A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – V. parancsolat

A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” – V. parancsolat
– Fontosabb kérdéseket feltenni, mint válaszokat adni –

(Korábbi részek: I., II., III., IV. parancsolat)

Alább Michael J. Kruger (a charlotte-i Református Teológiai Szeminárium elnöke, az Újszövetség és a korai keresztyénség professzora) The Ten Commandments of Progressive Christianity (Cruciform Press, 2019) című művének részletes összefoglalása olvasható. Az említett kötet reakció Philip Gulley kvéker teológusnak, progresszív keresztyén szerzőnek az If the Church Were Christian – Rediscovering the Values of Jesus című művében kifejtett gondolataira.

Talán e sorozat egyetlen „parancsolata” sem tükrözi jobban a progresszív „keresztyénség” szellemiségét, mint az ötödik. Nem is gondolnánk, mennyire hatékony ez a stratégia. A lényege: pozicionáld magad úgy, hogy alázatosnak és érdeklődőnek tűnj – valaki számára, aki „nyitott az újra” –, a másikat pedig úgy, mint aki mindezek ellentéte. Te progresszívként csak jószándékú „kereső” vagy, míg a konzervatívok, a „fundamentalisták” megrögzött mindentudók, okoskodók. Briliáns! [Ez a stratégia a hazai teológiai közéletben is megfigyelhető a progresszívek részéről. – A szerk.]Azt állítja Gulley, hogy a konzervatívok teológiai értelemben a „propaganda” és a „párthűség” mellett kötelezték el magukat, foggal-körömmel, öncélúan ragaszkodnak szervezetekhez, felekezetekhez, felekezeti hitvallásokhoz, ahelyett, hogy a fáradhatatlan igazságkeresés motiválná őket.

A kérdés az, hogy mit kezdjünk ezzel az „ötödik parancsolattal”.

Először is, a fentebb röviden vázolt kép csak a történelmi keresztyénség karikatúrája, nem több. Itt is, mint a többi pontnál, találhatunk igazságmagvakat. Számos olyan keresztyén közösség, felekezet vagy egyház létezik, amelyben „csuklóból jövő”, sematikus válaszokkal szúrják ki azoknak a szemét, akik őszinte kérdéseket mernek feltenni. Válaszaik nem inspiratívak, intellektuálisan egyáltalán nem kielégítőek. Ilyenkor valóban szükség van korrekcióra.

Ugyanakkor hamis a történelmi keresztyénséget en bloc antiintellektualizmussal vádolni és olyan szervezetként ábrázolni, mint amely valamiféle előre legyártott propagandával házal. Az evangéliumi keresztyének is mernek kérdezi, ők is megfogalmaznak kínos vagy nehezen megválaszolható kérdéseket (filozófiai-apologetikai, történelmi és személyes jellegűeket is). Egyedül az különbözteti meg őket a progresszívektől, hogy ők hiszik (és tapasztalják), hogy a Biblia meggyőző és kielégítő válaszokat nyújt ezekre a kérdésekre.

Másodszor: intellektuális értelemben „felelőtlen” álláspontra helyezkedik-e ezzel a történelmi keresztyénség? Ez a kérdés azért merülhet fel egyáltalán, mert a progresszívek szerint eleve intellektuális felelőtlenség olyan igazságigényt támasztani, mint amilyet a történelmi keresztyénség támaszt. Miért? Azért – mondják a progresszívek –, mert arroganciát tükröz. Milyen alapon állítja a történelmi keresztyénség, hogy a bölcsek köve a zsebében van? Milyen alapon jelenti ki, hogy dogmái-doktrínái megfellebbezhetetlen igazságok? A progresszívek szerint jobb, ha egyszerűen bevalljuk, hogy „nem tudjuk”, illetve „nem vagyunk biztosak magunkban”.

Bár e megközelítés az alázat látszatát kelti, alapvető problémákat rejt magában. Először is, a „nem tudom” mint válasz csak akkor helyes, ha tényleg nincs olyan ismeretelméleti alapunk, amely alapján tudhatnánk valamit. Mi van akkor, ha van ilyen alapunk, és joggal kijelenthetjük, hogy ebben és ebben a kérdésben igenis rendelkezünk megbízható ismeretekkel? Ebben az esetben épp akkor járunk el felelőtlenül, ha azt mondjuk: „nem tudom”. Korántsem biztos tehát, hogy a „nem tudom” a helyes válasz.

Emellett az is furcsa, hogy a progresszívek bizonyos, hitkérdéseket nem érintő történelmi eseményeket tényként kezelnek, Krisztus feltámadása kapcsán viszont minden további nélkül kijelentik, hogy „nem tudhatjuk”. Különös, hogy „valamiért” mindig a bibliai kijelentések kapcsán kell szkeptikusnak lennünk és „alázatosan” elismernünk tudatlanságunkat.

A dolog pikantériája, hogy a progresszív érvelés eleve csak akkor működik, ha valaki előzetesen már „tudja”, hogy a Biblia nem Isten tévedhetetlen, ihletett igéje, ami miatt minden igazságként előadott állítását kétesnek nyilváníthatja. Itt mi kérdezhetnénk: honnan tudja a progresszív keresztyén, hogy igaza van? Nem arról volt szó, hogy tilos abszolút állításokat tenni? Másképp fogalmazva: ahhoz, hogy a progresszív álláspont intellektuálisan védhető legyen, tudnunk kellene, hogy biztosan nem rendelkezünk elegendő ismerettel a feltámadás mint történelmi esemény hitelességével kapcsolatosan. Ehhez azonban olyan magas szintű intellektuális bizonyosságra lenne szükségünk, amilyenre a progresszívek szerint eleve el sem lehet jutni.

Harmadszor: úgy tűnik, van azért itt, úgymond, egy „hátsó ajtón becsempészett” bizonyosság. A valódi probléma a progresszív állásponttal az, hogy következetlen. Bár a progresszívek sajnálkoznak a bibliai keresztyénség dogmatizmusa (és a dogmatizmusára alapozott bizonyossága) miatt, és bár azt állítják, hogy sokkal tisztességesebb lenne megvallani bizonytalanságunkat, mégis eléggé biztosak saját álláspontjukat illetően – olyannyira, hogy nem haboznak elítélni a sajátjuktól eltérő álláspontokat. Például milyen alapon bélyegzik mások megtéréssel kapcsolatos (bibliai) nézőpontját „gyerekesnek”, illetve milyen alapon jelentik ki, hogy a másik megrekedt a hitfejlődés bizonyos fokán?

Itt is, mint sok más esetben, Gulley (és a Gulley-hoz hasonlók) egyszerűen a „hátsó ajtón” csempészik be saját bizonyosságukat. A progresszívek villámgyorsan elítélnek mindenféle nekik nem tetsző jelenséget, viselkedést és magatartást, miközben ragaszkodnak ahhoz, hogy a bibliahívő keresztyének inkorrektül járnak el, amikor azok – igaz, más mérce alapján, de – ugyanezt teszik. Vegyük például az azonosneműek házasságával kapcsolatos vitát. Figyeljük meg, hogy nagyon kevés olyan progresszív ember van (már ha van egyáltalán), aki olyanokat mondana, mint hogy „nem tudhatjuk, mi a helyes álláspont ebben a kérdésben, teljes bizonyossággal semmi sem jelenthető ki, nem is tudjuk, hogy mit gondoljunk…”. Nem ezt látjuk, hanem abszolút kijelentéseket, bizonyosságot, meggyőződést, „dogmatizmust”.

Élnünk kell a gyanúperrel, hogy itt igazából nem is a bizonyosságról van szó, hanem arról, hogy mi felől vagyunk bizonyosak. A progresszívek egyszerűen felcserélték a történelmi keresztyénség meggyőződéseit más meggyőződésekre.

Mindenki „biztos valamiben”, mindannyiunk életében vannak olyan dolgok, amelyekről hisszük: igazak és valósak. A kulcskérdés az, hogy mi a bizonyosságunk alapja. A keresztyének a bizonyosságukat az írott igére alapozzák. Persze lehet, hogy ezt a típusú bizonyosságot – magát a Szentírást – kigúnyolja a világ, de Jézus is a Szentírást tekintette mércének: „…a te igéd igazság.” (Jn 17,17)