

Röviden visszatérve a hívők egyetemes papságára: protestánsként, összhangban az Újszövetség tanításával azt valljuk, hogy minden Krisztusban hívő személy az úgynevezett királyi papság része (ahogy arról az 1Pt 2,9 tanít), vagyis Krisztus által minden keresztyénnek közvetlen kapcsolata van Istennel. A hívők egyetemes papságáról szóló tanítást szépen kifejti a Második helvét hitvallás XVIII. fejezetének 12. artikulusa (Az anyaszentegyház szolgáiról, rendeltetésükről és kötelességeikről). A hitvallás így fogalmaz: „Való igaz, hogy Krisztus apostolai minden Krisztusban hívőt papnak neveznek, de nem a szolgálatra való tekintettel, hanem azért, mert miután a hívők mindnyájan királyokká és papokká tétettek Krisztus által, képesek vagyunk lelki áldozatot felajánlani Istennek (2Móz 19,6; 1Pt 2,9; Jel 1,6). Tehát teljességgel más és más a papság és az egyházi szolgálat. Az előbbi ugyanis […] minden keresztyén emberre nézve közös, az utóbbi viszont nem. Ám azzal, hogy a pápista papságot kiutasítottuk az egyházból, egyáltalán nem töröltük el az egyházi szolgálatot.”

Ebből kifolyólag nincs, nem létezik hierarchikus, a laikus hívektől elkülöníthető papi osztály, mint ahogy az Ószövetségben volt, vagy ahogy jelenleg a katolikus egyházban van. Habár a pásztorok (presbiterek és püspökök) tanítói-vezetői szerepet töltenek be, nem „közvetítik” Isten kegyelmét vagy bocsánatát, mint ahogy azt a katolikus papok (tévesen) állítják magukról. Ezért a reformátorok „emberi hagyománynak” tartották a katolikus papság intézményét, amely szembemegy az újszövetségi tanítással, és valójában csak az intézményes hatalom fenntartását szolgálja. Továbbá a reformátorok úgy vélték, hogy a római egyház központosított vezetése elidegenítheti a hívőket a személyes hitgyakorlattól, és a klérustól való túlzott függőséghez vezethet.

Luther Márton így ír a kérdésről – az egyetemes papságról és az egyházi szolgálatokról: „Kisütötték, hogy pápa, püspök, pap és kolostori népség: papi rend; fejedelmek, urak, kézművesek és földművelők: világi rend. Hát ez ügyes egy koholmány és szemfényvesztés, de azért ne fájjon tőle a fejünk, mégpedig a következő oknál fogva. Valójában minden keresztény a papi rend tagja, és közöttük nincs is más különbség, csakis a hivatal dolgában, amint Pál mondja, hogy mi mindannyian egy test vagyunk, de minden egyes tagnak megvan a maga külön munkája, hogy azzal szolgálja a többit (1Kor 12,12–27); ez pedig onnét van, hogy minekünk egy keresztségünk, egy evangéliumunk, egy hitünk van (Ef 4,5), és hogy egyenlőképpen keresztények vagyunk, mert keresztség, evangélium és hit, egyedül ezek avatnak papokká és keresztény néppé. Ellenben az, hogy a pápa vagy püspök felken, tonzúrát csinál, felavat, felszentel, másképp ruházkodik, mint a köznép, ez valakit képmutatóvá vagy faszentté tehet ugyan, de sohasem tesz kereszténnyé vagy lelki emberré. Eszerint hát mi mindnyájan a keresztség által avattatunk papokká, mint Szent Péter mondja: »Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok« (1Pt 2,9); és a Jelenések könyve: »Te minket véred által papokká és királyokká tettél.« (Jel 5,9–10)” (Luther Márton: A német nemzet keresztény nemességéhez. in: Luther válogatott művei 2., Luther Kiadó, Budapest, 2017. 159. o.)

„Ezután legutolsó erősségükbe kapaszkodnak, tudniillik hogy Krisztus a maga vacsorájánál azt mondta: »Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre« (1Kor 11,24–25). Erre ők azt mondják: »Lássátok, ezzel Krisztus őket papokká szentelte.« Ez alapon többek közt kisütötték, hogy a szentség két szín alatt csakis a papoknak adandó. (…) De hát ki állította a régi atyák közül, hogy e szavakkal a papszentelés rendeltetett el? Honnan ez az új felfogás? E felfogással ugyanis azt akarják, hogy az engesztelhetetlen viszálykodás magva fennmaradjon, melynél fogva a papok és laikusok között nagyobb a különbség, mint az ég és föld között, a keresztség, a kegyelem hihetetlen szégyenére és az evangéliumi gyülekezet megzavarására. És ismét a papok utálatos zsarnoksága a laikusokkal szemben, minélfogva ők a külső, a kézmegkenés, a megnyírás és a ruházat alapján magukat a többi Szentlélektől felkent keresztényeknél nemcsak különbeknek és jobbaknak tartják, hanem csaknem olybá veszik őket, mint hitvány kutyákat, akik arra sem érdemesek, hogy az egyházban velük egyszerre említtessenek. Innét van, hogy nem restellnek mindent, amit csak akarnak, parancsolni, rajtuk erőszakoskodni, őket fenyegetni, kényszeríteni és elnyomni. Szóval a felszentelés szentsége finom csel volt, és még most is az: minden, az egyházban eddig elkövetett és ezután elkövetendő szörnyű dolog állandósítására. Itt véget ért a keresztény testvériség, itt a pásztorokból farkasok, a szolgákból zsarnokok, az egyháziakból világiak lettek. Ha kénytelenek lennének megengedni, hogy mi mind, akik csak megkeresztelkedtünk, hasonlóképpen papok vagyunk, aminthogy valóban azok is vagyunk; és hogy rájuk, természetesen a mi beleegyezésünkkel, csupán az igehirdető hivatal van bízva: akkor egyszersmind tudnák azt is, hogy nem lehet több joguk és hatalmuk felettünk, csakis amennyivel mi magunk saját jószántunkból őket felruházzuk. Meg van írva: »Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok.« (1Pt 2,9) Azért mi mind papok vagyunk, akik keresztények vagyunk. Akiket pedig mi papoknak nevezünk, azok szolgák, arra kiválasztva általunk, hogy a mi nevünkben intézzenek mindent. És a papság (sacerdotium) semmi más, mint szolgálat (ministerium). Hasonlót mond Pál: »Úgy tekintsen minket minden ember, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait.« (1Kor 4,1) Ebből következik, hogy az, aki Isten igéjét nem hirdeti, noha erre őt a keresztény egyház meghívta, nem pap; és a felszentelés szentsége semmi más nem lehet, mint olyan szokás, melynél fogva az egyházban igehirdetőt választunk…”. (Luther Márton: Az egyház babiloni fogsága. in: Luther válogatott művei 2., Luther Kiadó, Budapest, 2017. 325-326. o.)

Itt ki kell röviden kitérnünk arra a nézetre is, miszerint a papok a szentségek által kegyelmet közvetítenek, és már csak emiatt is egy különleges rend tagjai volnának, magasabb rendű, különleges isteni ajándékkal rendelkező csoportnak tekinthetők. Ez téves elképzelés, és nem keverendő össze az úgynevezett kegyelmi eszközökről szóló protestáns tanítással. Igen, a protestáns teológia is beszél bizonyos, Isten által kijelölt kegyelmi eszközökről (media gratia), amelyek révén a Szentlélek képessé teszi a hívőket arra, hogy befogadják Krisztust és váltságművének áldásait. Bár Isten dönthetett volna úgy is, hogy népét mindig azonnali és közvetlen kinyilatkoztatásban részesíti, ehelyett úgy döntött, hogy bizonyos eszközöket rendel erre. Az igét, a sákramentumokat és az imádságot jelölte ki a legfontosabb eszközöknek, amelyeken keresztül Krisztust és az ő áldozatának jótéteményeit közli a hívőkkel. Jóllehet kegyelemből, egyedül hit által, egyedül Krisztus révén nyerjük el az üdvösséget, de Isten ezen eszközökön keresztül juttat minket hitre, és ezen eszközök által növekedhetünk a kegyelemben.

Kétszer is alá kell húzni: ezek működésmódja eltér a katolikus egyház szentségekkel kapcsolatos teológiájától. A kegyelmi eszközök nem valamiféle magukban rejlő vagy magukból fakadó erő révén (ex opere operato) működnek, hanem Isten Lelkének munkálkodása által azok szívében, akik hittel fogadják, hittel veszik őket. Tehát nem igaz az, amit a katolikus oldal a protestánsok szemére hány, nevezetesen, hogy nálunk csak „prédikálgatnak”, meg eukharisztiának kinéző valamit imitálnak úrvacsora címszó alatt.

*

Ezek után már csak az a kérdés, hogy miként vélekedjünk protestánsként a római katolikus (vagy görögkeleti) „papságról”. Lényegében a következőképp: egy pap (legyen római katolikus vagy görögkeleti) tulajdonképpen lelkész megkülönböztető viseletben, reverendában, illetve liturgikus kontextusban különféle liturgikus öltözetekben. A „pap” tehát olyan nőtlen (a görögkeletieknél adott esetben nős) lelkipásztor, aki gyakran oszt úrvacsorát – gyakrabban, mint egy protestáns lelkész. Ugyanakkor azt torz módon teszi, mert azt Krisztus parancsával szemben legtöbbször egy szín alatt szolgáltatja ki, de teológiailag is tévesen értelmezi, mert azt hiszi, hogy Krisztusnak a több mint kétezer évvel ezelőtt bemutatott tökéletes és minden bűnre elégséges golgotai áldozatának vértelen újrabemutatását hajtja végre, azt minden egyes alkalommal aktualizálva. Azaz hibás az „úrvacsorához” kapcsolt teológiája, és téves a módja annak, ahogy a szentséget kiszolgáltatja. A római katolikus lelkipásztor tehát amolyan ceremóniamesterként kétségkívül színes, díszes, pompás keretek között „eljátssza”, „imitálja” az „áldozatbemutatást”, egy koreográfiát, miközben – babonás elemekkel megtűzdelve – pusztán csonka úrvacsorát szolgáltat ki (fontos: ez nem vonatkozik a görögkeletiekre, ők két szín alatt veszik), már ha a „fél úrvacsorát” úrvacsorának lehet nevezni. (Ahhoz képest, hogy miként értékeli a Heidelbergi káté a miseáldozatot, mi még visszafogottak voltunk.)

A két, Krisztus által alapított szentségen (keresztség és úrvacsora) túli „szentségekhez” kötődő tevékenysége – házasság, betegek kenete, bűnbánat szentsége – hasonló egy protestáns lelkész tevékenységi köréhez, csak épp indokolatlanul szentségi státuszt tulajdonít ezeknek. Amolyan lelkészféleségről van tehát szó, aki „papnak” képzeli magát, ez azonban csak hiedelem, hiszen a laikus-klerikus szembeállítás teljességgel illegitim Krisztus Urunk újszövetségi egyházában. Ilyen értelemben a római katolikus (vagy görögkeleti) „pap” ontológiailag nem különbözik egy laikustól – és a püspök sem az áldozópaptól –, pusztán csak tisztségét és az egyházi hierarchiában betöltött szerepét illetően, körülbelül úgy, mint a reformátusoknál. Mint egyházi tisztségviselőnek saját egyházán belül van tekintélye, de ezt nem az állítólagos apostoli szukcesszió révén nyeri, hanem egy hierarchikus rendszerben, kinevezés által.

Ha külsődleges különbségeket keresünk, egy római katolikus vagy görögkatolikus pap kezében a helyi gyülekezetet illetően több, sőt egyesek szerint indokolatlanul nagy hatalom összpontosul, hiszen nincs a gyülekezetének presbitériuma (amelynek ideális esetben ő csak az egyik tagja volna), amely kontrollszervként legalább részben ellenőrizni tudná őt. Összefoglalásképp azt mondhatjuk, hogy státusban, tekintélyben és transzcendens értelemben egy római katolikus pap semmiben nem múl felül egy protestáns lelkészt, sőt.

Hogy ezzel sikerül-e meggyőzni valakit, aki jelenleg a római egyházban keresi a boldogulását és örök üdvösségét, kétséges, de talán sikerülhet a (hitvalló) protestánsokat megerősíteni identitásukban. Végül egy Kálvin-idézettel zárjuk útravaló gyanánt a polémiában részt vevő vitapartnereink felé:

„Most hát, menjenek csak, és kürtöljék szét, hogy eretnekek vagyunk, akik elhagytuk az egyházukat, holott az elidegenedésnek nincs más oka, mint az, hogy semmiképpen nem tudják eltűrni az igazság tiszta megvallását. Azt meg sem említem, hogy kárhoztatásokkal és átkozódásokkal dobtak ki minket maguk közül, ámbár ez a szükségesnél messze jobban felment bennünket, hacsak nem akarják szakadárként kiátkozni az apostolokat is, akikkel közös az ügyünk. Krisztus megjövendölte apostolainak, mondom, hogy neve miatt ki fogják vetni őket a zsinagógákból. Márpedig azok a zsinagógák, amelyekről szól, annak idején a hivatalos egyházat jelentették. Mivel tehát nyilvánvaló, hogy minket kivetettek, és mivel készek vagyunk bebizonyítani, hogy ez Krisztus nevéért történt, talán legelőször az okot kellene megkeresni, mielőtt még ilyen vagy olyan döntés születne ügyünkben. De ha úgy akarják, én szívesen eltekintek ettől. Nekem bőségesen elég, hogy szükséges volt tőlük eltávolodnunk, hogy Krisztushoz közeledhessünk.” (Institutio, 4. 2. 6.)