A kötelező cölibátus önmagában cáfolat a „szent hagyományra” való hivatkozás érvényességére – vitában egy római katolikussal

Kevés olyan téma van, amelyen keresztül jobban, érzékletesebben lehetne prezentálni, hogy mi a probléma a római egyház képviselőinek az úgynevezett „szent hagyományra” való hivatkozásával, mint a cölibátus, pontosabban a latin papságra kényszerített kötelező jellegű cölebsz életforma. A papi cölibátus révén tankönyvszerűen be lehet mutatni, hogy az „apostoli” vagy „szent hagyomány” hogyan nőtt rá folyondárként az írásba foglalt, isteni ihletettségű igére, a Szentírásra, és hogyan változtatja annak üzenetét a legtöbb esetben pont az ellentétére.

A Simon Gábor katolikus pappal folytatott polemikus cikkek, írások (itt meg itt) alatti kommentfolyam elégséges bizonyítékot nyújt ehhez számunkra, ott ugyanis egy elkötelezett, konzervatív (hagyományhű) római katolikus hitvédő érvelt fáradhatatlanul egyháza hagyománya mellett. A kommentelő személyéről tudni kell, hogy – mint később kiderült, hiszen ő maga vallott róla – megegyezik az Invocabo Nomen Domini elnevezésű, teológiai szemléletét illetően tridentista, hozzáállása tekintetében pedig harcosan hitvédő blog Indignus Famulus (méltatlan szolga) „művésznéven” futó szerzőjével, aki szemlátomást kissé skizoid módon az udvariasabb, nyilvános dialógus során szerzett frusztrációit szereti a saját portáján egyfajta dühkezelési tréningként, vitriolba mártott tollal írt, maró gúnnyal átitatott pamfletek formájában kiadni magából. Ezek nyelvezete és képi világa amolyan online skanzent tárnak a nagyérdemű elé, hiszen a cikkek olvasása révén újraélhetjük a 16. századi hitvitákat, és belemerülhetünk a Pázmány Péter-féle cikornyás protestánsellenes kirohanások atmoszférájába. Megnyugodhatunk, a szerző nemcsak a „ortoprot (értsd: ortodox protestáns) eretnekeket” örvendezteti meg korhű szerzeményeivel, hanem önnön felekezete vezetőit és lelkiségi mozgalmait is – mindazokat, akik nem osztják az ő és szűk közössége teológiai látásmódját.

Rátérve azonban a vizsgált témára, először is foglaljuk össze, hogy mit állított a kommentelő (akinek a neve pszeudonim, ezért teljesen felesleges leírni): Pál és János apostol nőtlen volt, és nem tudjuk, hogy Timóteusnak volt-e felesége. Az apostoli hagyomány szerint az apostolok többsége nős emberként kapta az Úr részéről a meghívást, mert fiatalon nem volt jellemző a cölebsz élet korábban. De a hagyományból tudjuk, hogy az apostolok a Jézussal való találkozásukat követően, úgymond, csak testvérként éltek együtt a feleségükkel, értsd: házasfelek közötti intimitás nélkül, a szexualitás kizárásával. Az apostolokat követő nemzedékből viszont már nőtlen férfiakat is választottak szolgálatra – olyanokat, akik ebben az állapotban is maradtak. Ez azért történt, mert az apostoli hagyományból tudták, hogy püspökként és papként önmegtartóztató életre is elhívást kaptak, akkor is, ha volt feleségük. Itt előkép gyanánt szolgál az ószövetségi papság, amely önmegtartóztatásra volt kötelezett az áldozat kapcsán végzett szolgálat előtt és alatt. Ehhez hasonlóan az újszövetségi vértelen áldozat, az „isteni szentmise” heti, sőt napi bemutatása lehetetlenné tette a házaséletet, és az újszövetségi papságot az isteni szándékra utaló tipologikus előkép megvalósítására ösztönözte. Tehát az apostolok – még ha volt is nekik, és élt is a feleségük – házasságukban önmegtartóztató életet éltek. Továbbá – még ha igaz is, hogy Péter apostol anyósát említi a Szentírás – minden bibliai alap nélküli az a feltételezés, hogy Péter apostolnak élt a felesége apostolkodása idején. Arra is választ kapunk tőle, hogy az egyetemes zsinatoknak nemcsak a hitvallásához, hanem állítólag a kánonjaihoz is ragaszkodó görögkeleti, illetve a római pápa alá tartozó görögkatolikus frakciók alsópapsága miért tér el ettől a normától, azaz a kötelezően vállalt cölebsz életformától: azért, mert ezt – hogy házasodhassanak – a császár kierőltette. Ugyanakkor – akárhogy is kontárkodott bele a császár a hagyomány organikus és a Szentírásra visszavezethető fejlődésébe – felszentelt házasemberek szexuális önmegtartóztatásának előírásáról a régi rendelkezések is szólnak, mégpedig szankcionálták a megszegését. Üdítő, hogy római vallású felebarátunk – mégiscsak protestánsokkal áll dialógusban – bibliai igékkel is próbál érvelni, éspedig a Mt 19,3–12-vel, ahol is az Úr Jézus épp Istennek a házassággal kapcsolatos eredeti, teremtettségi szándékáról értekezik. Ebben a szakaszban többek között ez olvasható: „Erre így szóltak hozzá tanítványai: Ha ilyen a férj helyzete a feleséggel, akkor nem érdemes megházasodni. Ő azonban így válaszolt nekik: Nem mindenki fogadja be ezt a beszédet, csak azok, akiknek megadatott. Mert vannak házasságra alkalmatlanok, akik anyjuk méhétől így születtek, és vannak házasságra alkalmatlanok, akiket az emberek tettek házasságra alkalmatlanná, és vannak házasságra alkalmatlanok, akik önmagukat tették házasságra alkalmatlanná a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!” (10–12. vers) A kommentelő szerint ezeknek a verseknek az üzenetét az apostolok megértették, és olyanokat választottak, úgymond, utódaikként, akik szintén megértették. A fáma szerint Jézus itt az evangéliumi tanácsot állítja tanítványai elé, akik elfogadták a hívást, ezért elhagyták apjukat, anyjukat, de még a feleségüket (és a gyermekeiket) is az Úrért. Krisztus követőiként maguk mögött hagyták a világ és a test dolgait ­– amelyek nem használnak semmit – a nagyobb jóért. Ezek az emberek – tanítványok, apostolok – megvalósították annak teljességét, amit Jézus eléjük állított, azaz a cölebsz életformát, és aki ezt az értelmezést nem fogadja el, az nem tiszteli az apostolokat. A kommentelő szerint ugyanezt bizonyítja az 1Kor 9,5 is, ahol ezt olvassuk: „Nincs-e jogunk arra, hogy keresztyén feleségünket magunkkal vigyük, mint a többi apostol meg az Úr testvérei és Kéfás?” Bár ezen igevers első olvasatra amellett szól, hogy az apostolok többségének volt (hívő) felesége, akit magával vitt missziós útjaira, de valójában e versben csak „asszonytestvérről” van szó, és ez is azt bizonyítja, hogy még ha a feleségeik kerülnek is elő ebben az igeszakaszban, többé csak hittestvérként tekintettek rájuk. Summa summarum, még ha a korai időkben, az ősegyházban valaki házasként is kapott elhívást, azt annak tudatában fogadta el, hogy Isten országáért valahogy le kell mondania a testiségről, azaz a szexuális együttlétről, még a házasság keretein belül is. Sőt ezt annyira komolyan vették – emlékeztet a komment szerzője –, hogy büntették azokat, akiknek – bár házasként kaptak elhívást papi, presbiteri és püspöki szolgálatra – szexuális együttlétük volt a szentelésük után.

Ha egy igeismerő, bibliás protestáns hívő ember olvassa mindezt (nem kell, hogy teológus-lelkész legyen), valószínűleg elképed, mert különösebb felkészülés nélkül is olyan egyértelmű igei referenciák jutnak majd eszébe, melyeknek tükrében szinte érthetetlen, hogy magukat keresztyénnek/kereszténynek valló emberek miként juthatnak ilyen következtetésekre. Most nézzük meg kicsit részletesebben, hogy miért tarthatatlan biblikus szempontból az imént közreadott érvelés.

Kezdjük azzal, hogy történeti értelemben mi, protestánsok is valljuk, hogy az egyház az apostolokra épül (a sarokkő pedig maga Krisztus). Ezen elsősorban azt értjük, hogy a Krisztus által személyesen elhívott, általa felhatalmazott és az ő tekintélyével felruházott apostolok normatív tanításán nyugszik, amely az Isten által ihletett, tévedhetetlen írott igében van lejegyezve. Hangsúlyozzuk, hogy a protestánsok számára is vannak elfogadható hagyományelemek, csakhogy – ahogy a fenti érvelés egyértelműen tükrözi ­– a római egyház hagyományaival az a probléma, hogy több esetben is kifejezetten ellentmondanak annak, ami a Szentírásban olvasható. Ilyen esetben a hagyomány kifejezetten káros és kerülendő, jóllehet adiaphorát érintő kérdésekben szabadon követhető (pl. hogy hogyan nézzen ki az egyházi év, bizonyos liturgikus-istentiszteleti elemek, szokások követése kapcsán stb.). Mindezt tökéletesen példázza a cölibátus kérdése, hiszen ha az apostol explicit módon, teljesen világosan leírja – sőt utasításként közli –, hogy a püspök egyfeleségű férfi (1Tim 3,2) kell legyen, akkor – még ha nem is értelmezzük úgy, hogy ne lehetne püspök egy a cölibátus ajándékát fakultatíve elnyerő személy, csak és kizárólag házasember – ebből semmiképp sem lehet kikövetkeztetni azt, hogy a püspök kizárólag cölibátusban élő, szigorúan nem házas férfi lehet. Ha az ilyen utólagos elvárásokat „szent hagyománynak” tekintjük, amely ugyebár a római egyház érvelése szerint az írásba nem foglalt, pusztán élőszóban hirdetett és továbbhagyományozott apostoli szó megőrződése, akkor ezzel azt állítjuk, hogy az apostolok mást írtak le (vagy mást írattak le), és mást – azzal ellentétes dolgot – hirdettek élőszóban, azaz: ellentmondtak önmaguknak.

De menjünk tovább, és nézzünk meg „kevésbé egyértelműnek” tűnő igehelyeket. A kommentelő által hivatkozott, házassággal kapcsolatos igeszakasz (Mt 19,3–12) üzenete természetesen nem az (amit a kommentelő feltételez), hogy „inkább ne házasodjatok meg, ha Krisztus követői akartok lenni”, hiszen ez azt jelentené, hogy mivel a házasság mércéje annyira magasan van, hogy szinte megvalósíthatatlan, emiatt inkább kerüljék csak el a Jézus által eredeti szentségébe és tisztaságába visszaállított házasságot, mondván, Krisztust követni házasság nélkül, cölibátusban a „könnyebbik út”, és akkor már inkább azt választják. Ez az igehely nem erről szól. Jézus szavait akkor értjük helyesen, ha megnézzük, hogy az akkori társadalom – a vallási vezetők, a farizeusok meg úgy általában a nép – mivé torzították az Isten által elrendelt házasságot. Mint ismeretes, kijátszották a férj és feleség közötti életre szóló, teljes és kölcsönös elköteleződésre, hűségre épülő szövetségi kapcsolatot, és szakmányban osztogatták a válóleveleket (volt a „válólevélnek” egészen liberális értelmezése is). Jézus Urunk nem tesz mást, mint arra int, hogy komolyan kell venni a Teremtő eredeti gondolatát, a házasfelek életre szóló szövetségét. Ettől ijedtek meg a tanítványok, mert az akkori „liberális” kulturális és erkölcsi kontextusban ez kifejezetten ijesztő volt. Igazából ez – látva a mai állapotokat, a házassági válások magas számát – túlzónak és szigorúnak tűnik, ugyanakkor ma is ez a házasság mércéje egy keresztyén számára. Ennek az igének egész egyszerűen a torz, kiforgatott értelmezése az, hogy Krisztus követésének „teljessége” – amelyet elvileg Jézus az apostolok elé állít – a cölebsz életformával való azonosulás. Nem. Nem arról beszél az Úr az idézett szakaszban, hogy cölibátusban élő követői lennének azok, akik a leginkább megvalósítják az általa felkínált életprogramot. Ez már csak azért sem lehet igaz, mert maga Pál apostol különleges ajándékként és egyáltalán nem mindenkire érvényes elvárásként tekint saját, önként vállalt önmegtartóztató életére. Ezt írja: „…mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy.” (1Kor 7,7)

Ráadásul Pál úgy beszél a házasságról, mint „misztériumról”, amely Krisztus és az egyház közötti bensőséges kapcsolatot hivatott kiábrázolni. Már csak ennek fényében is teljesen alaptalan azt állítani, hogy a cölebsz életforma magasabb rendű, mint a kölcsönös hűségre, szeretetre, odaadásra stb. épülő házasság. Egy keresztyén szolgáló – legyen akár „pap” – házassága önmagában bizonyságtétel gyanánt szolgálhat. Kálvin János írja: „Pál a püspökök erényei közé sorolja a házasságot is. […] Krisztus arra a tiszteletre méltatta a házasságot, hogy ez legyen az egyházával való szent köteléknek a képmása. Lehetett-e ennél csodálatosabb dolgot mondani a házasság méltóságának dicséretére?”

Továbbá nem keresztyéni gondolat (inkább a keresztyén teológiába beszüremkedő platonizmus eredménye) azt állítani, hogy a házasságban önmagában több a „testiség”, ugyanis ehhez a szóhoz negatív konnotációk tapadnak, és így hamis módon azt sugallják, hogy az érvényes házassági szövetségen belüli intim, szexuális érintkezés önmagában kerülendő, alacsonyabb rendű, szennyes, végső soron bűnös dolog, holott az ige épp azt mondja, hogy ha van hely, ahol a szexuális érintkezés legitim, az épp a házasság. Ha „testiség” alatt destruktív, kicsorbult, túlhajszolt szexuális vágyra és tevékenységre gondolunk, akkor az ugyanúgy megjelenhet egy, a házasságot elutasító, arról lemondó, látszólag önmegtartóztató életformán belül is – nemcsak tevőlegesen parázna kapcsolatokban (à la bejárónő), hanem parázna fantáziálások útján is.

Egyébiránt ha Pál apostol is úgy értelmezte volna a Máté evangéliuma 19. fejezetében szereplő szakaszt, ahogy a kedves kommentelő – a szentség és a Jézus iránti odaszánás valamiféle különleges kifejeződéseként –, akkor nem írta volna le expressis verbis, hogy a püspök egyfeleségű férfi legyen, aki jámbor módon vezeti a családját, és tisztességgel neveli gyermekeit. Ha a cölibátus valóban valamiféle magasabb rendű életformának számított volna az apostolok idejében, akkor Pál nem „vitte volna le ennyire a lécet” a gyülekezetvezetők kinevezésére vonatkozó kritériumok esetében. A kommentelő nem érti, hogy a házas apostolok a mózesi törvénnyel mentek volna szembe (Jézus soha nem ment szembe a törvénnyel, hanem betöltötte azt), ha a családjukat maguk mögött hagyták volna, hiszen ez a házasság szentségét – és a házasságban a családfő szerepét, illetve a szeretteivel szembeni felelősségét – csorbította volna. Az 1. századi zsidó kultúrkörben, az akkori társadalmi-szociális miliőben a feleség teljesen rá volt utalva a férjére mint kenyérkeresőre, ki volt szolgáltatva neki egzisztenciálisan, ahogyan a társadalomban betöltött státusát tekintve is. Tény és való, hogy az apostolok sokat ténykedtek, utaztak (gondoljunk a megterhelő missziós utakra), de azt feltételezni, hogy mint férjek érzelmileg, illetve egzisztenciálisan elvágták volna magukat a feleségeiktől (és a gyermekeiktől) az érvényesen megkötött házasságukban, nem indokolt, sőt teljesen légből kapott gondolat. Ahogy az is, hogy az apostolok többsége egyedülálló volt. Pálnak az 1Kor 9,5-ben szereplő kijelentése épp az ellenkező irányba mutat: „Nincs-e jogunk arra, hogy keresztyén feleségünket magunkkal vigyük, mint a többi apostol meg az Úr testvérei és Kéfás?” A római katolikus fordítások konzekvensen próbálják tompítani ennek az igeversnek az élét, amikor a feleség szó helyett asszonytestvért írnak, amely önmagában lehet legitim, de a vers kontextusát vizsgálva nem. Mintha az apostolok amolyan missziós munkatársként hurcibáltak volna magukkal az útjaikra a női hittestvéreket (esetleg a feleségeiken túlmenően, ami elég furcsán nézett volna ki már az 1. században is), vagy mintha ez a kifejezés valamiképpen arra utalna, hogy az apostolok feleségei átkerültek volna a férjük számára feleségstátusból szimpla hittestvérstátusba. Az említett igevers kontextusa az, hogy mire tarthat igényt egy apostol az adott gyülekezet részéről (pl. hogy a vendéglátó keresztyén közösség ne csak őt, hanem a vele utazó hívő feleségét is eltartsa bizonyos időre), és bár Pálnak nem volt felesége, de ha lett volna, a többi apostolhoz hasonlóan jogában állt volna magával vinnie. A páli igevers azért perdöntő számunkra, mert egyrészt kiderül belőle, hogy az apostolok többsége – köztük maga Péter is – házas volt, másrészt hogy vitték magukkal a feleségeiket (tehát nem hagyták el, hátra, sem magukra őket), harmadrészt pedig az Úr féltestvérei (katolikus értelmezés szerint az unokatestvérei) is házasok voltak: egyik féltestvére, Jakab házasemberként volt a jeruzsálemi gyülekezet vezetője.

Ne felejtsük el azt sem, hogy Péter a leveleiben „presbitertársként” utal magára (nem pápaként!), és az apostolok – a gyülekezetvezetői posztot illető általános instrukcióiknak megfelelően – házasembereket neveztek ki ilyen értelemben magukhoz hasonló presbitereknek-püspököknek (abban a korban egy és ugyanaz volt a kettő: gyülekezetvezető). Arra kell tehát következtetnünk, hogy Péter apostol maga is aktív házasságban élt apostolsága idején. A Mk 1,30–31-ből (ahol arról olvasunk, hogy Jézus meggyógyítja Péter anyósát) arra illik következtetnünk, hogy Péternek volt felesége, és nem arra – amire semmiféle bibliai referencia nincs –, hogy nem volt, mondván, elhalálozott. Ismét a történelmi kontextust említve, Jézus idejében, az 1. századi zsidó társadalomban a férfiak jellemzően fiatal felnőttkorukban házasodtak, általában tizennyolc és húszéves koruk között. Az Úr ráadásul „átlagembereket” választott apostolainak: halászokat, vámszedőket stb., és nem a qumráni közösség tagjai közül hívta el követőit, akik kvázi remeteként éltek a pusztában valamiféle elszigetelt kommunában.

Előkerült a kommentelőnek a kötelező cölibátus melletti érvelésében a Lk 14,26 is, ahol a következőket olvassuk: „Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, az nem lehet az én tanítványom.” Itt arról van szó, hogy Krisztus tanítványainak jobban kell szeretniük Krisztust, mint a saját családjukat. A Krisztus melletti teljes elköteleződést hangsúlyozza a szakasz: hogy Krisztust kell az első helyre tenni mint Istenember Megváltót és Üdvözítőt, és bizony érte még a legközelebbi családi körből érkező konfliktust, megvetést stb. is el kell hordozni. Ez akkor, amikor az újszövetségi egyház megszületik, állandó tapasztalat volt. Ezt az igét ma is lényegében kiegészítő magyarázat nélkül is megérti egy konzervatív muszlim vagy hindu környezetben megtérő ember, akit kiátkoznak, nyilvános szertartáson „eltemetnek”, elüldöznek, börtönbe vethetnek vagy akár meg is ölhetnek. Jézus szavai erre a helyzetre vonatkoznak, és nem arra, hogy ha keresztyének a szüleid, keresztyén a nejed, keresztyén a gyermeked, akkor csak úgy kezdd el őket meggyűlölni, hagyd őket egyedül, hidegülj el a feleségedtől, ne vegyél tudomást a gyermekeidről, ne támogasd őket anyagilag, stb. Épp az előbb vizsgált 1Kor 9,5 mond ellent ennek az erőltetett értelmezésnek. Exegetikai nonszensz tehát ezekből a versekből a papságra értett cölibátust levezetni.

Továbbá nem szabad figyelmen kívül hagyni az 1Kor 7,4–5-öt, ahol Pál a következőket mondja azon túl, hogy világosan közli, hogy mind a cölibátus, mind a házasság Istentől kapott egyéni kegyelmi ajándék (és azt sehol sem, hogy ez a kegyelmi ajándék kötelezően elvárt feltétel lenne a papságra vágyakozók részéről, sőt épp az ellenkezőjét állítja): „A feleség nem ura a maga testének, hanem a férje; ugyanúgy a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége. Ne fosszátok meg magatokat egymástól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre, hogy szabaddá legyetek az imádkozásra, de azután legyetek ismét együtt, nehogy megkísértsen a Sátán titeket azáltal, hogy képtelenek vagytok magatokon uralkodni.” Kommentelőnk és a vele egyetértők bizonyítsák be, hogy ez a parancs nem vonatkozott a házasként elhívott apostolokra vagy a családos emberként kinevezett presbiterekre, püspökökre. (Kérésünk jogos, hiszen azt ők is elismerik, hogy az egyház korai szakaszában többnyire házas férfiakat neveztek ki az apostolok püspöknek.) Netán valaki úgy vélekedik, hogy Pál utasítása nem vonatkozik a házas klerikus személyekre? Ha pedig igen, akkor Pál esetleg szembement a tanításában az őt személyesen elhívó Úrral? Reméljük, erre a következtetésre senki sem vetemedik. Az apostoli parancs fényében pedig egyenesen megbotránkoztató az az állítás – akkor is, ha a hagyományra hivatkozva teszik –, hogy a presbiteri-püspöki elhívást kapó (majd a személyes elhívásukat illetően a gyülekezet által nyilvános szentesítésben részesülő) házasembereket már az apostolok korában is különféle szankciókkal korlátozták volna a házastársukkal való intim viszonyuk megélésében, vagy hogy egyenesen tiltották volna a közöttük lévő szexuális érintkezést. És ha igen, milyen módon ellenőrizték ezt? Vajon vallatásnak vetettek alá törvényes házasságban élő személyeket, hogy mikor, hányszor stb. volt köztük nemi érintkezés, majd ők azt megvallva töredelmes szívvel bűnbánatot tartottak?

Pál apostol sehol – hangsúlyozom: sehol – sem sugallja azt a pásztori levelekben (amelyek kifejezetten az újszövetségi egyház rendjét tárgyalják), hogy a gyülekezetvezetőknek cölibátusban kellene élnie, sőt ördögi tanításnak nevezi ezt kötelező elvárásként megfogalmazni: „A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak, és olyanokra, akik képmutató módon hazugságot hirdetnek, mert lelkiismeretük érzéketlenné vált. Ezek tiltják a házasságot és bizonyos ételek élvezetét…”(1Tim 4,1–3) Ez az igevers megdöbbentően egyértelmű, félreérthetetlen és kimagyarázhatatlan. Történelmi kontextusa az, hogy az Efezusban elterjedő hamis tanítás – amely ellen az apostol fellép – hamis aszkézist propagált. Pál emiatt hangsúlyozza, hogy a házasság és az étel az emberlét két alapvető szükségletével függ össze: a szexualitással és az éhséggel. Ezek nem bűnös vágyak, hanem természetes szükségletek! Való igaz, hogy mindkettővel vissza lehet élni, mindkettőnek lehet torz formája: a kéjvágy és a mohóság. Már az újszövetségi egyház születése hajnalán (sőt már az előtt is) megjelentek olyan tanítók, akik túl messzire mentek, és e két szükségletet önmagában tekintették tisztátalannak, és azt hirdették, hogy a teljes szentség felé vezető egyetlen út az ezekről való lemondás. Ezt a szélsőséges hozzáállást tükrözi az a meggyőződés is, hogy a teljes megszentelődésre törekvő tanítványoknak le kell mondania a házasságról és a nemi életről. Ezt az „ördögi tanítást” – a házasság mint olyan megvetését – részben a zsidóságon belüli szélsőséges irányzatok képviselték, de később a görög filozófia dualizmusahatása is megjelent, különösen a korai gnosztikusok nézeteiben, akik gonosznak tartották az anyagot, és megvetették a teremtett világot. Mindezek után tegyük fel a kérdést: vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy Pál (vagy a többi apostol) éppen ezt az általa „ördöginek” titulált tanítást állította általános elvárásként a helyi gyülekezet vezetői elé (ha nem is az írásaiban, de az élőszóban mondott igehirdetéseiben)? A kérdés inkább költői… Kálvin János bölcsen hangsúlyozza, hogy Pál a Szentlélek sugallatára jelenti ki, hogy kifejezetten démoni tanítás a házasság megtiltása. A reformátor szerint itt nem lehet ellenérv, hogy ez a jövendölés csak a szélsőséges purizmust hirdető eretnekcsoportokra vonatkozik, úgymint Montanus vagy Tatianosz követőire, az enkratitákra (egy kora keresztyén aszketikus szekta, amely a 2. században jelent meg főként Szíriában), akik nemcsak a klérus tagjaitól, hanem minden egyes követőjüktől szexuális önmegtartóztatást követeltek. Kálvin ezzel kapcsolatosan ezt írja: „…tagadják, hogy tiltanák, mert nem mindenkinek tiltják. Olyan ez, mintha a zsarnok azzal érvelne, hogy a törvény nem igazságtalan, mert csak a pogányok egy részét sújtja igazságtalanul.” (Institutio, 4. 12. 23.)

És itt térhetünk rá a római egyház tanításának fundamentális problémájára. A protestáns hívő idéz egy szentírási verset (nem kontextusból kiragadva), erre a római katolikus egyház tagja azt válaszolja: „Igen, de…” „Ez így van, de az élőszóban mondott igehirdetéseikben az apostolok feltételezhetően azt hirdették, hogy…” „Az első zsinatok kánonjai azt tartalmazzák, hogy…” „A szent hagyomány úgy fejlődött, hogy…”. Ez a hozzáállás gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy egy protestáns és egy katolikus hívő Bibliájukkal a kezükben eszmét cseréljenek az igéről, mert míg a protestáns hívő készpénznek veszi az explicit apostoli parancsokat, utasításokat, addig a katolikus fél bekészít a vitához egy raklapnyi kódexet, kánonjogi művet és egyháztörténeti dokumentumot, csak hogy bizonyítsa az ellenkezőjét annak, amit a Szentírás tanít. Ilyen értelemben a katolikus vitapartner inkább csak „dobbantóként” használja az apostoli szót, mondván, az a „startvonal” vagy az „origó”, onnan indulunk, de a „szent hagyomány” kacskaringós ösvényén messzire elcsatangolunk, elcsámborgunk tőle, és persze mindig mindent meg tudunk indokolni hasznossági és történeti érvekkel. Tehát mindenre lesz koherens magyarázat. Ez egy protestáns számára – aki normatív, isteni ihletettségű, tévedhetetlen szóként tekint a Szentírásra – nem járható út. A Szentírás rendelkezéseit nem lehet felülírni még az egyháztörténet legkorábbi időszakából vett rendelkezésekkel és mendemondákkal sem. Az egyház nem csaphatja hóna alá a Szentírást. Ezért még a Didakhé – A 12 apostol tanítása sem írhatja felül a normatív apostoli szót – akkor sem, ha 2. századi rendtartásról van szó –, amelyre katolikus oldalról gyakran hivatkoznak. A protestánsok számára hasznos olvasmány, tanulhatnak belőle, de tartalmaz kulturálisan kötött, kizárólag az adott korra vonatkozó, szabadon alkalmazható előírásokat és „szokásokat” is, amelyek nem válhatnak „törvénnyé”.

Így az az egyébként helytállónak tűnő történeti érvelés sem teszi legitimmé a mai római katolikus gyakorlatot, hogy – mivel az óegyházi rendtartások, írások egyre gyakoribb időpontokra tették az eukharisztia ünneplését (napi, majd napi több „szentmise”), és mivel a „szentmisének” volt prioritása a családi élettel szemben – a praktikum azt diktálta, hogy nőtlen férfiakat válasszanak papnak, akik egész életükben nőtlenek is maradnak. Itt talán felmerül a kérdés az olvasóban, hogy ugyan miért gátolja a gyakori úrvacsorázás-úrvacsoráztatás a házasságon belüli intimitást. A válasz az, hogy mert egy idő után módosult az úrvacsora jelentése, teológiai megközelítése. Kimutatható, hogy már a 3. századtól úgy kezdték értelmezni, mint a „pap” által bemutatott valódi, habár vértelen, teurgikus jellegű áldozatot. Ezen megfontolások alapján egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy a házastársak közötti szexuális aktus kultikus értelemben hátráltató, sőt akadályozó tényező. Ezért a püspököknek és a presbitereknek – akikre egy idő után „papokként” kezdtek tekinteni – az úrvacsoravétel előtti éjszakán tartózkodniuk kellett a feleségükkel való intim együttléttől. Amíg az eukharisztiát csak vasárnap ünnepelték, ez az elvárás még teljesíthető volt, de mivel a 3. századtól átálltak a napi szintű ünneplésére, elvárták az úgynevezett József-házasságot a nős püspököktől és presbiterektől, arra a „szent hagyományra” utalva, miszerint József nem élt házaséletet Jézus Urunk születése után feleségével, Máriával. Ezeknek a gyülekezetvezetőknek úgy kellett együtt élniük a feleségükkel, mintha nem volnának házasok. Ezt követte a 4–5. században a házasság konkrét tiltása. Először a Kr. u. 305-ben tartott elvirai zsinat 33. kánonja rendelte el, hogy a magasabb egyházi státuszt betöltő személyeknek, úgymint a püspököknek, a presbitereknek és a diakónusoknak – a klérus tagjainak – tartózkodniuk kell a házastársi élettől, és nem szabad több gyermeket nemzeniük, aki pedig nem felel meg az előírásoknak, azt a kánoni rendelkezés szerint fel kell menteni hivatalából. Ez a szabályozás azonban csak az Ibériai-félszigeten található egyházmegyékre vonatkozott (eleve az ottani zavaros helyzet hívta életre), tehát helyi érvényű volt, semmiképp sem „egyetemes”. A 325-ben tartott niceai zsinaton is felmerült a cölibátus kötelezővé tétele, főként Hosius córdobai püspök javaslatára, aki maga is jelen volt Elvirában. Azonban a hagyomány szerint az egyetemes zsinaton Paphnutius egyiptomi püspök határozottan ellenezte a kötelező cölibátust, mondván, az túl szigorú és nem is mindenki számára teljesíthető lenne, ráadásul a házasság önmagában tiszteletre méltó intézmény. A zsinat végül elfogadta ezt a mérsékeltebb álláspontot, nem tette kötelezővé a teljes papi cölibátust, és a kérdést a klerikusok egyéni döntésére bízta.

Itt fontos megemlíteni azt is, hogy – ahogy a Második helvét hitvallás fogalmaz – „az Újszövetségben Krisztusnak többé már nincs olyan papsága, mint az Ószövetség népének, amelyhez külső kenet, szent öltözet és számos szertartás tartozott. Ezek Krisztus előképei voltak, aki eljővén és azokat betöltvén, el is törölte mindet. Ő maga maradt az egyetlen pap mindörökre (Zsid 7), akit ne kisebbítsünk meg azzal, hogy a szolgáknak a pap nevet adjuk. A mi Urunk ugyanis az Újszövetség egyházában egyetlen olyan papot sem rendelt, aki holmi segédpüspöktől kapott hatalommal naponta megáldozza az ostyát – azaz, úgymond, magának Krisztusnak a tulajdon testét és tulajdon vérét – élőkért és holtakért; hanem olyanokat, akik tanítanak és kiszolgáltatják a sákramentumokat.” (XVIII/13.) Ismét Kálvin helyesen mutatott rá arra, hogy a lévitai papság nem az újszövetségi püspöki-presbiteri-pásztori tiszt előképe, hanem magának Krisztusnak, „aki, mint közbenjáró Isten és ember között, tökéletes tisztaságával volt megbékítendő az Atyát irántunk” (Institutio, 4. 12. 25.). De még ha analóg volna is az újszövetségi lelkipásztorság az ószövetségi papi, illetve lévitai szolgálattal, akkor sem lehetne erre hivatkozva érvelni a papi cölibátus mellett, hiszen az ószövetségi papok és léviták – akiknek a munkarendje rendkívül sűrű, a tevékenységi köre pedig rendkívül sokrétű volt – házasemberek voltak (még a főpap is, aki egyszer egy évben bement a szentek szentjébe, Isten közvetlen jelenlétébe), és nem voltak az intimitás terén teljes absztinenciára kárhoztatva.

A cölibátus kötelező tétele mögött meghúzódó általánosabb eszmei háttér pedig a következő volt: a 2–3. század elején megjelent a keresztyénségen belül – nagyrészt a nagyvárosi lét ledérsége miatt – egy mozgalom, amely a társadalom tagjai között dívó bűnökre egyfajta túlzott reakcióként a radikális aszkézist hirdette. Ekkor kezd megjelenni a remeteség és annak sokszor egészen szélsőséges megnyilvánulási formái (lásd oszlopos szentek). A társadalomból való önként vállalt kivonulás, cölibátus, böjtök stb. egy idő után általános mérce lett az egyházban, és egyre inkább veszített „önkéntes” jellegéből, míg végül átterjedt a papsággal szemben támasztott elvárások területére.

Összefoglalásképp kijelenthetjük, hogy a latin papság kötelező nőtlensége nem igazolható, teológiailag teljességgel illegitim. Persze erre válasz lehet, hogy „nem kötelező a római katolikus egyházban papnak lenni”, de ez csúsztatás. Ugyanis a rendszer a „papi” (értsd: lelkészi) szolgálatra elhívást érző férfiaknak azt üzeni, hogy elhívásuk egyszersmind az önként vállalt nőtlenségre is vonatkozik – tehát a kettő egy és ugyanazon csomag része –, holott ez nincs így. Ez aztán olyan felesleges dilemmákba (karrier, egzisztenciális biztonság vs. házasság), „hitharcokba” (a cölibátus megtartása a Krisztus iránti hűség próbaköve), kísértésekbe, sőt egyenesen bűnökbe (házasságon kívüli szexuális kapcsolatokba) hajszolhatja a papi elhívást érző személyeket, amelyek mesterségesen generáltak, és amelyeket a Szentírás kijelentéseihez ragaszkodva könnyen meg lehetett volna spórolni (lásd Tövismadarak).

Sokatmondó, hogy az 1Tim 3,2-re hivatkozva a második vatikáni zsinat engedményt tett, mondván, a cölibátus „nem természetből fakadó követelménye […] a papi hivatásnak”. Ez is valami… De azért hozzátette, hogy „a cölibátus összhangban áll a papi szolgálattal”, méghozzá azért, mert a lelkipásztori hivatás szempontjából a nőtlen papok „szabadabban szentelik életüket Isten és az emberek szolgálatára”, teológiai szempontból pedig azért, mert a nőtlen papok „előjeleivé lesznek az eljövendő világnak”, ahol nem köttetnek házasságok. Ezért a zsinat arra buzdította a papokat, hogy tartsanak ki hűségesen a cölibátusban, arra azonban nem adott magyarázatot, hogy az egyház hogyan is tekinthet egy olyan életformát kötelező jellegűnek, amely csupán opcionális az ihletett igében szereplő apostoli instrukcióban, szó szerint értelmezve pedig meg sem felel neki. Elgondolkodtató az is, hogy a keleti ortodox egyház épp az ellenkezőjét szűri le az említett igehelyből, ugyanis azt tanítja, hogy a parókián szolgálatot teljesítő (alsó)papságnak kötelező megnősülnie (miközben ismét bibliaellenes módon a felsőpapságtól megköveteli, hogy kizárólag a nőtlen szerzetesek köréből kerüljenek ki). Akárhogy is, a bibliai állításokból – nevezzük őket most az egyszerűség kedvéért A-nak – a „szent hagyomány” kreál egy „non A”-t.

Kálvin az Institutióban így summázza a római egyház eljárását és az abból leszűrt tanulságokat: „…először is, semmiféle alapon nem lehet megtiltani az embereknek azt, amit az Úr szabadon hagyott. Azután annyira világos, hogy nem szükséges hosszan bizonygatni: Isten igéjével kifejezetten megtiltotta, hogy ezt a szabadságot eltöröljék.”

Egyébiránt maga a hagyomány sem teljesen egységes a papi cölibátust illetően. Szókratész Szkholasztikosz (Kr. u. 380–450) görög történetíró Egyháztörténet (Historia Ecclesiastica) című művében kitér a papi nőtlenség kérdésére, különös tekintettel a nyugati és a keleti egyházak eltérő gyakorlatára. Elmondja, hogy bár Keleten sok pap tartózkodott a nemi élettől, ez nem volt törvényileg előírva. Mások – köztük püspökök is – továbbra is házasságban éltek, és gyermekeket nemzettek felszentelésük után (tehát nemcsak a házasság formális kereteit tartották meg, hanem házaséletet is éltek). Szókratész beszámolója azért döntő jelentőségű számunkra, mert egyértelműen bizonyítja, hogy a cölibátus nem volt általános és kötelező érvényű a keresztyénség első századaiban, különösen Keleten nem.

És hát – bármennyire is ambivalens volt Ferenc pontifikátusa – arról sem érdemes megfeledkezni, hogy maga Ferenc pápa is elképzelhetőnek tartotta a papi cölibátus eltörlését, hiszen – mint mondta – a nőtlenség a nyugati egyházban „ideiglenes, átmeneti előírásnak” számít.

Persze a latin papságra kényszerített cölebsz életformát a reformátorok is elvetették (jórészt az előbb említett megfontolásokra hivatkozva), hiszen pontosan tudták, és tapasztalták is maguk körül, amit manapság is újabb és újabb esetek bizonyítanak, hogy különféle deformációkhoz vezet a szexualitás területén. Luthert római katolikus oldalról szeretik mindennek elhordani, de inkább azt kellene megvizsgálni, hogy mi folyt akkoriban a szerzetesrendekben meg az apácazárdákban, amitől Luther fejvesztve menekült. Ugyanis a vétkei felett tépelődő Luther azt tapasztalta, hogy ezekben a műintézményekben durvább bűnökben gázolnak, mint kint „a világban”.

Zárásképp vonjuk le a következtetést, hiszen innen indultunk: a cölibátuson keresztül világosan modellezhető az úgynevezett „szent hagyományra” való hivatkozás zsákutcajellege. Heinrich Bullinger, a Második helvét hitvallás szerzője írja: „Irenaeus és Tertullianus csak egynéhány hagyományra hivatkozik, de világosan tanúsítják: Ha a szektások (koruk tévtanítói, akiket ma eretnekeknek nevezünk) nem tudták a Szentírással bizonyítani vagy belőle idézni azt, amit az egyháznak szívesen előtártak volna mint keresztyénit és apostolit, amelyben hinni kell, akkor mindig ezt mondták: »Amit mi itt előtártunk, az bár jóllehet sehol sincs megírva az apostolok írásaiban, de íratlanul, szóbelileg tőlük származik, és ezért hitelt kell adni neki éppen annyira, mintha leírva feküdne előttünk.« Irenaeus és Tertullianus a maguk részéről ezt tanítják: A hívőnek meg kell vizsgálnia a saját igazságán azt, amit tradíciónak neveznek, úgy, hogy az Írással egybeveti. Mivel biztosan tudjuk, hogy az Írás az apostoloktól származik, de az kétséges, hogy ugyanez érvényes-e a tradíciókra; ezért mindig helyes és illő a bizonytalant a biztoshoz mérni, azzal igazolni. Ha a tradíció nem egyezik az apostolok írásával, úgy bizonyosan nem apostoli, inkább emberi kitaláció. Mert amiképpen az apostolok nem prédikáltak egymás ellen, úgy még kevésbé adtak volna elő szóban bármit is, ami nem felel meg írásbeli tanításuknak. Ehhez az alapelvhez kell minden keresztyénnek mindenkor magát tartania, és akkor mindenben megadja a tiszteletet a Biblia szent isteni szavának.” (A keresztyén vallás summája)