Karl Barth: Tekintély az egyházban – a hitvallások jelentősége és szerepe (V. rész)
Korábbi részek: I. rész; II. rész; III. rész; IV. rész
***
Az egyházi hitvallást úgy határoztuk meg, mint közös tanácskozás és döntés alapján elért megfogalmazást és proklamációt. Ezzel leírtuk keletkezésének és fennmaradásának módját.
Lássuk először keletkezésének a módját. Az egyházi hitvallás alanya az egyház. Ez valamilyen többséget feltételez. Nem szükséges, hogy ennek a hitvallás mögött álló többségnek az egyes tagjai mind szerzők legyenek, ahogy az sem, hogy a hitvallás mögött álló személyek parlamentáris értelemben tanácskozzanak és határozzanak. Nehéz szigorú definíciót találni a zsinat vagy zsinatolás fogalmakra, ahogy nehéz meghatározni egy ilyen típusú – hitvallást előkészítő, megfogalmazó és kihirdető – gyűlés „normális” működését is, úgyhogy érdemes itt nagyvonalúnak lenni.
Ugyanakkor egy hitvallás csak abban az esetben nevezhető „egyházi” hitvallásnak, ha az egyháztagok többsége felelős a létrejöttéért, a többség részt vett az azt előkészítő vitákban és – legalább elvben – elfogadta annak tartalmát. Elkerülhetetlen, hogy a hitvallás kezdeményezői és szerzői minden erőfeszítést megtegyenek a maguk részéről azért, hogy ne csak elvben bizonyítsák, hogy az egyházat képviselik, hanem – amennyire csak tőlük telik – ténylegesen is biztosítsák ennek körülményeit, azáltal, hogy a lehető legszélesebb alapra helyezzék a hitvallással kapcsolatos vitákat, illetve hogy minél több, a hitvallást magáénak érző teológust és hitvalló egyháztagot találjanak a kezdeményezésüknek, valamint hogy az egész eljárást a lehető legszabályosabbá igyekezzenek tenni. De még ha csak egyetlen személy is a hitvallás szerzője, szükséges, hogy ne maradjon egyedül, és ne csak a saját álláspontját képviselje, hanem minél többen álljanak mögötte, megosztva a felelősséget.
A hitvallásnak az egyház nevében magához az egyházhoz kell szólnia. Ahhoz tehát, hogy hitvallásról tudjunk beszélni, szükséges, hogy „ketten vagy hárman összegyűljenek”, némi rendben, készséggel és nyilvánosan – csak így válik a kimondott szó hitvallássá.
Ezen előfeltevés alapján és e megállapítások szellemében kezdődik az Ágostai Hitvallás is: „A gyülekezetben nálunk nagy egyetértéssel tanítják…” (Ecclesiae magno consensu apud nos docent…). Persze nem kell erőltetnünk a konkrét megfogalmazást. Nyilvánvaló, hogy a szász gyülekezetek és az akkori lelkészek nagy többségének nem volt – legalábbis közvetlenül – része abban az iratban, amit Melanchthon és néhány más teológus írt Augsburgban, a távollévő Luther segítségét igénybe véve. Mégis, helyes és szükséges volt, hogy azt, amit mondtak, az ő nevükben mondják ki. Hasonló volt a helyzet az 1534-es Bázeli hitvallással is (= Első bázeli hitvallás, avagy Első Helvét Hitvallás). Ugyan Oswald Myconius állította össze, ő volt a szerzője, de még mindig a következő felirat szerepel az elején: „A mi szent keresztyén hitünk megvallása, ahogyan azt a bázeli egyház tartja.” A két évvel később Farel és Kálvin által készített Genfi Kátéhoz (itt az első genfi kátéra kell gondolni, nem az 1542-es, más szövegezésű kátéra, amit A Genfi Egyház Kátéja címen magyar nyelven is kiadtak/szerk.) hasonlóan ezt is nyilvánosan megerősítették az összegyűlt bázeli polgárok, és az az elképzelés, hogy e hitvallási iratnak maga az egyházközség volt a szerzője, egészen 1821-ig fennmaradt azáltal, hogy minden évben ünnepélyesen felolvasták a passióheti istentiszteleten. Az 1562-es Második Helvét Hitvallást (Confessio Helvetica posterior) eredetileg Heinrich Bullinger személyes hitvallásként írta, majd Bern, Schaffhausen, St. Gallen, Chur, Müllhausen, Biel és Genf lelkészeinek hitvallásaként hivatkoztak rá. Később szinte az összes akkori református egyháztest elfogadta, végül pedig a Heidelbergi Kátéval együtt az egyik legjelentősebb református hitvallási dokumentummá vált, és a mai napig az, különösen Kelet-Európában. Az 1559-es La Rochelle-i Hitvallás (más néven: Francia Hitvallás vagy Gall Hitvallás) sem Kálvin műveként emelkedett felekezeti rangra, hanem „mindazon franciák közös hitvallásaként, akik a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumának tisztasága szerint kívánnak élni.” Ugyanígy az 1563-as Heidelbergi Káténak sem Zacharias Ursinus és Caspar Olevianus személye miatt lett felekezeti tekintélye, hanem azért, mert „a pfalzi gyülekezetek és iskolák számára adott tanításként” fogadták el, amihez aztán később több református egyház is csatlakozott. Természetesen voltak olyan, az egyház hitét összefoglaló dokumentumok, illetve teológiai állásfoglalások is, amelyek soha nem emelkedtek hitvallási rangra, lásd az 1614-es ún. Confessio Sigismundi, melynek szerzője Johann Sigismund, a brandenburgi őrgróf udvari lelkésze, Martin Füssel volt. Köztudomású, hogy Johann Sigismund egyike volt azoknak a fejedelmeknek, akik áttértek a lutheránus vallásról a kálvinizmusra, ugyanakkor az uradalma alá tartozók a nemesség kivételével szinte teljesen lutheránusok maradtak (érdekes kivétel volt ez az Augsburgi vallásbéke „Cuius regio, eius religio” elve alól). Ez az irat így nem volt több egy fejedelem „magánügyénél”, egy földbirtokos személyes akaratának kinyilvánításánál. Ha a hitvallás mögött nincs ott az egyházi konszenzus (confessio ecclesiea), akkor nem beszélhetünk egyházi nyilatkozatról (confessio ecclesiastica) sem.
Természetesen szinte minden egyházi felekezetben megkérdőjelezhető és vitatható a teológiai előkészítés, valamint a döntéshozatal módja. Leginkább talán akkor, amikor (ahogy az a Tridenti Zsinaton vagy a Dorti Zsinaton történt) a tanácsadó és törvényhozó testületek jellege és viszonya, a konkrét ügymenet, illetve a teológiai kijelentések formalitása és egyértelműsége nagyon szabályozott és ellenőrzött.
Szinte soha nem fordult elő, hogy a hitvalókkal szemben lévő, „ellenzéki” frakciónak – akár jelen volt, akár nem e tanácskozó és törvényhozó testületeknél, vagy testületekben – ne lett volna oka arra, hogy panaszkodjon a szóban forgó testület összetételére vagy a résztvevők teológiai felkészültségének a hiányára, esetleg az ügyintézésben mutatkozó önkényességre vagy erőszakra, vagy hogy vitassa a következtetések formai érvényességét.
Ugyanakkor nem a hitvallás kihirdetését közvetlenül megelőző teológiai viták színvonala és tartalma dönti el egy-egy hitvallás tekintélyét. De nem is az ügymenet jogi értelemben vett korrektsége, sem a döntés meghozatalakor betartott vagy be nem tartott „illemszabályok”. Amitől igazán függ a tekintélye, az egyszerűen a tartalma, mint szentírási expozíció, amelyet szükségszerűen maga a Szentírás erősít vagy ítél meg. A szentírási alap az, amitől értékes egy hitvallás, és ami jelentőséget kölcsönöz neki, még akkor is, ha az adott hitvallás formai szempontból megkérdőjelezhető is. Egy ilyen hitvallásnak még akkor is van tekintélye, ha elfogadásának körülményei rendkívül zavarosak is voltak. Egy minden szempontból rendezett körülmények között, józanul megfogalmazott hitvallásnak sem lehet tekintélye, ha igei alapozását tekintve problémás vagy alacsony színvonalú a tartalma.
Egy valódi hitvallás esetében szinte szabályszerű, hogy keletkezéstörténete zavaros, és valamilyen vészhelyzet, elmérgesedő vita indokolta a megírását. Ez nem von le a tekintélyéből, hiszen – ha igei alapozású, – rendelkezik a Szentlélek tanúságtételével.
Természetesen ez nem menti fel a kihirdetését megelőző tanácskozás és döntés során elkövetett hibákat. Ha egy felekezet létrejöttekor túl kevéssé törődtek az egyházi renddel, az előbb-utóbb mindig megbosszulta magát a történelemben. Sok, önmagában jól hitvallás hatástalanságát részben a keletkezéstörténetük során elkövetett ismert, vagy nem ismert bűnöknek tulajdoníthatjuk. Ez azt üzeni számunkra, hogy nem lehetünk eléggé óvatosak, hogy egy hitvallás megfogalmazásakor minden a lehető legnagyobb egyetértésben, szabályosan és igazságos módon történjen.Ha az egyház nevében szólalunk meg, és az egyházhoz szólunk, nem pusztán erkölcsi vagy lelkiismereti kérdés, hogy körültekintőek legyünk – azt maga az ügy kívánja meg. De még ha meg is tettünk minden tőlünk telhetőt, akkor is meg kell vallanunk, hogy haszontalan szolgák vagyunk.
Erőfeszítéseink eredményei mindig korlátozottak, és nyilvánvaló vagy rejtett gyengeségei mindig lesznek. De azoknak, akikhez a hitvallás eljut és akiket annak tartalma döntésre hív, nincs joguk ezekre a gyengeségekre mutogatni, csak azért, hogy a döntés elől kitérjenek. Az egyetlen dolog, amire rá kell kérdezni, az az, hogy vajon minden töredékessége ellenére az elkészült irat vajon igei alapozású-e, vagy szembemegy-e a Szentírás tanúságtételével. Máshogy fogalmazva: a kérdés az, hogy bizonyságot tesz mellette a Szentlélek, vagy sem.
A hitvallás fennállásának módjáról, vagy megerősítéséről pedig a következőket kell elmondani: hitvallást tenni azt jelenti: a tartalmát kinyilvánítani, közzétenni, széleskörben és egyetemesen megismertetni. A hitvallás nyilvánosságot követel. Ez természetéből fakad, hiszen a hitvallás az egész egyház szava az egész egyházhoz. A célja az, hogy választ adjon arra a kérdésre, amelyet az „ellentanítás”, tehát egy tévtan megjelenése vetett fel az egyházban. Mindenekelőtt azonban az a célja –, ez alapjából és tárgyából ered –, hogy bizonyságot tegyen Istennek az egyházhoz szóló, valamint az egyházon keresztül az egész világhoz szóló kijelentéséről. A hitvallás mondanivalója nem engedi meg sem a teljes, sem a részleges hallgatást.
A hitvallás nem szólhat pusztán egyénekhez. A hitvallás nem „belügy”. Nem szólhat arról, hogy egy csoport hívei megpróbálják világossá tenni látásmódjukat anélkül, hogy túl közel akarnának kerülni a csoporton kívüliekhez, mintha titokban akarnák tartani üzenetüket mások előtt. Egy hitvallást csak „hangosan”, és azzal a szándékkal lehet kimondani, hogy mindenki meghallja. Ha ez az igény Isten igéjének az ismeretét feltételezi, akkor nem elbizakodottságról, hanem a legmélyebb alázatról tanúskodik, hogy félelem nélkül kimondjuk, amit ki kell mondanunk. Sőt, mondandók célközönsége nem csak az emberi társadalom látható szférája. Amit mondunk, az Isten és az Ő szent angyalai előtt, valamint az ördög és minden démon szeme láttára és füle hallatára hangzik el – Isten irányában dicsérettel, hálaadással és imádattal, a gonoszság erői felé pedig daccal és diadallal.
Ez megint csak azt mutatja, hogy milyen komoly és felelősségteljes dolog a hitvallás. Ezen a ponton merül fel, hogy érdemes-e továbbmenni ezen az úton, vagy pedig inkább békét kellene kötni, és visszatérni a konfliktus kirobbanása előtti helyzethez. Ott, ahol a hitvallástétel az ige iránti engedelmességből fakad, a kérdésben rejlő aggódalom rögvest eloszlik – magától értetődő lesz, hogy a hitvallást nyilvánosságra kell hozni.
Ebben az értelemben a legtöbb, reformáció-korabeli hitvallási iratot nem is annyira teológiai állásfoglalásnak, mint inkább egy hírnök trombitaszó mellett kihirdetett üzenetének kell tekintenünk, amely azért hangzik el, hogy újra összegyűjtse az Egyházban mindazokat, akiket ez a tudás köt, egyfajta számvetést állítva az ellenfelek elé, újra kiterjesztve rájuk a missziói parancsot.
Ebben a tekintetben az Ágostai Hitvallás egyedülálló helyet foglal el a hitvallások között. Tény, hogy a lutheranizmus egész történelmében, egyházi és felekezeti „politikájában” e hitvallás tekintélye, méltósága olyan szerepet játszott, amelyet nem lehet csupán a tartalmával, vagy igei voltával magyarázni. Bár teológiailag nem tudta sokáig kielégíteni a 16. századi lutheranizmus igényeit, ennek ellenére olyan tekintélyre tett szert a többi lutheránus hitvallási irat között, amelyet a mai napig sikerült megőriznie (már-már „szent” iratként tekintenek rá, amit nem lehet megváltoztatni). Vajon mi ennek az oka? Elsősorban az, amint az az Egyességi Irat előszavában is olvasható, hogy az 1530-ban Augsburgban összehívott birodalmi gyűlésen az Ágostai Hitvallás szerzői „V. Károly császárnak német és latin nyelven átnyújtották és a birodalom minden rendje elé tárták” az általuk írt dokumentumot, azaz a hitvallásukkal a legszélesebb nyilvánosság elé léptek. Nem is tehettek másként, tekintve, hogy e hitvallásra Isten közvetlen műveként tekintettek, éspedig azért, mert Lutherhez hasonlóan a reformációban Isten kegyelmének utolsó megnyilvánulását látták a közelgő világvége előtt.
Forrás: Barth, Karl: 20. § Authority in the Church. (Authority under the Word) In: Church Dogmatics. The Doctrine of the Word of God. T&T Clark, New York, 2009.