26
nov
2023

A katolicizmusra leselkedő legnagyobb veszély nem az „elprotestánsodás”, hanem saját reflexei – reakció Simon Gábor, katolikus pap szentek segítségül hívásával és purgatóriummal kapcsolatos szavaira, I. rész

Simon Gábor római katolikus pap rendszeresen jelentkezik hosszabb-rövidebb elmélkedéseivel a YouTube-on. Az atya a Szent X. Piusz Papi Testvérület (Fraternitas Sacerdotalis Sancti Pii X, FSSPX) tagja. A más néven papi testvériség egy nemzetközi papi társaság, amelyet a francia tradicionalista római katolikus Marcel Lefebvre érsek alapított 1970-ben. Az FSSPX arról ismert, hogy számos olyan egyházi reformot elutasít, amely a második vatikáni zsinat nyomán jött létre a katolikus egyházban, mostanság pedig arról, hogy határozottan ellenzi az egyre intenzívebbé és militánsabbá váló progresszív-liberális erőknek a katolikus egyházon belüli – és Ferenc pápa által jelentősen felgyorsított – térnyerését. Lefebvre elutasította az új rítusú misét, ahogy a modernista tévtanításokat is (amelyeket szerinte a második vatikáni zsinat felkarolt). Lefebvre és az FSSPX kötelékébe tartozó papok kizárólag a hagyományos misét celebrálták-celebrálják, emiatt bizonyos tradicionalista papok – köztük Simon Gábor is – az utóbbi években komoly összetűzésbe kerültek egyes katolikus egyházi vezetőkkel, például dr. Udvardy Györggyel, a jelenlegi veszprémi érsekkel (lásd itt és itt).

Simon Gábor továbbá az FSSPX magyarországi alegységével szorosan együttműködő Pro Hungarica Sacra mozgalom vezetője, amely szervezet tagjai a következőképpen jellemzik magukat: „Katolikus papok és hívek közössége az Egyház, az igaz hit és magyar hazánk szolgálatában.” (A Pro Hungaria Sacra – Szent Magyarországért Facebook-oldala)

Nos, hitvalló, konzervatív, evangéliumi protestánsként Simon Gábor és más tradicionalista katolikusok munkája még mindig értékelhetőbb – végső soron legalább az egyházukat szerető, annak sorsáért aggódó és azért tenni akaró személyekről van szó esetükben –, mint a katolikus és protestáns felekezetekben lévő progresszív elemek tevékenysége (értsd: aknamunkája), de ha az üdvösség felől tekintünk ezekre az egymással élesen szembenálló frakciókra, sajnos azt kell mondanunk, hogy a kijelentést alapul véve ugyanannak az éremnek a két oldalát testesítik meg csupán.

Azaz a mi nézőpontunkból – hitvallásos, bibliahű nézőpontból – mind a trienti zsinat által rögzített (és a második vatikáni zsinaton helybenhagyott) bibliaellenes dogmáknak és természetesen az azóta eltelt időben elfogadott, mindenféle bibliai alapot nélkülöző hitigazságoknak (úgymint a Mária szeplőtelen fogantatásáról szóló, 1854-ben kimondott dogmának, mind a pápai csalatkozhatatlanság 1870-es dogmájának, mind a Mária testi mennybevétele 1950-ben kimondott dogmájának), mind a Ferenc pontifikátusa alatt elburjánzó etikai eretnekségeknek és doktrinálisan több mint kétértelmű nyilatkozatoknak és ajánlásoknak ugyanaz a gyökere: a Szentírás melletti tekintélyre, az úgynevezett „szent hagyományra” és az azt legitimáló egyházra való hivatkozás, amely szükségszerűen magában hordozza a tanbéli és etikai progressziót. Ebből a szempontból mindegy tehát, hogy tradicionalista, konzervatív irányról vagy etikai értelemben liberális irányról van szó, hiszen mindkét irány Szentírás-ellenes. Ezt az igazságot egy református lelkészkollégám, Szabó László (Újpest-Belsővárosi Református Egyházközség) a következőképpen foglalta össze: „A római egyház eddig sem Isten igéjén tájékozódott, hanem emberi véleményekhez kötötte magát, csak míg korábban ez a vélemény egy megcsontosodott dogmarendszer volt, addig most a divatos nyugati álláspontok. Valószínűleg ebben a fordulatban az egyház társadalmi súlyát érintő változás is benne van. Korábban ők fújták a passzátszelet, ezért a saját véleményüket erőltették rá a társadalomra, most fordított a helyzet. Tartalmilag tehát sokat változtak, de a lényeg, az emberi vélemény iránti fogékonyság mint alap nem változott.”

A helyzet tehát nem az, ahogy Simon Gábor és más tradicionalista katolikusok újra és újra hangoztatják, hogy a katolicizmus egyre inkább a protestantizmus útjára lép. Ezzel szemben valójában az történik, hogy a protestantizmus egy része (a liberalizálódó protestáns felekezetek) a katolicizmus módszerét kezdi követni: nem tekinti elégségesnek a Szentírást, emberi hagyományokat, ideológiákat és eszmerendszereket helyez az Írás mellé, és ezek alapján felülírja Isten írott kijelentését, azaz Isten emberekre vonatkozó akaratát. A római világegyház nagy része pedig – követve eddigi módszerét – vagy az írásellenes történelmi dogmái, vagy a hasonlóképp írásellenes, modernista újításai mellett köteleződik el.

E római katolikus – konzervatív és progresszív – csoportok teológiai jellegzetességei nyilvánvalóan merőben ellentétesek egymással, ugyanakkor a módszerük, amellyel eljutnak meggyőződéseikhez, megegyeznek: a Szentírás mellé helyeznek egyéb tekintélyeket, amelyek egy idő után az írott kijelentés „fejére nőnek”. Ilyen szempontból a konzervatív katolicizmus babonás hitigazságai, kegyességi gyakorlata és a progresszív katolicizmus Szentírás-ellenes etikai víziói egy tőről fakadnak.

Az eddigiek alapján egyetértünk a különféle protestáns felekezetekhez tartozó evangéliumi vezetők által 2016-ban írt nyilatkozattal, többek között annak a konzervatív katolikusokra vonatkozó passzusával: „Támogatjuk ebben a globális világban a katolikusok és evangelikálok közötti együttműködést olyan közös ügyek mentén, mint az életvédelem és a vallásszabadság előmozdítása. Ez az együttműködés kiterjed azokra is, akik más vallások és ideológiák követői. Ha közös etikai, társadalmi, kulturális és politikai értékeink forognak kockán, támogatjuk az együttműködésre irányuló erőfeszítéseket. Azonban ha a misszióra vonatkozó feladatunk teljesítéséről van szó – hogy Jézus Krisztus evangéliumát hirdessük szóban és tettben az egész világon –, az evangelikáloknak ügyelni kell arra, hogy ragaszkodjanak az együttműködés és a közös munka során a tiszta evangéliumi mércéhez.”

 

Egy tradicionalista katolikus gondolatai

De amiért ez a mostani bejegyzés született, az Simon Gábornak az egyik nem is olyan régi elmélkedésében a szentek tiszteletéről és segítségül hívásáról kifejtett, protestáns szempontból egyszerűen dermesztő véleménye:

„November 1-én mindenszentek ünnepét ünnepeljük; azokat a győztes bajnokokat, akik a jó harcot megharcolva, elnyerték a mennyei koszorút. Nem csak azokat, akiket az egyház ünnepélyesen szentté vagy boldoggá avatott, nem csak azokat, akiket ismerünk, hanem azt a sok-sok embert, azt a sok-sok névtelen hőst, akik előttünk éltek. Az őseinket ünnepeljük, akik Isten jobbján állnak. Amikor az egyház a szentek tiszteletére tanít bennünket, akkor először is a menyország iránti vágyat akarja felgerjeszteni a lelkünkben […]. Az anyaszentegyház azonban arra is tanít bennünket, hogy a szenteket hívjuk segítségül, vagy imádkozzunk a szentekhez. Október 31-én ünnepelték némelyek a deformációnak az ünnepét. Ilyenkor mindig elgondolkodom, amikor katolikus papok mondanak protestáns imaházakban beszédeket – ez megtörténik. Meg amikor itt ünnepelték, egészen a Vatikánig a kerek évfordulót 17-ben. Azért bocsánat, egy gróf sem szokott ünnepelni a földosztásnak az évfordulóján – gondolom én –, meg a Trianont sem ünnepeljük meg, meg egy családi tragédiát sem, ami válásba fordul, azt sem szokták egy koccintással megünnepelni. De tegyük fel a kérdést ezeknek a nagy hitújítóknak […], akik azt mondták vicsorogva, hogy »nem szabad imádkozni a szentekhez, ez bálványimádás!« Én azért tőlük kérdezem meg: ha van egy nagymama, aki imádkozik egész életében, aggódik az unokaiért, gyerekeiért, akkor amikor ő meghal, és a menyországba jut, köp egyet a családjára, és azt mondja: »na innentől aztán nem érdekeltek engem!« Hát azt gondolják ezek a hitújítók, és akik még mindig ezeket a hamis eszméket vallják, hogy egy Don Bosco Szent János, aki az életét odaadta volna azokért a fiatalokért – mindent föláldozott, a karriert, a pénzt –, hogy amikor ő meghalt, és lelke az Úrhoz került, »hiába kértek engem, én elfordulok tőletek, nem kellettek, nem érdekeltek«? Hordozzátok egymás terheit, mondja Szent Pál, és mi hiszünk az egyháznak a hármasságában. Hiszünk a dicsőséges és a megdicsőült egyházban, a szentekben, akik már ott vannak, az őseink, akik ugyan nincsenek szentté avatva, de szentek, mert az Istennek a jobbján vannak. Hiszünk, akik mi vagyunk, a vitézkedő egyházban – direkt ezt a régi kifejezést használtam, a küzdő egyház másképp, és hiszünk a szenvedő egyházban, akik még nem értek meg a teljességre. És mi egy család vagyunk. És amikor kimegyünk a temetőbe imádkozni a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, részt veszünk a szentmisékben, miséket mondatunk, úgy kérjük a mi testvéreinket, őseinket. Szabad egyébként az őseinkhez is imádkozni. Különbség van itt, hiszen a misében csak azokról szabad misézni, akiket hivatalosan az egyház szentté, illetve boldoggá avatott – meg a liturgiában. De magánimában az elhunytjainkhoz imádkozhatunk, hogy ahogy itt a földön szerettek bennünket és segítettek, ha ők már eljutottak a célhoz és ott vannak az Úr közelében, imádkozzanak értünk. Egy szentek tisztelete nélküli egyház az eszményképét veszíti el […]. Ezért imádkoztak eleink Szent Istvánhoz, imádkoztak Szent Margithoz, akik éltek-haltak a kereszténységért, a hazáért, mert hittek a szeretetben. Hittek abban, hogy a szeretet nem múlik el a halál után, hanem beteljesedik. Igen, a szentek imádkoznak értünk. Kérjük az ő közbenjárásukat, hogy mi is tiszták legyünk, hősök és szentek. Ámen.”

 

A szentek segítségül hívása

Ez az álláspont nem valamiféle régi, ósdi, mára meghaladott, tradicionalista felfogást tükröz, hanem megfelel a jelenlegi katolikus katekézisben szereplő, auktorizált római katolikus tanításnak: „A tanúk, akik előttünk mentek be az Országba, főleg azok, akiket az Egyház »szenteknek« ismer el, életük példájával, írásaikkal és imádságaikkal közlik az imádság élő hagyományát. Látják Istent, dicsérik őt, és nem szűnnek meg törődni azokkal, akiket a földön hagytak. Amikor bementek »Urunk örömébe«, »sok fölé« állították őket. Közbenjárásuk Isten tervének a legmagasabbrendű szolgálata. Imádkozhatunk és kell is imádkoznunk azért, hogy értünk és az egész világért közbenjárjanak.” (A katolikus egyház katekizmusa [KEK], 2683.)

Simon Gábor (és a KEK) azt állítja, hogy a Szentháromság Istenen túl imádságainkban megszólíthatjuk elhunyt rokonainkat is, amely nemcsak hogy súlyosan bibliaellenes állítás, hiszen nem találunk rá egyetlen bibliai referenciát sem, de még egy felületes szemlélő számára is valamiféle spiritiszta szeánsz hangulatát kelti.

De vajon miből ered, vagy mire vezethető vissza egy ilyen meghökkentő elemeket tartalmazó kegyesség, és mi a „teológiai” alapja? Ezt fogjuk a következőkben röviden áttekinteni a téma egyháztörténeti és teológiai aspektusait vizsgálva, részben a magától Simon Gábortól vett rövid idézet alapján.

A protestánsok többsége is tisztában van vele, hogy a római katolikusok november 1-jén „tartják” a mindenszentek ünnepét, ugyanakkor e nap – ünnepnap – kialakulásának története kevésbé ismert: a mártírokra, a keresztyén vértanúkra vezethető vissza, akiket az ősegyházban érthető módon nagy becsben tartottak, és akikre haláluk után is visszaemlékeztek. A mártírok emlékezete először csak a helyi gyülekezetekre korlátozódott, de a mártíraktákat folyamatosan másolták, és máshol is ismertté vált az életüket a hitükért feláldozók bátor tanúságtétele. Aztán később, ahogy alábbhagytak a keresztyénüldözések, a hitvallókat és az egyházatyákat is tisztelni kezdték (Mária is a 4. századtól részesül különleges tiszteletben). Habár az Újszövetségben a „szentek” elsősorban Krisztus gyülekezetének élő – nem elhunyt! – tagjai, a hangsúly e szó kapcsán egyre inkább az üdvösségbe belépő kimagasló személyekre tolódott át. Szénási Sándor írja, hogy kezdetben a nép önkéntes tisztelete, később a helyi püspök döntése, a 10. századtól kezdve a pápa kanonizáló eljárása avatott valakit szentté. Ugyancsak ő említi, hogy Bod Péter – a neves, székely származású református lelkész, történész és író – szerint a szentté avatás gyakorlatához nagyban hozzájárult az a pogány római szokás is, amely „nevezetes jóltevőket, császárokat, hazájok mellett sokat szolgált embereket” az istenek közé számlált (apotheószisz). (Szénási Sándor: Ünnepeink. A református egyházi év. Kálvin Kiadó, Budapest, 2007. 88–89. o.)

Philipp Melanchthon az Apológiában (Az Ágostai hitvallás védőirata) is tárgyalja a szentek segítségül hívásának a kialakulását: „Gergely előtt a többi egyházi író sem tett említést a segítségül hívásról. A régi íróknál nincsenek bizonyítékai az ilyenfajta segítségül hívásnak […]. Az a tévedés is elterjedt a tudósok körében, hogy minden egyes szent egy bizonyos külön feladatot kapott, például Anna gazdagságot ajándékoz, Sebestyén távol tartja a pestist, Bálint az epilepsziát gyógyítja, György a lovasokat védelmezi. Ezek a vélemények nyilván a pogány példák nyomán keletkeztek. A rómaiaknál ugyanis úgy hitték, hogy Iuno gazdaggá tesz, Febris távol tartja a lázat, Castor és Pollux védelmezi a lovasokat, és így tovább. […] Úgy tűnik, kezdetben a szentek említése a régi imádságokban elfogadható szándékkal kapott helyet. Ezután következett a segítségül hívás; a segítségül hívást csodahajhászó és a pogányokénál is nagyobb visszaélések követték. A segítségül hívás után a képekhez fordultak, ezeket is tisztelték, és úgy vélték, hogy valamilyen erő is van bennük…” (XXI. A szentek segítségül hívásáról. In: Konkordiakönyv. A Magyarországi Evangélikus Egyház hitvallási iratai. 3. köt. Luther Kiadó, Budapest, 2017. 237., 245–246. o.)

Ezek után e szokás lélektani hátterét is megvilágítja: „…itt teljesen a szentekre ruházták Krisztus legsajátabb tisztségét. Őket teszik ugyanis közvetítőkké és engesztelőkké […]. Azt hiszik ugyanis az emberek, hogy Krisztus szigorúbb, és a szentek megengesztelhetőbbek, és jobban bíznak a szentek irgalmasságában, mint a Krisztuséban, és menekülve Krisztustól a szenteket keresik. […] elérik, hogy nagyobb bizalom támad a szentek irgalmasságában, mint Krisztuséban […]. hol létesítette Isten azt a rendet […], hogy a szentek segítségéhez kell folyamodnunk? […] Talán a királyi udvarokból veszik ezt a rendet, ahol közbenjáró barátokra van szükség.” (240., 242–243. o.)

Idekapcsolható az ereklyetisztelet kialakulása is – amely mai napig a római katolikus teológia és kegyesség szerves része –, tehát az, hogy különleges becsben tartották (tartják) a szentek használati tárgyait, ruháit, földi maradványait. Nos, az egyház két szempontból tartotta fontosnak a szentek „tiszteletét”: egyrészt példaképként tekintettek rájuk – követésre méltó életük, életszentségük, hitük és haláluk inspirálta a keresztyéneket. A szenteknek ezt a típusú tiszteletét a reformátorok és őket követve a protestáns keresztyének is természetesen elfogadják.

A Magyarországi Református Egyház hivatalosan elfogadott és normatív hitvallási irata, a Heinrich Bullinger zürichi reformátor által írt Második helvét hitvallás V. fejezete így fogalmaz: „…nem vetjük meg a szenteket, és nem vélekedünk róluk közönségesen. Elismerjük ugyanis, hogy Krisztus élő tagjai, Isten barátai, akik a testet és a világot diadalmasan legyőzték. Szeretjük tehát őket mint testvéreinket, és tiszteljük is őket, de nem kultikus imádattal, hanem nagyrabecsülő tisztelettel és érdemük szerint dicsérettel. Nemkülönben utánozzuk is őket. Mert mint hitük és erényeik utánzói és mint részestársaik az örök üdvösségben forró vágyakozással és óhajtással kívánunk örökre együtt lakni velük Istennél és velük együtt örvendezni Krisztusban.” (V. Isten imádásáról, tiszteletéről és segítségül hívásáról; az egyedüli közbenjáró, Jézus Krisztus által)

Ulrich Zwingli – akiről az ikonikus református püspök, Ravasz László azt írta, hogy „a magyar lélekhez ő áll a legközelebb”, és akinek a katolicizmus elleni polémiája a legmarkánsabb volt a reformátorok közül –, az előbb idézett Heinrich Bullinger elődje a zürichi Grossmünster élén, Commentariusában ezt írta: „…amint a hit a szívekbe beférkőzött, akik ezt látták, a teremtményekbe vetett minden reményről legott elmondottak. Azt a tételt, hogy a szenteket segítségül hívni nem kell, két év alatt annyira szellőztettük és elfogadtattuk, ha nem másképp, legalább irataink segítségével…” (XXIII. A szentek segítségül hívásáról. In: Zwingli, Ulrich: Commentarius, vagyis az igaz és a hamis vallás magyarázata. Kálvin János Társaság, Budapest, 1999. 229. o.) Simon Gábor szavait hallva és a mai napig viruló katolikus gyakorlatot látva viszont egyértelműen ki kell jelentenünk: a reformáció közel sem zárult le.

Érdemes megszívlelni a svájci reformátornak a szentek segítségül hívásával kapcsolatos szavait, ezért szó szerint idézzük őt: „…abban különböznek a hívők a hitetlenektől, hogy a hívők ama egy és egyetlen jótól függnek, egyedül azon csüngenek, egyedül Hozzá menekülnek, egyedül Belőle merítenek. A hitetlen ellenben a Teremtőtől a teremtmény felé fordul, ettől függ és vár segítséget. […] Istennek lenni nem egyéb, mint a legfőbb jónak lenni, a legfőbb jó pedig minden jónak teljessége. Az Isten maga kijelenti, hogy ő minden jónak, minden segítségnek kútforrása, egyedüli kútforrása, hogy más Isten, azaz más jó, más forrása a segítségnek nincs kívüle. […] Istennek fiai azok, akik Őt atyjuknak tekintik, de atyjuknak Őt csak azok tekintik, akik ennek elismerik, egyedül tőle függenek, egyedül reá hallgatnak s egyedül tőle remélnek mindent. […] Ami az újszövetséget illeti, úgy-e ez nem egyéb, mint az Isten kegyelmének teljes és tökéletes megbizonyítása? Hogyan tagadhatna meg tőlünk valamit az, aki érettünk saját Fiát sem kímélte, hanem érettünk adta?” (229–230. o.)

Mindezek után Zwingli rátér a katolikus érvelés kritikájára: „Haszontalanul áll elő az álnokság ezen ürüggyel: Tudom, hogy minden reménységem fundamentuma Isten, de pártfogókra, közbenjárókra is szükségem van, akik engem a magasságos Istennek ajánlanak. Már az ő saját szavukból kiérzik, hogy mi az, ami így szól, az ti. nem egyéb, mint álnokság. Ha azt mondod: »Tudom, hogy reménységemnek alapja az Isten«, akkor miért nem fordulsz minden bajodban Hozzá? Vajon Atyád Ő? Nem vagy-e Fiának testvére? Elfordul-e tőled az Atya, aki Fiát adta érted? Elfordulhat-e tőled a Fiú, aki éretted szenvedett és téged atyafiának nevez (Jn 20,17)? Van-e nyíltabb kijelentés ennél: »Senki sem megy az Atyához, hanem ha én általam?« Foglald össze az összes teremtett világot, be kell látnod, hogy az Atyához nem juthatsz el, csupán a Fiú által. Ha mindig ezt ismételgeted: nekem a Fiú előtt közbenjáróra van szükségem, – hiábavaló, haszontalan beszédet folytatsz. Nem akarod látni, hogy Ő azért szállott le csupán, hogy megmutassa, mennyire megközelíthető. Lehet-e világosabb szavakkal megerősíteni általa Istenbe vetett reménységünket ezeknél: »Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek?« (Jn 16,23) […] Nem követsz-e el méltatlanságot az Isten Fia ellen, ha bárkit mást a közbenjáró nevére méltatsz? Ki lehet más a mi egyedüli közbenjárónk, mint az, aki az Isten Fia és ember? Nem megkissebbítése ez az Isten Fiának? Hiszen ha oly sok és olyan különböző pártfogó nyithatja meg számunkra az Istenhez az utat (amint általában veszedelmesen hiszik), akkor Krisztus hiába halt meg, akkor nem Ő az egyedüli közbenjáró, akkor Ő nem az egyedüli út, akkor nemcsak a Fiú által lehet az Atyához eljutni s akkor Ő félrevezette az embereket, midőn így szólt: »Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok« stb. Pedig ez az állítás: istenkáromlás, annyira istentelen és veszedelmes, hogy azt senki eléggé kifejezni nem képes. […] a világ kezdetétől fogva hitetlenek voltak azok, akik nem az egy Istennél kerestek oltalmat (Róm 1,25), úgy ma is hitetleneknek kell tekintenünk azokat, akik segedelmet nem az egy és egyedüli Istentől várják.” (231–234. o.)

Zwingli így biztatja azon feltételezett olvasóit, akiknek szokása segítségül hívni szenteket: „Az Isten közellévő Isten, aki még mielőtt hívnád, így szól: Itt vagyok! Mihelyt ennek tudata véredbe megy át, éppen olyan erővel fogod biztatni az egyszerű népet, hogy minden gondolatát, minden hitét egyedül belé helyezze, hogy az Isten népe legyen, mint amily hévvel munkálkodtál eddig azon, hogy az emberek Istentől elpártoljanak s aminek következtében te hittagadó, vagyis inkább hitetlen voltál. Ha ez megtörténik, szívesen fogunk téged az Úrhoz pártoltak seregében üdvözölni, amíg azonban a teremtményeken függsz, lelkednek ama egyetlen vőlegényét nem ragadhatod meg […]. Kövesd a szenteknek, a boldogoknak példáját, amennyiben – mint Pál mondja – ők Krisztust követték és erősen hidd, hogy ahol ketten-hárman egy szívvel kérnek valamit az Úrtól, megadja azt nekik az Úr. […] A hit egyedül az Istenre irányul, egyedül benne hisz, egyedül benne remél, egyedül hozzá menekül s telve van a meggyőződéssel, hogy mindazt, amire szüksége van, Ő megadja. Adja meg Ő, aki a szíveket magához vonzza, hogy egyedül benne bízzunk. Hadd pusztuljon el mindenkinek lelkéből az a képmutatás, amely a kegyesség színében jár.” (234–237. o.)

Folytatjuk! 

1 válasz

  1. Szilágyi József

    Protestáns vers
    .
    Protektorok kegyeit nem keresem,
    Főnökünknek Fia lett a kezesem.
    Éltetnek az Igéjéből hallottak;
    nyugodjanak békében a halottak.
    .
    (Sz.J.)

Hozzászólás írása