Megtéretlenség és gyávaság – két elfeledett fogalom az egyházi-teológiai közbeszédben

Két fogalom, amely kikopott az egyházi közbeszédből

Most nem a durva, igeellenes fasori fiaskóról szeretnék értekezni – nem szép történet, a magyar ekklézsia gyalázata, hogy ilyen megtörténhetett. Ahogy az is, hogy az események kapcsán egy-két kivételtől eltekintve mindeddig más protestáns és nem protestáns egyházak vezetői sem szólaltak fel célzottan. Inkább az eseményre adott reakciók ürügyén szeretnék a teológiai ítéletalkotás szempontjából két bibliai fogalmat visszahozni az egyházi közbeszédbe: a megtérést – pontosabban annak hiányát, a megtéretlenséget – és a gyávaságot.

Nagyon érdekes, még ha önmagában szomorú tény is, hogy ez a két fogalom, amely a Szentírásban és az ősegyházban, illetve a reformáció korabeli vitákban is jelen volt, időközben lekerült a teológiai diskurzusok és az egyházi élet napirendjéről. A jelen cikk témája tehát az, hogy miért tekintjük természetesnek, hogy egy egyházi szolgálónak – de egy hétköznapi keresztyén embernek is – meg kell térnie a pénz szeretetéből, a házasságtörésből, a hazugságból vagy az önkontroll hiányából, miközben a tanítás torzítását sokan hajlamosak pusztán intellektuális kérdésként, „álláspontként” kezelni.

Egyszerűbben fogalmazva: gond nélkül elfogadjuk, hogy egy folyamatosan káromkodó, a feleségét, férjét vagy gyermekeit bántalmazó, másokról notóriusan pletykálkodó-susárló, adót csaló, házasságtörésben élő vagy épp rasszista embert határozottan megtérésre szólítsunk fel, miközben a bibliai mérce szerint az egyik legsúlyosabb bűn esetében nem vagyunk hajlandók ugyanezt megtenni. Erről inkább eszmét cserélnénk, szakmai vitát folytatnánk, beszélgetnénk, párbeszédet folytatnánk. Miért van ez? Mi ennek az oka? Itt kerül elő a két elfeledett fogalom, amelyet a teológiai kérdések kapcsán ismét a keresztyén egyház hétköznapjainak részévé kell tennünk: a megtéretlenség és a gyávaság.

A tanítás torzítása nem pusztán elméleti kérdés

Itt ismét segítségül kell hívnunk John Gresham Machent, a 20. századi teológiatörténet – hazai környezetben kevesek által ismert – „óriását”, aki az 1923-ban megjelent Keresztyénség és liberalizmus című művében világosan tárgyalja ezt a kérdést. Azt írja, hogy a keresztyénség nem olyan életforma, amelyhez tetszőlegesen lecserélhető tanítások társulnának. Az apostolok által számunkra közvetített tanítás szerint ugyanis a keresztyén élet egy meghatározott örömhírre, Isten Krisztusban véghezvitt megváltó cselekvésére épül. Ebből az következik, hogy a tan tartós átformálása – vagy az erre tett kísérlet – soha nem valamiféle ártatlan, pusztán az „elméletet” érintő változás. Miért nem? Azért, mert a keresztyén élet alapját jelentő hitet is átformálja.

Ugye értjük, hogy a bibliai kontextust figyelembe véve indokolatlan a megtérés fogalmát kizárólag a magánerkölcs területére korlátozni? Vegyük kezünkbe a Bibliánkat, és olvassuk el a 2Tim 2,24-26-ot. Mit mond az apostol? Ezt: „…aki szelídséggel neveli az ellenszegülőket, hátha az Isten megadja nekik egyszer, hogy megtérve megismerjék az igazságot.” Az ellenszegülők helyreigazítása tehát abban a reménységben történik, hogy Isten megtérést adhat nekik – mire? – az igazság megismerésére. Igen, a szakasz egyszerre beszél türelmes tanításról és megtérésről, és fontos, hogy a kettőt nem állítja szembe egymással. Hogy világos legyen: meg kell térnünk ahhoz, hogy megismerjük az igazságot.

Megfordítva: amennyiben valaki nem kényszer hatására, hanem tudatosan és tartósan elutasítja az igazságot, aki torzítja az evangéliumot, ott joggal merül fel a gyanú, hogy az illető megtéretlen ember – függetlenül attól, hogy van-e teológusi-lelkészi diplomája vagy akadémiai végzettsége. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a teológiai végzettség vagy épp a teológiai PhD nem helyettesítheti a megtérést (a μετάνοια a gondolkodás, a belső beállítottság megváltozására utal), és az egyházi tisztség sem ad felmentést a Szentírás és az annak alapján megfogalmazott normatív hitvallások iránti engedelmesség alól. Lehetséges időszakos teológiai kisiklás, de ha valaki, aki behatóan ismeri a Bibliát – egy teológusi diplomával rendelkező személy esetében ez joggal feltételezhető –, teljes meggyőződéssel beleáll egy eretnekség propagálásába, az bizony igenis kérdéseket vet fel a megtérését illetően.

Az eretnekség nem szakmai véleménykülönbség

Mi következik mindebből, amit a magyar ekklézsiának felekezeteken átívelően érdemes megszívlelnie? Talán elsősorban az a tételmondat, hogy az eretnekség nem „szakmai véleménykülönbség”. A gyülekezeti élettől sokszor eltávolodó és autonómmá váló teológusi-akadémiai réteg egyes képviselői mégis kifejezetten hajlamosak arra, hogy az egyházi-teológiai viták rendezése során az akadémiai pluralizmusra hivatkozzanak. Azt értjük, hogy egy teológiai fakultás kutathat keresztyénellenes jelenségeket vagy épp eretnekségeket, de egy hitvallásos egyház nem hirdethet egyszerre igaz és hamis tanokat; nem képviselhet egymásnak ellentmondó doktrinális és etikai tételeket a pluralizmus égisze alatt.

Az említett Machen épp ezt a kérdést élezte ki és állította középpontba. Tézise szerint a teológiai liberalizmus – és a belőle kisarjadó progresszív keresztyénség, tesszük hozzá mi – nem pusztán a keresztyénségen belüli eltérő ízlés, megközelítés vagy néhány személy által képviselt elszigetelt tévedés, hanem olyan rendszer, amely másként gondolkodik Istenről, a bűnről, Krisztusról és a megváltásról.

Amikor a Fasori Evangélikus Gyülekezetben lelkipásztorok és teológiai tanárok egy olyan, kamaszoknak szóló képregényt népszerűsítettek, amely a bibliai textusok értelmét kiforgatva, épp a Szentírásra hivatkozva kíván Szentírás- és keresztyénellenes antropológiát és etikát terjeszteni, akkor épp azt láttuk testközelből, hogy egy másik – egy hamis – keresztyénség akarja kiszorítani és felváltani az eredeti, valódi keresztyénséget. Egy olyan „keresztyénség”, amelynek más az Istenről, a bűnről, az emberről, Krisztusról és a megváltásról alkotott felfogása. Ez pedig nem kezelhető jelentéktelen nézeteltérésként: az 1Kor 6,9-11 szerint üdvösségkérdésről van szó, ha valaki egy, a Szentírás által bűnként azonosított gyakorlatot jóváhagyható életformának állítja be.

Figyelmeztetés, felelősség és a vita határai

De nem túlzás kétségbe vonni egy magát keresztyénnek tartó személy „megtérését”? Ez jogos kérdés. Az biztos, hogy nem lehet az első lépésünk mások hitének, Istenbe vetett bizalmának kétségbe vonása. Ha valaki eltér a Szentírás és a történelmi keresztyénség konszenzusos antropológiai tanításától és etikájától, először arra kell figyelmeztetni, hogy tanítása összeegyeztethetetlen Krisztus felekezeteken átívelő egyházának hitével és meggyőződésével.

A következő lépés annak kimondása, hogy aki következetesen ilyen tanokat képvisel, nem alkalmas arra, hogy tanítói szolgálatot töltsön be az egyházban: nem lehet lelkipásztor, hittanár, vallástanár vagy teológiai tanár, illetve doktor. Ha pedig az óvó figyelmeztetéseknek sem enged, a szeretetteljes intésnek is ellenáll és a tanfegyelmi következményekkel sem törődik, úgy nincs más lehetőség: megtérésre kell felszólítani, arra, hogy térjen meg tévelygéséből, tartson bűnbánatot és vizsgálja felül a nézeteit. Ha ennek is ellenáll, nem tudunk másra következtetni, mint hogy soha nem volt valóságos hite, és nem munkálkodik benne Isten Lelke.

De még ha nem is így volna, és az illetőnek lenne üdvözítő hite, csak az valamilyen oknál fogva „rövidzárlatossá” vált, gondolkodásának, értelmének egy részterülete pedig „elhomályosodott”, ez sem változtatna az első két lépés szükségességén. Az intézményi felelősség megkívánja, hogy az ilyen személyek szolgálatra való kirendelését mindaddig felfüggesszék, amíg nem hajlandók az egyház tanításával összhangban megnyilvánulni.

Mi az a következtetés, amelyet érdemes lenne megszívlelnünk? Az, hogy a tudatosan és megátalkodottan fenntartott tévtanítás nem csupán egy szín az egyház teológiai és kegyességi palettáján; nem pusztán szakmai vitára okot adó, vagy valami szakmai korrekciót igénylő jelenség, hanem megtérésre hívást indokol. Nemcsak az erkölcsi tévelygésből kell megtérni, hanem a tévtanításból is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a tévtanítás maga is erkölcsi kérdés – erkölcsi kisiklás.

No de miért különösen lényeges ez az azonosítás? Nem a megbélyegzés, hanem a gyakorlati jelentősége miatt. A Tit 3,10-ben található apostoli útmutatás szerint az eretnek ember elől egy vagy két intés után térjünk ki, kerüljük el, tudván – ezt is hozzáteszi a szöveg –, hogy az ilyen ember romlott, értsd: nincs megtérve. Talán fel sem mérjük, milyen bölcs útmutatást adott ezzel az apostol a mindenkori keresztyéneknek. Miért? Kálvin szerint azért, mert „ha a makacs embert érvekkel akarjuk meggyőzni, sosem érnek véget a civakodások és versengések. (…) Mert ilyen a Sátán ravaszsága: az ilyen emberek gonosz fecsegése révén igyekszik behálózni a jó és hűséges pásztorokat, hogy elvonja őket a tanítás munkájától.” (Kálvin János: A pásztori levelek és a Filemonhoz írt levél magyarázata).

Vegyük észre: az apostol nem „beszélgetést”, „párbeszédet” vagy „munkacsoportok” felállítását javasolja az ilyen jellegű súlyos ellentétek megvitatására. Ha ugyanis ebbe az irányba indulunk, egyrészt több lehetőséget adunk a tévtanítóknak arra, hogy szofista retorikájukkal és hamis szavaik szaporításával még inkább megtévesszék Isten népét, másrészt nyilvánvaló ostobaságokról folytatunk véget nem érő beszélgetéseket, elvonva magunkat az egyház küldetésétől: az evangélium hirdetésétől és a lélekmentés szolgálatától.

Amikor a meggyőződés megvan, de az engedelmesség hiányzik

A tévtanításokra adott másik szokásos, gyakran tapasztalt reakció a hallgatás, a félrebeszélés és a probléma relativizálása. Ez vagy abból fakad, hogy az illető már beépítette gondolkodásába a tévtant, csak különböző okokból egyelőre nem képviseli nyíltan, vagy abból, hogy bár nem ért egyet a tévelyítő tanokkal, és ragaszkodik a hit szabályához, nincs bátorsága ezt nyíltan képviselni, kiállni mellette és konfliktusokat vállalni érte. Ez utóbbi nem más, mint gyávaság.

Gyávaságról akkor beszélünk, amikor a meggyőződés még ép, csak épp az engedelmesség hiányzik. Az egyházakban egyre többen lesznek olyanok, akik antropológiai vagy etikai kérdésekben még hellyel-közzel tartják magukat a történelmi keresztyénség álláspontjához, de állásukat, előmenetelüket vagy társadalmi megítélésüket féltve nem merik azt következetesen és nyíltan képviselni.

Itt vigyázzunk, mert ez egyáltalán nem bagatell jelenség. Az okai érthetők, akár együttérzést is kiválthatnak, maga a magatartás azonban ettől még problematikus. A Gal 2,11-14 különösen fontos példa erre. Péter apostol az emberektől való félelmében visszahúzódik a pogányokkal való asztalközösségtől, és magatartásával sajnos másokat is magával sodor. Hiszen ha az „oszlopapostolok” egyike ezt megengedheti magának, akkor más is – így a viselkedése akár követendő példává is válhat. Csakhogy Pál apostol ezt nem ártalmatlan alkalmazkodásnak tekinti, hanem az evangélium igazságával ellentétes magatartásként leplezi le.

Nem állítjuk, hogy mindenki gyáva, aki hallgat. Az azonban igenis kijelenthető, hogy egy nyilvánvaló tévtan felbukkanásakor a hallgatásnak, a mismásolásnak és a ráérősségnek lehet erkölcsileg elítélhető indoka – ezt pedig sem az akadémiai nyelvezet, sem a diplomatikus megfogalmazás nem teszi tiszteletre méltóvá. A gyávaság olyannyira súlyos bűn, hogy a Szentírás így fogalmaz: „De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosoknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak a tűzzel és kénnel égő tóban lesz a helye…”. (Jel 21,8)

A gyávaság gyökere és tiszteletre méltó álarcai

Minden gyávaságban – és az abból fakadó kóros konfliktuskerülésben, konformizmusban, óvatoskodásban, okoskodásban – van valami mély egoizmus: az ember többet törődik mások véleményével, mint azzal, hogy mit gondol Isten. A gyávaság egyházi megnyilvánulása az, amikor valaki tudja, mit kellene képviselnie, és azt is, hogy tisztségénél fogva felelőssége volna megszólalni, mégis saját „jó hírét”, presztízsét és biztonságát helyezi előtérbe az Istennek való engedelmességgel és a rábízottak javával szemben. A gyávaság a gyökerét tekintve tömény egoizmus.

Valójában erre utal Augustinus egyházatya is, amikor az Isten városáról című művében (I. könyv, 9. fejezet) arról ír, hogy a jó hírét féltő ember önzésből hallgat: „Mindazonáltal (…) azokat, amiket hozzájuk hasonlóan ők el nem követnek, többnyire nem akarják feddeni – pedig talán feddésükkel mások megjavíthatnának –, nehogy ha ez nem használna, hírnevük és jólétük veszedelembe és pusztulásba kerüljön. Ezt pedig nem azzal a megfontolással teszik, mitha úgy látnák, hogy hírnevük és jólétük szükséges volna a tanításra szoruló emberek javára. Hanem inkább gyöngeségük miatt, amelynek következtében a hízelkedő nyelvnek és az emberi ítéletnek örülnek, és félnek a nép ítéletétől, a testi kínzástól és a megöléstől. Vagyis a kapzsiság bilincseitől és nem a szeretet parancsából származik.”

Kálvin János is ezt az értelmezést erősíti a János evangéliumához írt kommentárjában, a Jn 12,43 magyarázatánál: „Ha pedig erősebb volt bennük a nagyravágyás, mint Isten félelme, ebből az következik, hogy megszabadultak a lelkiismereti aggályoktól. Fontolja meg az olvasó, mennyire megveti Isten azoknak a gyávaságát, akik eltitkolják hitüket az emberek előtt, mert attól rettegnek, hogy gyűlölni fogják őket. Mi lehet annál visszásabb, sőt állatibb, mint az emberek hitvány tapsát fontosabbnak tartani Isten ítéleténél? Az evangélista pedig kijelenti, hogy mindazokat ilyen esztelenség tartja hatalmában, akik el akarják kerülni az emberek haragját, amikor a tiszta hitet kellene megvallaniuk. Ugyanígy az apostol, amikor Mózes megtörhetetlen állhatatosságát dicséri, azt mondja, hogy erős maradt, mintha látta volna a láthatatlant. Ezekkel a szavakkal azt jelzi, hogy ha valaki Istenre szegezi tekintetét, szíve törhetetlen és az acélnál is keményebb lesz. Az a puhányság, amely hitszegő színlelésre késztet bennünket, abból származik, hogy a világ színe előtt minden érzékünk eltompul. Mert Isten tiszta szemlélete azonnal eloszlatná a gazdagság és tisztesség minden füstjét. Távol legyenek azok, akik könnyű és bocsánatos vétségnek tekintik Krisztus burkolt megtagadását, noha a Szentlélek éppen ellenkezőleg azt hirdeti, hogy ez visszataszítóbb szörnyűség, mintha az ég a földdel keveredne.”

A gyávaság – és az önzés, amelyből fakad – azonban jól leplezi magát; senki sem szereti bevallani önmagának, hogy gyáva. Álcája lehet az óvatosság („most nem alkalmas az idő”, „ez a kérdés egyelőre még nem aktuális”, „ehhez nekünk nincs közünk”, „vannak ennél fontosabb kérdések is”); a szeretet és a tapintat („nem akarok fájdalmat okozni a másiknak”); a békesség és az egység („ne keltsünk feszültséget”, „ne okozzunk szakadást”); az alázat („ki vagyok én, hogy szóljak?”, „nekem erre nincs elhívásom”); a teológiai árnyaltság („ez ennél sokkal összetettebb kérdés”); a türelem és az imádság („én csak imaháttérrel szolgálhatok”); a lojalitás („a sajátjainkat ne bántsuk”); valamint a szalonképesség és a párbeszédkészség („velem lehet beszélni”, „közismert, hogy nem vagyok szélsőséges”, „engem még a másként gondolkodók is tisztelnek”). Néha épp saját párbeszédkészségünk és szalonképességünk „bálványától” a legnehezebb megszabadulni.

Még egyszerűbben és életközelibben fogalmazva: a gyávaság az, amikor zavar minket egy tanítás és az általa okozott zűrzavar – de az is, hogy az illetékes vezetők nem merik számonkérni a hirdetőit –, mi viszont mindezt csak magánbeszélgetésekben merjük szóba hozni. Amikor pedig mások nyíltan kiállnak, mi taktikai okokból nem állunk melléjük.

Ellenben a gyávaság ellentéte, a bátorság transzparens, és bár ára van, hosszú távon mindig megtermi a maga pozitív gyümölcseit. Gondoljunk csak Athanasius szent hajthatatlanságára, amellyel szívósan küzdött az ariánus eretnekség ellen. Bátorsága azért volt kulcsfontosságú, mert személyes kockázatot vállalva sem engedte, hogy Arius császári támogatással elért rehabilitációja automatikusan egyházi elfogadást is jelentsen. Képzeljük el, milyen gyorsan és hatékonyan lehetne elfojtani a kortárs, immár a hazai egyházakat is ostromló, förtelmes eretnekségeket, ha a hazai keresztyén egyházak vezetői, funkcionáriusai és lelkipásztorai, valamint az evangéliumi szervezetek vezető testületei közösen, nyilvánosan ítélnék el őket.

Az egyház önvédelme

Miért kell tisztában lennünk a megtéretlenség és a gyávaság jelentőségével egyházi szolgálattevőkként és keresztyén emberekként? Azért, mert az egyház önvédelme megbénul, ha a tanítás eltorzítását kizárólag szakmai nézetkülönbségként, a felelősséget viselő vezetők és egyháztagok hallgatását pedig pusztán diplomáciai megfontolásként értékeljük. A teológiai tanároknak, teológusoknak és lelkészeknek is szükségük lehet megtérésre – akár gondolkodásuk egy-egy részterületét, vakfoltjait illetően is –, a vezetők pedig emberfélelemből a mulasztás bűnébe eshetnek. Sem a tudományos rang, sem a tekintély nem mentesít az engedelmesség alól.

Így aztán a megtérés és a gyávaság fogalmát újra bele kell „masszírozni” az egyházi közbeszédbe. Higgyük el, hogy a Szentírással és az annak alapján megfogalmazott hitvallásainkkal a kezünkben, az igét számunkra megelevenítő Szentlélekkel a szívünkben, Urunk és Megváltónk – Pásztorunk és Mesterünk – hangjára figyelve képesek leszünk megvizsgálni és megítélni mind a tanításokat, mind önmagunkat, elkerülve ezzel a felesleges vitákat és a sehová nem vezető „beszélgetéseket”.