22
aug
2022

Karl Barth: Tekintély az egyházban – a hitvallások jelentősége és szerepe (VI. rész)

Korábbi részek: I. rész; II. rész; III. rész; IV. rész; V. rész

A hitvallás nyilvános jellege kétségtelenül bizonyos kritériumokat támaszt a hitvallás formájával és tartalmával szemben. Amiről szól, annak nemcsak helyesnek, hanem jelentőségteljesnek is kell lennie. Ezért mondtuk korábban, hogy a hitvallás nem pusztán egy érdekes teológiai téma összefoglalója és kifejtése. A hitvallás szerzőinek tisztában kell lenniük különleges felelősségükkel, magának a szövegnek pedig érdemesnek kell lennie arra, hogy azt a keresztyén közvélemény és a világ elé tárják, hogy mások odafigyeljenek rá, illetve meghallgassák.

Természetesen vannak olyan helyes és szükséges döntések, amelyeket az egyháznak vagy az egyházban lévő egyéneknek csendben és anélkül kell meghozniuk, hogy vallástételüket „urbi et orbi” (= országnak és világnak) kihirdetnék. Hogy hitvallási értelemben mi fontos, és mi nem, természetesen nem látszik azonnal. Ami most jelentéktelennek tűnik, az később hirtelen status confessionis kérdéssé válhat, amit muszáj nyilvánosan kifejteni. Ugyanakkor ez fordítva is igaz lehet: ami most fontosnak tűnik, az más helyzetben jelentéktelenné válhat, aminek nyilvános kifejtése nem több, mint pótcselekvés. Mindenesetre, ha nyilvános vallástételre kerül sor, az mindenkit döntésre hív.

Emiatt a hitvallásban nem szerepelhetnek olyan kijelentések, amelyek csak helyi, vagy regionális szinten meghatározók, vagy tanulságosak. Nem foglalkozhat olyan kérdésekkel, amelyek nem érintik a hit szabályát (regula fidei). Nem fogalmazhat meg mellékes teológiai tételeket, tekintve, hogy épp azzal az igénnyel lép fel, hogy majd az egész egyház azonosul a benne foglaltakkal, és majd átveszi azt, mint saját vallástételét. Érdemes ezt megismételni: egy hitvallásnak úgy kell fogalmaznia, hogy mondanivalójának alapja és belső összefüggése feltáruljon mindenki előtt. Egy hitvallás nem lehet koherens szilárd teológiai háttér nélkül. Ugyanakkor a hitvallás éppen a nyilvános volta miatt, mivel a lehető legtöbb embert szeretné elérni és döntésre hívni, nem válhat összefoglalásszerű dogmatikává sem. Tömören és tézisszerűen kell megszólalnia, sőt, olyannak kell lennie, hogy az egész egyház megérthesse mélyebb teológiai ismeret nélkül is.

Sok református hitvallás esetében felmerül – azok esetében biztos, amelyek másodrendűek és amelyek státusza kétséges –, hogy vajon, amikor megszülettek, eléggé figyelembe vették-e ezeket az előbb említett kritériumokat a hitvallás „nyilvános” jellegére vonatkozóan. A magyar eredetű hitvallásokra a helyi viszonyok nyomták rá erősen a bélyegüket, a német hitvallási iratokban pedig furcsa, apró, a lutheranizmussal kapcsolatos teológiai és liturgikus jellegű elhatárolódásokkal, valamint ebből fakadóan a teológiai szakzsargon előtérbe kerülésével találkozunk. Egyes reformátori hitvallásokban olyan megkülönböztetéseket találunk, amelyek inkább csak eltérő teológiai iskolák közötti pengeváltásoknak tekinthetők, semmint az egyetemes egyház hitét érintő fajsúlyos kérdéseknek.

De vigyázzunk, az ilyen ítéleteket is érdemes fenntartással kezelni! Ma sokan átesnek a ló túloldalára. Számos, korai szimbólumban (= hitvallásokban) szereplő meghatározást, amely nem csak egykor volt élet-halál kérdés, hanem továbbra is az, manapság sokan felesleges ballasztnak tartanak. Természetesen el kell ismernünk, hogy e tekintetben előfordultak túlzások és hibák, ugyanakkor azt is meg kell állapítanunk, hogy ezek az egész egyházat döntésre hívó iratok, még ha utólag ezt nem is látjuk, magukban hordozzák azt a benső tulajdonságot, ami miatt nélkülözhetetlennek tekinthetjük őket, és ami miatt jogos a reménységünk, hogy az egyház újra fel fogja ismerni az általuk megfogalmazott igazságok időtlen voltát.

A hitvallás nyilvános felhívás-jellegével együtt jár, hogy az nyomást gyakorol az egyház többi részére, az egyházon keresztül pedig az egész világra. Ezért a hitvallások megfogalmazóinak számítaniuk kell az egyház és a világ felől érkező reakciókra. Ha valódi hitvallásról van szó, akkor döntésre hív – arra, hogy meghallgassák a hitvallóknak a Szentírás bizonyos témáit érintő tanúságtételét, és így saját Szentírás-értelmezésüket is próbára tegyék. Talán az egyház többi része és a világ először döbben majd rá arra, hogy az egyház tanítását és életét a Szentírás mérlegére kell helyezni, illetve, hogy létezik egyáltalán Szentírás, amelynek bölcsessége megítéli a világ gondolkodását, beszédét és életét. A hitvallás tehát az adott kérdéskört leegyszerűsíti egy „igenre” és egy „nemre”, és ezzel megkérdőjelezi mások „igenét” és „nemét”, és nem csak úgy mellékesen teszi ezt, hanem a lehető leghatározottabban.

A hitvallás ilyen értelemben nyomásgyakorlás, ez pedig ellenirányú nyomásgyakorlást eredményez. Túl olcsó és értelmetlen egy olyan vallástétel, ami nem számol az ilyen típusú reakcióval, és arra számít, hogy könnyed fogadtatásra talál majd. Mivel a hitvallás megköveteli a döntést és mindenkit a Szentírás ítélőszéke elé hív, jellegében szükségszerű módon sürgető hangvételű. Sajnos sokszor még az egyházban is inkább nyitva hagynának egy-egy kérdést, csak hogy kikerüljék ezt a helyzetet – elkerüljék a Szentírás ítélőszékét, és e szék előtti számadást, egy bizonytalan távoli időpontra halasztva az adott kérdés megvitatását. Sajnálatos módon gyakori, hogy a kevésbé aktív többség inkább a „nyitott kérdés nyugalmát” részesíti előnyben, mint „az igazság és igazságtalanság közötti választás nyugtalanságát.” A döntéshelyzet ugyanis azzal fenyeget, hogy az egyház irányváltásra kényszerül, ami legalább olyan kellemetlen, mint az otthonosság érzését fenyegető teljes környezetváltozás. Egy hitvallás magában hordozza ugyanis azt a lehetőséget, hogy élet és halál Ura, az Isten más irányba terel minket, mint amit előfeltevéseink megkövetelnének. A hitvallás végső soron azt követeli tőlünk, hogy térjünk vissza az előfeltevéseinkhez, kérdezzünk rájuk újra, és döntsünk olyan kérdések felől, amelyekről azt gondoltuk, hogy már helyes és kielégítő válaszokat adtunk rájuk. Ha a hitvallás csak egy egyszerű gondolatkísérlet lenne, akkor azt más nézetek képviselői baráti érdeklődéssel fogadnák, és talán üdvözlendő kiegészítésként tekintenének rá.

A hitvallás kifejezi, hogy milyen értelemben és milyen korlátok között van vagy nincs közösség Istenben. Nem tudja, és nem is próbálja megelőlegezni Isten ítéletét, ugyanakkor mégsem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen azt üzeni, hogy létezik isteni ítélet igazság és hamisság, igaz tan és hamis tan tekintetében, valamint feltétlenül megköveteli, hogy alávessük magunkat ennek az ítéletnek. A hitvallás mindig az adott környezet (amelyben megszületett) felkavarása, megzavarása, ezért a környezet óhatatlanul el akarja hallgattatni. A hit megvallása szükségszerűen azt jelenti, hogy a hitvallóknak ki kell lépniük a nyilvánosság mezejére és harcba kell bocsátkozniuk. Nem árt újra hangsúlyozni, hogy ez nem csak lehetőség, hanem szükségszerű lépés is.

Természetesen az egyházban és a világban lévők (vagy azok többsége) ki akarnak majd térni a döntés elől, amelyre a hitvallás hívja őket, és úgy tesznek majd, mintha nem látnák a veszélyt. Valójában azonban épp az, hogy ezt teszik, mutatja meg, hogy nagyon is jól látják. Valamilyen szinten – még ha csak részlegesen és általánosságban is, – mindig tisztában vannak a helyzettel.

Az ellenirányú nyomásgyakorlás is “természetes. Sőt, bizonyos értelemben mindaddig, amíg az egyház el nem éri a teljességet, és az ég és a föld nem lesz újjáteremtve – illetve az Isten és az ember kapcsolatának Jézus Krisztuson alapuló új rendjét nem ő maga, Jézus valósítja meg a maga fizikai és lelki valóságában –, addig egy hitvallás mindig akadályokba fog ütközni, és a hitvallók mindig kísértések között fogják vívni harcukat.

Ezen a ponton szembesülünk azzal, hogy az ősegyházban a confiteri (hitet megvallani), confessio (hitvallás) és confessor (hitvalló) fogalmak eleve egy olyan környezetben keletkeztek, amikor a hit megvallása veszélyes, költséges és embert próbáló vállalkozásnak számított. Ne feledjük, hogy egy olyan szembenállás tüzében kovácsolódtak e szavak, amelyet az egyház a pogány világhatalommal szemben vívott, és amely üldözte őt és el akarta pusztítani, illetve ami a reformáció korában erősen összefonódott és részben azonos lett az egyház hatalmával, amely elutasította az igaz egyházat, mert az kiszakadt belőle. Ez a konfliktus persze idővel elhalványult, „lappangóvá” vált, és régóta csak missziós területeken mutatkozik meg. De amikor egy felekezet új életre kel, úgy tűnik, a konfliktus is újra fellángol.

„Confiteri”, tehát a hitet megvallani azt jelenti, hogy újra belebocsátkozunk ebbe a konfliktusba, elfogadva az azzal járó nehézségeket. Ennek a konfliktusnak sokféle formája lehet. Nem csak akkor fajsúlyos, ha a hitvallás ellenségei fizikai erővel szeretnék elhallgattatni a hitvallókat, valamilyen módon megfosztva őket az életüktől vagy a külső szabadságuktól – ebben az esetben természetesen egészen drámai. A hitvallás nyilvános volta megköveteli, hogy számoljunk az ellenreakció ezen formájával, hogy ne riadjunk vissza attól az eshetőségtől sem, hogy bizonyos esetekben az események ilyen drámai fordulatot is vehetnek. De elképzelhető az is, hogy a hitvallás körül kialakuló konfliktus egyelőre erőtlen, vagy éretlen stádiumában van, és csak várható, hogy egyszer majd rosszabb irányt vesz. A végpont nyilvánvalóan az, amikor az ellenség szükségesnek tartja, hogy az erőszak eszközéhez nyúljon. De a hitvallás szempontjából nem az a legrosszabb, ha az ellenség megöli a testet – ennél sokkal nagyobb veszélyek is léteznek.

A hitvallás elhallgattatására tett legrosszabb kísérletek abban állnak, hogy a hitvallást a saját alapján – értelmi és lelki alapon – lehetetlenítik el. Például egy másik hitvallás állhat vele szemben, amely talán – még ha az igei igazságot el is ferdíti – nagyobb vonzerővel, ügyesebb teológiai érveléssel rendelkezik, vagy „jogilag” szorosabban kötődik az adott felekezethez (például annak elismert képviselői, vezetői voltak a megfogalmazói), emiatt aztán hatásosabb is. Vagy, hátráltató tényező az is, ha a hitvallásnak egy olyan filozófia és életgyakorlat szférájában kell megszólalnia, amelyben az előfeltevéseinek és következtetéseinek egy része nem érthető és amelyben az ellenfelei túl könnyen megrágalmazhatják és nevetségessé tehetik, például mint önkényes újítást, vagy mint makacs reakciót, vagy mint a szeretetlenség kifejeződését, vagy mint bizonyos általánosan elfogadott „szent érdekek” (lásd „az egyház egysége a legfontosabb”) elleni támadást. Az is megtörténhet, hogy azt a jogi és statisztikai “bizonytalanságot”, amelyben a hitvallás megfogalmazóinak mozognia kell, észreveszik, direkt kihasználják és diadalmasan “lefülelik”, és igényüket, hogy az egész egyházhoz szóljanak, nevetségessé teszik. Elképzelhető, hogy eleve a környezet maga süket és közömbös mindenféle vallástétellel szemben. De az is megtörténhet, hogy a hitvallást megfosztják döntésre hívó jellegétől, éspedig úgy, hogy baráti elismerésben és meghallgatásban részesítik egy elismert csoport, kegyességi irányzat vagy egyházi párt manifesztumaként. Ezzel azonban érvényességét csak véleménynek és mint ilyen, korlátozottnak tekintik. A legrosszabb esetben előfordulhat, hogy nem mennek szembe nyíltan és közvetlenül a hitvallásban foglaltakkal, sőt, annak tartalmát látszólag elfogadják és megerősítik. Az egyház vezetői és talán az egyháztagok tömegei is elismerik a hitvallás előnyeit, sőt, még az is lehet, hogy hivatalosan is elfogadják. Csakhogy ezzel, mintegy körülvéve és bekerítve azt, felülírják olyan előfeltevések által, amelyek közvetlenül ugyan nem érintik annak tartalmát, de amelyek által – és ebben mutatkozik meg csak igazán az ördög ravaszsága – teljesen sterillé teszik. A közvetlen erőszak minden fegyvere kevés ahhoz a lelki „beárazáshoz” és elfojtáshoz képest, amit egy hitvallás épp annak hamis pajzsra emelésével szenvedhet el.

Ha egy hitvallás érvényes szeretne maradni, minden azon múlik, hogy az ilyen jellegű ellenreakció által kiváltott kísértést a hitvallók felismerik-e és leküzdik-e. A kísértés végső célja, hogy lemondjunk a vallástételről. Ennek alapvető formája mindig az, hogy megtagadjuk magunktól és másoktól a vallástételnek a környező világgal szembeni felhívás, felszólítás és konfrontáció jellegét. Nem hirdetjük ki ország-világ előtt, hanem csak elméletek és álláspontok gyűjteményének tekintjük. Sőt, az igei igazsághoz való ragaszkodásunk buzgalma is irányt válthat: arra törekszünk majd, hogy környezetünket megóvjuk attól, hogy szembesítsük a hitvallás transzcendens jellegével. Ez azért sajnálatos, mert bár így a hitvallás tartalma érintetlen marad, az eredeti célját eltérítettük. Ez azt jelenti, hogy a hitvallók már nem azt képviselik, amit képviselniük kellene, ha ugyanis valóban hitvallók volnának, akkor vállalnák a mondandójuk transzcendes jellegével együtt járó kockázatot is.

Szembesülve az ellenállással, már nem vágynak nyilvánosságra. Azt mondják, nyilvánosság nélkül is ragaszkodnak az álláspontjukhoz, csakhogy ez egyszerűen azt jelenti, hogy lényegében elfogadták a velük szemben állók álláspontját. A nyilvánosságot nélkülöző vallástétel bármennyire is “érintetlen” elméletként és kijelentésként továbbra is, már csak egy hitvallásról szóló irat, nem több. Nem fog kiváltani ellenségeskedést és konfliktust, ami – mint már mondtuk – egy valódi hitvallásnak szükségszerű velejárója. Mint elmélet és mint egy adott téma kifejtése nem kell elszenvednie ellentámadást, bármi is a tartalma, és bármilyen határozottan ragaszkodnak is hozzá és erősitik azt meg. Mint elmélet többé nem gyakorol nyomást semmire, ártalmatlan, sőt, így már azok számára is elfogadható és bizonyos értelemben megnyugtató, akik egyébként nem is értenek vele egyet. Az ilyen irat mögött végső soron az a vágy áll, hogy a vallástétel ne legyen több puszta elméletnél, és hogy másokat az Ige mérlegére helyezve ne állítson döntés, sőt, Isten ítélőszéke elé. Ez utóbbi csak a nyilvánosság révén valósulhatna meg.

Egy hitvallás csak akkor tart igényt nyilvánosságra, ha az egyház olyan hitvallókkal rendelkezik, akik saját személyükben és hétköznapi életükben, magatartásukban megtestesítik a hitvallás transzcendens jellegének kockázatát és felelősségét, és létezésükkel, illetve szavaikkal képviselik az üzenetét. De ha nincsenek ilyen hitvallók, akkor még a legjobb hitvallás sem állít kihívás elé, és kijelenthetjük, hogy a hitvallókkal szembenállók vágya immár teljesült. A hitvallás nem több, mint papír. Ha a hitvallók lemondanak a nyilvánosságról és visszavonulnak, akkor lényegében saját vallástételük ellen munkálkodnak. Saját maguk árulják el önnön ügyüket. Az árulás nem csak azt jelenti, hogy az egykori hitvallók „feladták” – nem, ennél sokkal többet jelent: megegyeznek és együttműködnek az ellenséggel.

Nem szabad ennek igazolására az Isten titkai előtti alázatra hivatkozni (ennyi erővel soha ne is fogalmazzunk meg hitvallást), sem a szeretetre, amellyel a hitben gyengéket kell kímélnünk és hordoznunk (és nem a tévtanítókat), vagy az egyház meglévő egységének megőrzésére. Őszintébb és nyíltabb lenne egyszerűen elismerni, hogy a várható reakcióktól való félelem késztet bennünket erre.

 

Forrás: Barth, Karl: 20. § Authority in the Church. (Authority under the Word) In: Church Dogmatics. The Doctrine of the Word of God. T&T Clark, New York, 2009.

Hozzászólás írása