„A reformáció végső soron 16. századi jósiási vallásreform” – reakció Simon Gábor római katolikus pap protestantizmussal kapcsolatos tévedéseire és rágalmaira
Bevezető gyanánt – mielőtt a konkrétabb reakciókra rátérnénk – szót kell ejteni arról, hogy Simon Gábor római katolikus pap állításai mifélék. Az általa sorolt érvek nem újszerű, nem különleges, nem a protestánsok meggyőzésére szolgáló, nagy műgonddal megszerkesztett érvek, hanem tipikus, a protestantizmust ekéző, magyar, sőt nemzetközi katolikus körökben is bejáratott lózungok. Jellegüknél fogva olyanok, mintha hangoztatóik ügyet sem vetnének a protestáns ellenérvekre – semmit sem értenének a protestáns érvelés logikájából –, sőt a protestánsokat dehonesztáló módon lázadó, tudatlan társaságként kezelik és következetlen mamelukoknak akarják beállítani. Ha nem így tesznek, akkor az üres történelmi dominanciával érvelnek, mondván, sokáig csak ők léteztek, míg mindenki más csupán „tegnapelőtt” jelent meg minden jogalap nélkül. Azt persze sohasem teszik hozzá, hogy egészen addig nekik sem volt dominanciájuk, amíg üldözéssel félre nem állították a rivális irányzatokat. Összességében ezek hangzatos szövegek, de minimális kritikai attitűd birtokában mindenki rájöhet, hogy nem felelnek meg a valóságnak, recseg-ropog a helytállóságuk. Ezekre az ellenérvekre régóta rendelkezésünkre állnak a válaszok, csak épp a magyar protestantizmus kevéssé polemizáló karaktere miatt kevesen ismerik, illetve nem használják őket (vagy egyszerűen nem szeretnek hitvitákat folytatni, hitéleti téren konfrontálódni).
Térjünk rá akkor most a Simon Gábor újabb, az Evangelikál Csoport Egyesület honlapján megjelent cikket érintő válaszvideójában szereplő kijelentésekre. Először is, a Szent X. Piusz Papi Testvérület tagja első videójában azt állította, hogy protestáns istentiszteleten nincs liturgia, a protestáns istentisztelet mint olyan egyetlen „végtelenített” prédikációból áll. Erre mi azt reagáltuk, hogy ez nem igaz, a különféle protestáns frakcióknak különféle típusú-jellegű liturgiája van. Még a kisegyházi vagy pünkösdi típusú gyülekezetek istentisztelete sem kizárólag frontális beszéd, sőt. (Ennyi erővel lehetne azt mondani, hogy „végtelenített dicsőítés”.) Erre újabb videójában Simon Gábor azt állítja, hogy ő nem akármilyen liturgikus cselekményre, hanem az egyetlen, örök, szent római liturgiára gondolt (Missale Romanum), hiszen ez a nagybetűs Liturgia – minden más definíció szerint nem liturgia. Itt Simon „atya” óvatos jelentésmódosítást hajtott végre, ugyanis első videójában nem azzal vádolta a protestáns közösségeket, hogy a prédikáción kívüli istentiszteleti cselekvéssoruk nem tekinthető teológiai értelemben liturgiának (a szó katolikus értelmében), hanem azzal, hogy istentiszteleteink nem állnak másból, csak egyetlen végtelenített, frontális beszédből. Most behozta a képbe a római katolikusok által egyedül igaznak tartott „hagyományos liturgiát”, jóllehet a liturgia kifejezést korábban nem ebben a sajátos, teológiai értelmében használta. Simon Gábor inkorrekt.
De menjünk tovább, és térjünk ki egy picit részletesebben az egyház „apostoli” jellegére, mert ezen is elidőzik az „atya”, és mert az olvasók számára elsődleges megérteni e pontot érintően a protestáns és római nézőpont közötti különbségeket. Az egyetemes egyház apostoli jellege (vagy apostolisága) nem pusztán és nem elsősorban úgy értendő, hogy a továbbhagyományozási lánc legelején az apostolok álltak, hanem úgy, hogy az egyház – ha ezt a jelzőt jogosan akarja magára alkalmazni – mindig az apostoli igehirdetésből (az ó- és újszövetségi Szentírásból) táplálkozik, erre épül fel, és ehhez kell mindig, újra és újra visszatérnie. A római katolikus tradíció önmaga legitim voltát abból meríti, hogy – a sportból vett képpel élve – valaki mindig át- vagy továbbadta valaki másnak a „váltóbotot”, de az, hogy a verseny során mit tettek ezzel a váltóbottal – farigcsálták, elhajlították, félbevágták, átfestették, darabjaira törték, és csak egy kis darabját vitték tovább – az egyes versenyzők, az teljesen mellékes, legalábbis sokadrangú számukra. Hiszen szerintük a lényeg a „váltás” aktusa, avagy ténye, és nem az, hogy annak során hamisítatlanul megmarad-e, megőrződik-e az átadni kívánt dolog, azaz a tartalom: az evangélium üzenete. Ez el is vezet a következő megjegyzésig.
Ugyanis Simon Gábor „atya” „hitújításként” hivatkozik a reformációra, de ez egy közkeletű tévedés. A reformáció nem „megújította” a keresztyénséget abban az értelemben, hogy azt valamiféle új formába öntötte vagy továbbfejlesztette, hanem visszairányította a forráshoz, és a forrás alapján – Isten írott igéje szerint – megtisztította a sallangoktól. Ha bibliai párhuzamokat keresünk a reformációra, akkor idézzük magunk elé a Krónikák második könyvének 34. fejezetét, Jósiás zsidó király vallási reformját. Az sem a zsidó vallásnak valamiféle továbbevolválódása vagy evolúciója volt, hanem az Isten szavához való visszatérítése és az aszerint való megtisztítása, lásd 2Krón 34,19–21;29–31: „Amikor a király meghallotta a törvény igéit, megszaggatta a ruháját. Majd ezt a parancsot adta a király Hilkijjának és Ahíkámnak, Sáfán fiának, Abdónnak, Míká fiának meg Sáfán kancellárnak és Aszájának, a király udvari emberének: Menjetek, kérdezzétek meg az Urat, hogy mit jelentenek a megtalált könyv igéi rám meg az Izráelben és Júdában megmaradtakra nézve! Mert nagyon megharagudhatott ránk az Úr, mivel nem tartották meg elődeink az Úr igéjét, és nem tették meg mindazt, ami ebben a könyvben meg van írva. […] A király ekkor összegyűjtette Júda és Jeruzsálem véneit. Azután fölment a király az Úr házába, meg minden júdai férfi és Jeruzsálem lakói, a papok és a léviták meg az egész nép apraja-nagyja. És felolvasta fülük hallatára a szövetség könyvének minden igéjét, amelyet az Úr házában találtak. Majd odaállt a király a helyére, és szövetséget kötött az Úr színe előtt, hogy az Urat követik, parancsolatait, intelmeit és rendelkezéseit teljes szívükből és teljes lelkükből megtartják, és teljesítik a szövetség igéit, amelyek meg vannak írva abban a könyvben.”
A bibliafordító Luther tulajdonképpen ugyanezt élte át. Katartikus megtérésélménye annak az egyszerű fejleménynek volt köszönhető, hogy a Szentírás görög szövegét kezdte el olvasni. Luther megvizsgálta a görög szöveget, és észrevett egy feltűnő dolgot a Mt 4,17 esetében. A Jeromoshoz köthető latin szöveg a ’megtérni, bűnbánatot tartani’ jelentésű szót penitentia agitének fordította, amelynek jelentése: ’vezekelj’. Luther tisztában volt vele, hogy ez hibás fordítás, ugyanis a bűnbánat lényege nem valamiféle (vagy sok) külső cselekedet, hanem az az egész lélekből fakadó szívbéli változás, amely az engedelmesség külső cselekedeteit eredményezi. A Vulgata félrevezető fordítása rossz irányú láncreakcióhoz vezetett, végső soron egyfajta rosszindulatú sejtburjánzáshoz, dogmatikai és kegyességi „elrákosodáshoz”. Luther nem járta tovább ezt az utat, ehelyett visszatért a forráshoz, a Szentíráshoz és az abban szereplő bűnbánatfogalomhoz. Mindig Isten szava az egyház „gyógyszere”, és ilyen értelemben az Isten szavához való visszatérés az egyház szempontjából sohasem rombolás, hanem gyógyítás. Egy félreértésen alapuló, hibás kegyességet produkáló értelmezést meg kellene tartanunk pusztán azért, mert ősi vagy „elég régi”? Tegyük fel a kérdést: ősrégi, makacs, de kigyomlálandó tévedések nincsenek? Ez olyan, mintha egy, az immunrendszer működését legyengítő, a belső szerveket roncsoló, egyre csak terjedő betegséget azért kellene megtartanunk, mert régóta magunkban hordozzuk – ezt jelentené a római vallás Írás-ellenes hagyományainak további ápolása. Nem, Isten szavának mind jobb és jobb megértése a feladatunk – ez a feladata a keresztyén/keresztény egyháznak –, és az, hogy annak mérlegén felülvizsgáljunk minden emberi vélekedést, hagyományt stb.
A reformáció tehát semmiképp sem „hitújítás”, hanem végső soron 16. századi jósiási vallásreform. Egyébként Jósiás esetében – és Jézusnak a farizeusokkal és az írástudókkal való vitáinál is – világosan látható, hogy a hagyomány fejlődése nem tévedhetetlen. Isten szavától lassabban, kevésbé észrevehető, szubsztilis módon vagy gyorsabban, radikálisan is el lehet térni. Az utóbbi példa az úgynevezett Német Keresztyének árja vallása, amely integrálta az Isten- és emberellenes fajelméletet, és eretnek, markionita módon kiszanálta volna a zsidó elemeket a keresztyén hitből. A lassabb, fokozatos eltérés kevésbé észrevehető, de attól még eltérés, tehát engedetlenség Istennel szemben, azaz bűn. Eltérés az is, ha emberi tekintélyekre hivatkozva mindig csak egy gyűszűnyit térünk el a legfőbb normától (norma normans), ha mindig csak apró, először talán alig észrevehető irányváltásokat teszünk – így is, úgy is, egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy mérföldekre távolodtunk el az igazságtól.
Kálvin János írja: „…ha tudományunkat újnak mondják, Isten ellen követik el a legvakmerőbb igazságtalanságot, akinek szent igéje még sem érdemli vala azt, hogy újsággal vádolják. Hogy azoknak új, akiknek új a Krisztus és új az evangélium is: kétségbe legkevésbé sem vonom. De akik elismerik, hogy régi Pál apostol azon prédikálása, hogy a Krisztus meghalt a mi bűneinkért, feltámadott a mi megigazulásunkért: – azok nálunk sem fognak semmi újat találni. Hogy pedig ez sok időn keresztül elrejtve volt ismeretlenül: ez az emberi gonoszságnak a bűne; de most már miután Isten kegyelme újra visszaadta nekünk, felújított jogán ősiségét is vissza kell nyernie.” (A keresztyén vallás alapvonalai. Magyar Protestáns Irodalmi Társaság, Budapest, 1903.)
Simon Gábor szerint, ha valaki azért marad a protestantizmusban, mert beleszületett abba, az olyan, mintha valaki nem akarna kigyógyulni a veleszületett betegségéből. Ezt a képet kölcsönvéve – és itt továbblépünk az „ősiség” érvétől a hagyomány, úgymond, „lélegző, organikus továbbfejlődésének” érvéhez –, a római katolicizmus hagyományfejlődésére hivatkozni legitimációs alapként olyan, mint a káros sejtburjánzást arra hivatkozva nem feltartóztatni, hogy a sejtek így osztódnak maguktól, ez egy természetes fejlődés, fogadjuk csak el. A római katolicizmus hagyományfejlődésének folyamatát nem értékelhetjük így. Hiszen ahogyan egy élő szervezet esetében a rákos elváltozásokat sem organikus fejlődésként értékeljük, úgy a dogmatikai és etikai téren jelentkező „sejtburjánzásokat” sem tekinthetjük „természetesnek”, hanem csakis természetellenesnek, deformációnak, amelyet nem kell megtűrni meg hagyni, hogy szabadon tenyésszen. Nem, vissza kell térni az egészségesség mércéjéhez, és ami ehhez képest új és más, azt ki kell vágni, ki kell metszeni és haladéktalanul fel kell számolni, el kell tüntetni – semmiképp sem szabad gyönyörködni benne, mondván, „lám, milyen szép mértani alakzatokat vesz fel!”.
Még egyszer: hiába mondjuk, hogy ez „szerves fejlődés”. Simon „atya” szereti az érzékletes példákat: ha a fán beteg az egyik ág, akkor metszőollóra vagy ágvágóra van szükség, és nem arra, hogy a beteg fa korhadt ágaiban gyönyörködjünk, természetes fejlődésről képzelegve. Ha az egyház ráépült az apostolok és a próféták alapjára (és a sarokkő maga Krisztus – Ef 2,20), és ez a konstruktum statikailag (dogmatikai és etikai téren) nem megfelelő, ingatag (de nem a szilárd alap miatt!), mert eleve nem a tervező szándéka szerint épült tovább bizonyos pontokon, akkor vissza kell bontani mindent az alapokig, és újra kell kezdeni az építkezést. Az alapot nem az egyházatyák jelentik, és nem is az egyházatyák vagy egyháztanítók úgynevezett „konszenzusa”.
Nos, a legnagyobb probléma az, hogy sajátos tanfejlődése folytán a római egyház ilyen korrekciókra egyszerűen nem képes. A rendszer olyan szinten zárt és önmagába hajló, hogy sem visszavonni, sem korrigálni nem képes a korábban kimondott dogmáit (legfeljebb retorikai zsonglőrködéssel új értelmezésekkel láthatják el őket). Ne feledjük, hogy a biblikus-protestáns hittételeket (pl. a hit általi megigazulást) egyházi átokkal sújtotta a római egyház – magyarán egyszer s mindenkorra kőbe van vésve számukra. A korábban említett képhez visszanyúlva: a biblikus mérce tekintetében betegnek, fertőzöttnek, deformáltnak tekinthető szervek vagy végtagok állapotát auktorizált (tekintélyelvű) módon egészségesnek nyilvánítja Róma, így a torzulás válik mércévé, megakadályozva a helyes diagnózisnak már csak a lehetőségét is. Az ilyen hamis tanításokat bebetonozó zsinati-pápai verdiktek miatt nincs „ablak” a rendszeren, amelyből a római egyház elkötelezett híve néha ki tudna tekinteni, külső, „objektív” viszonyítási pontot keresve, a látvány alapján értékelve önnön helyzetét. Ezért nehéz, sőt igazából majdhogynem lehetetlen egy fanatikus pápistával gondolatokat cserélni, konstruktívan vitatkozni, mert a „szent hagyomány” nélkül képtelen (vagy nem akarja, nem meri) a Szentírás szövegét előítélet-mentesebben értelmezni (előítélet alatt a római tanítóhivatal által előírt hermeneutikai szűrőket értve). Ez azt jelenti, hogy a római katolikusok (itt elsősorban a tanítókról, papokról, püspökökről stb. beszélünk) nem kinyernek információkat a Szentírásból, hanem belegyömöszölik a Szentírásba a római egyház vallási sajátosságait, hogy aztán meggyűrve újra kinyerjék őket belőle – a maguk igazolására.
Idetartozik még az is, hogy mivel a Simon Gáborhoz hasonló római katolikusok nem húznak éles határvonalat a próféták, az apostolok és természetesen Jézus Urunk (és az ő szavaikat rögzítő, továbbadó, ihletett és tévedhetetlen Szentírás, az írott kijelentés) és az utánuk következő nemzedékek (apostoli atyák, egyházatyák, zsinatok stb.) tekintélye közé, nem választják el a kettőt határozottan egymástól, ezért az „ősiség” kritériumát is helytelenül használják. Nem értik meg, hogy utóbbiak írásainak, gondolatainak és kijelentéseinek a helytállóságát az előbbiek alapján határozzuk meg. Ha ez a határ elmosódik, az utóbbiak kijelentései nemcsak hogy elhomályosítják vagy felülírják az előbbiek tévedhetetlen, Isten által ihletett (kilehelt) szavát – ránőve az Írásra, mint valami mindenre rátelepedő kúszó- és futónövény –, hanem az igazság kritériumát is megváltoztatják a keresztyénségen belül. Lásd Simon Gábort és a vele hasonszőrűeket, akik szerint Kálvinnak és Luthernek azért nem lehet igaza az egyház „konszenzusával” szemben, mert a szerintük konszenzusos álláspontot képviselő „atyák” korábban éltek. Magyarán, aki közelebb van az apostoli korhoz (és akire a római egyház ráütötte hitelesítő pecsétjét), annak mindig igaza van azokkal szemben, akik utánuk élnek. De miért is lenne axióma, hogy az, aki az apostoli korhoz közelebb van gyarló emberként, annak mindig igaza van azzal szemben, aki ugyancsak gyarló emberként időben távolabb van tőle? Hol találunk arra szentírási referenciát, hogy azok, akik, mondjuk, Kr. u. 100 és 500 között éltek, egészen bizonyosan helyesebben értelmezték a Szentírást, mint akik Kr. u. 1500 és 2000 tájékán tartózkodnak a Földön? Sőt a Szentírás szerint már az 1. században is voltak egyházi viták (a zsidókkal-pogányokkal való közösségvállalás tekintetében Péter és Pál között, illetve lásd a görög és héber diakónusok vitáját stb.), amikor jelen volt az apostolok tekintélye, hát még mennyivel inkább térhettek tévútra a későbbiek!
És ha már a konszenzus szóba jött, mind Simon Gábor, mind az ő szellemi holdudvarába tartozó hozzászólók hivatkoztak az egyházatyák konszenzusára, amelytől – a fáma szerint – Luther és Kálvin, illetve a többi reformátor is eltért (Kálvin állítólag az egyházatyák konszenzusa ellenére tagadta a szabad akaratot). A témában kevésbé tájékozott olvasóknak jelezzük, hogy az úgynevezett consensum patrum jól ismert érv. Arra utal, hogy az egyházatyák egyhangúlag képviselték a római vallás tanait, tulajdonképpen majdhogynem mindenben egyetértettek, a patrisztikus írások összessége homogén monolit. Csakhogy az egyházatyák ilyetén értelmezése ideologikus és hamis. Eleve volt olyan az egyházatyák közül, aki máshogyan érvelt, mást képviselt korai, mint kései, kiforrott korszakában (pl. Ágoston). El kell olvasni egyenként a műveiket, és külön-külön is meg kell vizsgálni a szakaszokat, a kifejtett gondolatokat, végül pedig a teljes életművük keretében kell kiértékelni, írásba foglalásuk korszakának kontextusába helyezve őket. Ha így teszünk, látni fogjuk, hogy nem jogos dogmatikai értelemben konszenzust és egyszerű doktrinális folytonosságot felállítani közöttük – és akkor még nem beszéltünk a római katolikus és a görögkeleti egyházak eltérő „konszenzusáról”.
A lényeg tehát, hogy ilyen konszenzus nem létezik. Ennek végtelenül egyszerű példája, hogy a római katolikus tisztítótűz vagy tisztítóhely fogalma nem létezett a görög egyházatyák többségénél az egyedüli Nüsszai Gergely kivételével. Ezért a görögkeleti egyházak el is utasítják az erről szóló tant. Simon Gábornak és a vele egyívásúaknak ezért valami elképesztő őrültséggel kell előjönniük. Például hogy valójában az összes görög atya ugyanazt vallotta, csak nem maradt fenn róla írásos bizonyíték, de a római tanítóhivatal meg tudja állapítani, hogy neki van igaza. Hát hogyne… Vagy hogy az összes görögkeleti egyház tévedett, és csak az ő tanítóhivataluk tudja jól. Valószínű… Netán hogy az összes görögkeleti egyház protestáns. Nyilván… Az utóbbi nem vicc, ugyanis a protestáns jelzőt időnként mindenkire ráaggatják, még a szedevakantistákra is, ha olyan pillanatuk van. De számtalan más példát is fel lehetne még sorolni.
Fontos azt is megjegyeznünk, hogy nem muszáj valakinek az egész életművét elfogadni, ha csak bizonyos gondolatai követendők. Simon Gábor felhozza például, hogy mi, protestánsok csak akkor hivatkozzunk Ágoston kegyelemtanára, ha elfogadjuk az ereklyetisztelettel kapcsolatos gondolatait is. Erre semmi nem kötelez minket. Nem muszáj a rossz és téves tanokat, gyakorlatokat átvenni. Csak azokat nevezhetjük követendőknek, melyek összhangban állnak a Szentírással. Mellesleg Augustinus életművével kapcsolatosan hangozzék el, hogy az egyházatya nem vallotta a mai római katolicizmus által szentesített dolgok összességét. Nemcsak a kései korszakából származó predestinációtanát iktatja ki a római katolikus egyház, hanem az egyház vezetéséről, a római püspök rangjáról is máshogy gondolkodott. Ágoston nem tanított egy egyház fölött uralkodó univerzális pápáról – nem is hitt ilyenben –, akit abszolút monarchaként kellene tisztelni, abszolút felsőbbséget tulajdonítva neki. Anélkül, hogy túlságosan belemennénk, a római egyháznak a római püspökségről szóló tanítása csak Ágoston után jelent meg, aki nagyon fontosnak tartotta ugyan a püspöki tisztséget, a püspöki kart ugyanakkor mint testvéri közösséget kezelte, anélkül, hogy jogi prerogatívumokat tulajdonított volna a római püspöknek (ebben hasonlít pl. Cyprianusra). De ezt persze nem fogadják el a mai római katolikus tanítók, ők egy történelmietlen, ideologikus értelmezést követnek a józan egyháztörténeti tényekkel szemben.
John Owen (1611–1683), a neves kálvinista, puritán teológus világosan utal erre a hamis érvre, amikor így ír: „Az egyházatyáknak és az egyház korai tanítóinak közös egyetértését az írásértelmezés szabályaként állítják be. De azokat, akik ezt állítják, nyilvánvalóan a saját érdekeik vezérlik. Egyetlen éles eszű ember sem fog kitartani ezen állítás mellett, aki műveiket figyelmesen és ítélőképessége birtokában olvasta és tanulmányozta. Hiszen teljességgel lehetetlen, hogy hiteles szabályként szolgáljanak mások számára azok, akik – és ez nyilvánvaló – oly sok dologban nem értenek egyet egymással, talán nem is annyira a hitcikkelyek tekintetében, mintsem inkább a Szentírás magyarázatában, amely most a vizsgált kérdés. Az előbbiről is különbözőképpen nyilatkoznak, az utóbbiról pedig valóban eltérő véleményen vannak, amint ez gyakran elő is fordul.” Az óegyház a Szentháromság-tanon, a krisztológia alapvonalain és néhány alapvető keresztyén doktrínán kívül nem mutat zavartalan egységet. Az egyházatyák vélekedése számtalan kérdésben nem egybehangzó – sokszor még a sákramentumokat és bizonyos etikai kérdéseket illetően sem. Azt se felejtsük el, hogy milyen – olykor pozitív, olykor negatív – hatással volt rájuk a görög filozófiai gondolkodás, továbbá a már az apostoli levelekben is megjelenő és negatív besorolás alá kerülő, a bibliai erkölcsön túlmenő ultraprüdéria és embertelen aszketizmus (a papságra kényszerített cölibátus is erre vezethető vissza). Egyébiránt az ökumenikus zsinatok kánonjai sem egységesek, továbbá a gyakorlatban nem is normatívak, hiszen későbbi zsinatok és határozatok felülírták őket. Hasonlítsuk csak össze az első négy egyetemes zsinat kánonjait későbbi zsinatok kánonjaival. Lehet, hogy a későbbiek visszahivatkoznak az előbbiekre, de lábjegyzetszerű említések nem elegendők ahhoz, hogy érveljünk az „egységes hagyomány”, „organikus fejlődés” tétele mellett. Ha annyira normatívak lennének az első zsinatok kánonjai, akkor a latin papság körében nem létezne a kötelező cölibátus, és – bár ez sem bibliai alapozású – felszentelése előtt a püspöki szint alatti áldozópapság házasodhatna, éppúgy, mint manapság a görögkeletieknél (akik ezt kiküszöbölendő sokáig direkt fel sem szenteltetik magukat, mindaddig, amíg nem találnak maguknak megfelelő partnert). Ugyanez maradt meg a római katolicizmuson belül a görögkatolikus irányzatnál. Egyébként az egységes óegyházi hagyományra való téves hivatkozás egyik legeklatánsabb példája a sokat emlegetett és korábban a szemipelagiánusok közé sorolt Lerinumi Vince, akiről köztudott, hogy az egyik legfőbb eszmei ellenfelének épp az egyháztanítók közé sorolt Ágostont tartotta, annak is a kegyelemtanát (bár igaz, hogy újabb tanulmányok ezt az ellentétet mérsékelni igyekeznek).
Mindezeken túl az evangéliumi protestánsok számára is fontos a patrisztika, az apostoli, illetve egyházatyák olvasása és vizsgálata. Azonban tanulmányozásukhoz exegetikai, történelmi és teológiatörténeti ismeretekre van szükség, de legfőképp a Szentírás alapos ismeretére. Kálvin írja:
„Ezen kívül felhozzák ellenünk elég ravaszul az Atyákat, – a hajdani és jobb időkből való írókat értem; – mintha azok az ő istentelenségük mellett bizonyítanának. Pedig hogyha ezeknek tekintélyével kellene eldönteni a vitát, a győzelem jobb része a mi javunkra esnék. De amidőn azok az atyák igen sok dolgot igen helyesen és bölcsen írtak meg, – némely dolgokban pedig velük is megesett, ami emberekkel megesni szokott, – ezek, ti. az ő istenfélő utódaik, mind értelmi tehetségük, mind ítélő képességük, mind lelki tehetségeik kiválóságánál fogva amazoknak minden tévedéseit és hibáit imádják, azokat pedig, amelyeket helyesen írtak meg, vagy észre sem veszik vagy eltitkolják vagy éppen elcsavarják annyira, hogy azt mondhatnád: az volt legfőbb gondjuk, hogy szemetet válogassanak össze az arany közül. És hitvány lármával mégis nekünk rontanak, mintha mi becsmérelnők az atyákat, és mi szegődtünk volna ellenségeikül. Holott mi őket annyira nem mellőzzük, hogy – ha mostani feladatom az volna – semmi sem kerülne kevesebb fáradságomba, mint az ő saját bizonyságtételükkel igazolni jó nagy részét azoknak, amelyeket ma mi tanítunk. Csakhogy mi úgy olvassuk az ő műveiket, hogy mindig eszünkben tartjuk: minden a miénk; – nem azért, hogy rajtunk uralkodjék, hanem hogy nekünk szolgáljon, – mi pedig a Krisztuséi vagyunk, akinek kivétel nélkül mindenekben engedelmeskedni tartozunk. Aki e különbséget meg nem teszi, az nem fog a vallásban semmit találni, ami bizonyos; mivel azok a szent férfiak is sok dolgot nem tudtak, egymástól gyakran eltérnek s néha önmagukkal is ellenmondásba kerülnek.”
Azért különösen súlyos ez a probléma, mert a római egyház – ez egyszerű tény – a szent hagyományt a Szentírás mellé helyezi (ezek párhuzamos egymásra oda-vissza ható valóságok a rendszerükben), és egy ki nem mondott lelki terhet helyez a mindekori hívő vállára, mintha nem volna legitim dolog egy keresztyén részéről nemcsak elővenni és egyénileg olvasni Isten írott szavát, hanem meg is mérni rajta minden mást az egyházban: a tanítást, az egyházi gyakorlatot, a kánonokat (kánonjogot), a liturgiát, az erkölcsöt, az egyházfegyelmet és az igehirdetést. Simon rendszerében (amely Róma rendszere) – és ez az igazán veszélyes és tragikus – nincs lehetőség az Írás alapján – amelyet maga Isten lehelt ki – visszamenőleg korrigálni az egyházi hagyományt. Így kerül utólag implicite egy szintre a Szentírás, az egyházatyák konszenzusa és onnantól kezdve az „organikusan fejlődő” egyházi hagyomány egészen azon dogmákig, amelyeknek semmilyen bibliai vonatkozásuk sincs, még távolról sem. Sőt valójában már nem is párhuzamosságról beszélünk, hiszen tekintélyben a hagyomány a Szentírás fölé emelkedik. Ez olyan, mint amikor Jézus idejében a Jézussal, Isten Fiával, a testté lett Igével vitatkoztak a zsidó vallási vezetők, farizeusok és írástudók, és számonkérték rajta az „atyák hagyományát”. Ez teljesen abszurd. Az Úr Jézus nem véletlenül korholta emiatt a vallási vezetőket.
Egyébként ez nem elszigetelt eset, ez az Írástól elszakadó vallási evolúció – lényegében a prófétai igehirdetés – végig arról szól, hogy az Isten által küldött próféták Mózes törvényéhez akarják visszatéríteni mind a vallási vezetőket, mind a népet, akiknek ez persze nem tetszik, mindezt tiszteletlenségként, bárdolatlanságként élik meg saját progresszív, organikusan fejlődő vallási szisztémájukkal szemben. Ilyen értelemben a Simon-féle római katolicizmus közelebb van a talmudista judaizmushoz, mint a biblikus keresztyénséghez, hiszen engedi, hogy „az atyák hagyománya” rátelepedjen Isten tévedhetetlen szavára. Innen érthető meg Luther bátorsága a „szent hagyomány” felülbírálatára vonatkozóan, hiszen a reformátor – aki a Szentírás „eredeti”, görög és héber szövegeit olvasta – egyszerűen jobb exegétának bizonyult, mint bizonyos nagy tekintélyű elődei. Azt tette, amire szentírási példákat is látott: a Szentírás, a norma normans alapján megvizsgálta, „megmérte” az atyák írásait, a zsinati hitcikkelyeket, valamint a kortárs római egyház gyakorlatát, és azok bizony sok esetben „könnyűnek találtattak”.
Itt érdemes kitérni az „atya” azon állítására, hogy az utóbbi időben sokan visszatértek a római egyház kebelére. Istennek hála, fordított folyamatról is beszámolhatunk, és főleg azok körében, akik elkezdték saját maguk olvasni a Szentírást (különféle zsinati dekrétumokat tartalmazó lencse nélkül). Leginkább karizmatikus katolikus közösségekből érkeznek emberek a protestantizmusba, és nem is annyira a szabadabb szubkultúra vagy a dicsőítés típusa miatt, hanem azért, mert a római egyházon belül a legbibliásabb frakció érdekes módon a karizmatikus katolikusoké. Talán nem veszi sértésnek az „atya”, ha arra buzdítunk minden római katolikust, hogy nyugodtan olvassa a Szentírást, ha eddig nem tette, és merje maga értelmezni.
De most evezzünk egy picit más vizekre. Ugyebár Simon Gábor arra a sommás kijelentésre ragadtatta magát korábbi videójában, miszerint a magyar nemzet nagyjai mind-mind katolikusok voltak. Ezzel szembeállítottunk egy listát, amelyen szerepelt többek között zseni költőnk, Ady Endre neve is. Simon különösen azt nem érti, miért került pont ő a listára. (De Petőfi és Kossuth említésével sem ért egyet – vajon szerinte az utóbbi kettő nem tartozott nemzetünk „nagyjai” közé?) Simon szerint ezt a labdát könnyen le lehet csapni, hiszen Ady vérbajos, alkoholista és szabadkőműves, egyébként pedig ateista volt. Természetesen nem arra utaltunk e felsorolással, hogy tudomásunk szerint az általunk említett személyek bizonyosan mind üdvösséget nyertek, vagy hogy mind példás keresztyén életet éltek erkölcsi szempontból, hanem csak arra, hogy tényszerűen nem igaz, hogy „a magyar történelem katolikus történelem”. Nem, több mint fél évezredünk nem csak katolikus történelem (előtte pedig fél évezredig nem volt más), ebbe Simon Gábornak bele kellene törődnie. Ezt bizonyítandó említettünk néhányat a vitán felül álló teljesítményükért nemzeti szinten konszenzusosan elismert költőink és államférfiaink közül, akik vallásukat tekintve protestánsok voltak. Egyébiránt a legszörnyűbb pápákhoz viszonyítva – gondoljunk csak VI. Istvánra, XII. Jánosra, IX. Benedekre, II. vagy VI. Orbánra, VI. Sándorra vagy X. Leóra, akik köztörvényes bűnözők, lényegében maffiózók voltak – Ady Endre (aki nem keresztyén csúcsvezető – nem pápa –, de még csak nem is klerikusi személy, pap, hanem költő volt) maga volt az erkölcs óriásszobra. Az eredeti kérdés tehát az volt, hogy voltak-e nemzetünknek nem katolikus nagyjai, mert ha igen, akkor Simon Gábor téved. De még ha az is lett volna a kérdés, hogy Ady „jó református”, Petőfi és Kossuth „jó evangélikus” volt-e, a válasz az, hogy bizonyosan jobb protestánsok voltak, mint amilyen katolikusok az előbb említett gyilkos, korrupt, parázna, hatalommániás, szifiliszes katolikus egyházi vezetők vagy kisgyermekeket megrontó papok (akik ugyebár a katolikus értelmezés szerint „mindörökké papok”, és állítólag joggal nevezhetők „második Krisztusnak”).
Ezenkívül Simon Gábor nem átallja a magyar történelem régebbi nagyjait törökbérenceknek nevezni, de ezen már meg se lepődünk, ugyanis a magyarországi római katolikus történelemszemléletre jellemző egyfajta „labancság”, labancbarátság. A Habsburgok mellett – azok vallása miatt – sokszor teszik le a voksot, szemben a magyar hősökkel. De nem igaz, hogy az erdélyi fejedelmek törökbarátok lettek volna. Kényszerűségből álltak a törökkel hűbéri viszonyban. Erről Bethlen Gábor így ír Pfalzi Frigyes református fejedelemnek 1621. április 23-án, akit Isten kegyelméből még a cseh katolikus koronával is megkoronáztak: „A keresztyéni lélek veleszületett ellenszenvvel visszaborzad a pogányokkal való együttműködéstől. De melyik veszedelmesebb ellenség számunkra? Az-e, aki miközben henceg a keresztyénség nevével, de azzal törődik legkevésbé, hogy mi illik a keresztyén emberhez, aki a keresztyén jámborság ürügye alatt a keresztyének ellen irányuló zsarnokság útját építi, szabad országokat és tartományokat szolgaság jármával nyom el, hatalmával a lelkiismeret szabadsága ellen kénye-kedve szerint visszaél, életünkre, javainkra, vagyonunkra leselkedni sem éjjel, sem nappal soha nem szűnik meg? Avagy pedig az, aki egyszer adott hitét ritkán szegi meg, politikai és lelkiismereti szabadságában azt, aki önként kéri a segítségét, nem zavarja meg, és a lelkiismerettel szemben semmi jogot nem követel magának?”
Sőt a viszonylagos vallásszabadság gyakorlása is a protestáns, főleg református erdélyi fejedelmekhez köthető (volt egy szem unitárius is köztük, aki sokkal méltányosabb volt, mint a kíméletlen római katolikus uralkodók). Ha a római katolikus államférfiakon múlott volna, ugyanúgy felszámolják a magyarországi más vallású lakosságot különböző agresszív praktikákkal, mint azt az osztrák örökös tartomány területén tették az evangélikus felekezettel (16. század). Egyébként nem kell úgy tenni, mintha a római katolicizmus feddhetetlen lett volna nemzetközi politikai szövetségkötések terén. Számtalan példát lehet hozni, hogy a francia királyok, olasz kereskedővárosok, Habsburg „magyar” királyok a mohamedánokkal szövetkeztek, éspedig más keresztyének ellen (I. Ferenc francia király, I. Ferdinánd Habsburg-király, Velence, Genova kereskedővárosok stb.). Érdekellentét általában a franciák és Habsburgok között állt fenn, így ezek egymás ellen szövetkeztek a törökkel, de azt se feledjük, hogy a nyugati katolikus keresztes hadjáratok egyike (a negyedik) majdnem teljesen elpusztította a görögkeleti Bizánci Birodalmat egyházastul, és annak maradandó végelgyengülését is előidézte. Tette ezt ahelyett, hogy felszabadította volna a bizánciakat a mohamedánok rohamai alól. Az erdélyiek „törökbarátságát” magyar történelmi kontextusban tehát egy római katolikus inkább ne hangoztassa, helyette szégyellje el magát.
Még hosszan sorolhatnánk, hogy római katolikus uralkodók és főméltóságok mennyi hazaárulást követtek el és nemzetet károsító tevékenységet űztek. Említsünk egy példát a vallásgyakorlat területéről: Mária Terézia és I. (Habsburg) Ferenc alatt vegyes házasságokban kötelező volt a gyermekek római katolikus nevelése, ennek nem betartása esetén nevelőintézménybe vihették a gyermeket. És most vegyünk egy politikai példát: a római katolikus uralkodók számtalanszor felfüggesztették vagy korlátozták a magyar országgyűlést, és despotikusan uralkodtak, ezzel szemben protestáns nemzeti nagyjaink rengeteget tettek a nemzet fejlődéséért – már az Erdélyi Fejedelemség idejében is, nem kellett erre Kossuth Lajosig várni.
Attól is illene tartózkodnia Simon Gábornak komoly történelmi dokumentumok prezentálása nélkül, hogy Horthy Miklóst – nem kitérve most a háború előtti és utáni tevékenységének korántsem egységes megítélésére – rejtett római katolikusnak állítsa be, aki római katolikus templomban imádkozott. Ugyanis Horthy nevéhez több református templom építése is kötődik Budapesten, többek között a híres kelenföldi református templomé is.
Mindezeken túl ki kell térnünk arra is, hogy Simon „atya” hosszasan élcelődik a protestáns ortodoxia kifejezésen (amely kitétel honlapunk fejlécén szerepel, valamint említésre kerül egyesületünk preambulumában is), amely szerinte lényegében oximoron. Ahogy e szókapcsolat kacajra készteti Simon Gábort, úgy minket is mosolygásra késztet az, amikor „evangéliumi római katolicizmusról” hallunk. De most nem ez a lényeg. Feltételezzük, hogy Simon „atya” nem tartja erénynek a tájékozatlanságot, ezért figyelmébe ajánlanánk egy teológiatörténeti kurzust, ahol legalább érintőlegesen foglalkoznak a protestáns ortodoxiával. De addig is röviden bemutatjuk e korszakot, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak. Az ezen az oldalon megjelent egyik, épp a protestáns ortodoxiával foglalkozó beszélgetésből idézünk: „Ortodoxiának nevezzük […] a protestáns – azon belül pedig elsősorban a református és evangélikus – teológiatörténetnek azt a szakaszát is, amely a reformáció megszilárdulását követően alakult ki, és a felvilágosodás térhódításával ért véget. […] A református ortodoxia korábban kezdődött és tovább tartott, mint az evangélikus ortodoxia. Az előbbi 1560–1790, az utóbbi 1580–1730 között virágzott.”
És ha már a protestáns ortodoxia szóba jött, hadd ajánljuk az olvasóknak (protestánsoknak és római katolikusoknak egyaránt) a protestáns ortodoxia egyik legkiemelkedőbb alakjának, a svájci François Turrettininek (1623–1687), a Kálvin János alapította genfi akadémia egykori vezetőjének a miseáldozattal kapcsolatos gondolatait, illetve azok összefoglalását (lásd Institutio Theologiae Elencticae). E cikksorozatból most csak azt emeljük ki, amit egy helyen Turrettini – a miseáldozat téves és illegitim voltát bizonyítandó – a miseáldozatból fakadó abszurditások és ellentmondások kapcsán ír: a) elvileg külső és látható áldozat, az áldozat maga mégsem látható; b) minden áldozat esetében szükséges a vérontás, de itt nincs vérontás, hiszen azt tanítják, hogy ez vér nélküli áldozat; c) azt mondják, Krisztus igazi teste van felajánlva az Atyának, de ez a „test” mégsem valódi, mivel láthatatlan, körülírhatatlan, nincs kiterjedése, és nem lehet megtapintani; d) azt állítják, hogy megegyezik a keresztáldozattal, pedig sem a keresztnél felajánlott áldozat, sem az ott végrehajtott cselekedet, sem az ott megtapasztalt szenvedés nem realizálható; e) a felajánlott dolog elvileg megsemmisül, ugyanakkor mégsem semmisül meg, csak a kenyér színe alatt; f) Krisztus egyszer áldoztatott fel, ugyanakkor ismételten feláldozzák; g) Krisztus áldozata végtelen értékű áldozat, amely mégis csak akkor bír értékkel, ha újra és újra – ezerszer, tízezerszer – megismétlődik; h) Krisztus felajánlja magát másokért, hogy elvegye bűneiket, mégis felajánlják, hogy elvegye a már elvett és megbocsátott bűnöket. Turrettini így összegzi az ortodox hitű protestánsok úrvacsorával kapcsolatos nézetét: a keresztyén egyházban nincs igazi, valódi úgynevezett engesztelő áldozat, kivéve a Krisztusnak a kereszten egyszer felajánlott áldozatát. Ezt szerintünk – mondja Turrettini – nem lehet és nem is kell megismételni. Ezért – folytatja – „elutasítjuk és megvetjük a miseáldozatot, mint amely szöges ellentétben áll a Szentírással és a keresztyén hittel, továbbá rendkívül káros és lealacsonyító Krisztusra nézve”.
És végül a miseáldozat kapcsán – hogy opponáljon a protestáns úrvacsoratannal – Simon Gábor utal a János evangéliumának 6. fejezetében szereplő történetre, az ötezer ember megvendégelésére, majd felemlegeti az ugyanebben a fejezetben szereplő jézusi szavakat, miszerint az Atya mennyei kenyeret ad a népnek, és ez az Istennek kenyere, amely a mennyből száll alá. Jézus Urunk magával kapcsolatosan mondja a 35. igeversben: „Én vagyok az élet kenyere…” Furcsa mód Simon Gábor szerint itt a miseáldozatról beszél az Úr Jézus. Azért meglepő ez, mert az „én vagyok” mondások egyértelműen metaforikus értelműek. Ezek jellemzően mind János evangéliumában szerepelnek (Jn 6,35.48.51; 8,13; 9,5; 10,7.9; 10,11.14; 11,25; 14,6; 15,1). Ha az „atya” exegézisét lekövetné a római egyház liturgikus gyakorlata, akkor nemcsak kovásztalan kenyeret konszekrálnának a miseliturgia keretében, hanem ajtókat-kapukat és szőlőtöveket is, és ezeket is felmutatnák úgy, mint a testileg jelen lévő Urat… Ez nonszensz. (Ennél még mi, protestánsok is jobb érveket tudtunk volna felhozni Krisztusnak a kenyérben való valóságos testi jelenléte mellett.)
Ulrich Zwingli svájci reformátor Commentariusában (Commentarius, vagyis az igaz és a hamis vallás magyarázata)tisztázza ennek az igehelynek a helyes értelmezését. Zwingli is érzékeli, hogy milyen könnyen kiforgatják az említett bibliai szakasz értelmét, ezért így kezdi: „Miután Krisztusnak ama igen nagy fontosságú beszédét, mely János evangéliumának VI. részében foglaltatik, sokan, sőt a legtöbben nem értik világosan, bár azt némelyek vakmerően szétszedik – elhatároztuk, hogy e hely eredeti értelmét elő fogjuk adni. Ne vegyenek innen fegyvereket azok, akik a Szentírást arra akarják kényszeríteni, hogy az akarva, nem akarva az ő nézeteiket támogassa.” Zwingli ezután tisztázza Jézus szavainak kontextusát: „Midőn Krisztus látja, hogy azok, akik körülötte gyülekeznek, hasuknak élnek, és csak ezért jönnek hozzá, szokása szerint megragadja az alkalmat, hogy a természeti világból kiindulva tanítson. […] Midőn a zsidók nem értették, mit akar Krisztus e paranccsal, hogy olyan ételt keressenek, amely nem veszhet el, így szólának: »Mit cselekedjünk, hogy Istennek akaratát cselekedjük?« – azt hívén, hogy Krisztus valamely külső cselekedetről beszél, melyet tőlük követel. Jézus így felel: »Ez az isteni cselekedet, hogy higgyetek abban, akit Ő elbocsátott.« Íme ez az, amit Isten tőlünk megkíván! Krisztus egészen határozottan semmiről másról nem beszél, mint az Isten Fiában, ti. az Őbenne való hitről.”
Zwingli a szakasz további részletes magyarázata során megállapítja – igazából ez egy exegetikai közhely –, hogy „Krisztus itt az úrvacsoráról és a szentségi eledelről nem beszél, sőt amelyről mintegy törvényszerű óvást olvashatunk ki arra nézve, hogy valami testire ne gondoljunk. Midőn Krisztus azt mondja, hogy a test éppenséggel semmit sem használ, akkor az emberi vakmerőségnek már nem szabad vitatkoznia, sem arról, hogy a testet enni kell. Mert ha azt veted ellen, hogy valami más értelemnek kell lennie (mert hiszen a Krisztus testének mégis használnia kell, mert azáltal váltatunk meg a haláltól!), ezt válaszolhatjuk: Krisztusnak a teste mindenesetre igen sokat, sőt végtelen sokat használ, de amint mondottuk, nem a megevett, hanem a megölt teste. Megölt teste megőriz bennünket a haláltól, de az élvezett (megevett) test teljességgel semmit sem használ. Az igazság mondotta: másképpen nem lehet. Ugyanis a zsidók az élvezendő s nem a feláldozandó test felett vitatkoztak, amelyre a Krisztus beszédjének is irányulnia kellett. A hittudósok tehát bármennyit vitatkoznak is Krisztus valódi vagy érzéki testéről, nem érnek el soha semmit sem, legfőképp azt, hogy elárulják, hogy ostobábbak, sőt vakmerőbbek a zsidóknál a Megváltónak minden szeretete és kegyelme dacára is. Mert a zsidók, miután ők a látható testre gondoltak, inkább elfordultak Krisztustól, mintsem megértették volna azt, aki őket kegyelmesen tanította, jóllehet ő mint szerető Mester világosan feltárta tévedésüket, hogy emiatt el ne vesszenek, és kijelenti, hogy az a test, amelyet láttak, éppenséggel semmit sem használ. A mi teológusaink pedig úgy cselekszenek, mintha mondanám: »Ó, Jézus! Nincsen nekünk szükségünk ezen nyilatkozatodra, mi értjük a te beszédedet, mi tudjuk, hogy eme szemmel látható testről beszélsz; ezt kell ennünk, ha üdvözülni óhajtunk. Te, aki ismerted az emberi szívet és gondolatokat, hiába voltál bölcs, és szóltál így: a test éppenséggel semmit sem használ, mert mi a mi országunkban hatalmasabb lévén, mint Te, könnyen keresztülvisszük, hogy mindenki ünnepélyesen vallja, miszerint ő igenis testedet eszi. Hatalmunkban áll elrendelni, hogy mindenki még érezze is, hogy testet eszik és vért iszik. Azért e szavaknak – a test semmit sem használ – értelmét addig vizsgáld, míg be nem látod, hogy mi túltettünk a zsidók butaságán…«” (Ford. Tüdős István – Pruzsinszky Pál; Hornyánszky Nyomda, Budapest, 1905. [Magyar Protestáns Irodalmi Társaság kiadványai.] 1999. 168–176. o.)
Végül pedig: az „atya” „albigensezésére” és „gnosztikusozására” nem térünk ki részletesen, de azt el kell mondanunk, hogy nagyon fárasztó az egész. Már az 1. évezredben, az egyház eldeformálódása után is előfordultak kisebb-nagyobb mértékű előreformátori tendenciák, legalábbis egy-egy teológus szintjén (miként a Második helvét hitvallás idézi néhányuk példáját), de a valdensektől (12. század vége) kezdődően rendszeresen felbukkantak nagyobb, a protestantizmussal rokonítható közösségek (lollardok, kelyhes husziták stb.). De dokumentálhatóan a Nagy Gergely (540–604 – ekkor alakul ki a pápai felsőbbség), illetve Nagy Károly (747–814 – ekkor szilárdul meg a pápai politikai hatalom Itáliában) előtti birodalmi egyház sem felelt meg a római katolikus szabványelveknek, merthogy korábban még a bizánci császár vagy különféle gót királyok dominanciája érvényesült az Itáliai-félszigeten. Ismét hangsúlyozzuk: nem szükséges a töretlen tanítványi láncolat, a mindig átadott „váltóbot” megléte az egyház apostoliságához, pláne ha ezt a „váltóbotot” tetszés szerint farigcsálták az évszázadok során.
Továbbá – zárva mostani reakciónkat – mondhatnánk, hogy bizony lehetne Simon Gábornak az albigensek kapcsán (is) némi szégyenérzete, hiába voltak jobbára, többségében gnosztikusok (a kutatások szerint korántsem mind, sokan a szabad, elnyomásmentes egyházi légkör miatt csatlakoztak hozzájuk, például a valdensek közül), talán mégsem helyeselhető velük szemben a teljes genocídium, ahogyan azt a római egyház végrehajtotta – vagyis szándékában állt végrehajtani – az albigensek ellen indított keresztes hadjáratában (1209).
Szerzők:
Fazekas Bence Gyula, református teológus
Márkus Tamás András, református lelkész-teológus
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
Zwingli csodás magyarázata felragyogtatta ugyan a kálvinista végső megoldást a János evangélium hatodik fejezetére, de ezek után végképp nem értem, hogy miként válhattak beteggé és hogyan halhattak meg Szent Pál szerint a kenyeret és bort méltatlanul (ἀναξίως) vevő korintusi hívek? Mérgezett lehetett? A méltatlanság, jelentsen az bármit is, lehetett a mérget szelektíven működésbe hozó titkos akármi? De vajon miért váltak ezzel vétkessé (ἔνοχος ἔσται) az Úr teste és vére ellen? Hiszen amit méltatlanul vettek, az csak kenyér és bor, nem?
Óh, ha Szent Pál apostol olvashatta volna Zwingli fénylően értelmes magyarázatát, biztosan nem mondott volna ilyen érthetetlen dolgokat!
Félreérti. Zwingli nem az úrvacsoráról ír itt, hanem arról, hogy a Jn 6-ban nem az eucharistia, nem az úrvacsora, mint szentség a téma. Vagy ha igen, es az “én vagyok” mondások szentségek, akkor kapukat es szőlővesszőket is konszekrálnak katolikuséknál? Kötve hiszem.
Ön nagy szóhancúr, Tamás! Így aztán biztosan segít nekem, Szentírást nem ismerő pápistának abban, hogy hol is mondta vala Krisztus, hogy az ő teste olyan kapu, esetleg szőlőtő lenne, amit ennünk kell, hogy életünk legyen?
Amint jeleztem már, értem, hogy Zwingli a János ev. 6. fejezetét nem az „úrvacsorára” értelmezi, és csak a z ostoba zsidók értették félre, hogy enni kellene az ő testét. És Jézus csak azért erősködött, hogy valóban étel a teste, hogy lepattintsa őket, mert már herótja volt a sok éhenkórász haspókból.
De mi van a korintusi levéllel? Magyarázza meg végre nekem, értetlennel, mert epedek a reformáció világossága után.
Kedves Lajos!
Én nem azt mondtam, hogy az Úr szerint az Ő teste kapu vagy szőlőtő, amit enni kellene. Arról beszélek (kizárt, hogy nem érti), hogy a János evangéliumában szereplő „én vagyok” mondások metaforikusak. Jézus azt is mondja, én vagyok a kapu/ajtó, én vagyok a szőlőtő stb. Tehát római liturgia keretében sem konszekrálnak konkrét ajtókat, hogy aztán a templomtérbe elhelyezve többször is átmenjenek rajtuk a hívek, mondván akkor így „bementek Krisztuson.” Ugyan igaz a szőlőtőre. Ez egy analógia arra, hogy az „én vagyok” mondásokra hivatkozva nem lehet az átlényegülést levezetni. Ezzel kapcsolatban mondtuk, hogy ennél még mi is sokkal jobb érveket hoztunk volna.
Kizárt, hogy ne értse, hogy értem. Csak nem tartom helytálló érvnek. Mert ha a kenyérre vonatkozó beszéde Krisztusnak nem azt jelentette, aminek a zsidók értették és megbotránkoztak, érthetetlen, hogy miért nem világosította fel legalább tanítványait erről. És az is kizárt, hogy ne értené azt, hogy Pál apostol miért mondja azt, amire Ön nem akar válaszolni.
Miért gondolja, hogy az Úr tanítványai a miseáldozatra értették a Jn 6-ban szereplő jézusi kijelentéseket? Ez nem evidencia. Zwingli és én sem azt állítjuk, hogy nincs szó sákramentumi evésről az evangéliumokban és az újszövetségi levelekben, hanem azt, hogy a Jn 6 nem erről szól. (de még ha erről szólna is, az sem jelentené azt, hogy az úrvacsorát úgy kell értenünk, mint ahogy a római egyház érti, Aquinói után szabadon). Honnan veszi azt, hogy a tanítványai „így értették”? Javaslom, hogy az úrvacsora kapcsán idézzük inkább az utolsó vacsorán elhangzottakat, vagy Pál apostol sorait az 1Kor 11-ből.
Kedves Tamás, a természetfölötti hittel rendelkezők számára evidencia az összefüggés.
Az Élet Kenyere maga Krisztus, akinek a Teste ugyanis „valóságos étel”, a Vére pedig „valóságos ital”. Ez a mennyből alászállott kenyér nem az ott megszaporított kenyér, és nem metaforikus értelmű volt, mint a kapu vagy szőlőtő. Ezt maga Krisztus nyilvánította ki, amikor valóságosnak (ἀληθής) nevezte azt.
Ez az esemény központi misztérium meghirdetése: a szentmiseáldozaté és az Oltáriszentségé, amelynek vétele szükséges az üdvösséghez. („Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne.”)
Ennek előképe volt az ószövetségi Melkizedek, a fölséges Isten papjának áldozata, aki bort és kenyeret áldozott Istennek. Azé a Melkizedeké, akinek papi rendje szerintinek mondja a 109. (110.) zsoltár Krisztust is („pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint”). Hogy pedig valóban Krisztusra értendő ez a vers, arról Szent Pál beszél pl. a Zsid 5,6-ban.
Hogyan lehetne előképe a kenyeret és bort áldozó Melkizedek Krisztusnak, és hogyan lehet Krisztus Melkizedek rendje szerinti pap, ha nem teszi azt, amit Melkizedek tett? Miért hagyta meg Krisztus a tanítványoknak, hogy kenyérre és borra mondják, hogy „Ez az én testem”, „ez az én vérem”, ha annak nincs köze a Melkizedek-féle előképhez, és az előképhez képest nem teljesült be az áldozat, azaz nem több Melkizedek áldozatánál, amely valóban és csak kenyér és bor volt?
Krisztus meghagyta, hogy ugyanezt az előképben előre jelzett, a kenyérszaporításkor meghirdetett, az utolsó vacsorán elővételezett, a keresztfán Általa beteljesített áldozatot cselekedjék a tanítványai is.
A szentségek nem színdarabok és bohóckodások: a keresztség révén képessé válunk kegyelemben élni és működni, a betegek kenete által megerősödünk és ténylegesen megszabadulunk bűneinktől (Jak 5,15). Hasonlóképpen az eucharisztia szentségként szintén nem színdarab, hanem valóságos kegyelemi történés, amely által Életet nyerünk a valóságosan jelen lévő Krisztusban, eltelünk kegyelmekkel.
Így értelmezte ezt Szent Pál is, különben nem állította volna a korintusiakról, hogy az ebben az áldozatban, azaz Krisztus valóságos testében és vérében méltatlanul részesülők betegekké váltak és meghaltak. Soha senki nem lett még beteg metafora evésétől. A méltatlanul, azaz bűnbánat nélkül vett Test és Vér viszont ugyanúgy ítéletére válik a méltatlanul vevőnek, mint minden bűnbánat nélküli találkozás Istennel.
Így értelmezték az atyák is: Alexandriai Kelemen (Sztrómateisz 4.k.), Euszébiosz (Az evangélium bizonyítéka 5. k.), Epiphanios (Eretnekségek 79), Aranyszájú Szt János 35. homilíája, Cyprianus (2.k 3.l), Szent Ambrus (A szentségekről 4.k.) stb. Így olvasható az a Didakhéban és még számtalan egymást erősítő tanú leírásában.
A protestánsok szerint egyedül a Szentírás a hitük alapja. Bár gyakran hivatkoznak az efezusi levélre, de nem látszik, hogy értenék: amikor azt mondják, hogy az apostolokra és prófétákra épített épület vagyunk, az nem azt jelenti, hogy az apostolok és próféták írásai lennének hitünk kizárólagos alapja, hanem ők maguk.
De az apostolok nem csak írtak, hanem beszéltek is. Miért nem követik a Szentírás tanúságát erről? Szent Pál azt írja a tesszalonikiaknak: „Ezért tehát, testvérek, legyetek állhatatosak, és őrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár beszédünkből, akár levelünkből tanultatok.” (2 Tessz 2,15).
Hogyan őrzik azt a hagyományt, amelyet élő szóban mondott Szent Pál vagy a többi apostol? És ha tagadják a szóban átadott hagyományt, honnan tudják, hogy az a Szentírás, amelyet igaznak hisznek, tényleg az? Hiszen a protestánsok csak a Katolikus Egyháztól tudták meg, hogy ez a Szentírás. Egyedül az Egyház révén őrződött meg, és az ő tanúsága nyomán tűnt hitelesnek, hogy aztán saját szájuk íze szerint magyarázzák. A Szentírás nem tartalmazza még a kánont sem, amint a sola scriptura elvet sem. Honnan tudják, hogy szent ez az Írás? Úgy érzik?
Erről írtunk, vitatkozni is nehéz Önökkel, mert az igét saját tradíciójuk szűrőjén keresztül olvassák, pontosabban olvassák vissza saját tradíciójukat az Írásba. Javasolok Önnek akár kortárs katolikus exegetikai könyveket, kommentárokat, az „én vagyok” mondásokat metaforikusan értelmezik, és itt nem liberális teológiai munkákra gondolok. Most Ön leírja, hogy aki természetfeletti hittel rendelkezik, az úgy olvassa, mint Ön, meg a katolikus tradíció. Én erre leírhatom, hogy nem, aki természetfeletti hittel olvassa, az úgy olvassa, ahogy mi, protestánsok.
Egyébként a miseáldozatra (valóságos átváltozás stb.) épp Krisztus mennybemenetele a cáfolat, ahogy arra a reformátorok többször is utalnak, hiszen Krisztus miért is ment volna a mennybe, és küldte volna el maga helyett a Pártfogót, ha valójában az ostyában szó szerint, esszenciálisan jelen lenne (olyan szinten, hogyha leejtjük az ostyát, akkor magát Krisztust ejtjük le). Akkor azt mondta volna a mennybemenetele alkalmával, hogy „csak átalakulok”, „nem a Lélek által leszek veletek, hanem a kovásztalan kenyérben, amit majd imádnotok kell.” Ez teljesen idegen a mondandójától, de teljesen idegen a bibliai zsidó gondolkozástól is.
Itt megy félre a Páli óvás vagy figyelmeztetés értelmezése is, miszerint azért betegedtek le emberek a méltatlan úrvacsorázás során, mert az ostyává átváltoztatott Krisztus bekerülve a szervezetükbe legyengítette őket. Mintha anyagilag változna méreggé, ciánkapszulává az oltáriszentség azok számára, akik méltatlanul veszik. Nem. Sokkal plauzibilisebb a reformátorok úrvacsora értelmezése (Zwingli, Bullinger, Kálvin stb.), mely szerint lelkileg egyesülünk az úrvacsorai jegyekben, ill. azok által a mennybement Úrral, és lelkiképpen részesülünk keresztáldozata áldásaiból. A szöveg alapján arra lehet következtetni, hogy a méltatlanul étkezők Isten csapása alatt álltak, figyelmeztetve a gyülekezet tagjait, hogy könnyelműen, valódi bűnbánat nélkül Istennel szembeni engedetlenség venni a sákramentumot (szentséget). Pont.
Tehát egyetértek azzal, amit írt: „A méltatlanul, azaz bűnbánat nélkül vett Test és Vér viszont ugyanúgy ítéletére válik a méltatlanul vevőnek, mint minden bűnbánat nélküli találkozás Istennel.” Igen, de ehhez nem kell az Aquinói-féle átváltoztatás tant elfogadni.
Kálvin írja a szakasz kapcsán: „Az egész pápaságban nem csak a vacsora szörnyű profanizálását látjuk, hanem azt is, hogy a helyébe szentségtörő utálatosságot állítottak; először is rút haszonszerzéssé és kupeckedéssé aljasították, aztán megcsonkították, megtagadva a pohár kiszolgálását, harmadszor pedig teljesen idegen formára változtatták át, hogy csak egyvalaki külön lakomája legyen, beszüntetvén szétosztását. Negyedszer, a misztériumot egyáltalán nem magyarázzák, hanem valami mágikus ráolvasást mormognak, amely inkább illik a pogányok istentelen szentségeihez, mint az Úr rendeléséhez. Ötödször, a szertartások száma már végtelen, ezek részben ostobaságokkal, részben babonaságokkal vannak tele, és ezért mind nyilvánvaló szemét. Hatodszor, az áldozás ördögi koholmány, amellyel hitetlenül káromolják Krisztus halálát. Hetedszer, arra használják, hogy a szerencsétlen embereket testi elbizakodottsággal bolondítsák el, mert úgy tartják oda Isten elé, mintha engesztelés lenne, és úgy gondolják, hogy mintegy amulettel, távol tarthatnak vele maguktól minden rosszat, mégpedig hit és bűnbánat nélkül; ezenfelül meg vannak győződve, hogy felfegyverkeztek az ördög és a halál ellen, és Istennel szemben is biztonságban felvértezték magukat, ezért aztán bátrabban vétkeznek, és még inkább megkeményítik magukat. Nyolcadszor, a misén Krisztus helyett bálványt imádnak. Egyszóval, hemzseg mindenféle undokságtól. De még miköztünk is, akik a tiszta kiszolgálással mintegy visszahelyeztük eredeti jogába, még köztünk is mennyi tiszteletlenség uralkodik! Milyen sokan képmutatóskodnak megannyi tekintetben! Mennyi undokságot elegyítenek hozzá, s közben összevissza mindenféle és nyilvánvalóan aljas gazember szemtelenül odatolakodik, olyanok is, akiket becsületes és tisztes ember soha nem engedne a maga asztalához. És akkor csodálkozunk, hogy honnét van a sok háború, a sok dögvész, a sok terméketlenség, a sok megpróbáltatás és nyomorúság! Mintha bizony az ok nem volna világos.” (Kálvin János: Az első korinthusi levél magyarázata.)
Történeti értelemben mi is valljuk, hogy az apostolok személyére épülünk rá. Persze. Meg a normatív tanításukra, amely az ihletett, tevédhetetlen írott Igében van lejegyezve. Lehetnek elfogadható hagyományok egyébként, csakhogy a római egyház hagyományaival az a probléma, hogy általában a Szentírással szembemennek – a protestánsok számára ez jelenti a legnagyobb problémát, és nem az adiafora kérdések kapcsán felmerülő hagyomány. Mondok egy példát: ha az apostol explicite, világosan, egyértelműen leírja – utasít –, hogy a püspök egyfeleségű férfi legyen (1Tim 3,2), akkor – még ha nem is értelmezem úgy, hogy a cölibátus ajándékát fakultatíve elnyerő személy ne lehetne püspök, csak és kizárólag a házas személy – ebből sehogy sem hozhatja ki azt a „szent hagyomány”, hogy kifejezetten csak cölibátusban élő, nem házas férfi lehet püspök. Ha ezt „szent hagyománynak” tekinti, amely az írásba nem foglalt, szóban hirdetett apostoli szó megőrződése, akkor ezzel azt állítja, hogy az apostolok mást írtak le (vagy mást foglaltattak írásba) és mást hirdettek élő szóban, tehát ellentmondtak önmaguknak. Ugyanez igaz az egy szín alatti úrvacsorázásra is, amikor nem szolgálják ki a gyülekezet tagjainak a Krisztus vérét jelképező bort, amely ismét csak Szentírás-ellenes gesztus. Vagy: a miseáldozat, mint olyan. Az evangéliumokból és az apostoli levelekből tudjuk, hogy milyen az eucharisztia, rekonstruálható, és helytelen dolog volna azt mondani, hogy a mai katolikus miseáldozat az apostoli szóbeli hagyomány megőrzött tanítása – hiszen tudjuk, hogy Aquinói alapozta meg a miseáldozat mai értelmezését, és az nem a szóbeli apostoli hagyomány maga. Továbbá a miseáldozat értelmezése szembemegy explicit bibliai referenciákkal (lásd Zsidó levél). Megint csak oda jutunk, hogy az apostolok nem írtak le olyat, aminek aztán szóban ellent mondanak.
Heinrich Bullinger írja: „Ireneus és Tertullianus csak egynéhány hagyományra hivatkozik, de világosan tanúsítják: Ha a szektások (koruk tévtanítói, akiket ma eretnekeknek nevezünk), nem tudták a Szentírással bizonyítani, vagy belőle idézni azt, amit az egyháznak szívesen előtártak volna mint keresztyénit és apostolit, amelyben hinni kell, akkor mindig ezt mondták: „Amit mi itt előtártunk, az bár jóllehet sehol sincs megírva az apostolok írásaiban, de íratlanul, szóbelileg, tőlük származik, és ezért hitelt kell adni neki éppen annyira, mintha leírva feküdne előttünk.” Ireneus és Tertullianus a maguk részéről ezt tanítják: A hívőnek meg kell vizsgálnia a saját igazságán azt, amit tradíciónak neveznek, úgy, hogy az Írással egybeveti. Mivel biztosan tudjuk, hogy az Írás az apostoloktól származik, de az kétséges, hogy ugyanez érvényes-e a tradíciókra; ezért mindig helyes és illő a bizonytalant a biztoshoz mérni, azzal igazolni. Ha a tradíció nem egyezik az apostolok írásával, úgy bizonyosan nem apostoli, inkább emberi kitaláció. Mert amiképpen az apostolok nem prédikáltak egymás ellen, úgy még kevésbé adtak volna elő szóban bármit is, ami nem felel meg írásbeli tanításuknak. Ehhez az alapelvhez kell minden keresztyénnek mindenkor magát tartania, és akkor mindenben megadja a tiszteletet a Biblia szent isteni szavának.” (Heinrich Bullinger: A keresztyén vallás summája.)
Kedves Tamás, olvasni is nehéz, amit írt. És nem csak tartalma miatt, hanem az oldal beállítása okán. Nem módosítanák esetleg a kommentek beállításait, hogy ne végtelenített vonalként jelenjenek meg? A wordpressben a Beállítások/Beszélgetés/Szálas hozzászólások engedélyezése/Szintek száma menüpontban tehetik meg. Az olvashatóság határa mobilon 2.
Kedves Lajos!
Én azt hittem, hogy úgy beszélgetünk, hogy tartalom tekintetében kölcsönösen egymásnak okozott lelki traumát eleve „bevállaljuk” egy ilyen diskurzusra vállalkozva. A technikai részét illetően igaza van – mobilon tényleg rettentő kellemetlen olvasni. Köszönöm az instrukciókat, megnézzük, mit tehetünk!
Kedves Tamás, ezt jól hitte, és természetesen minden traumát hajlandó vagyok vállalni, ami ebből a diskurzusból ér. De az igazat megvallva, nem igazán volt traumám eddig, még akkor sem, ha rossz olvasni némely gondolatokat.
Nem vagyok járatos az egyéb vallásúakkal folytatott vitákban, mert az Egyházon belül is felszaporodtak a protestánsok, a kiújulási mozgalmak, többek között az önök által biblikusnak vélt karizmatikusok, akik önökhöz hasonlóan szintén magukat, saját gondolataikat és érzelmeiket teszik meg mércének, és ez bőven elegendőnek tűnik rövidke napjaim kitöltésére. De a velük folytatott eszmecserékben még mindig több alap van a megértésre, így a konszenzusra, mint a Szenthagyománytól régen elszakadtaknál.
A hagyomány miatti frusztráltságukat érteni vélem. Én is hasonlóképpen érzenék, ha ezzel protestánsként szembesülnék. És ez különösen éles önök esetében, akik képzett protestáns teológusok, mégis fárasztónak érzik a küzdelmet, érzékelik a katolikus érvek összefüggő zártságát, amit én a részek csodás és egymást erősítő koherenciájának látok, és hiányolják a saját felismeréseinknek helyet adó „ablakokat” az attól eltérő értelmezésekre.
De a hagyomány folyamában való lét nem az én okosságomat és képzttségemet feltételezi, hanem az első tanúk igazságát, és a folyam forráshoz kapcsoltságát és következését.
Az önök frusztrációjának lehetséges okát én így világítanám meg: önök per definitionem egyedül állnak szemben az apostolok, atyák, szentek által továbbadott hagyománnyal, akkor is, ha többen vannak, és akkor is, ha az én személyemben egy olyan valakivel vitatkoznak, aki még csak nem is ismer mindent, amit az atyák írtak, és végképp nem állítja magáról, hogy értene mindent, ami a Szentírásban van.
Amikor én nem ismert dologgal találkozom, értelmezési nehézségem van, ugyanazt teszem, mint Szent Ágoston: először arra gyanakszom, hogy rossz fordítás, rossz másolat jött velem szembe, megnézem tehát a hitelest. Ha akkor sem érthető, előveszem az atyák értelmezéseit, és ha konszenzus van közöttük, kételyem sincs afelől, hogy ez az igazi értelme a szövegnek. Ha pedig nincs ilyen konszenzus, belátom, hogy oktalan és értetlen vagyok, és rábízom az Úrra, hogy megvilágosít-e vagy sem. Mert tévedhettek az atyák egyenként, de az egyetértő atyák nem tévedtek. Ha nekik, akik révén eljutott hozzám a keresztség, nem hiszek, hogyan kapcsolódok az első tanúkhoz?
De hogy jobban értse, mire gondolok, megvilágítanám egy történettel, amely így kezdődik: „Négy protestáns találkozik és bemutatkozik egymásnak.”
Ez akár egy vicc kezdete is lehetne, de nem az. Az ön cikkszerző kollégája is résztvevője volt egy ilyen találkozásnak, amelynek során bemutatkozásként hosszasan beszélt arról, hogy mihez áll közel az Ő hitvallása. Elmondta, hogy kálvinista teológiát végzett, kálvinista gyülekezetbe jár, bár korábban járt baptistákhoz, akiktől többek között azért jött el, mert meglátása szerint elszakadtak a kálvini gyökerektől, amelyeket ő fontosnak tart, bár ő mégsem a kontinentális kálvinizmust vallja magáénak, és „az ő kegyessége” különbözik az elhagyott csoportétól. Egy ilyen bemutatkozáson nekem elegendő lenne azt mondanom, hogy római katolikus vagyok, és mindenki számára beazonosítható lenne az, amiben hiszek. Önöknél mindenki más hitvallású, még ha hasonlítanak is valamely rész tekintetében. Ez viszont azt jelenti, hogy egyedül állnak „hitvallásukban”, még ha úgy is érzik, hogy „másként nem tehetnek”. Önök a saját mércéjük, amivel mérnek: így végül teljesen lényegtelenné válik, hogy létezik-e objektív igazság, végső soron az önök percepciója és véleménye, netán érzései lesznek az igazság. Saját képükre és hasonlatosságukra formálják Istent.
De a hagyományra visszatérve: a Szenthagyomány lezárult az utolsó apostol halálával, tehát nem bővül, az egyházi hagyomány viszont természetesen igen. A váltóbotos példájuk már csak ezért is igen torz, mert nem lesz kisebb a váltóbot…
Egyházi hagyomány például a szentírási kánon, ami meghatározza, hogy mi tartozik a Szentíráshoz. De amikor az Egyház megállapította ezek körét, nem elszakadva tette ezt a Szentírástól, hanem annak megfelelően, mert Jézus nem csak megígérte a Szentlelket az Egyháznak, hanem el is küldte, és Ő gondoskodik arról, hogy felismerjék a követni és hinni szükséges dolgokat.
Az isteni és apostoli hagyomány fix dolog, még akkor is, ha nem feltétlenül tudom én felsorolni minden részét, mert nincs minden írásban rögzítve a szentírási könyvekben, vagy akár azt követően is csak részben. Az áthagyományozási lánc, amelyen keresztül eljutottunk a keresztségre, egyúttal az explicit hittartalom, de az „így tanultuk azt őseinktől” átadásának is útja.
Erre példa bőségesen hozható: a Szentírásból sehonnan nem olvashatjuk leírva azt, amit a szentmisében gyakorolnak a papok, hogy a borhoz egy csepp vizet is kell vegyíteni, de már Szent Ciprián is ősi hagyományként szól róla, és minden apostoli alapítású egyházban megvan. De van olyan hagyomány is, amely még így sem szerepel leírva, például a latin hagyományban korporálénak, más apostoli alapítású helyi egyházban antimenzionnak nevezett kendő. Sehol sem írja a Szentírás, hogy ilyent kell használni, mégis minden apostoli egyház használja. Ráadásul mindenhol ugyanúgy hajtják össze, azzal a furcsa, harmadolva összehajtással, ami megakadályozza, hogy akár egyetlen morzsa is kiessék belőle. Sehol nem olvastam még róla elemzést, hogy ugyanúgy része lenne ez az apostoli hagyománynak, mint az Úr felé fordulva végzett mise, de mindenhol ugyanúgy gyakorolják. És én még azt is sejteni vélem, hogy Szent Jánostól indult ez az apostoli hagyomány. De azonnal készen állok elvetni elképzelésemet, ha megmutatja, hogy melyik egyházatya mondott erről mást.
Az apostoli hagyomány más része, ami nem a misztériumhoz kötődő, így a beavatottak és „illetékesek”, technikainak is nevezhető, „szakmai” titkainak körén túl van, nyilvános és mindenkit érintő rendelkezés. Ilyenről tudunk a Szentírásból, ld. pl. a körülmetélkedés elvetését.
De van olyan szokás is, amelynek bevezetése egészen biztosan teológiai döntést igényelt, de nem maradt nyoma, hogy mikor hozott volna az apostolok utáni egyház ilyen döntést, tehát vsz. apostolokra visszamenő szokás, például a gyerekkeresztség. De természetesen nem olvashatunk arról sem a Szentírásban, hogy miért vetették el a szombat ünneplését, és mikor tértek át a vasárnapéra, noha tudjuk, hogy már legkorábban így jártak el. Arról meg végképp nem tudhatunk, hogy vajon a hagyományokat elvető protestánsok miért nem lettek mind anabaptisták és szombatosok.
A cölibátus kérdését nem járta teljesen körül, mert miért maradt Szent János és Szent Pál nőtlen, és volt-e Timóteusnak felesége? A „titok” feloldása szintén az apostoli hagyomány: az apostolok többsége nős emberként kapta a meghívást, mert a fiatalokon kívül nem volt jellemző a cölebsz élet korábban. De a hagyományból tudjuk, hogy az apostolok a továbbiakban testvérként éltek feleségeikkel. A következő nemzedékekből viszont nőtlen férfiakat is kiválasztottak a szolgálatra, akik ebben az állapotban is maradtak. Mert apostoli hagyományból tudták, hogy püspökként és papként önmegtartóztató életre is hívást kaptak, akkor is, ha volt feleségük. Ebben szintén előkép volt az ószövetségi papság, amely megtartóztatásra volt kötelezett az áldozatban végzett szolgálat előtt és alatt. A heti, sőt napi szentmise bemutatása lehetetlenné tette volna az újszövetségi papság számára az isteni szándékra utaló tipologikus előkép megvalósítását. A görög alsópapság császár által kierőltetett, fentiekkel ellentétes szokásairól pedig ne engem kérdezzen.
Kedves Lajos!
Két rövid megjegyzés, mielőtt részletesebben is kitérnék majd az Ön által mondottakra.
A karizmatikus mozgalommal nem igen vagyunk kapcsolatban. Tagjaink, illetve – ha mondhatok ilyet – a szimpatizánsaink között elenyésző számú virtigli karizmatikus van (olyan van, aki teológiai álláspontját tekintve vallja a csodás karizmák továbbélését, de olyan, aki konkrétan a szélsőséges karizmatikus szubkultúrából jön, nem). Mi azt írtuk, hogy a római egyházon belül a leginkább bibliásabb társaság a katolikus karizmatikusoké. Ők tényleg olvassák a Szentírást. Azzal természetesen egyetértek, hogy a karizmatikusok sokszor saját érzelmeiket, benyomásaikat, gondolataikat teszik meg mércének – sajnos ez nálunk is így van, protestánsoknál.
A következő: kedves Lajos, azt kell, hogy mondjam, Önt bizony megcsalják az érzelmei. A „hagyomány” miatt nincs frusztráltságunk, inkább amiatt, hogy milyen nehéz megértetni a római egyházban szocializálódott keresztyénekkel, hogy Isten írott szava, az ihletett Szentírás a legfőbb norma, és nem az ún. „szent hagyomány”, akármi is legyen az. A katolikus érvek „összefüggő zártsága” sem ok a frusztrációra, inkább csak egy leküzdendő akadály az apologetikai viták során. A mondandója itt átmegy egyfajta laudációba a római egyház csodálatos voltát illetően, ezzel nekem azt hiszem nincs dolgom. Ha katolikus egyházi vezető lennék, jól esne ezt olvasni, ezt a típusú eltökélt ragaszkodást a katolikus rendszerhez, de hát nem vagyok az.
A cölibátus kérdése kapcsán írt válasza alapján tökéletesen, tankönyvszerűen modellezhető, hogy mi a baj a római érveléssel. Én itt érzek ki némi bizonytalanságot a soraiból, ugyanis hozzám hasonlóan Ön is teljesen tisztában van az erre vonatkozó szentírási referenciákkal. Azt tudjuk, hogy Péter apostolnak volt felesége, hiszen tudjuk, hogy volt anyósa. Jézus tehát egy házas embert hív el úgymond „oszlop apostolnak” (lásd Pál szóhasználatát) és – ha az Önök értelmezését követem – őt tekinti a kősziklának, amire ráépíti az egyházát. Mondjuk úgy, az Önök rendszerében egy házas ember az első és a későbbi pápák személyét illetően paradigmatikusnak számító pápa. Az a „hagyomány” (ami inkább ókori pletyka), hogy mikor Jézus elhívta, onnantól kezdve nem élt házas életet a nejével, minden alapot nélkülöz, főleg az akkori zsidó kultúrát tekintve. Eleve problémás volt, ha egy érvényes házasságban az egyik fél elzárkózik a másiktól szexuális értelemben. Vizsgáljuk csak meg ezt a lehetőséget Pál apostol szavainak a tükrében. Kifejezetten arra inti a házasfeleket, hogy ne fosszák meg magukat egymástól (1Kor 7,5), hacsak nem böjt és imádság miatt rövid időre. Aztán meg, amit idéztem, azt mondja – utasít -, hogy a püspök egyfeleségű férfiú legyen, aki hiteles, jámbor módon kormányozza a családját (beleértve természetesen a gyermekeit is). El lehet képzelni azt, hogy Péter – a hagyomány szerint Róma püspöke, azaz a római gyülekezet vezetője – nem tartja magát a másik apostol rendelkezéséhez, vagy az élete, szolgálata nem konzisztens azzal? Nem lehet elképzelni. Az, hogy Pál önként vállalt cölibátusban élt, az egyéni ajándék kérdése volt, ahogy ezt ő maga kifejezetten alá is húzza. Sehol, hangsúlyozom sehol nem sugallja azt a pásztori levelekben (amelyek kifejezetten az újszövetségi egyház rendjét tárgyalják), hogy a gyülekezetvezetőknek (presbitereknek, püspököknek – akkoriban még egy és ugyanaz) cölibátusban kellene élnie, sőt, ördögi tanításnak nevezi ezt kötelező elvárásként megfogalmazni. (1Tim 4,3)
Kedves Tamás, édesanyámat is szeretem, aki révén a természetes életben részesültem, hogyne szeretném és laudálnám az Egyházat, aki révén a természetfölötti életben részesültem!
A Szentírás a Katolikus Egyház számára nem másodlagos, hanem elsődleges forrás. A hagyomány értelmezni segít azt, amit ennek híján önök nehezen tudnak. Például a Jakab levelet, amelyet feloldhatatlan ellentmondásban látnak (vagy kevésbé evangéliuminak) Pál apostol megigazulásról mondott szavaival.
Mivel a természetfölötti hitről szó került korábban, arról, hogy van vagy nincs, talán értékeli a Bellarmin Szent Róbert által hozott leírást annak összefüggéséről a cselekedetek két típusával: azokkal, amelyek természetfölötti hit nélkül történnek, és azokkal, amelyek természetfölötti hitből fakadnak. Az első nem elegendő az üdvösségre, a második az üdvösségen belüli történés. Az első akkor sem elegendő, ha folyamtosan a vallási dolgokkal foglalkozik valaki, netán abból is él.
„Pál ugyanis az első megigazulásról beszél, amely által az ember igazzá válik az igaztalanságából, és a cselekedetek alatt olyan cselekedeteket ért, amelyeket hit és kegyelem nélkül, egyedül a szabad választás erejével végez; Jakab azonban a második megigazulásról beszél, amely által valaki, aki igaz, még igazabbá válik, a Jelenések könyve utolsó fejezetének azon verse szerint, hogy „Aki igaz, az legyen még igazabb”; és a cselekedetek alatt olyan cselekedeteket ért, amelyeket hittel és Isten kegyelmének segítségével végez. Mert ahogyan az ember nem tudja magát nemzeni vagy feltámasztani, bár megszületése után saját munkájával táplálhatja és gyarapíthatja magát, úgy a bűnös sem tudja magát igazzá tenni, bár ha már igaz, munkáival növelheti az igaz voltát.”
Amit Bellarmin mondott, az evidens minden természetfölötti hittel rendelkező számára, még akkor is, ha nem tudja ilyen szép kereken kifejteni. Ha viszont nem evidens, nem rendelkezik azzal, ami evidenssé teheti.
„Az a „hagyomány” (ami inkább ókori pletyka), hogy mikor Jézus elhívta, onnantól kezdve nem élt házas életet a nejével, minden alapon nélkülöz, főleg az akkori zsidó kultúrát tekintve. Eleve problémás volt, ha egy érvényes házasságban az egyik fél elzárkózik a másiktól szexuális értelemben.”
Az önmegtartóztatás tanácsának követése önmagában ellenkezett a zsidó szokásokkal, mégis ajánlja Szent Pál. A Szentírás pedig szól arról, hogy mit mondott erről Jézus: „Tanítványai erre azt mondták neki: „Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni.” Ő azt felelte nekik: „Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott. Vannak, aki azért képtelenek a házasságra, mert anyjuk méhéből így születtek; vannak, akiket az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná; végül vannak, akik a mennyek országáért önként lemondtak róla. Aki meg tudja érteni, értse meg.” Az apostolok maguk megértették, és olyanokat választottak ki, akik szintén megértették.
A Szent Pál által szolgálatra kiválasztott férfiakról írott ismérvek alapján és az apostolok példájából is egyértelmű, hogy házas embereket is kiválasztottak, ebben nincs vita.
Arra, hogy néhány nemzedék alatt többségében, később pedig kizárólagosan nőtlen férfiakat szenteltek, éppen az a magyarázat, amit korábban írtam: a szentmisének volt prioritása a családi élettel szemben, így praktikus és az evangéliumi tanács megéléséhez szükséges volt a cölebsz élet, mert a tipologiát értő és elsődlegesnek tartó keresztények értették az előképet, amit önök már nem.
Már a Didakhé sürgeti a keresztényeket, hogy minél gyakrabban gyüljenek össze eucharisztiára. Mivel vasárnap alapértelmezetten összegyűltek, a sűrűbb nyilván a napi vagy néhány napi szentmisét jelentette a laikus hívek esetében is.
A felszentelt házas emberek szexuális önmegtartóztatásának előírásáról lehet olvasni a régi rendelkezésekben, amelyek szankcionálták ennek megszegését.
Kedves Lajos!
Esettanulmányként lehet kezelni az Ön által írtakat. Most Önt idézem:
„A Szent Pál által szolgálatra kiválasztott férfiakról írott ismérvek alapján és az apostolok példájából is egyértelmű, hogy házas embereket is kiválasztottak, ebben nincs vita. Arra, hogy néhány nemzedék alatt többségében, később pedig kizárólagosan nőtlen férfiakat szenteltek, éppen az a magyarázat, amit korábban írtam: a szentmisének volt prioritása a családi élettel szemben, így praktikus és az evangéliumi tanács megéléséhez szükséges volt a cölebsz élet, mert a tipologiát értő és elsődlegesnek tartó keresztények értették az előképet, amit önök már nem.
Már a Didakhé sürgeti a keresztényeket, hogy minél gyakrabban gyüljenek össze eucharisztiára. Mivel vasárnap alapértelmezetten összegyűltek, a sűrűbb nyilván a napi vagy néhány napi szentmisét jelentette a laikus hívek esetében is. A felszentelt házas emberek szexuális önmegtartóztatásának előírásáról lehet olvasni a régi rendelkezésekben, amelyek szankcionálták ennek megszegését.”
Nos, a Pál által írtakból épp arra lehet következtetni, hogy túlnyomó részt házas, családos férfiak lettek kinevezve püspöknek, presbiternek – ez volt az általános, és ehhez képest volt elvétve esetleg, egyedi esetként egy-egy egyedülálló, önmegtartóztatásban élő férfi. De ez ritka volt. Az, hogy esetlegesen házas embereknél, nős férfiaknál egy idő után mérce lett a házasságon belül megélt cölibátus, egy bibliátlan, a görög-római tisztaságeszmény keresztyénségbe való folyamatos beszüremkedésének köszönhető (lásd Vesta-szüzek, erősebben ható platonizmus).
Ennek köszönhető az is, hogy a 2-3. század elején kezd kialakulni a keresztyénségen belül (nagyrészt a nagyvárosi lét által okozott ledérség miatt) egy olyan mozgalom, amely a radikális aszkézist hirdette – ekkor kezd kialakulni a remeteség (és annak sokszor egyre szélsőségesebb verziói). A remeteség, az önként vállalt kivonulás a társadalomból, az önként vállalt cölibátus, az önként vállalt böjtök és démonokkal való harcok a pusztába elvonulva egy idő után mérce lesz az egyházban, és egyre inkább veszít az „önkéntes” jellegéből és átterjed a „sima” papság iránti elvárások területére. Ennek a típusú aszkézisnek általános elvárássá való terebélyesedése fokozatait tekintve elég pontosan lekövethető.
Azért esettanulmány mindaz, amit ír, mert onnan, amit az apostol ír (egyfeleségű, családos ember legyen a püspök), eljutunk oda, hogy 1.) először éljen önmegtartóztató módon a házasságban, 2.) végül meg se házasodjon. Az utóbbi kettő MÁS mint az apostoli parancs, ELTÉR ATTÓL. Én értem, hogy Ön el tudja magyarázni, le tudja vezetni a fokozatos módosulását az apostoli parancsnak, de a magyarázat nem teszi jogossá a változtatást. Az utóbbi kettő nem bibliai parancs, míg az első igen. Az utóbbi kettő üti az apostoli rendelkezést. Azaz, az emberi hagyományt engedi ránőni az isteni ihletettségű igére, hogy aztán megfojtsa. Ebben a keretrendszerben az írott ige valamiféle dobbantó, ahonnét elrugaszkodunk, de továbbmegyünk, magunk mögött hagyjuk.
Természetesen nem fogadom el protestánsként – mivel Szentírás-ellenes dolognak tartom – a katolikus ún. „áldozópapság” létét, mégpedig a Zsidókhoz írt levél alapján nem. De még ha lenne is áldozópapság az egyházban, az sem indokolná, hogy ne házasodhassanak. A Bibliában van valódi papság, mégpedig az Ószövetségben, és a lévitai papok házasodhattak (házasodtak is), jóllehet erkölcsi megkötésekkel (nem vehettek el elvált asszonyt, prostituáltat, szűz nőnek kellett lennie stb.).
Ajánlanék egy rövid, de annál velősebb előadást a hit általi megigazulás és az úrvacsora-értelmezés közötti kapcsolatról: https://www.youtube.com/watch?v=s71HHZ1RICs
Ezt a mondatot tévesen értelmezik sokan: „…végül vannak, akik a mennyek országáért önként lemondtak róla. Aki meg tudja érteni, értse meg.”
Tisztázzuk: ez nem azt jelenti, hogy már házas emberek tulajdonképpen önkéntes cölibátusba vonulnak, hiszen – ahogy Pál is mondja – a házasság egymás iránti kötelezettséggel jár (az intimitást érintően is). Abszurd gondolat, hogy lényegében a férfi és nő házasságával, annak szentségével, a férj és a feleség közötti intim viszony és a nemzés isteni ajándékként való bemutatásával kezdődő Bibliát rongyosra olvasó és kívülről fújó zsidók érvényes házasságon belül cölebsz életformára tértek át, azért, mert Jézus tanítványai lettek. Itt Jézus azon kevesekről beszél, akik ezt az életformát választják, de nem úgy, hogy érvényes házasságban vannak benne, hanem úgy, hogy eleve nem akarnak megházasodni, mert ajándékuk van az egyedüllétre. Egyébként meg a pápa alá tartozó görögkeleti, meg keleti-ortodox áldozópapság miért nem jutott erre a következtetésre, amit itt Ön előad? (kivéve csak püspöki szinten, illetve afelett).
„Az atyák az engesztelő áldozat emlékének s a bűnbocsánatjegyének és bizonyságának nevezték az Urvacsorát s nem magának az üdvességnek, mint az áldozó papok balgatagul állitják. Az irás az igazság, hit és üdv pecséteinek nevezi a sakramentomokat: tehát nem üdvességnek.
Az atyák nem ismerték a pápista misét és a zsinatok kimutatják, hogy a mise szertartása a görögök liturgiájából vétetett. Nem is voltak ily iszonyu fertőztetések Rómában és a régi egyházakban még az Ágoston, Ambrus, Jerómós és Cyrill idejében sem. Nem is imádták az atyák idejében a kenyeret, ismeretlen volt az átlényegülés. Józanon és szentül értettek az Urvacsora sakramentomáról, s nem is volt az szinpadi pompává és bálványozási kórsággá változtatva. De az egész mennyei tudomány s a mise szertartása az ördögtől a pápák és tudatlan emberek által gonosz és vakmerő merénylettel megvesztegettetett s megváltoztattatott. Mert az átlényegülés, miseimádás, kenyér körülhordása s a magán áldozás a régiek semmi emlékeiből és semmi józan zsinatok által sem igazolhatók. Sőt az atyák ellenkezőleg tanitnak. A zsinatok és atyák azt bizonyitják, hogy az Urvacsora áldozatában a népeknek kenyeret és bort osztottak. Ágoston, Hieronym, Khrizosztom, Irenæus, Cyprián. A pap az oltárhoz áll, elébb maga veszen, azután osztja a vele együttélőknek (communicantes) Toledói zsin. 5. fej. A megszentel. 2 dist.
…
Sőt a pápista mise nem is sákramentom, nem is urvacsora, mert a sákramentom lényeges sajátságait (substantialia) megváltoztatták.”
Kiss Áron (1815–1908) református lelkész
Részletek A XVI. (i.e. tizenhatodik) században tartott magyar református zsinatok végzései c. könyvből
BUDAPEST, 1881.
https://oreformatus.hu/2023/09/24/a-miserol-es-aldozatrol/
Ezt ne idézze, mert kínosak állításai a reformáltakra. Hiszen éppen az apostoli atyák és egyházatyák vonatkozó tanításának helyességét tagadják, nem létét.
Ejnye, Tamás! Ön ókori pletykának nevezi azt a hagyományt, amely szerint az apostolok önmegtartóztató életet éltek, mert nincs ilyen leírva a Szentírásban, de minden bibliai alap nélkül állítja, hogy Szent Péter apostolnak élt a felesége apostolkodása idején, csak azért mert élt még az anyósa. És arra sem tud bibliai textust hozni, hogy a többi apostol valóban házas ember lett volna, nem beszélve arról, hogy aktív szexuális életet éltek. Más részletet is tudni vél ez utóbbiról? Mert ez így nagyon nem biblikus pletyka, Tamás…
Azt írja, hogy „Abszurd gondolat, hogy … zsidók érvényes házasságon belül cölebsz életformára tértek át, azért, mert Jézus tanítványai lettek. Itt Jézus azon kevesekről beszél, akik ezt az életformát választják, de nem úgy, hogy érvényes házasságban vannak benne, hanem úgy, hogy eleve nem akarnak megházasodni, mert ajándékuk van az egyedüllétre.” Amikor Jézus az apostolok felkiáltására (ha így áll a dolog a házassággal, nem is érdemes megházasodni) azt mondta, hogy „akinek füle van, hallja meg”, az evangéliumi tanácsot állította eléjük, ami nyilván nem minden tanítványnak, hanem csak azoknak szól, akik meghallják, mert hivatásuk van rá, akik ezért elhagyják apjukat, anyjukat és feleségüket, ha kell, az Úrért.
Akik ezt az ajándékot megkapják, akár azért, mert Jézus kiválasztotta őket és három és fél éven keresztül vele jártak, hátrahagyva mindenüket, majd feltámadása után többségükben a vértanúhalálukig folytatták a szolgálatukat szétszóródva az egész világon, akár azért, mert az apostolok alkalmasnak találták őket az ő szolgálatuk folytatására, és ezért hagyták hátra a test és a világ dolgait – amelyek nem használnak semmit – a nagyobb jóért, megértették a hívást és vállalták azt.
Az ön állítása viszont azt feltételezi, hogy az apostolok, mint első tanúk, nem valósították meg annak teljességét, amit Jézus eléjük állított. Ez viszont igen nagy mértékben impius feltételezés. Ön nem tiszteli az apostolokat, Tamás, akik pedig mindenüket elhagyták Krisztus kedvéért.
Amikor úgy interpretálja a püspökök és papok kiválasztásának folyamatáról, a jelöltek házas vagy nem házas voltáról általam írottakat, hogy „1.) először éljen önmegtartóztató módon a házasságban, 2.) végül meg se házasodjon” vagy félreérti vagy szándékosan félremagyarázza azt, amit írtam.
Először olyan embereket választottak ki az apostolok szolgálatuk folytatására, akik vagy házasok vagy fiatal koruk miatt nem házasok voltak. Mert nem nagyon volt más. Később viszont már eleve nem házasok közül választhattak, mert már egy generáció alatt lettek ilyen keresztény fiatalok.
Aki házasként kapta a meghívást és elfogadta azt, annak tudatában tette, hogy Isten Országáért valahogy (erre kitérek alább) le kell mondania a testi, szexuális együttlétről. Ami nem házasként kapta a hívást, az eleve így indult, és nem változtathatott az állapotán. Az az állítása hogy az egyedüllétre kaptak volna ők ajándékot, félreértés: egy cölebsz életet élő sem az egydüllétre kap hívást, hanem az Istennel való életre. És azért mennek félre sokan, mert nem Istennel és Istennek akarnak élni.
A „valahogyról”: korábban régi rendelkezésekről írtam, amelyek büntették a házasként „elhívottakat”, amennyiben szexuális együttlétük volt a szentelésük után, ami ugyanazt a gyakorlatot mutatja, amit a hagyományról írtam. A görögök ezzel ellentétes, alsópapság körében császári parancsra megengedett szokásairól pedig írtam, hogy ne engem kérdezzen. Ellenkezik a hagyománnyal, ezért kompormisszumként megnegdték, de nem követik a püspökök esetében. Én sarkosabb vagyok náluk, kérdezze hát a görögöket.
A valahogy másik része: ha feltételezzük, hogy az újszövetségi papság csak az ószövetségihez hasonlóan időszakosan, az ima előtt böjtölt és tartózkodott a szexuális együttléttől, akkor nyilván nem a családi imákat értjük a Szent Pál által mondottakon. Lehetne ez esetleg időszakos, évente néhányszor végzett önmegtartóztatás az ima kedvéért, de a hagyomány nem ezt mutatja, hanem azt, hogy ez az eucharisztia előtti önmgetartóztatásra vonatkozik. Az említett Didakhé is az eucharisztia előtti böjtre szólít fel. Bár a szentmise előtti böjt előírása csökkenő időtartamú volt a történelem során, ma is létező előírás, amely eredetileg hosszabb időtartamú volt. Ha ehhez társult szexuális önmegtartóztatás, amint azt Szent Pál szavai megengedik még önnek is ezt megsejteni, akkor már a vasárnapi eucharisztia is erősen leszorította a szexuális együttlét napjainak számát. De a Didakhé arra is felszólít, hogy nem csak vasárnaponként, hanem gyakrabban is összegyűljenek eucharisztiára. Vajon nem juthatott senkinek eszébe ezek után a nem házasok közül papságra meghívottak közül, hogy „ha így áll a dolog, jobb nem megházasodni”?
Krisztus tanácsot adott a cölebsz életre, ami nem kötelez mindenkit. De nem tartja furcsának, Tamás, hogy önök folyamatosan ez ellen ágálnak, minden oldalról kikezdeni kívánják azt, ami egy maga Krisztus által adott tökéletességre vezető út? És nem tartja furcsának, hogy önök között nincsenek ezt meghalló fülek?
Kedves Lajos!
A jézusi sorok nem arról szólnak, hogy „inkább ne házasodjatok meg, ha a követőim akartok lenni”, hiszen ez azt jelentené, hogy a Jézus által eredeti szentségébe és tisztaságába visszaállított házasságot (amelyen még a tanítványok is meglepődnek) inkább elkerülik (megijednek tőle, hogy mennyire komolyan kell venni), mondván házasélet nélkül „könnyebb”, és így a „könnyebb utat” választják, azaz cölbesz életformával követni Jézust. Szó sincs erről. Jézus szavait akkor értjük meg helyesen, ha megnézzük, hogy az akkori társadalom, vallási vezetők, farizeusok stb. mit csináltak az Isten által rendelt első intézményből, a házasságból. Kijátszottak az életre szóló, abszolút hűségen alapuló szövetségi kapcsolatot férj és feleség között, szakmányban osztogatták a válóleveleket (volt egészen liberális értelmezése is a valólevélnek). Jézus Urunk nem tesz mást, mint arra int, hogy a Teremtő eredeti gondolatát komolyan kell venni, azaz a házasfelek életre szóló szövetségét. Ettől ijednek meg a tanítványok, mert az akkori kulturális és erkölcsi kontextusban ez ijesztő volt. Igazából ez – látva a mai állapotokat – ugyanúgy „ijesztő” lehet. Ugyanakkor ma is ez a házasság mércéje egy keresztyén számára.
Ön megint félreértelmez, rosszul exegetál egy igét, ezért jut téves felfogásra. Ön szerint Krisztus követésének a teljessége – amit Jézus az apostolok elé állít –, az az, hogy cölebsz életformát választanak. Téves. Jézus az idézett igében nem arról beszél, hogy a cölebsz életforma a teljesség. Már csak azért sem lehet az, mert Pál az önmegtartóztató életére különleges ajándékként utal, egyáltalán nem mindenkire érvényes elvárásként – furán is hangzott volna mindez, ha az apostolok esetében ez evidencia lett volna. És Pál nem írta volna le azt expressis verbis, világosan és tisztán, hogy a püspök egyfeleségű férfiú legyen, aki odafigyel a családjára és tisztességgel neveli a gyermekeit, ha a cölebsz életforma már akkor a szentségnek és a Jézus iránti odaszánásnak valamiféle különleges kifejeződése lett volna. Ha így lett volna, Pál óvatlanul járt volna el, hogy ennyire „levitte” a lécet a gyülekezetvezetők kinevezése esetében. (Egyébként az „egyedüllétet” nem úgy értettem – azt, hogy valaki erre kap elhívást –, hogy kiköltözik a pusztába egyedül, hanem úgy, hogy nem házasodik meg.)
Nem érti, hogy a törvénnyel mentek volna szembe az apostolok (amivel Jézus soha nem ment szembe, hiszen az utolsó betűig betöltötte azt), ha a családjukat maguk mögött hagyják olyan értelemben, ahogy Ön érti, tehát ha magukra hagyják őket. Ez a házasság szentségét károsította volna. Eleve abban a kultúrkörben a feleség teljesen rá volt utalva a férjére, egzisztenciálisan és a társadalomban betöltött státuszát tekintve is. Az egy dolog, hogy az apostolok sokat ténykedtek, mentek-utaztak jobbra-balra, de azt feltételezni, hogy egzisztenciálisan elvágták magukat az érvényesen megkötött házasságukban a feleségeiktől, biblia-ellenes kijelentés volna. Ön feltételezi, hogy az apostolok többsége egyedülálló volt. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem, de – az akkori társadalmat ismerve – inkább lehet feltételezni, hogy nem így volt. Péter presbitertársként utal magára a leveleiben (nem pápaként!), és az apostolok presbitereknek, püspököknek (tehát gyülekezet vezetőknek) az általános instrukciónak megfelelve házas embereket neveztek ki. Ilyen alapon inkább azzal a feltételezéssel kell élnünk, hogy Péter, a paradigmatikos apostol-presbiter is házas volt (ha már előkerül az anyósa az igében). Ugyancsak ismerve az akkori társadalmat, egy átlag férfi 18-20 éves korában már nős volt. Jézus ráadásul „átlag” embereket választott, halászokat, vámszedőket stb., és nem a qumráni közösségi tagjai közül hívta el a követőit, akik kvázi remeteként éltek valamiféle kommunában a pusztában.
Újra hangsúlyozom, hogy Biblia-ellenes, nonszensz gondolat azt feltételezni, hogy aki házasként kapott elhívást, annak le kell mondania a házasságban meglévő intimitásról, szexualitásról. Kérem idézzen szentírási passzust erre vonatkozóan! Ne a Lk 14,26-ot idézze, mert ha megint egy hiperbolát ilyen módon értelmez, akkor az jön ki belőle, hogy az Úr az 5. parancs megszegésére buzdított – itt nyilván arról van szó, hogy Krisztust kell az első helyre helyezni, mint Isten-ember Megváltót és Üdvözítőt, és érte még a legközelebbi családi körből érkező megvetést is el kell hordozni, egyszerűen azért, mert ő az abszolút ELSŐ. Ez akkor, amikor az újszövetségi egyház megszületik állandó tapasztalat volt. Ezt az igét abszolút megérti ma egy konzervatív muszlim, vagy hindu környezetben megtérő ember, akit kiátkoznak, nyilvános szertartáson „eltemetnek”, elüldöznek, vagy akár meg is ölhetnek, börtönbe vethetnek. Jézus szavai erre a helyzetre vonatkoznak, és nem arra, hogy ha keresztyének a szüleid, keresztyén a nejed, keresztyén a gyermeked, akkor csak úgy kezd el őket meggyűlölni, hagyd őket egyedül, a feleségedtől hidegülj el, a gyermekeidről ne vegyél tudomást, anyagilag ne támogasd őket stb. (már csak a nagyparancsolat miatt sem értelmezhették ezt így!)
Egyébként pont az ellenkezőjére van igehely, mikor Pál konkrétan azt mondja, hogy „ne fosszátok meg magatokat egymástól!” Bizonyítsa be, hogy ez a parancs nem vonatkozott a családos emberként kinevezett püspökökre, presbiterekre. Vagy azt hozza ki belőle, hogy Krisztus apostola, Pál, pont az ellenkezőjét hirdette annak, amit az Úr? Remélem nem.
A probléma az, hogy újra és újra megfutjuk ugyanazokat a köröket, mert Ön feltételezhető egyháztörténettel érvel (ezt nevezi „szent hagyománynak”), én meg konkrét apostoli rendelkezéssel. Erre mondtam, hogy Ön dobbantóként használja az apostoli szót. De ezt nem lehet. Normatív, isteni ihletettségű, tévedhetetlen szó ez. Ezt nem lehet felülírni az egyház legkorábbi történetéből vett kánoni rendelkezésekkel, meg minden mindenféle mendemondával. Ön implicite (tudom, nem így gondol magára), azzal, hogy egy szinten kezeli a Szentírással az Ön által feltételezett óegyházi hagyományt, leértékeli az isteni ihletettségű írott igét. Jelzem: a Didakhé SEM a Szentírás, nincs vele egy szinten. A Didakhé hasznos olvasmány, sokat lehet belőle tanulni, de vannak benne kulturálisan, az adott korra, környezetre stb. vonatkozó „szokások”, amelyek nem feltétlenül normatívak (csak annyiban, amennyiben az apostoli rendelkezést követik).
A papságra kényszerített cölebsz életet nem véletlenül vetették el a reformátorok, mert már akkor is tudták – ahogy ezt ma is, újabb és újabb esetek bizonyítják –, hogy mindenféle szexuális deformációhoz vezet. Luthert szeretik elhordani mindennek, de inkább azt kellene megvizsgálni, hogy a szerzetesrendekben már akkor is mi folyt (meg az apácazárdákban), amitől Luther menekült. Merthogy Luther ezen „húzta fel magát” elsősorban, hogy durvább bűnökben gázolnak ezekben a műintézményekben, mint a világban az emberek. A papságtól kötelezően elvárt cölebsz életforma egy hamis, további bűnökre sarkalló dolog – már csak a következményeit szemlélve is egyértelművé kellene válnia ennek. Szerintem az sem véletlen, hogy a görög katolikus frakció, meg a görög keleti egyházak háza tájáról nem igen lehetett hallani ennyi szexuális botrányról.
Kedves Lajos!
Ajánlom az 1Kor 9,5-öt a figyelmébe: „Nincs-e jogunk arra, hogy keresztyén feleségünket magunkkal vigyük, mint a többi apostol, meg az Úr testvérei és Kéfás?”
Belátta, Tamás? ἀδελφὴν γυναῖκα : asszonytestvér. Lehet, hogy nem ókori pletyka, hogy Szent Péter és a többi apostol testvérként éltek tovább feleségükkel, nem hagyták el őket, gondoskodtak róluk?
Kedves Indignus Famulus (Damil Lajos, esetleg Simon Gábor?)! Örülök, hogy a “saját” neve alatt ír. Szükségtelen volt az álnév, nem igen szoktunk torolni kommenteket, csak akkor, ha nyomdafestéket nem tűrő tartalmakkal van tele, vagy ha más témában íródnak, mint a poszt maga. Jól értem, Ön ebből a versből vezeti le azt, hogy az apostolok nem éltek többé intim viszonyban a nejükkel? Es a feleségüknek ezt hogyan, vagy mivel indokolták? Például azzal, hogy a “testiség alacsonyabb rendű, világi dolog, nem illik Krisztus tanítványához”?
Kedves Tamás, mondanám, hogy természetesen nem jól értette, és nem abból vezettem le, de miért tenném, ha úgy vélem, hogy valójában már a kérdés feltevésekor is tudta ezt, és más indokolta a kérdés feltevését.
Mivel csekély affinitásom van a fűrészpor rágásához, néhány búcsúgondolatot osztanék meg önnel. Mivel ez azon ritka fajtája a búcsúnak, amelyben protestánsként is részesülhet, remélem megfontolja azokat, és nem maradnak meddők.
Amikor Szent Péter a második levelében arról szól, hogy hogyan lehet elkerülni azt, hogy Isten ismerete meddő maradjon, valójában különbséget tesz az Istenről szóló ismeretek és a valódi Istenismeret között. Abban pedig ahogy leírja az igazi istenismeretet, mintegy genealógiáját is adja annak, ez az Isten ismeretének toledotja.
Mivel minden keresztény célja az igazi Istenismeretre eljutásnak, az, amikor Isten lesz minden mindenben, és színről színre látjuk Őt, érdemes megfontolni a Szent Péter által mondottakat.
Szent Péter leírása szerint a szeretet toledotjának kezdeténél az igaz hit áll. Ennek híján szerezhetünk pogány avagy egyéb polgári erényeket, de ezek ugyanúgy nem elegendők az üdvösséghez, mint azon személyek ismerete, akiknek utcájában beszélt Jézus, vagy akik „Uram, Uram”-nak szólítgatják.
Az igaz hit az első megigazulás, amelyről Szent Pál beszélt, amely üdvösségszerző cselekvésekre képesít bennünket, az igazabbá válásról, amelyről Szent Jakab beszélt. Ez a belénk öntött kegyelem konkrét hittartalom felismerésére és elfogadására is képessé tesz bennünket. Ennek birtokában viszont minden igyekezetünkkel és törekvésünkkel arra kell törekednünk („σπουδὴν πᾶσαν παρεισενέγκαντες ἐπιχορηγήσατε”), hogy megszerezzük az erényt, a hiten alapuló természetes erény megszerzésével elhárítva az akadályokat a keresztségben belénk öntött természetfeletti erények, a hit, remény és szeretet, de a belénk önött morális erények megnyilvánulása elől is. Csak ezeket gyakorolva jutunk el Isten ismeretére, az igazi istenismeretre, és nem pusztán az Istenről szerzett meddő ismeretekre, hiszen Isten ismerete Istennek az önmagáért, másoknak pedig Istenért való szeretetét jelenti.
Ezért kizárt az, hogy a kapott hitet megtagadó, erényekben igen gyatra újítók valódi istenismerettel rendelkezzenek, és ezért lehetetlen szeretetről beszélni az igazi hit nélkül. És ezért végtelen ostobaság erények, természetfeletti és természetes erények híján lévő újítókat követni. Ők legfeljebb azzal a „szeretettel” rendelkeztek, amely révén gonoszként is tojást lehet adni gyermekeikek, és azzal a tudással, amely pusztán Istenről való beszédet jelent, amely csak véletlenül egyezik az igazsággal, de amely szintén nem elegendő az üdvösséghez.
Ha ezt megértené, megértené Szent Péter további mondatait is, amely szerint lehetetlen megérteni Isten Szentlélektől sugalmazott szavait saját értelmezés alapján, mert ahogy nem emberi akaratból születtek azok, emberi okossággal nem is értelmezhetők, csak az igaz hitben, amit ugyanúgy hallunk, ahogy Krisztus hallotta az Atyától és továbbadta az apostoloknak, akik elfogadták (Jn 17,8). És amit kaptak azt adták tovább, ahogy Szent Pál és a többi apostol tette, és őket követve minden atyánk a hitben, így lehetünk mi az ő fiaik.
Ezért mondja a 77. zsoltár, hogy „Amiket hallottunk és megismertünk, és atyáink elbeszéltek nekünk, nem titkoljuk fiaik elől”. Így származik ugyanis hallásból a hitünk, amint azt Szent Pál mondta, mert a hit átadásával a minket követő nemzedék elválaszthatatlanul kapcsolódik a hitben ősatyáinkhoz, akiknek hitében részesültek, így a mi természet szerinti fiaink a hit szempontjából az ősatyáink, az első tanúk fiai lesznek.
És ezt azért fontos és pontos így mondani, mert az első tanúk hite az alap, tőlünk pedig ugyanazt kell kapniuk fiainknak, amit „mi is kaptunk, megismertünk és megértettünk”: a hitnek sértetlenül kell generációkon keresztül öröklődnie, hiszen ezt akarta Isten.
Ha a protestáns állítás igaz lenne a hit eltűnéséről, vagy sérüléséről a Katolikus Egyházban, az abszolút értelemben és egyetemesen kizárná az igaz hit lehetőségét az egész világon, mert ha megszakadt a hit továbbadása, lehetetlen lenne másfél ezer év után újrakezdeni a Szentírás alapján. Hiszen a hit hallásból ered, azt a természetes atyáinknak kell elbeszélnie nekünk, hogy az „elbeszélt” hit által kapcsolódhassunk hitben atyáinkhoz, az első tanúkhoz, akik „el is fogadták, s ezzel valóban elismerték”, hogy Krisztus az Atyától jött, és elhitték, hogy az Atya küldte Őt, ezért elfogadták saját küldetésüket is Krisztus által, ami miatt mi a hitben lehetünk.
Ami pedig a nevemet illeti: amikor a Levente Károly néven elhelyezett komment mögött rejtőzködő Mr. Holmes ledamilozott, olyan ismeretről tett tanúbizonyságot, amellyel biztonsággal csak az oldal szerkesztői rendelkezhetnek. De nem lenne igazi Sherlock, ha időnként nem tévedne, különösen ha saját értelmezésére és nem a szerkesztőként megismerhető háttérismeretekre támaszkodik. Ezért tévedését látva megnyugodtam, hogy ő valóban igazi.
Ha ön kíváncsi a polgári nevemre, amely nem azonos Simon Gáboréval, olvassa végig az invocabo bejegyzéseit. Talán nem hosszabb összeségében, mint valamely ön által kedvelt modern tejológus könyve, amely még veszélyes tévedésekkel is terheli önt, hamis emberi gondolatokkal elvéve az időt a bűnbánattól. Ami nélkül nincs igaz hit, ami nélkül nincs igazi istenismeret, így halálra vezetnek, „mert akiben ezek nincsenek meg, az vak és kézzel tapogatózó, megfeledkezvén régi bűneiből való megtisztulásáról” (2 Pét 1,9).
Mintha körbeértünk volna…
Kedves „Lajos”!
Az Ön által használt „Damil Lajos” művésznév ismertté vált korábban a mi zárt (több száz főt számláló) Facebook csoportunkban is, ahol ezen a néven említették Önt és a tevékenységét. Tehát NEM csak a szerkesztők által ismert.
Ha Ön mondja, biztosan így lehet. Bár nem tudom, hogy azok hiányában milyen damilos megnyilatkozásaim érhették el a zárt facebookos csoportjuk ingerküszöbét, különösen úgy, hogy általánosan ismert és emlegetett legyek köreikben (pedig még csak nem is csuklottam…).
De a fentiekben pontosan fogalmaztam, amikor azt írtam, hogy „biztonsággal” csak az oldal szerkesztői rendelkezhetnek az itt alkalmazott D. Lajos név feloldásához szükséges ismerettel.
Persze nem tesz ez sokat a lényeghez, akár lényegtelen apróságnak is nevezhető. Mert ugyan mi ez az örök élethez képest, amire igaz hit nélkül nem lehet eljutni, nem igaz?
Kedves „Lajos”! Mi osztottuk meg úgy a cikket, hogy ez a név volt feltüntetve, mivel az Ön által itt használt email címben ez szerepelt.
Kedves Tamás, már az ilyen apró igazság is felszabadít, hát még ha a lényegiben történik meg majd az elmozdulás. Sosem látott módol újul majd meg ifjúsága, akárcsak a sasoké…
Tisztelt Evangelikál Csoport!
Lehet, hogy elkerülte a figyelmüket, hogy az ide kommentelgető Damil Lajos megegyezik az invocabo blogon névtelenül posztolgató Indignus Famulus nevű szerkesztővel (aki minden valószínűség szerint maga Simon Gábor). A személyiségét jól jellemzi, hogy míg itt cinikusan udvariaskodik, amott levetve minden álruhát színtiszta, maró gúnnyal pocskondiázza az itteni szerzőket: https://invocabo.wordpress.com/2025/05/29/a-lazadas-hitvallasai-es-a-konstans-gyasz-lelkisege/#more-6458
Ha legközelebb leállnak valakivel hosszasan vitatkozni arról az oldalról, lehet, hogy jobb megspórolni az időt ennek tudatában.
És kérem ne feledjék, hogy nem minden katolikus ilyen.
Üdvözlettel,
Károly
Kedves Lajos!
Majdhogynem üdítő ilyen veretes utálkozást olvasni a sok „fogadjunk el mindenkit, akkor is, ha azt sem tudja, fiú-e vagy lány a szivárványszínű Jézus nevében” jellegű „keresztnyén” bejegyzés között.
A minap hallottam, hogy Piraeus-ban egy orthodox pópa minden vasárnap elmondja a liturgia részeként, hogy „átkozottak az eretnekek, átkozottak az ariánusok, átkozottak a katolikusok, átkozott Luther és Kálvin és az ő tanaik”. Lássuk be, legalább őszinte!????
Akkor legalább őszinte volt azaz idős, ortodox pap, aki mikor Ferenc pápa Görögországba látogatott és találkozott az théni görög ortodox érsekkel torkaszakadtából azt kiabálta: Ferenc te eretnek vagy! Nagyon sokan hozzászóltak és sok katolikus is azt mondta minden tisztelete az idős papé, aki bátor volt és kimondta az igazságot: https://www.youtube.com/watch?v=mb_UPYSRwhE
Egyszerűen hiteltelenné vált az általam is korábban mindig olvasott Invocabo blog, mivel Indignus Famulus nem hajlandó a nevét felfedni 2021 óta.
(még a 2022-03-17-i bejegyzésekben sem látható a neve, melyben saját levelének másolatait közli, miket Erdő Péter bíborosnak címzett)
2021 óta van a blog, most már kistílű ez a titkolózás. Gyávaság.
A szeretetláng mozgalom ügyben sem fedte fel nevét, itt is csak utalgat, hogy meg lehet találni.
Sokkal nemesebben kommunikál Márkus Tamás András (pl.nem használ lekezelő stílust és szavakat („szóhancúr” !).
Értem én, hogy az ember a stílus nem a vallási felekezet ahová tartozik, de szerintem ez szégyen a katolikusokra nézve.
Földesi Éva
Veszprém
(aki még Simon Gáborral is találkozott személyesen)
Kedves Éva! Szándékosan osztotta meg újra a hozzászólását, vagy véletlenül?
(Bocsánat szándékosan véletlenül, mert először „rossz helyre” illesztettem be, de azt már nem tudtam törölni – illetve annyira felzaklatott az egész, hogy nem tudtam a jó megoldást. Nem szégyellem, én 1977-es vagyok kell az olvasószemüveg. 🙂
Várom, hogy SIMON GÁBOR atya elhatárolódjon ettől az egyedtől (Indign.fam.) – ezzel a szóval illeti a protestánsokat is ő, szóval érvényes rá is. Hallottam az atya pár szentbeszédét élőben: ő legalább képes ennek a katolikus útnak az örömét is megmutatni, nem csak ilyen gúnyos mosollyal beszélni a nem-katolikusokról – mint az Ismeretlen Blogíró.)
Világos, köszönöm a gyors választ!
Nem értem az egészet. Értelmetlenek ezek a „viták”. Simon atyát sem értem,hogy miért kell a szektásokkal foglalkozni? És a szektásokat sem értem,hogy miért foglalkoznak a Kat.Egyházzal. Előbbre megy valami? Soha.
Kedves Béla!
Igen, van értelme. Például az – és most az Ön nézőpontjába helyezkedem –, hogy ha és amennyiben a protestáns egyházak „szekták”, akkor az ilyen viták során ez kiderülhet, és a szekták fogságában sínylődő emberek esélyt kapnak arra, hogy visszataláljanak az egy, szent, római anyaszentegyház ölelő karjaiba. Ha viszont a Római egyház mutat szektás vonásokat és képvisel bibliaellenes tanokat, akkor az ő tagjainak is esély nyílik arra, hogy felismerve az igazságot csatlakozzanak egy evangéliumi protestáns közösséghez. De még ha nem is jön ki senki sehonnan, akkor is megerősíti saját identitásában az embereket. Tehát a vitákkal úgymond mindenki jól jár.
Nem olvastam el mert elképesztően hosszú, lehet így a cikk is tartalmazza, hogy Gábormár nem RK pap. Kitették a szűrét. Szóval nem biztos, hogy fontos, hogy milyen videót ad közzé egy olyan ember akit még a katolikusok se tudnak befogadni.
(Én amúgy RK vagyok)
Kedves István!
Simon Gábor a Szent X. Piusz Papi Testvérület (FSSPX) tagja, és mint ilyen – én úgy tudom – továbbra is római katolikus pap, tehát legitim módon tevékenykedik, szolgál e csoportosulás égisze alatt.