Világjárvány és a keresztyén válasz(ok) lehetősége – Egy reflexió N. T. Wright gondolataira
Az ember mindig nehéz helyzetben érezheti magát, amikor egy nála nagyobb tudású, tapasztaltabb (esetleg kifejezetten hírneves) személy állításaival kapcsolatban kell véleményt megfogalmaznia – én legalábbis mindenképpen voltam már ezzel így, és ebben a pillanatban is éppen így vagyok.
A jelenleg világszerte tomboló járvány kapcsán már nagyon sokan alkottak véleményt, akik között vannak keresztyének és nem keresztyének, (saját szakterületükön) tudósok és laikusok egyaránt, ami most zajlik mégis majdhogynem kivétel nélkül mindenki számára új helyzetet jelent, és ez eddigiektől eltérő válaszokat követel. – Azért illesztettem be az előző mondatba a majdhogynem szót, mert találkozhatunk a hírekben azoknak a történetével, akik az emberi élet felső határát súrolva már meg- ill. túlélték egy évszázaddal ezelőtt a spanyolnátha dühöngését, és meg- és talán túl is élik a mostani járványt is; valamint vannak járványügyi szakemberek és a történelem ezen oldalát kutatók, akik otthonosan mozognak (legalábbis elméletben) azon a területen, ami most valamennyiünk mindennapjait meghatározza. Mégis, akárkik legyünk rajtuk kívül, most olyan helyzetben vagyunk, amiről nincs még tapasztalatunk – igaz ez az átlagemberre, a politikusra, a szószékre lépő lelkipásztorra és a teológia doktorára egyaránt.
Amiért ezt a hosszúra nyúlt expozíciót (vagy inkább exkuzációt) szükségesnek éreztem, az, hogy magyar nyelven is olvasható N. T. Wright eredetileg a TIME magazinban megjelent cikke a koronavírus járvánnyal kapcsolatban. Bár a cikk címe igen bulvárosan hathat, Wrightnak mint általában, most is vannak hasznos és jó meglátásai. Ezeket szeretném máris sorra venni!
A cikk első bekezdésében Wright leszögezi, hogy „a szigorú rendelkezések (…) kicsúfolják a mi kis szerény böjtünket.” Ez a ténymegállapítás sajnos minden bizonnyal jól jellemzi a mai keresztyénség nagy részét, amely számára esetleg valóban a csokoládétól vagy az alkoholos italoktól való ideiglenes tartózkodásban merül ki az önmegtagadás útja. A második bekezdésben tovább folytatódik azon párhuzamok és különbségek sorakoztatása, amikkel kénytelenek leszünk egyetérteni magunk is: „Nem tudjuk számolni a napokat. Ez most nem nyugalom, hanem egy bizonytalan szorongó fájdalom.”
Ebben a helyzetben megszívlelésre méltó figyelmeztetése a szerzőnek, hogy szükségünk vagy a panasz (siralom1 – lamentáció) bibliai hagyományának helyreállítására. Ehhez a figyelmeztetéshez én hozzáfűzöm, hogy nekünk, magyar protestánsoknak, ez a biblikus hagyomány történelmi örökségünk is. Nem csak járvány és vész idején, de minden veszteségben Istentől ajándékul kapott kegyelmes lehetőség számunkra a siralom. Azonban szükséges lehet a siralmak gyakorlatának rövid magyarázata, amihez Mark Vroegop munkáját szeretném segítségül hívni! Ő hat okot sorol fel, amiért szükségesnek és hasznosnak ítéli a keresztyén számára a siralom gyakorlását – ezeket alább röviden összefoglalom:
- Ez a veszteség nyelve: A történelem során ez volt a szenvedők imájának formája. Bibliai modell arra, hogy Istennek a fájdalmunkról beszéljünk, és arra is, hogy más szenvedőknek támaszt nyújtsunk.
- Megoldást jelent a hallgatásra: Sok keresztyén fél vagy nem mer beszélni a küzdelmeiről Istennek. Akár szégyen, szorongás, vagy az elutasítástól való félelem az oka ennek, a siralom utat nyit Istenhez.
- Ez a panasz megfelelő formája: Istenhez fordulni a panaszunkkal nem föltétlen bűnös dolog. A szenvedő ember számára Isten adott biblikus módot bánata kifejezésére.
- Keretet ad az érzéseknek: A biblikus siralom olyan keretet biztosít a fájdalom kifejezésére, aminek középpontjában mindvégig Isten marad.
- Ez a fájdalom feldolgozásának módja: A siralom több a gyászfolyamat biblikus változatánál. Isten népe számára pusztán pszichés folyamatoknál jóval több adatott, ők hitben járva valóban az élő Istenhez fordulhatnak.
- Az imádat egyik formája: A fájdalmas, gyötrődő Istent kereső imádságok Isten imádatának legmélyebb kifejezési formái közé tartoznak.
Végül, de nem utolsósorban fontos kiemelni Wright cikkéből azt a megállapítást, miszerint a keresztyén hivatásnak nem része a világ történéseire mindenképp magyarázatot adni.
Ugyanakkor a cikk nem minden megállapításával ennyire könnyű egyetérteni! Az eddig felsoroltak mellet vannak olyan megállapítások is, amik véleményem szerint nehezen egyeztethetők össze a Bibliából táplálkozó hittel. Talán a legegyszerűbb, ha visszafelé indulunk el az eddig megtett úton, és úgy vesszük sorra a lehetséges buktatókat!
Elsőként a keresztyén hivatás mibenlétét kell újból górcső alá venni: a szerző ebben az esetben szembe állítja a panaszt azzal, hogy nem tudunk mindenre választ adni. A cikk egészét figyelembe véve az olvasónak könnyen az az érzése támad, hogy egyáltalán a válasz megtalálásának lehetősége is kizárt volna, és ebből kifolyólag a keresése is tilos, amellett, hogy hiábavaló. Ennek azonban korántsem kell így lennie! – A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a fiainkéi mindörökké… (5Móz 29,28) Nem csupán a Szentírás a miénk, de annak értelmezését és alkalmazását is feladatul kaptuk. Revelatio specialis és generalis együtt hirdeti Isten dicsőségét a számunkra. Előbbi az utóbbi megvilágításában válik érthetővé, mégpedig nem csak esetlegesen, hanem szükségszerűen. Nyilvánvaló, hogy Bibliával a kezünkben sem vághatjuk oda csípőből a választ a világ eseményeire, viszont feladatunk, hogy a teljes Írás figyelembevételével igenis választ keressünk a kérdésekre. Hiszen a mi Istenünk az istenek Istene, a királyok Ura és a titkok Feltárója (Dán 2,47). Isten dicsősége az, hogy a dolgokat elrejti. A királyok dicsősége az, hogy a dolgokat kikutatják. (Péld 25,2) Keresztyén hivatásunk igenis lehetővé teszi számunkra a válasz keresését, és magában hordozza a különböző válaszlehetőségek komolyan vételét és azoknak az Ige mérlegére tételét.
Tovább haladva a panasz (ill. siralom) mibenlétével kapcsolatban kell kérdést föltennünk. A cikk írója az alábbi definíciót adja: „A panasz az, ami akkor történik, amikor az ember kérdez, és nem kap választ.” Ennél azonban már Vroegop hat pontja is jóval strukturáltabbnak mutatja a biblikus siralmat (vagy lamentációt), és ha a szenvedés témakörében született könyvtárnyi irodalomra csak egy pillantást vetünk, akkor azt kell föltételeznünk, hogy a cikkíró legalább olyan mértékű leegyszerűsítés bűnébe esett, amekkorát a választ kereső felebarátainak szemére vet! Az ő válasza – mert végeredményben ez is válasz – sem több ebben a formában „csípőből odavetett keresztyén válasznál, egy olyan kultúrában, (…)” amelyik lemondott az igazság kereséséről, és mindenért a korábbi generációkat teszi felelőssé.
A szerző egy ponton felhánytorgatja, hogy „egyes keresztények mindenekelőtt úgy gondolnak Istenre, hogy mindent tudva, mindenért felelősként, nyugodtan és a világban felmerült problémáktól meg nem érintve létezik.” Ebben a mondatban jelenik meg a cikk talán legfőbb mondanivalójának antitézise. Csakhogy az isteni attribútumok sorának ortodox értelmezése kerül itt pellengérre, és mondatik ki, hogy ellentétes a Biblia igazságával. Úgy gondolom, hogy az isteni impasszibilitás és szuverenitás az a két keresztyén tan, ami elsősorban megkérdőjeleződik, mégpedig éppen ebben a sorrendben: 1. impasszibilitás 2. szuverenitás… Mindkettőre csak egészen röviden szeretnék kitérni!
Ahhoz, hogy bemutassuk, hogy a kortárs evangéliumi teológiában milyen szerepet tölt be az impasszibilitás dogmája, Szabados Ádám kiváló cikksorozatából szeretnék meríteni, amiben többek között Kevin Vanhoozer témába vágó munkájára (Remythologizing Theology) építve részletekbe menően tárgyalja magát a dogmát, és a dogmát ért kortárs kihívásokat, melyeknek sorába illik véleményem szerint Wright mostani írása is.
A mai kor problémájának gyökere az egykor határozottan megkülönböztetett fogalmak keveredése, összemosódása, ugyanis a XXI. században a szenvedélymentesség (impassibilitas) szót hallva a legtöbb embernek mindenekelőtt az érzelemmentesség jut eszébe, és azonosítja a két kifejezés tartalmát. Csakhogy meg kell különböztetni három latin fogalmat (és velük együtt görög megfelelőjüket is természetesen), amiket ma egyformán az érzelem szóval szoktunk visszaadni. Ezek pedig a következők: emotio, passio és affectio.
Az első ezek közül a mai ember gondolkodásának kulcsfontosságú, azonban különösképp az egyházatyák igen keveset foglalkoztak vele. A második és a harmadik fogalom között viszont éles különbséget tettek, és ennek alapján kellően egyértelművé is válik a válasz. A passio valamilyen külső hatás elszenvedése, akaratlan folyamat. Az affectio viszont olyan belső irányultság, ami az akaratból származik, annak mozgása, megfelelő értelmi meggondolás következménye.
Az eddig elmondottak alapján tehát azt mondhatjuk, hogy Isten nincs kitéve akaratán kívül álló folyamatoknak, amik szándéka ellen befolyásolnák – ide sorolva az érzelmeket és indulatokat is, amik fölött ne tudna kontrollt gyakorolni. Ugyanakkor (szuverén) akaratának megfelelően együttérez, haragszik vagy akár egyéb érzelmeket birtokol. Természetesen ez előbbi kettő mellett a harmadik fogalom, az emotio esetében is föl lehet – és kell tenni – kérdést Istenre vonatkozólag! Szabados Ádám cikksorozatában erre is kitér, és megállapítja, hogy „Istennek lehetnek úgy érzései, hogy azokat nem elszenvedi, hanem éppen ellenkezőleg, az érzései az érintettségéből és megfelelő helyzetértékeléséből fakadó megnyilvánulásai. Isten lehet impassibilis, miközben rendkívül erős emotiók jellemzik.”
Önmagában tehát az, hogy Isten érzelmeket mutat az emberek (különösen pedig választott népe) iránt teljesen természetes, és helyénvaló az említése. Csakhogy a cikkből az látszik leszűrődni, hogy ezeket az érzelmeket az váltja ki benne, mintha az emberrel együtt, és hozzá hasonlóan tehetetlen szemlélője volna az eseményeknek. Ez pedig nem csupán a föntebb említett dogmáknak mond ellent, hanem a teljes Szentírás kinyilatkoztatásának is. Bár bizonyos szempontból úgy tűnhet, hogy egy együtt érző Isten könnyebben elfogadható, ennek a tulajdonságnak a túlzott és biblikusan megalapozatlan hangsúlyozása veszélyes! N. T. Wright, úgy látszik, ezúttal belesodródott ebbe a veszélybe.
Nem csak Isten impasszibilitása, de szuverenitása is megkérdőjeleződik, ha a cikk következtetéseit komolyan vesszük. Többször is említésre kerül, hogy Isten velünk együtt szomorkodik, maga is panaszkodik. Csakhogy – bár nem tagadhatjuk, hogy találunk hasonló kifejezéseket a Biblia lapjain – Istenre ezek semmiképpen sem abban az értelemben vonatkoznak, mint ránk. Az viszont, ahogy a szerző értelmezi ebben a munkában ezt a kérdést, azt sugallja, hogy Istennek nincs hatalmában mindaz, amivel szemben az ember megéli a kiszolgáltatottságot, és a gyötrődésben való osztozásnál egyebet képtelen volna tenni ebben a helyzetben. Nem csak az érzelmekkel szemben tehetetlen, de ténylegesen sem tud mit tenni. Isten szerepe mintha kimerülne az együtt érző barát vagy szülő, vagy legalábbis a jól képzett pszichológus feladatában, aki a helyzetet befolyásolni nem, csak a szenvedő alanyt tudja bátorítani.
Utolsóként a feltámadás reménységét érintő zsákutcát szeretném megemlíteni, amibe az olvasó belesétálhat a itt szerzett információk alapján. Szomorú végkövetkeztetése a munkának a siralommal kapcsolatban, hogy az „nem a baj magyarázatával, hanem a benne való megnyugvással” oldja föl a keresztyén ember helyzetét – adott esetben, de nem feltétlen, ad reményt. Ez azonban nem igaz! A megnyugvás valóban fontos állomása annak az útnak, amelyen a biblikus siralom végigvezet, de azt nem a probléma elfogadása, és a helyzet megváltoztathatatlanságába való beletörődés adja – még akkor sem, ha ezek meg is jelennek kísérőjelenségekként! A megnyugvást Isten jobb megismerése (különösképp az ő szuverenitása) adja, valamint az a reménység, hogy „a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk” (Róm 8,18), valamint az, „hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.” (1Thessz 4,14) Egyszóval tehát a feltámadás keresztyén reménysége, ami egyedül túlmutat az itten és a moston.
Ebből a szempontból, a reménység szempontjából igyekszik Andy Davis is kimerítő választ adni a Wright cikkében foglaltakra, aki emlékeztet arra, hogy a keresztyén ember reménysége Isten szavában, mégpedig prófétai szavában van. Mielőtt azonban elérkezünk idáig, le kell szögeznünk, hogy a kérdések megfogalmazása természetes ebben a helyzetben. Az ugyancsak természetes, hogy a kérdések sorában a „Miért?” legyen az első. Davis megállapítja, hogy Wright válasza végső soron a kérdezés jogosságát is megkérdőjelezi; Jézus azonban a tanítványait barátainak tekinti, akik elől nem rejti el a szándékát (vö. Jn 15,15).
A Biblia a remény könyve: azért kaptuk, hogy reménységünk lehessen, mégpedig a világ (és egyben a többi vallás) reménységétől radikálisan különböző reménységünk! A mi reménységünk az örökkévaló, végtelen hatalmú és végtelenül bölcs Isten szaván nyugszik, aki a teljes emberi történelmet ismerte és elrendelte már a világ teremtése előtt – természetesen benne a mi életünket és is. Mi új eget és új földet várunk Isten ígérete szerint.
Ne mondjunk le a válaszok kereséséről, és a megtalálás lehetőségéről sem! Figyeljünk oda a testvérek szavára, akik szintén az igazságot keresik, hiszen az Úr minden választottjának adta Lelkét, aki megvilágosít bennünket! Ugyanakkor mindent mérjünk meg az Ige mérlegén, és ne tekintsük kimerítő, mindenre elégséges válasznak azt, amit emberektől hallunk! Azt is vegyük figyelembe, hogy elsősorban keresztyén elhívásunkra vonatkozó iránymutatásra van szükségünk, ami segít abban, hogy az evangéliumot hirdessük, és ami talán ébredésre vezet bennünket.
Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik. (Lk 7,7k)