A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” és annak kritikája – IV. parancsolat

A progresszív keresztyénség „tízparancsolata” – IV. parancsolat
– A helyes viselkedés fontosabb, mint az igaz tan –

(Korábbi részek: I., II., III. parancsolat)

Alább Michael J. Kruger (a charlotte-i Református Teológiai Szeminárium elnöke, az Újszövetség és a korai keresztyénség professzora) The Ten Commandments of Progressive Christianity (Cruciform Press, 2019) című művének részletes összefoglalása olvasható. Az említett kötet reakció Philip Gulley kvéker teológusnak, progresszív keresztyén szerzőnek az If the Church Were Christian – Rediscovering the Values of Jesus című művében kifejtett gondolataira.

A korábbiakban láthattuk, hogy a progresszív keresztyénség az erkölcsre összpontosít, és háttérbe szorítja a tant. Ugyanis a progresszív keresztyénség szerint, ami igazán számít, az nem az, amit hiszünk, hanem az, ahogyan cselekszünk.

Úgy tűnik – legalábbis első olvasatra –, hogy itt vannak közös pontok a történelmi keresztyénséggel. Mindannyian egyetértünk abban, hogy nem tekinthető közömbös dolognak az egyháztagok életmódja, sőt a kegyesség gyakorlása a keresztyén élet lényeges szegmense. Az egyháznak türelmesnek, szelídnek, kedvesnek és szeretetteljesnek kell lennie – azokkal is, akiknek más a teológiai meggyőződése, vagy nem keresztyének. Ugyanakkor „e parancsolat” igencsak aggályossá válik, mihelyst Gulley a konkrétumok szintjén kezdi el magyarázni.

Először is tegyük fel a kérdést, hogy vajon problémát jelent-e a helyes teológiára való törekvés. Nos, a viselkedésnek a teológiával szemben való előtérbe helyezése különösen jól csengő lózung manapság, mivel az emberek általánosságban úgy gondolják, hogy azok, akik a teológia iránt érdeklődnek, vagy azzal foglalkoznak, legtöbbször megosztó, szűklátókörű, dogmatikus, sőt egyenesen rosszindulatú emberek. Ehelyett, ami igazán számít: hogy legyünk kedvesek a körülöttünk lévőkhöz. Gulley ezt a közismert sztereotípiát azzal támasztja alá, hogy a helyes teológiát fontosnak tartó embereket a farizeusokhoz hasonlítja. A farizeusokkal épp az a baj – érvel Gulley –, hogy ragaszkodnak az ortodoxiához, azaz a helyes tanhoz, és téves módon törekszenek a tantisztaságra. Természetesen ez az érvelés rettentő pontatlan, sőt alapjaiban téves. Jézus sohasem mondott olyat, hogy a farizeusokkal az lenne a probléma, hogy túlságosan is törődnek Isten törvényével vagy a helyes tannal. A farizeusokat a legalizmus – az, hogy az ember alkotta törvényeket Isten törvénye elé helyezték – és a képmutatás – hogy mást hirdettek, mint amit tettek – miatt korholta Jézus. E kettő, a legalizmus és a képmutatás gyakran együtt jár. Ismét hangsúlyozzuk: nem az volt a gond a farizeusok mentalitásával, hogy túlzott érdeklődést mutattak a teológia iránt, hanem éppen az, hogy kevésbé törődtek a helyes tannal. A farizeusok „teológiája” zavaros volt, szelektíven közelítettek Isten törvényéhez, kijátszották: hátrébb sorolták, ami igazán fontos Isten számára. Mindez arra irányítja a figyelmünket, hogy a jó, a helyes, a tiszta teológiára való törekvés nem lehet rossz dolog – sőt épp ellenkezőleg. Ha szívünkön viseljük az emberek – különösen is a ránk bízottak – sorsát, akkor elsősorban az igaz tanítást kell biztosítani számukra, tanítanunk kell őket. Nem szabad úgy tekinteni a teológiára, mint ami árt az embereknek, vagy elnyomja őket. A jó teológia vigasztaló és felszabadító erejű. A farizeusok épp azzal ártottak a legtöbbet, hogy rossz teológiát tanítottak, ebből fakadóan pedig helytelen életstílust képviseltek és propagáltak.

Másodszor: valóban fontosabb a viselkedés, mint a teológia? A másik probléma a progresszívek „negyedik parancsolatával” az a sugalmazott ellentét, amelyet az a viselkedés és a tanítás között feltételez. Az előbbi egyszerűen fontosabb, mint az utóbbi – mondják. A kettőt azonban nem lehet ilyen módon szétválasztani. Valójában a helyes vagy helytelen viselkedésre vonatkozó összes kijelentés teológiai jellegű megállapítás. Megalapozott teológiai kategóriák és fogalmak hiányában az istenfélő, kegyes viselkedést sem lehet definiálni, ugyanis bibliai értelemben akkor helyes egy adott magatartásforma, ha megfelel Isten törvényének, tehát végső soron Isten „jellemének” (Isten törvénye Isten „jellemét” tükrözi). De még ha általánosabban közelítünk is a kérdéshez, akkor is belátható, hogy konkrét, előre meghatározott mérce nélkül nem beszélhetünk „helyes” vagy „helytelen” cselekedetekről. Van itt egy jó adag irónia is, ugyanis az a kijelentés, hogy „a kegyesség fontosabb, mint a helyes tan”, maga is teológiai kijelentés arról, hogy mit kellene gondolnunk, azaz, mit kellene hinnünk! Úgy tűnik, mégiscsak számít a „helyes tan”.

Harmadszor: valóban több kegyelmet tapasztalunk majd azzal, ha a viselkedést a helyes tan elé helyezzük? Gulley-t ebben – abban, hogy szembeállítja a viselkedést a tannal, illetve hogy eléje helyezi – egy egyszerű meggyőződés vezérli, éspedig az, hogy így az emberek elfogadóbbak, türelmesebbek, irgalmasabbak lesznek. Gulley szerint maga Jézus is tisztában volt azzal, hogy az elutasító magatartás gyakran az igaz tanra való „téves” törekvésből fakad. Más szóval, a jó teológia minden esetben szeretetlenséghez vezet. Így aztán – bezárva a kört – visszajutunk a progresszívek „első parancsolatához”, nevezetesen, hogy a keresztyénség inkább az erkölcsről szól, mintsem Jézus személyének imádatáról. Ez viszont – és ez az igazán nagy probléma ezzel az érveléssel – nem más, mint színtiszta moralizmus.

1923-ban megjelent, Keresztyénség és liberalizmus című művében J. Gresham Machen már erre is felhívta a figyelmet. Azt írja: a keresztyénségben az volt a különös, hogy teljesen más módszert képviselt azzal kapcsolatban, hogy miként lehet változást elérni egy ember életében. A keresztyénség nem az akaratra apellált, hanem egy történet elbeszélésével változtatta meg az emberek életét; nem buzdítással, hanem egy esemény bemutatásával. Machen szerint csak egy hír változtathatja meg az életünket. A keresztyén megközelítés tehát megköveteli, hogy teológiai szempontok szerint gondolkodjunk, ezért a teológiát és a kegyességet nem lehet szétválasztani egymástól. Mindkettő egyaránt lényeges. Pál így emlékeztet bennünket: „Legyen gondod önmagadra és a tanításra, maradj meg ezek mellett, mert ha így cselekszel, megmented magadat is, hallgatóidat is.” (1Tim 4,16)