31
aug
2022

A történeti Jézus-hitről – mindent vagy semmit, avagy újabb reakció Monostori Tibor progresszív kereszténység értelmezésére

Nem is olyan régen az ismert presbiteriánus igehirdető, Tim Keller osztotta meg Facebookon a Star Wars előzménytrilógia egy jelenete kapcsán a híres mondatot, ami Obi-Wan Kenobi karakterének a száját hagyja el: „Csak egy sith tárgyal végletekben”. Aki esetleg nem ismerné, a sith-ek testesítik meg a szériában az elsődleges antagonistákat, a „sötét oldalt”. Keller felteszi a kérdést: ha csak egy sith tárgyal végletekben, de ez a kijelentés végletes, akkor Obi-Wan maga is sith? Persze ezt tovább is lehet vinni, Yoda mester, a jó oldal legbölcsebb, legtöbbet tapasztalt tanítója az eredeti trilógiában hasonlóan végletes módon tanítja a főszereplőt: „Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!”. Mi ez, ha nem végletesség?

Mi köze mindennek a teológiához? Nemrég Monostori Tibor egyik cikke tárgyalta a progresszív keresztények tíz legfontosabb jellemzőjét, ami egy érdekes pingpongozást indított el a blogoszférában (ld. Szabados Ádám válaszát, Sitku Tibor első reakcióját, Monostori Tibor viszontválaszát, Sytka második reakcióját, majd az arra érkezett legújabb választ). Nem terveztem ugyan beszállni az árnyékbox ringbe lecsapni bármilyen pingponglabdát (nem kell megijedni, a képzavar csak a komplexitás része!), pláne, amikor szórakoztató a játék kívülről is, de egy ponttal kapcsolatban mégis megindult a billentyűzetem. Amennyiben hasznosítható, váljék kinek-kinek hasznára! Én (is) az egész diskurzusból csak egy elemet szeretnék most kiemelni, részben érintve csak néhány más témát, ez pedig a történelmi Jézusban való hit szükségessége. Monostori Tibor azt írja, hogy a progresszív keresztények épp olyanok, mint a konzervatív keresztények, rendszeres teológiai szempontból igen sokszínűek. Ebbe a sokféleségbe szerinte belefér az is, ha valaki nem hisz a történeti Jézus feltámadásában. Ez azért is érdekes, mert máshol azt is írja, hogy véleménye szerint a legtöbb progresszív keresztény vallja az apostoli hitvallást, aminek expressis verbis része Jézus testi feltámadása, de ettől függetlenül nem tartja kardinális kérdésnek, sőt, elfogadja, ha valaki keresztényként csak valamiféle lelki feltámadásban hisz a Jézust követők szívében. Érdekes az a feszültség is, amivel leírja, hogy ő maga hisz ugyan a történeti Jézusban, a csodákban, a feltámadásban, sőt, kifejezetten megveti azt a liberális teológiát, amelyik „kiheréli” Jézust és vitatja a csodák lehetőségét, de egyszerre jól szórakozik azokon a próbálkozásokon, amikor történettudományi módszerekkel igyekeznek igazolni a csodákat vagy a feltámadást. Feltételezem, ez azért férhet meg egymás mellett, mert Tibor arról is beszámol, hogy a saját életében tapasztalt csodákat. Természetesen ezt nem kétlem, de ha jól sejtem, igazából emiatt nincs szükség a Biblia hitelességének az alátámasztására: elég a csodák személyes tapasztalása a Jézus-hithez. Azt hiszem, hogy konzervatív karizmatikus körökben is megirigyelnék ezt a magabiztosságot, de az a logikai lépés sajnos kimarad, hogy a természetfeletti tapasztalása miért éppen a csodatevő, keresztre feszíttetett, meghalt és feltámadt zsidó rabbi valóságát igazolja, nem pedig valamilyen másféle transzcendens létezőjét. Úgy tűnik, itt ismeretelméleti szempontból kulcsfontosságú mozzanatról van szó, de egyben igen személyes átélésekről is, így természetesen bármennyire is érdekfeszítő lenne erről többet tudni, tapintatlan lenne erről többet kérdezni. Ha mégis lenne, ami ebből megosztható, minden bizonnyal és mindenféle irónia nélkül, sokunk épülésére szolgálna!

Tulajdonképpen azt hiszem, a kommunikációs szándék valami olyasmi, hogy lehet hinni Jézus történetiségében, abban is, hogy pontos képünk van erről, de végső soron nem ez a lényeg, hanem a hitünk hatása. Mondhatnám úgy is, a jézusi örökség. Ez némileg félrevezető, miután korábban Tibor arról ír, hogy a progresszív keresztények sokféleségét összeköti, hogy „életük legfőbb iránytűjének és viszonyítási pontjának, a földi történelem eddigi legjelentősebb eseményének mindnyájan az élő Jézus megváltó művét és kereszthalálát tartják, akinek a kezébe helyezik sorsukat”. Hogy ez így van-e, nem tisztem eldönteni, de az eszmecsere különböző pontjain azért kiderül, hogy ehhez tartozik egy „bizonyos értelemben” addendum. Ez – ha jól értem, de könnyen lehet, hogy félrevisz a szemüvegem – az, hogy a keresztény hit szemponjtából valójában érdektelenek a dogmák úgy en bloc, ide sorolva még Jézus feltámadását is, és általában véve a történetiségének igazolhatóságába vetett hitet, hiszen ami igazán érdekes az az, hogy a kereszténység Jézus valamilyen/akármilyen/semmilyen földi életének szellemi örökségét vigye tovább a mindenkori társadalomban, valójában tehát ez hitünk közös pontja, nem Jézus személye. Hogy hogyan fér meg egymás mellett az a két mondat, hogy „a földi történelem eddigi legjelentősebb eseményének mindnyájan az élő Jézus megváltó művét és kereszthalálát tartják” és az, hogy „Krisztus váltsága természetesen nem azon múlik, hogy kétezer éve megtörtént-e a kereszthalála és a feltámadása és azon, hogy ennek megtörténtét sikerül-e bebizonyítani” néhány bekezdésnyi távolságra, jó kérdés, de talán valamilyen furcsa logika alapján lehet azt mondani, hogy a földi történelem legjelentősebb eseménye nem attól a legjelentősebb, hogy megtörtént, hanem attól, hogy annak hisszük. De akkor mitől történelmi esemény? Erről többet később.

Ez a közös szellemi örökség mindenesetre nem más, mint egymás szeretete, az elesettek, elnyomottak melletti kiállás, az isteni értékek melletti elköteleződés és áldozathozatal, kerüljön ez bármibe, de leginkább arról ismerhető meg a jézusi eszmét követő progresszív keresztény, hogy „a haladás és fejlődés örök dinamikáját próbálja saját korában megérteni és Isten szándékainak megfelelően, legjobb tudása szerint cselekedni”. Úgy is mondhatnánk: a progresszív keresztény legfőbb jellemzője a társadalmi igazságosság melletti küzdelem és elköteleződés. Talán nem csak ez, de nagy ívekben valami ilyesmi lenne a progresszív teológiában a Szentlélek munkája, akire ugye, ha a meglévő törvények a haladás útjába kerülnek, minden esetben hallgatnunk szükséges. Ha korábban kijelentett valamit a Szentlélek, de később felülírja magát, akkor persze mindig a legutolsó kijelentés lesz a mérvadó, akkor is, ha a korábbi kijelentésnek, az ún. törvénynek ellent mond, a progresszív keresztény tehát legalább részben folyamatteológiát vall (akkor viszont hol a teológiai sokszínűség?). Ad absurdum, ha a „Szentlélek” meggondolná magát azzal kapcsolatban, hogy Jézus halála a megváltás eszköze, mert ez a hit már hátráltatja a haladást, akkor bizony a progresszív keresztény nem hinne többé Jézus megváltó halálában, mert íme, új kijelentés adatott. Ha valakinek a hite a haladás irányába mozdít, az a hit tartalmától függetlenül jó hit, ha olyan irányba, ami a társadalmi progressziót hátráltatja (kvázi ezzel a történelem rossz oldalára kerülve), az rossz hit. Nem sarkosítva, pusztán konzekvensen innen nézve teljesen mindegy, hogy Jézus létezett-e, vagy sem, názáreti ács volt-e, vagy sem, kereszten halt-e meg, vagy sem, feltámadt-e, vagy sem. Ha kiderülne, Jézus valójában egy jövőbeli időutazó volt valahonnan Ázsiából olyan technológiai fejlettségi szinttel, hogy képes volt ezáltal „csodákat” tenni, esetleg valamilyen idegen, földönkívüli civilizáció jószándékú tagja, az sem roppantaná meg a progresszív hitet, hiszen nem ez a lényeg, hanem a jézusi attitűd: beállni a szolgálatba, ami előidézi a haladást. Hogy Jézus valóban Isten fia volt-e, hogy van-e eszkatológiai, hamartiológiai, szoteriológiai szerepe, hogy ténylegesen tett-e csodákat, sőt, hogy feltámadt-e valóságosan a halálból, az mellékes. Lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem. A lényeg, hogy kövessük a példáját, a társadalmi haladás jelszava alatt ellavírozva a kor aktuális politikai-társadalmi miliőjében!

Ebből következhet, hogy az ilyen progresszív hit nem a mindenkori hittartalmak szituatív megerősödését látja a történelem színpadján, mintegy a keresztény hit reakciójaként a kor eseményeire, hanem a mindenkori történelmi helyzet által életre hívott, új és új, folyton változó keresztény hittartalmak születését vizionálja, ahogyan azt a környezet megkívánja. Ebben egyébként van mit átgondolni: én úgy finomítanék a kérdésen, hogy elválasztanám a Monostori Tibor által erős szkepszissel kezelt keresztény hit magját képező, a kereszténység egész történetén átívelő, közösen vallott tartalmakat (à la Sytka) azoktól a kérdésektől, amik adiaforának számítanak. Utóbbiak esetében valóban segítheti a tisztánlátást, ha a mindenkori társadalmi-politikai környezet hatását figyelembe vesszük, hiszen épp így tanulhatunk történelmi eleink esetleges túlkapásaiból, s így fedezhetjük fel esetleges vakfoltjaikat, hogy azokból mi magunk is tanuljunk és épüljünk. De visszatérve a Jézus életét érintő események megkérdőjelezésére, mégis milyen Jézus kezébe helyezzük akkor a sorsunkat, mi, konzervatív és progresszív keresztények? Ha jól értem, akkor igazából nem lényeges, hogy ismerjük-e, kinek a kezébe is helyezzük az életünket, elég, ha van róla, különösen a szolgálatkészségéről és a haladás iránti rendíthetetlen elköteleződéséről egy szimpatikus képünk, és követjük a példáját. Persze ha van különleges tapasztalásunk Róla, akkor valamennyire mégis megismerhetjük, de ennek az eszköze nem elsősorban és pláne nem automatikusan, önnön jogán a Biblia, nem is a történelem, hanem az életünk eseményei, melyekben a Biblia vagy a történelmi meggyőződések szerepet játszhatnak, de nem azok megbízhatósága miatt, csak és kizárólag valamilyen misztikus jellegű személyes tapasztalás révén, maximum kvázi azok médiumaként. Hogy ilyenkor honnan tudható, hogy valóban Jézus adja-e a tapasztalást, és ha igen, milyen Jézus, sőt, ha két ember hasonlót tapasztal, vajon ugyanaz a forrás játszik-e szerepet ebben, az nem egyértelmű, de talán épp ezért is kérdezi Monostori Tibor Sytkától, hogy biztonságban akar-e élni vagy hitben. Nem az a lényeg, hogy az én istenem azonos-e a te isteneddel, hanem hogy hasonló irányba tereljenek minket! Ha hasonló az irány, talán feltételezhetjük, hogy ugyanarról van szó, de végső soron az sem baj, ha nem, és ezeket a hasonló irányba terelő, vagy azonos, vagy különböző transzcendens létezőket nevezzük gyűjtőnéven Jézusnak, s ha a mindenkori haladásba vetett hitet is közösen valljuk, akkor értelemszerűen ugyanaz a „Lélek” is munkálkodik bennünk, ergo keresztények vagyunk! Nincs nagyon mit rágni ezen: ez egy tisztességes álláspont valahol a neo-ortodoxia és a felszabadítás teológia között. Személyes tapasztalattal megspékelve inkább az előbbi, anélkül inkább az utóbbi. Ezért is lehet a megtérésélmény tapasztalása fókuszban Tibor számára azzal szemben, hogy mi is a megtérésélményt előhívó tartalom. Ezért írhatja, hogy hitét keresztények százmillióinak megtérése, megváltozott élete, hasonló tapasztalata igazolja, és nem a történetiség. Ez ugyan a közvélekedésre hivatkozás érvelési hibája, vagyis az igazsággal kapcsolatban semmit nem árul el, lehet a hit ilyenformán tömeges népbutítás eredménye is, aminek ő pusztán csak áldozata, konteó elméletekben is sokan hisznek, de mondta-e bárki, hogy a hitnek logikai, pláne érveléstechnikai törvényszerűségeket kell követnie? „A progresszív keresztény tiszteletben tartja a hermeneutikák és az exegézisek legjobb hagyományait, de nem enged a logikából és azokból a törvényszerűségekből, amelyek összetartják a világegyetemet és az emberi társadalmakat.” Ó… Biztos, hogy ez a biztos, tömegek tapasztalatából kiinduló alap valójában nem bizonytalanabb, mint a bizonytalan történelmi hit?

Sytka említi Lewis trilemmáját, és bizony jogosan. Ugye Lewis klasszikus gondolatmenete az, hogy ha valaki figyelemmel olvassa az Újszövetség lapjait, azok alapján nem mondhatja, hogy Jézus csak egy nagyhatású tanító volt. Jézus állításai saját magáról, a világ dolgairól a Biblia lapjain ugyanis annyira végletesek voltak, hogy vagy elhisszük Neki, hogy Ő Isten Fia, vagy nem, de az utóbbi esetben vagy hazugnak kellett lennie, vagy őrültnek, és ezek közül egyik sem tenné őt alkalmassá arra, hogy morális tanítóként, példaként kezeljük. Vagy jóval nagyobb volt tehát, mint más bölcs tanítók, vagy sokkal kevesebb, de semmiképpen nem lehetett velük egy súlycsoportban. Jézus állításai, ha a beszámolók róla megbízhatóak, szélsőségesek voltak. Ő maga is tisztában volt vele, hogy sokan bizony nem tudják majd elfogadni az üzenetét (v.ö. Jn. 6). Jézus beszél  arról, hogy a szívben megfogant indulat olyan, mint a cselekedetben realizálódott bűn, beszél arról, hogy miatta családi konfliktusok, szakadások lesznek, sőt, amikor követésre hív, minden más feladását is kéri sok tanítványától, legyenek ezek egzisztenciális vagy kapcsolati javak, erős költői túlzásokkal beszél arról, hogy jobb megszabadulni még a testünk egyes részeitől is, ha azok bűnre visznek, mint bűnt elkövetni, és nem vitatható módon beszél arról, hogy jobban kell félni attól, akinek joga van mind testünket, mind lelkünket elpusztítani mint attól, aki csak a testünket tudja megölni – és ez csupán szelektív válogatás. Ha Obi-Wanra hallgatunk, Jézus bizony sith volt, talán a legrosszabb fajtából. Félünk a szélsőséges kijelentésektől, mert tartunk tőle, hogy szélsőséges viselkedés származik belőle, és ez a legtöbb esetben csakis negatív előjelet jelenthet. Attól, hogy a számomra példaértékű, és ha a személyes tapasztaláson alapuló „kinyilatkoztatás” úgy ismerteti, teológiai relevanciával bíró prófétáról, netán magáról Istenről kiderüljön, hogy bizony kokettált a „sötét oldallal”, értelemszerűen „megóv”, ha az újszövetségi beszámolókat nem tekintjük megbízhatónak. A jó hír, hogy bár valóban, a bibliai Jézus viselkedése is szélsőséges volt sok szempontból, de nem a „fundamentalista” értelemben (követve Monostori Tibor értelmezését), szóval csak nem volt „sith”: radikális, a természeti törvényeket is áthágó módon szeretett. A végsőkig, az elgondolhatatlanig elment az irántunk való szeretetben. Igen, emiatt összetűzésekbe is keveredett kora vallásos vezetőivel. De ahogy erről korábban is írtam, nem érvényteleníteni akarta még a legkisebb törvényt sem a Szentlélek újszerű vezetésére hivatkozva, ahogy az Monostori Tibor szerint a progresszív keresztények jellemzője, hanem azokat betölteni, éppen ezáltal megvalósítva és életre hívva radikális szeretetét. Új tömlő, új bor, persze, erről Jézus is beszél, de azért a borból nem csinált sört! Hiszem, hogy ahogyan János beszél róla, ez a szeretet, ahogy Ő szeretett minket, és nem az, ahogyan mi szeretünk. Szélsőséges beszéde, szélsőséges, pozitív előjelű, radikális életműve és ha a történelmi keresztény hit nem téved, igen végletes üdvtörténeti szerepe elválaszthatatlan egységet képeznek.

Ha megfosztjuk Jézust a bibliai kinyilatkoztatásban számunkra érthetővé lett Istenségétől, a csodáktól, a radikális mondatoktól, a feltámadástól, annak sok következménye van, ebből csak egyet említek: munkájának, örökségének hatását és érvényét csonkítjuk meg. Ha szeretete nem „automatikusan” végletes, mindent átölelő, szélsőséges szeretet, ha áldozata nem „automatikusan” kozmikus hatású áldozat, ha lejegyzett szavai nem örök érvényű igazságok, hiszen személyes kinyilatkoztatás híján csak bölcs mondásoknak tekinthetők (ezt kérdőjelezi meg ugye a trilemma, de hát végül is minden bölcsnek lehetnek furcsa becsípődései, mint amilyen a messiás-komplexus, nem?), ha a Biblia Jézus-képe sosem általános érvényű, csak személyes kinyilatkoztatás jogán mérvadó a legjobb esetben is, akkor a Biblia lapjain elénk adott példája is alaphangon csak szimpatikus, szép emberi törekvés lehet a jóra, de nem több, mint más nagyhatású, jószándékú emberek példája. Ennél többől ugyanis nem indulhatunk ki a személyes csodatapasztalás, vagy személyes kijelentés nélkül, mások hite pedig, mint azt korábban láttuk, nem biztosíték semmire. Ha követjük Lewis logikáját, akkor bizony még más jószándékú emberekkel sem helyezhető egy szintre. Ráadásul még olyan furákat is mondott, amivel nem tudunk mit kezdeni. „By default” kishatású, pusztán emberi Jézusunk lesz, vagy része a történelemnek, vagy nem, vagy tudunk róla valamit, vagy nem, aki ha nekem személyesen bizonyítja magáról, hogy egyébként Isten, hát jó, s ha ezt alátámasztja még milliók hasonló hite, legalább érzésre még jobb, de ehhez a hithez nem az élettörténetének, a lejegyzett csodáknak, vagy akár feltámadásának lesz köze. Bátornak tartom, aki sorsát egy kishatású megváltó kezébe helyezi, de persze a hit mindig is bátorságot igényelt. A gond csak az, hogy nem ígérhet semmit az örök sorsunkról az, akiről nem hihetjük, hogy Ő maga örök lenne. Ezen áthidalhat ugyan elméletben a Szentlélek általi személyes tapasztalás csodája (mindjárt írom is, miért nem), de mivel ez személyes, nem várhatom el, hogy a másik épp ugyanezt tapasztalja, ennek révén ugyanazt higgye, amit én, így Jézus életének mint „hittartalomnak” közösségi-társadalmi relevanciája megalapozatlan. Arról nem is beszélve, hogy ha a Szentléleknek nincs örök kijelentése, mindig csak haladásra irányuló és változó, időben és térben aktuális kijelentései vannak, a Jézus életében érvényes kijelentések, Jézus Szentlélek által inspirált mondatai és viselkedése amúgy sem jelenthetnek példát számunkra, azok már nem relevánsak, pusztán az, ahogyan Ő a Szentlélekre hagyatkozott. Feladatunk nem Jézus követése, hanem a Haladás követése, aminek Jézus is szentelte életét. Sorsunk sem Jézus kezében van, hanem a változás „Lelke” kezében, aki, ha éppen ez a haladás útja, garantálhatja örök sorsunkat Jézuséhoz hasonló valamilyen feltámadásban, de ezzel kapcsolatban valójában nem bízhatunk semmiben: talán épp az örökkévalóságban gondolja majd meg magát sorsunkkal kapcsolatban ez a „Lélek”, elvégre csak a haladás örök, nem az öröklét, s talán Jézus, vagy Isten maga sem, hiába is állít ma nekem mást. Hova lehetne ugyanis haladni, ha elértük a tökéletességet? Mit tehet a „program”, ha elérte a célját? Ha Isten tökéletes, de mindenképp „haladnia” kell, fejlődni pedig nem tud, akkor csakis tökéletességéből vehet vissza – akkor viszont hogy lehet Isten? Vajon a progresszív „kereszténység” hite tényleg ennyire abszurd lenne, vagy csak én projektálom a saját elképzeléseimet rá azzal, hogy lényegében úgy értem, minden teológiai aspektusban a haladás bálványistene (hallom én is, megbélyegző, fundamentalista kifejezés) került benne magának Istennek a helyére? Sanszos, hogy tényleg nem értem. Monostori Tibor legújabb válaszában ez igazolást is nyert, hiszen ő maga leírja, a folyamatteológiát szélsőségesen progresszív nézetnek tartja, amivel nem ért egyet. További értetlenkedésemet és ezzel kapcsolatos kételyeimet azért itt hagyom, hátha mégis hasznos a továbbgondolásra, de úgy tűnik, Tibor hitének a komplexitása, vagy talán zavarossága, ahogyan Sytkát is, engem is jól összezavart. Legalább vigasztalhatjuk egymást hasonló tapasztalati élményeink jogán, hogy nem is vagyunk olyan buták, csak egyszerűen vannak olyan fák, amik túl nagyok a legtöbb fejszének 😊. Csak néhány százmillió hasonló tapasztalat még, és megalapíthatjuk a Monostori Tibort nem értők egyházát. Tempora mutantur, valóban. De visszatérve a témához, ha ez lenne a progresszív kereszténység, akkor valójában nincs is olyan gyűjtőfogalom, hogy kereszténység, pusztán egyéni Jézus-képek vannak, egyéni hatásokkal, és a leghangosabb, hasonló képpel rendelkező rétegek társadalmi relevanciára is törnek, amit inkongruensen nevezhetünk kereszténységnek. Ha valakinek a sokat kritizált fundamentalista Jézus-hite valóban hasonlatos vallásos radikális terroristák hitéhez, arra sem mondható általános érvényűen, hogy rossz, csak azt, hogy nem szimpatikus, mert az én személyes kijelentésem és Jézus-képem másmilyen – de honnan tudhatom, hogy nem épp én vagyok a legújabb, valamilyen irányú haladás irányába mutató kijelentésről lemaradva? Elvégre a terrorista hitharcos is valamilyen haladásért küzd, valamilyen „Istentől kapott” küldetéstudattal. Számonkérhetem-e, ha a másik hite nem abba az irányba mutat, mint az enyém? Ha valóban ez lenne a progresszivizmus, akkor ebbe minden belefér, és nem objektíven értékelhető erkölcsi kérdés a fundamentalista attitűd, hanem maximum társadalmi hasznosság kérdése. Feltételezve, hogy a társadalmi hasznosság növelése a mindenkori, univerzális, jézusi haladás iránya, lehet relatív morális aspektusa, de persze ez is végső soron változásnak kitett hittartalom, és mint ilyen, nem végleges irány, így csak ekként is kritizálható. De talán éppen most van a „Szentlélektől” rendelt ideje a fundamentalizmus kritizálásának, s ha Monostori Tibort a „Szentlélek” vezérli, bizony ő lesz a haladás prófétája. Talán csak véletlen s irreleváns, minden bizonnyal romlott emberi természetem gonoszkodása, hogy az Ezékiel 13 hamis üzenetet hirdető prófétái, vagy Mikájehú „versengése” az egy igaz próféta szerepéért ugrik be erről a sokféle irányba terelő, olykor akár saját magának ellent is mondó „Szentlélekről” és prófétáiról.

Ha nem „kell” elhinnünk, hogy Jézus feltámadt, vagy csodákat tett, vagy egyáltalán, hogy Ő Isten, mert ezek nem kardinális kérdések, azt sem kell elhinnünk, hogy tökéletes lett volna. Hibázhatott, tévedhetett, sőt, akár tudatosan hazudhatott is. Lehet, hogy a tanítványok ezzel tisztában voltak, és csak feltupírozták a történetét, hogy „versenyképes” maradjon, így a róla szóló beszámolók is megbízhatatlanok. Ha így van, nem indokolja semmi azt sem, hogy a példáját kövessük, mert az nem lehet normatív – ahogy Lewis írja, nem méltó erre, hát még arra, hogy Istenként tiszteljük! Követhetjük, mert szimpatikus, de bármi, amit Jézus tetteiről gondolunk, igazolhatatlan, épp ezért nem kezelhetjük objektív morális iránytűként azt sem, amit gondolunk az ő progresszivitásáról vagy konzervativizmusáról, társadalmi vagy tanítói tevékenységéről. Magyarul, ha megfosztjuk objektív, természetfeletti vonásaitól, sőt, akár történetiségétől, nem hivatkozhatunk arra, hogy a jézusi eszmeiség valamiképpen nagyobb érvényű lenne, mint más ideológiai irányzatok, legyenek bármilyen következményei is. Egyrészt azért, mert nem tudhatjuk, milyen is a valódi jézusi eszmeiség (mindenkinek olyan, amilyen a hite), másrészt azért, mert Jézus így maga sem infallibilis, így nem lehet képviselője az objektív igazságnak. Ha elénk adott példája csak vélt hiedelem, az elénk adott minta követése is csak egy a sok, elsőségre törekvő minta közül. Miért éppen erre az igazolhatatlan Jézusra bízzuk életünket? Miért éppen az én Jézusomra, vagy arra a bizonyos „elsytkásodott” Jézusra, vagy Monostori Tibor folyton változó Jézusára? Miért ne arra a Jézusra, aki csak eljátszotta a halálát, Indiába menekült, majd családot alapított? Vagy arra a Jézusra, aki valójában magyar volt? Miért ne a pártus herceg Jézusra? S ha Jézusom valóban csak ember, akinek nincs szerepe az örök üdvösségemet tekintve, csak egy nagy próféta volt? Akkor még lehet tanítóm, mesterem, bár azt nem tudhatom, mit tanított valójában, de hivatkozhatom rá, s mondhatom, hogy követem a mestert – persze csakis a magam számára előíró módon, de ha elég hangosan képviselem, talán ezt mások majd nem veszik észre. Másoknak Jézus egyszerűen nem létezett. Akkor mind a tanítás, mind az örök sors kérdésében bizony máshova kell fordulni. Értem én, hogy még mindig nem értem, hogy nem az a kérdés, mi igaz és bizonyítható Jézus életével kapcsolatban, és mi nem, hanem az, hogy tapasztalok-e valamilyen transzcendens munkát, s abba beállok-e, ez a munka pedig ugye időben-térben, politikai-társadalmi-szociális keretek között meghatározott, tehát mindig más, de ha kidobjuk a történetiséget, és vele az apostoli Jézus-hitet, nem látom megkerülhető konklúziónak, hogy magunk alatt vágjuk a fát. Ha Jézus öröksége nem jelent többet, mint a haladás és a fejlődés eszméjébe beállni, akkor nem következik-e ebből, hogy valamikor ezt az örökséget is meg kell haladni, változtatni kell rajta, ha túl dogmatikussá válik s hátráltatja a fejlődést? Ez a Jézus-hit önmagát emészti meg, valójában tehát nem is Jézus-hit. Ez a kereszténység tulajdonképpen csak hatalmi, politikai eszköz, s a véletlen műve, ha épp van ezen a világon túlmutató relevanciája. Sőt, minden vallás ilyen.

Itt érkezünk el a fő problémához: nem bízhatunk abban, akit nem ismerünk, még kevésbé abban, aki nem megbízható. Éppen ezért lesz a történeti Jézus-hitet pályaszélre állító kereszténység esetén üres szólam, hogy Jézusra bízunk bármit is, és lesz valódi hozzáállás, hogy az ilyen hívő „…Jézus földi pályájának és Isten szándékainak azon részeivel azonosul, amelyek a változásra, az újra történő krisztusi válaszra és az új törvények bevezetésére, az alkalmazkodásra, fejlődésre, kiteljesedésre, a társadalmi jó növekedésére, a társadalmi elnyomás megszüntetésére, a pillanatnyi nehézségek megoldására és az emberi sorsok javítására összpontosítanak”. Az ilyen hit nem Jézusban mint személyben bízik, hanem abban, hogy valamilyen megfoghatatlan, Jézus nevű eszménykép jószándékú, változásra irányuló munkáját folytatjuk, ha felismerjük végre a hit lényegét. Ha változik a társadalmi optimum irányába mutató út, változik Jézus is, mert a hit lényege valójában nem Jézus, hanem az emberi sorsok javítása, ami de facto mindig a meglévő meghaladását igényli. Nem Jézus örök, hanem a megsegítésre való törekvés, aminek legjobb eszköze dogmatikusan, változhatatlan módon minden helyzetben a progresszió, a haladás – épp csak a haladás-hitet nem kell soha meghaladni. Mintha ez az önellentmondó hit az egész bibliai történet kontextusából kiemelte volna, amikor Jézus azt mondja a Márk 14-ben, hogy szegények mindig lesznek közöttünk, de Ő maga nem lesz mindig velünk. Ebben a keretben nem mi élünk Jézus által, hanem Jézus él tovább mi általunk. Nem Ő támaszt fel minket, hanem mi támasztjuk fel Őt a cselekedeteinkben. Olyan ez, mint a teológus körökben jól ismert vicc lerövidítése. „Jézus szóla hozzájuk: Mondjátok, ki vagyok én? És ők felelék: Te vagy létünk alapjának eszkatológiai manifesztációja, az a kérügma, amelyben interperszonális kapcsolataink legvégső értelme feltárul előttünk. És Jézus felele: Mi?”. Ha Jézus nem támadt fel, nem tett csodákat, nem is Isten valójában „bizonyíthatóan”, csak akkor, ha erről személyes isteni kinyilatkoztatásom van, vagy mások megerősítenek a fantáziámban (újfent, nem garancia semmire), akkor a fentiekből csupán annyi marad, hogy Jézus igaz, vagy kitalált, meghamisított példája, ez mindegy is, valamiféle módon példa az interperszonális kapcsolataink tekintetében. Arról már sokat írtam, hogy ha Jézus földi élete csak kitaláció, akkor végső soron nem is normatív példa, maximum csak szimpatikus életvitel. Hogy ezen kívül miről kapunk személyesen megerősítést, az az egyéni hit és tapasztalás függvénye, az meg szintén amúgy is folyton csak változó, nem örök érvényű, elvégre a „Szentlélek” kijelentései is változnak. Ebből az is következik, hogy a viccben a többesszám (létünk, kapcsolataink stb.) már valójában nem érvényes – végső soron a másik, változó hitére sem támaszkodhatom, csak elkísérhetem a folytonos változás útján, s elszakadhatok tőle, ha épp más irányba haladna, mint én. Azért inkább nem, mert békére törekszünk, és nem kérdőjelezzük meg egymás hitét, kivéve, ha túl komolyan veszi, azaz ténylegesen haladna valamerre, mert az ugye veszélyes. Valóban súlytalan hitekről beszélünk, de nem csak erről, hanem tét nélküli, valójában semerre nem tartó haladásról is. Mondhatnám, ez még viccnek is rossz, de a neo-ortodoxia és a felszabadítás teológia koordináta rendszerében értelmezett progresszív hit skáláján ez a zavar csupán színfolt.

Lehet teológiai vitákat folytatni a Biblia megbízhatóságáról. Lehet értekezni a történeti hűségről. Lehet elbizonytalanodni, lehet megkérdőjelezni dolgokat. Lehet krisztológiát „csinálni” a Biblia Krisztusa nélkül. Egy 2000 éves keresztény teológiatörténettel a hátunk mögött aligha lehet olyat felmutatni, amire ne lett volna már valamikor példa. De ha Pál apostolnak igaza volt, amikor azt írja a korinthusiaknak, minden embernél nyomorultabbak vagyunk, ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, vagyis megfosztjuk őt üdvtörténeti jelentőségétől, eszkatológiai szerepétől, végső, morális autoritásától, leginkább attól, amiről itt konkrétan is beszél, feltámadásától, akkor veszélyes vizeken evezünk, ahol nincs Messiás, aki lecsillapítaná a tengert. Törölhetjük egymás arcáról a sós vizet, evezhetünk, ahogy testünk-lelkünk bírja, de el kell döntenünk: van-e szükségünk Megváltóra! Ha Hozzá kiáltunk, bizonyára meghallgat minket, de Yoda mesteréhez hasonló szavak csengenek a fülemben: Kiálts, vagy ne kiálts, de ne próbálgasd Jézus nevét! Ha a hit lényege a másikhoz való odafordulás, az iránta való szolgálat, a másik megmenekítése a háborgó tengeren, és Jézus az egyetlen, aki ezt megteheti végérvényesen, de a süllyedő hajón jelenléte csupán számomra valóság, hogyan mutathatok Rá? Ha nem képes lecsendesíteni a tengert, hogyan ment meg? Ha elfogadom a neo-ortodoxia kijelentéssel kapcsolatos felfogását, épp a mentőöv kötelét vágom el, amit a másik számára dobhatok. Akkor mint Jónás történetében, ki-ki kiálthat a maga istenéhez, hátha valamelyik meghallgatja a könyörgést, de imánk valójában csak magunkért szólhat, hiszen istenünk csak számunkra valóság, közös realitásunk pusztán az elemek elleni küzdelem, ahol a kiváltságosok a hajó közepén relatíve jobb életminőséggel lavíroznak, s a haladás csupán a helyezkedés forgó-rendszerű változtatása addig is, amíg be nem következik az elkerülhetetlen, legyen az pusztulás, vagy valaki istenének irgalma, akihez vagy imádkozott valaki, vagy nem. Ha meg is hallgattatunk, és mások is megmenekülnek, nem tudhatjuk, éppen kinek az imája volt „hatásos”, és a következő viharnál épp úgy halálos veszély leselkedik majd mindenkire és kezdhetjük elölről a kiáltozást, ki-ki a maga istenéhez. Jónás történetében persze a hajó többi utasa végül az élő Istennek áldozott, hozzá tértek meg, mert tapasztalásuk nem egyéni, hanem kollektív volt, mondhatni hittartalmak mentén gyorsan megegyeztek, hogy csak egy Isten valóságában hihetnek a tapasztaltak fényében, ilyen azonban az esetek legnagyobb részében nincs. Számunkra semmiképp, mert mi nem éltük át a jézusi történelmet, arról csupán csak feljegyzéseink vannak, hihetünk is nekik, meg nem is, szóval maradnak az egyéni istenélmények, az összemosolygások, ha ezek valamennyire hasonlóak és persze a 21. századi élet közös hajója. Ez az „evangélium” nem a világnak szól, hanem az egyénnek, s a speciális, személyes kijelentés hiányát a másik életében nem pótolhatjuk holmi történetiséggel, így valóban nem tehetünk mást, minthogy csillapítjuk a haldoklók fájdalmát, időleges enyhülést adva, vagy Tibor szavaival, összpontosíthatunk a pillanatnyi problémák megoldására és az emberi sorsok javítására. Különben is, a legnagyobb változás épp a halál, az élet „meghaladása”, miért mentenénk meg ettől a fuldoklót? Nincs örök igazsághoz hozzáférésünk, ami kimondaná, hogy az élet fontosabb a változásnál, s ha van is, tán holnap megváltozik. Ám legyen, nem azért, mert folyamatteológiát vallunk, hanem azért, mert nyitott teizmust, amiben Isten egyre jobban tanulja, mit várhat az általa teremtett embertől, és ezek alapján módosítja az elképzeléseit. Elvégre nem ezért bánta meg az emberiség teremtését, és akarta elpusztítani özönvízzel? Miért ne gondolhatná meg magát az élet fontosságával kapcsolatban újra? Persze, értem, megígért valamit, de köthetik a haladást Isten egyébként is változó gondolatai? És ha igen, mert természete korlátozza abban, hogy ígéreteit megmásítsa, Isten Lelke akkor mégsem mindig az újra, hanem van, hogy a kijelentett törvény megszívlelésére vezet? Vagy egyáltalán, minek fantáziálni erről, úgy sem tudhatjuk, mi igaz az emberiséggel megkötött szövetség történetéből? Ha Jézus nem támadt fel, mert ez is belefér a progresszív hitbe, ha Isten Fiának nem volt „fontosabb” az élet annál, hogy ledobja a halál bilincseit, akkor miért lenne fontos nekünk azt megakadályozni? Jézus tán épp halálával haladt tovább életének célja felé, be is töltve azt. Elvégre nem tudunk olyan dogmatikus, történelmileg bizonyíthatatlan kijelentéseket tenni, hogy fel kellett támadnia! És ha fontos volt az élet, mégis feltámadt, de nincs dogma, alapvető hittétel, ami ugyanezt „biztosítaná” örökérvényű módon bárki számára, legyen ez hitből, cselekedetekből, vagy azok kombinációjából felépülő megváltás, akkor újfent, mire fel mentenénk meg az illetőt? Vagy feltámad majd, vagy nem, de nem tudhatjuk, mi lesz vele, csak azt, hogy valami felé a halállal is halad, jöjjön, aminek jönnie kell! Az is lehet, hogy mint Schrödinger macskája, a lét és a nemlét között oszcillál majd az idők végezetéig, a mindig örök változás kénye s kedve szerint.

Ha nincs morálisan normatív iránya a progressziónak, mert nincs számunkra semmi és senki, aki ezt előírhatná, akkor nem haladunk semerre, csak kóválygunk. A haladás ekkor csak változás, de sokkal inkább álcázott tétlenség. Az emberi szenvedés minimalizálása és a jólét maximalizálása sem abszolút irányelv, csak szépen hangzó köztes elfoglaltság, amíg kiderül halálunk óráján, hogy lett-e volna irány, és ha igen, van-e köze a fájdalomhoz vagy a jóléthez. 2000 éves progresszív/konzervatív keresztény hagyományunk sem mutathat semerre, ha az új mindig jobb. Ha mond ez valakinek bármit is, ez Barney Stinson „evangéliuma”. Életünk legboldogabb pillanata lehet, ha Jézushoz kiáltunk, s Ő a tenger lecsendesítése után visszakérdez: hol van a mi hitünk? De miért éppen Jézushoz kiáltanánk, ha nincs, aki úgy tenne bizonyságot Róla, hogy hisz is abban, hogy ugyanazt a Jézust mi is megismerhetjük, csak beszélni kell Róla, hiszen „a hit hallásból van”? Ha Jézus nem állandó, pusztán Ő is a változás foglya, valójában nem Jézus lesz az Istenünk, hanem maga a változás, ami alól még Istennek sincs menekvése. De ha csak ennek valamiféle puha verzióját gondoljuk, hogy Isten, vagy Jézus nem elszenvedi a változást, elvégre mindenható, hanem választja azt az emberi libertariánus szabad akarat, vagy bármi más okán, még saját gondolatai tekintetében is, akkor sem vagyunk sokkal előrébb, hiszen Isten kijelentései, rendelései továbbra sem állandóak. Vélekedésünk is éppen ezért folyamatosan változik, ahogy egyébként Istené, s ez csak a Szentlélek munkájának, pontosabban a jelenleg Szentléleknek gondolt, de valójában a változás (vagy inkább adaptáció?) általános, valóságszervező, személytelen törvénye elfogadásának a következménye. Valóban tohu va-bohu állapot ez, az őskáosz folytonos váltakozása. Ha hitünk formája más, mert különböző meggyőződéseink vannak, van azonban központi, állandó tartalma, ami azonos és nemcsak vágyálom, afféle remélt ábránd: hogy akinek van hatalma engem megmenteni, ugyanannak van hatalma másokat is megmenteni, nem csak bizonyos értelemben, ahogy sikerül elhinniük, hanem mindenféle értelemben, megmentésre szorultságunk minden tekintetében, legyen az fizikai, lelki, vagy akár az örök életre mutató rászorultság, akkor viszont óhatatlanul a bibliai, mindenható és mindenek felett uralkodó, változhatatlan Krisztusnál kötünk ki és egy olyan megváltásnál, ami nem pusztán egyéni, hanem az egész világra vonatkozó, mindenki számára elérhető, kollektív realitás. És ki tudja, talán végletes kiáltásunk a történelem egy pontján Isten Fiaként közénk szálló, közöttünk szolgáló és tanító, értünk meghalt és feltámadott, az Atya jobbján ülő és egykor ítéletet tartó, a Biblia lapjain elénk tárulkozó Jézushoz épp ugyanúgy cselekvő szeretetre indít majd felebarátaink iránt, mint a progresszív hit ezerféle, erőtlentől potenciálisan mindenhatóig terjedő, de azért mindig változó Jézus-képe.

Nagy baj, ha ez nem így van, de hiszem, hogy ez a hit velejárója, következménye, nem pedig lényege, erről még egy rövid gondolatot megosztok. Közgazdászként szólva: a történeti Jézusba vetett hitnek nincs helyettesítő terméke, csak erős vagy gyengébb kiegészítő termékei, mint amilyen a másokhoz való viszonyulás, vagy a társadalmi haladás, ha ez a történeti Krisztus lelkületéhez való alkalmazkodást jelenti. Ha a történeti Jézusba vetett hit elérhetőbbé válik („csökken az ára”), akkor a kiegészítő termék iránti kereslet (szeretetteli viszonyulás, haladás stb.) csak növekedni fog a negatív kereszt rugalmasság miatt. Még ha nem is minden piaci szereplő fog ennek megfelelően viselkedni (lesznek nem szeretetteljes keresztények), a nagy képet tekintve ez így lesz igaz. Ha azonban az a felállás igaz, hogy a szeretetteljes viszonyulás, esetleg a haladás maga a „fő” termékünk, akkor a történeti Jézusba vetett hit legjobb esetben is nagyon gyenge kiegészítő termékként fog funkcionálni más, nem történeti Jézus hitekkel, más vallásokkal, más ideológiákkal versenyezve, a legnagyobb valószínűség szerint pedig egyszerűen független termékként. A haladás elvégre maga mögött hagy mindent. Innen is érzékelhető, hogy ha a hitünk lényege Jézus eszmeisége, jelentsen ez bármit, ahhoz tulajdonképpen nem is kell Jézus. Jézus közgazdaságtani „keresztje”, ha a Jézus-hit a helyén van, extrém negatív rugalmasságú: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Rm. 8:32). Ha Jézus golgotai keresztje elérhető, márpedig annyira alacsony az „ára”, hogy ingyen kapjuk, minden jó és igaz dolog iránt a kereslet az egekbe szökik, s a miénk lesz, meg is akarjuk majd valósítani a közvetlen környezetünkben és a társadalomban – a szeretet és a haladás katalizátora lehet a történeti Jézus-hit, amennyiben az Isten által, objektívan meghatározott „minden jó és tökéletes adomány” iránti vágyat gerjeszti fel bennünk. Dogmatikus kijelentést teszek: ezt fogja! Igaz viszont fordítva is: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?” (Mt. 16:24-26). Ha a kiegészítőt helyezzük a fő termék elé, a cipőfűzőt a cipő elé, a benzint az autó elé, a Jézus-hit következményeit Jézus elé, akkor könnyen lehet, hogy épp a lényeget veszítjük el, a lényeggel pedig mindent. Ahogy Tim Keller fogalmaz, bálvánnyá sokszor éppen az a jó dolog válik, amihez túlságosan ragaszkodunk – a történelmi keresztény hit viszont egyértelmű az azzal kapcsolatos vélekedésben, hogy bálványok nem fognak minket megmenteni.

Szükségtelenül drámainak tűnhet a történelmi Jézus-hit logikája, végletes gondolkodásnak, mindent vagy semmit „üzletnek”, de ha helyes, ha Jézusban nyerünk meg mindent, Jézus nélkül pedig azt a potenciálisan egyébként jó dolgot is elveszítjük, amihez ragaszkodnánk, akkor valóban érdemes, és csakis ennek a Jézusnak a kezébe érdemes helyezni a sorsunkat! A Jézus, akivel mindent megnyerhetünk, s akit elszalasztva mindent elveszíthetünk, a Biblia Jézusa. S ha nem így lenne, ha Jézusommal együtt nem mindent nyernék meg, és fordítva, ha Őt elszalasztva nem is mindent veszíthetnék el, akkor vallásos hitem valóban súlytalanná vált, hiszen nincs tétje. A súlytalan hit is hit, csak az ilyen hit Jézusára nem bízhatom rá a sorsom, hiába állítja ezt bárki, elvégre igényt sem tart rá, csak életem részeire. Hogy milyen jogon? Személyes hitem jogán, leginkább. Afféle kompartmentalizált hit az ilyen. Nem hiszem, hogy a biztonság és a hit koordinátái között érdemes az előbbitől való eltávolodást elhelyezni, mintha az a bátorságnak, vagy a szabad hitnek valamilyen erényes lépése lenne. Inkább az jut eszembe, amikor Jézus a sziklára épített házról és a homokra épített házról beszél. Jézus szavaival élve, nekem ez inkább az okosság-bolondság tengelyen értelmezhető. Ha Jézus lejegyzett szavai, a róla szóló történetek megbízhatóak, szilárdak, mint a szikla, bátran építhetek ezekre mindent, mert mindent meg fognak tartani. Lehet persze vitatni, hogy milyen értelemben megbízhatóak, de az alapelv nem változik, borból nem lesz sör, feltámadásból nem lesz „Fel! Támadás!”. Ha a Jézus-hittel kapcsolatban semmi nem megbízható, bátorság, vagy talán inkább vakmerőség kérdése, hogy mi mindent merek ráépíteni arra, amit nem is ismerhet igazából senki, és mi minden elvesztését kockáztatom. Tamás bizalmatlansága Jézus feltámadásával kapcsolatban érthető, emberi. Amikor Jézussal végre találkozik, azt mondja neki: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek”. Hogy miben? Épp Jézus testi feltámadásában. Vajon boldognak mondaná Jézus azokat is, akik nem hisznek semmi konkrétumban, csak úgy „használják” a hitüket valamire? Boldogok-e azok, akik nem hisznek? Vajon nem erről szól-e Jézus figyelmeztetése, hogy sokan mondják majd ama napon, „…nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben”, ő pedig azzal fog válaszolni, hogy „sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!” (ld. Mt. 7)? Ki tudja, talán csak az én értelmezésemben utal erre. Az is lehet, hogy Jézus valójában sosem állított ilyet, és ha igen, hogy nem autoritással „ijesztgetett”. Lehet, hogy csak blöffölt. De ha Jézus méltó arra, hogy sorsunk Rá bízasson, ha, ahogyan a Jelenések könyve beszámol róla, méltó arra, hogy feltörje a Trónon Ülő kezében lévő tekercset, ha Ő az Emberfia, aki elválasztja a juhokat a kecskéktől az idők végén, és szól a hangja: „Sohasem ismertelek titeket!”, hivatkozhatunk-e arra, hogy nem is volt lehetőségünk Őt megismerni, hiszen csak a személyes, egyénekre szóló, közvetlen kijelentés alapján ismerhettük volna Őt meg, olyat meg nem kaptunk, csak mások megbízhatatlan anekdotáit, meg megbízhatatlan történelmi feljegyzéseket? Vagy nekünk nem is kell Őt ismerni ahhoz, hogy Ő ismerjen minket? Szélsőséges, vagy éppen középutas, esetleg lagymatag, neo-ortodox ruhába öltöztetett kiválasztáspártiságunk, felszabadítás teológiánk, arminiánus elképzeléseink, evangelikál, konzervatív hittartalmaink, nyílt teizmusunk, determinizmusunk, kálvinizmusunk, a konzervatív és progresszív kereszténység dogmatikai palettáján minden árnyalatunk és foltunk, a világon létező összes izmusunk és az ezekre épített életünk kerül majd mérlegre, mégpedig egyetlen mozzanatba tömörítve: megismer-e minket a Mindenható mint sajátjait, vagy sem. Ha igen, megnyertünk mindent, ha nem… talán tényleg legjobb reményünk, hogy az ÚR újra és újra meghaladja saját nem-kijelentését.

Hozzászólás írása