A Kol 1,24 értelmezési lehetőségei – hogyan lehet „kiegészíteni” vagy „betölteni” mindazt, ami Krisztus szenvedéseiből még „hiányzik”?

„Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testemben betöltöm mindazt, ami Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az ő testéért, amely az egyház.” (Kol 1,24)

A Kol 1,24 talányos rész az Újszövetségben, hosszú ideje vita tárgya a keresztyének között. Hogyan értsük Pál kijelentéseit?

I. Nézzük meg először e szakasz hagyományos római katolikus értelmezését. Először is, legyünk méltányosak a római felekezet iránt, és ne hallgassuk el, hogy ezen igevers kapcsán a katolikus tanítás is hangsúlyozza, hogy Krisztus áldozata tökéletes és elégséges az emberiség megváltásához, azaz semmi sem hiányzik belőle, azt az ember nem tudja kipótolni vagy kiegészíteni. Ugyanakkor a római egyház tanítása szerint a keresztyének mint Krisztus testének, az egyháznak a tagjai misztikus módon részesülhetnek Krisztus szenvedésében. Bizonyos értelemben, amikor a hívő szenved – mivel Krisztus a fej és az egyház az ő „teste”, a kettő pedig szorosan összetartozik, sőt egy –, akkor Krisztus szenvedéseiben részesül.

Mindezzel szemben protestánsként nem lehet kifogásunk – látni fogjuk, hogy ez tartható magyarázat –, ugyanakkor hozzáteszik ehhez, hogy az ember a saját szenvedését – Krisztus szenvedésével egyesítve – „felajánlhatja” mások javára. Ilyen értelemben a hívők szenvedése, amennyiben azt Krisztusért, az egyházért vagy mások javáért vállalják, lelki gyümölcsöket eredményezhet, de – kiemelik – nem önmagában van értékük, hanem Krisztus szenvedésével egyesülve és Krisztus testének épülésére. Ilyen értelemben nem megváltó, üdvözítő vagy „elégtétel” gyanánt szolgáló szenvedés és nem is érdemszerző az üdvösség tekintetében.

Más értelemben viszont – és ez is hozzátartozik a katolikus tanításhoz – igenis „részvétel” a megváltás-üdvözítés-elégtétel lelki művében, jóllehet kikötik, hogy ez csak azért lehetséges, mert a hívő Krisztushoz tartozik. Ezek a megfontolások vezetnek ahhoz a gyakorlathoz, hogy a hívek felajánlhatják szenvedéseiket másokért – például a tisztítótűzben szenvedő lelkekért vagy az egyház különböző szükségleteinek betöltéséért: „Krisztus szenved velünk, felkínálva a lehetőségét annak, hogy megosszuk Vele szenvedéseinket. Az az emberi szenvedés, amely Krisztus szenvedésével egyesül, az üdvösség eszközévé válik.” (II. János Pál pápa üzenete a betegek 12. világnapjára; Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, 2004. február 11.)

A témába vág szintén II. János Pál pápa 1984-ben kiadott, Salvifici doloris (Az emberi szenvedés keresztény értelméről)címet viselő apostoli levele, amelyben a szenvedésről, különösen is a megváltó, avagy üdvözítő szenvedésről értekezik a keresztesemény fényében. Ez a dokumentum azért is lényeges most számunkra, mert a vizsgált igeversre, a Kol 1,24-re épít. A dokumentumban többek között ez olvasható (az igazán kérdéses részeket aláhúzással jelöljük):

„A húsvéti misztériumban Krisztus egységre lép az Egyház közösségében élő emberrel. Az Egyház misztériuma abban mutatkozik meg, hogy már a keresztségben, ahol Krisztushoz hasonlóvá válunk, s később Áldozatában – azaz, szentségi síkon, az Eucharisztia révén – az Egyház, lelki értelemben, fokozatosan épül Krisztus testévé. Ebben a testben Krisztus eggyé akar lenni minden emberrel, s kivált azokkal, akik szenvednek. A kolosszeieknek írt levél idézett szavai ennek a közösségnek semmihez sem fogható voltáról tanúskodnak. Tehát aki Krisztussal egyesülve szenved – miként vele egyesülve viseli el »gyötrelmeit« Szent Pál is –, nemcsak hogy Krisztusból meríti az erőt, amiről az előzőekben szóltunk, hanem »ki is egészíti szenvedésével« azt, »ami Krisztus szenvedéséből hiányzik«. Az evangéliumi keretben különös hangsúlyt kap a szenvedés teremtő jellegét hangoztató igazság. A világ megváltásának javát Krisztus szenvedése teremtette. Ez a jóság önmagában kimeríthetetlen és végtelen. Az ember nem képes hozzátenni semmit. Ugyanakkor viszont Krisztus testének, az Egyháznak misztériumában valamiképpen minden emberi szenvedés felé kitárta saját megváltó szenvedését. Amilyen mértékben részt vesz az ember Krisztus szenvedéseiben – a világ bármely pontján, a történelem bármely korszakában –, olyan mértékben egészíti ki a maga módján azt a szenvedést, amelynek árán Krisztus megváltotta a világot.

Azt jelentené ez, hogy a Krisztus által véghezvitt megváltás nem teljes? Korántsem. Csak annyit jelent, hogy a megváltás, amely az engesztelő szeretet erejében megvalósul, szüntelenül nyitva áll minden, az emberi szenvedésben kifejeződő szeretet előtt. Ebben a dimenzióban – a szeretet dimenziójában – a már teljes egészében végbement megváltás valamiképpen állandóan megvalósul. Krisztus tökéletes módon vitte végbe a megváltást, de nem zárta le. A megváltó szenvedésben, amely által a világ megváltása is megtörtént, Krisztus kezdettől fogva kitárta önmagát, s szüntelenül kitárja minden emberi szenvedés előtt. Igen, Krisztus megváltó szenvedésének lényegéhez az is hozzátartozik, hogy állandó kiegészülést követel.

Krisztus így, a minden emberi szenvedés iránti nyitottságával vitte végbe, saját szenvedése árán, a világ megváltásának művét. E megváltás tehát – ha Krisztus szenvedésével teljesen végbement is – tovább él és fejlődik az emberi történelemben. Krisztus testében, az Egyházban él és fejlődik, s ebben a dimenzióban – a Krisztussal való egyesülés erejében – minden emberi szenvedés kiegészíti Krisztus szenvedését. Úgy egészíti ki, ahogyan az Egyház Krisztus megváltói művét is kiegészíti. Az Egyház misztériuma – s az Egyház az a test, amely önmagában teljesíti ki Krisztus keresztre feszített és feltámadott testét – egyúttal azt a teret is kijelöli, amelyben az emberi szenvedések kiegészítik Krisztus szenvedését. Csak az Egyháznak – Krisztus időben és térben folyamatosan bontakozó testének – sugarában és dimenziójában gondolkodhatunk és beszélhetünk arról, »ami hiányzik« Krisztus szenvedéseiből. Az Apostol végtére is világosan kiemeli ezt, amikor annak kiegészítéséről beszél, ami »Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára«.

Épp az Egyház – a megváltás végtelen erőforrásaiból merítő s a megváltást az emberiség életében tudatosító Egyház – az a dimenzió, amelyben Krisztus megváltó szenvedését szüntelenül kiegészítheti az emberi szenvedés.”

Jól látható, hogy a Kol 1,24 római katolikus magyarázatának vannak értékelhető elemei – ilyen a Krisztus és az ő egyháza közötti misztikus egység hangsúlyozása –, de vannak megkérdőjelezhető momentumai is, mint például az úgynevezett „megváltó szenvedés” (redemptive suffering) kifejezés, amely szerint a hívők saját szenvedésüket Krisztus szenvedéséhez kapcsolhatják a megváltás folyamatában. A reformátori solus Christus tan eleve kizárja, hogy az ember szenvedése bármilyen módon  kiegészítése lehetne Krisztus váltságművének, és ebből fakadóan azt is, hogy a hívők szenvedéseik felajánlásával Krisztushoz hasonló közvetítői (mediátor)szerepet tölthetnének be.

Csakhogy a Salvifici doloris épp ezt állítja (még ha a megfogalmazás igencsak képlékeny is): hogy a híveknek, azaz Krisztus teste tagjainak a szenvedései kiegészíthetik (sőt ki kell egészíteniük), aktualizálhatják, folytathatják Krisztus engesztelést nyújtó szenvedését. Ezt azért tehetik meg, mivel Krisztus váltságműve bizonyos értelemben „nyitott”, és így a szenvedések felajánlhatók másokért az ideig tartó büntetések lerövidítése vagy elengedése céljából. És itt jön be a képbe az úgynevezett búcsú.

Kálvin János így summázza a Kol 1,24 kapcsán a római katolikus tanítást: „Az ám, csakhogy a pápisták […] új koholmányt eszeltek ki, hogy búcsúikat bizonyítsák. Azt a bűnbocsánatot nevezik búcsúnak (indulgentia – tkp. elengedés), amit a mártírok vére szerez meg számunkra. Miután ugyanis tagadják a kegyelmi bűnbocsánatot, és azt költik, hogy elégtételt szerző cselekedetekkel kell azt megszerezni, ha az elégtételi cselekedetek nem érik el a kellő mértéket, segítségül hívják a mártírok vérét, hogy az Krisztus vérével együtt elegendő legyen a kiengesztelésre Isten ítélőszéke előtt. És ezt a vegyüléket nevezik az egyház kincsesházának, amelynek kulcsait azokra bízzák, akikre jónak látják. És nem röstellik e kárhozatos istenkáromlás alátámasztására elcsavarni ezt a helyet, mintha Pál azt mondaná itt, hogy az ő szenvedései nyomnak a latban az ember bűneinek a kiengesztelésére. A ὑστερήματα szóra hivatkoznak, mintha Pál azt állítaná, hogy Krisztus szenvedése nem elegendő az ember megváltására.” (A Galata, az Efézusi, a Filippi, a Kolosséi és a Thesszalonikai levelek magyarázata, 2: 125. o.)

Muszáj tehát ennek az igeversnek a kapcsán először is tisztáznunk: a szöveg nem arról beszél, hogy Jézus elégtételül szolgáló szenvedései – mind a kereszten, mind azelőtt –, különösen is haláltusája és lelki agóniája ne volna teljes és befejezett. Erről szó sincs, Krisztus helyettes bűnhődése tökéletes, így azt sem Pál, sem mi, sem senki más nem tudja kiegészíteni, és persze nem is szabad erre törekedni.

De miért jelenthető ki ez ilyen egyértelműen? Azért, mert 1. Pál a leveleiben mindenhol azt állítja, hogy Krisztus szenvedése és halála – bűnhődése – egyszer és mindenkorra biztosította az örök megváltást, tökéletes volt, és teljes mértékben elegendő (vö. Kol 1,12–14.19–20; 2,13–14); 2. Jézus maga mondta, hogy „elvégeztetett” (Jn 19,30); 3. mindegyik újszövetségi szerző ugyanezt írja (lásd Zsid 1,3; 9,12–14.24–28; 10,11–14 stb.); 4. az itt szereplő „szenvedések” (πάθημα) kifejezést soha nem használják az újszövetségi szerzők Krisztusnak a Golgotán véghez vitt megváltói munkájára. Míg az üldöztetés és a bántalmazás, amelyet a földön tapasztalt, része volt a názáreti Jézus messiási elhívásának, és alkalmassá tette őt arra, hogy Megváltónkká legyen (lásd különösen Zsid 2,10.17–18), addig passiója és kereszthalála kielégítette az Atyának a bűnökkel szemben tanúsított haragját, és biztosította számunkra a bűnbocsánatot.

II. Vannak, akik szerint Pál azokra a szenvedésekre utal, amelyeket „Krisztusért” viselt, azért, hogy így dicsőítse Krisztust, illetve hogy előmozdítsa Isten országának az ügyét. Ez önmagában tartható, de nem magyarázza meg, hogy mit jelent pontosan az „ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből” kitétel, és arra sem ad magyarázatot, hogy hogyan tudja azt Pál kiegészíteni vagy betölteni.

III. Mások a tipológiai jelentésre hivatkoznak. Szerintük Pál úgy vélte: saját szenvedései hasonlatosak Krisztus szenvedéseihez, és mint ilyenek, Jézus szenvedései előképei azon szenvedéseknek, amelyekkel minden keresztyénnek szembe kell néznie. Ebben is van igazság, de ez sem magyarázza meg, hogy mi hiányzik Krisztus szenvedéseiből, és hogy miként tölti be Pál azokat.

IV. Létezik ennek az igeversnek egy úgynevezett eszkatológiai magyarázata is, mely szerint a „Krisztus szenvedései” kitétel nem Jézus földi szenvedéseire utal, hanem azokra a megpróbáltatásokra és nehézségekre, amelyek közvetlenül megelőzik majd a korszak végét. Ezen elképzelés szerint a keresztyéneknek a jelen korszak vége előtt előre meghatározott mennyiségű vagy mértékű szenvedést kell kiállniuk – egyesek ezt „messiási szenvedéseknek” nevezik. Eszerint Pál arra utal, hogy még nem sikerült teljesítenie a messiási szenvedések eme „kvótáját”, vagy másképp fogalmazva: még nem érte el, nem töltötte be ezt a mércét. Nos, ebből fakad a hiány vagy hiányosság, amelyet Pál a szenvedéseivel szeretne úgymond kipótolni. Az apostol szenvedései az összes hívő szenvedéseivel teszik ki e szenvedések összességét. Ezt a nézetet képviseli a neves evangéliumi református tanító, R. C. Sproul is. Kálvin maga is így magyarázza e szakaszt, mikor is így ír: „…tudjuk, hogy olyan szoros a fő és a tagok egysége, hogy Krisztus neve némelykor az egész testet magában foglalja, ahogy azt az 1Kor 12,12-ben láthatjuk, mert ott, miközben az egyházról beszél, arra a következtetésre jut, hogy a dolog úgy áll Krisztussal, mint az emberi testtel. Tehát ahogyan egyszer szenvedett magában Krisztus, úgy szenved most nap mint nap az ő tagjaiban, és ilyen módon telnek be azok a szenvedések, amelyeket a testére nézve tanácsvégzésével elrendelt az Atya.”

Az utóbbi két nézet – a tipologikus és az eszkatologikus – igeszerű, az előbbi kettő kevésbé.

V. Van egy olyan magyarázat is, amely talán a legmeggyőzőbb mind közül. Ezt egyebek mellett John Piper képviseli Szenvedélyem, Isten című kötetében, ahol is ezt írja: „Pál szenvedései nem úgy töltik be Krisztus gyötrelmeit, hogy bármit is hozzátennének az értékéhez, hanem úgy, hogy kiterjesztik azokra, akiknek szól a megváltás. Krisztus gyötrelmeinek nem azért van híja, mert nem teljes az értékük, mintha nem lennének képesek megfelelően elfedezni mindenkinek a bűneit, aki csak hisz. Az hiányzik, hogy Krisztus gyötrelmeinek végtelen értékét nem ismerik a világban, és nem bíznak benne. Ezek a gyötrelmek és az értelmük még mindig rejtve vannak a legtöbb ember előtt. Isten szándéka pedig az, hogy a rejtély lelepleződjön minden nemzet előtt. Krisztus gyötrelmeinek tehát ezért van még »híja«, mert nem látják, nem ismerik és nem szeretik még a népek. Az evangélium szolgáinak kell elvinniük. És az evangélium szolgái »töltik be«, amíg még hiányzik a Krisztus szenvedéseiből, azzal, hogy kiterjesztik másokra. […]

Krisztus elkészített egy szeretetből fakadó adományt a világ számára azzal, hogy szenvedett és meghalt a bűnösökért. Ez tökéletes, és nincs semmi híja – csak egy: hogy Krisztus maga személyesen mutassa be a világ népeinek. Isten válasza erre a hiányra az, hogy elhívja Krisztus népét (Pálhoz hasonló embereket), hogy végezzék el Krisztus gyötrelmeinek személyes bemutatását a világ felé. Ezzel »betöltjük, ami híja van a Krisztus gyötrelmeinek«. Elvégezzük azt, amit az eredeti szándék sugall, vagyis személyesen bemutatjuk az embereknek, akik nem tudnak ezek végtelen értékéről. […]

A legbámulatosabb dolog azonban – folytatja Piper – a Kolossé 1,24-ben az, ahogyan Pál betölti, ami híja van Krisztus szenvedésének. Azt mondja, hogy saját szenvedésével tölti be Krisztus szenvedését. »Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testemben betöltöm mindazt, ami Krisztus gyötrelmeiből még hátravan…« Ez tehát azt jelenti, hogy Pál úgy mutatja be Krisztus szenvedését, hogy ő maga is szenved azokért, akiket megnyerni próbál. Az ő szenvedéseiben meglátják Krisztus szenvedéseit. Íme a döbbenetes végkövetkeztetés: Isten szándéka, hogy Krisztus szenvedését Övéinek szenvedése által mutassa be a világnak. Isten valóban azt akarja, hogy Krisztus teste, az egyház átéljen valamennyit abból a szenvedésből, amit Ő megtapasztalt, hogy amikor a keresztet hirdetjük az élet útjaként, az emberek lássák bennünk a Kereszt jegyeit, és érezzék rólunk a Kereszt szeretetét. Elhívásunk, hogy Krisztus gyötrelmét azoknak a gyötrelmeknek a segítségével tegyük valóságossá az emberek számára, amelyeket mi elszenvedünk, amikor elvisszük nekik az üdvösség üzenetét. Mivel Krisztus már nincs a földön, azt akarja, hogy teste, az egyház saját szenvedésében nyilatkoztassa ki az Ő szenvedését.”

Kálvin is hasonlóan fogalmaz egy helyen: „Hozzáteszi ugyanis [Pál], hogy a reá bízott munka rendje szerint szenved. Márpedig tudjuk, hogy Pálra nem az egyház megváltásának, hanem építésének szolgálata bízatott, s ezt folyton határozottan le is szögezte. Ezt írja Timóteusnak is (2Tim 2,10), hogy minden elszenved a választottakért, hogy ők is elnyerjék az üdvösséget, amely Jézus Krisztusban van.” (Uo. 126. o.) Summázva e nézetet azt mondhatjuk, hogy Krisztus szenvedése az engesztelésért van, a mi szenvedésünk pedig a terjesztéséért.

VI. Végül lehetséges az is, hogy Pál bizonyos értelemben Jézus helyett szenved – olyan szenvedéseket kell kiállnia, amilyeneket Jézusnak kellene elviselnie, ha még a földön lenne. Pál meg van győződve arról, hogy ezzel a kitartás és a hit példáját nyújtja, amely bátorítólag hat a kolossébeliekre, és így hasznukra válik. Ezen alternatíva kulcsa a Krisztus és népe közötti lelki egység ténye. Hasonlóról olvasunk a damaszkuszi úton történt eseményeknél: „Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény ragyogott fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Ő pedig megkérdezte: Ki vagy, Uram? Az így válaszolt: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.” (ApCsel 9,3–5) Ezt a mennybe ment és az Atya jobbján ülő Úr kérdezi Páltól, éspedig azért, mert az egyház – amelyet Pál üldözött – az ő teste: amit az egyházzal tesznek, azt Krisztussal teszik, és fordítva. Pál és minden keresztyén hívő a lehető legszorosabb lelki egységben van az Úr Jézussal, és ilyen értelemben Pál és minden keresztyén hívő szenvedései a világnak az Úrral szembeni viszályának a folytatása. A világ szüntelenül gyűlölettel viseltetik az Úr Jézussal szemben, de mivel ő már testi formájában nincs jelen a földön, az ellene irányuló üldözés az ő követői ellen irányul. A vele való lelki egységünk, a vele való azonosulásunk és az iránta való elkötelezettségünk révén mi viseljük el azt az üldöztetést és szenvedést, amelyet egyébként ő tapasztalt volna. Amit a világ ilyen értelemben „hiányol” az ő szenvedéséből, azt mi „pótoljuk”: mi fogjuk fel azt a gyűlöletet, elutasítást, ellenségeskedést, amely valójában neki szól (lásd Jn 15,18–21; 2Kor 1,5; Gal 6,17), amit mi érdemelnénk örök életünkre, csak Krisztus elhordozta helyettünk. Ezt fejezi ki az, amit Márk evangéliumában mond az Úr: „…mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért…” (Mk 13,13)

Bármelyik magyarázat bizonyuljon is helyesnek az utóbbi három közül, vagy talán valamennyi kombinációja (a jelen sorok írója szerint ez a legvalószínűbb), a lényeg az: a keresztyének arra kaptak elhívást, hogy önként és örömmel viseljék a szenvedést Krisztusért, az ő országáért, testéért, az egyházért és az evangéliumért. Így teszik mások számára láthatóvá Krisztust és az ő bűnösök iránti szeretetét.