Beszélgetés az egészséges gyülekezeti tag ismérveiről

Reformáció ünnepéhez közeledve Czeglédi Péter Pál dunaújvárosi református lelkésszel beszélget Tóth Krisztián baptista teológus, lelkipásztor. Idei záró – decemberi – konferenciánk témája kapcsán is érdekes és aktuális beszélgetés következik. December 10-én, szombaton kerül megrendezésre Budapesten a „helyi gyülekezet jelentőségéről” szóló Teológusok Párbeszédben találkozó. Erre készülve is hasznos átgondolni a helyi közösségbe járók, vagyis a tagság kapcsán felmerülő kérdésköröket, dilemmákat. Őszinte eszmecsere következik interjúalanyommal – a továbbiakban: C.P.P.-vel –, akit a gazdagréti City to City képzésről, az ún. Inkubátorból ismerek. Palival (szereti, ha így nevezik) Thabiti M. Anyabwile frappáns, rövid, jelentős és hiánypótló művéről és a felmerülő problémahalmazról beszélgettünk.

 

T.K.: – Mikor és hogyan találkoztál először azzal a könyvvel, amely nyomán elkezdted a gyülekezetről szóló prédikáció-sorozatod? 

C.P.P.: – A gyülekezetünkben egymást váltogatják az egyes bibliai könyveket végigmagyarázó igehirdetés sorozatok és a tematikus igehirdetés sorozatok. A tematikus sorozatok valamilyen olyan aktuális témát, tanítást igyekeznek érinteni, amelyet fontosnak látunk a gyülekezet élete szempontjából.

A gyülekezeti tagság merült fel kérdésként számunkra a közelmúltban. Gyülekezetünk választói névjegyzékét évről-évre igyekszünk úgy összeállítani, hogy az tükrözze a valós gyülekezeti tagságunkat. Ez azonban több szempontból is nehéz feladat. Sajnálatos református gyakorlat, hogy a választói névjegyzékek sokszor a befizetések alapján kerülnek összeállításra. A fizetések jogcíme általában az úgynevezett egyházfenntartói járulék, de sokszor olyan befizetők is belekerülnek a listába, akik más címen fizettek be (temetési stóla, adományok). Ezt tetézi az a gyakorlat, hogy többéves nemfizetés esetén sem kerül valaki ki a listából. Ezért sok gyülekezetnek lényegesen nagyobb a választói névjegyzéke, mint a tényleges, aktív tagsága. Ezzel mi is így voltunk Dunaújvárosban, de néhány év alatt sikerült egy lényegesen reálisabb választói névjegyzéket összeállítani. Ennek a névjegyzéknek az alapja továbbra is az egyházfenntartói járulék megfizetése, de csupán azokat vesszük bele, akik az adott évben, vagy soron következő év első hónapjaiban befizetik hozzájárulásukat. Ezzel együtt sem gondolom azonban, hogy ez a gyakorlat biblikus lenne. A gyülekezeti tagságnak nem befizetésen kellene alapulnia – habár az adakozás megkerülhetetlen része a keresztyén életnek –, hanem a tiszta, biblikus hitvalláson és a gyakorló keresztyén életvitelen. Véleményem szerint a helyes és biblikus ez lenne, ám egy már hosszú ideje működő gyülekezeti struktúrát nem lehet egyik napról a másikra lebontani. Alaposan elő kell készíteni a váltást a népegyházias fizetésalapú választói névjegyzékről a hitvalló keresztyén életen alapuló választói névjegyzék felé.

Ennek az előkészületnek az egyik első lépése volt ez az igehirdetés sorozat. Szerettem volna a gyülekezeti tagság ismérveiről prédikálni a gyülekezetnek. Az volt a szándékom, hogy tükröt tartson elénk az Ige, hogy segítségével meg tudjuk ítélni, vajon valóban egészséges gyülekezeti tagok vagyunk-e? 

T.K.: – Milyen eszközöket ad maga a könyv ennek megvizsgálásában? 

C.P.P.: – A való életben sokszor sokat segítenek nekünk az úgynevezett check-listek, azok a pipálgatós listák, amelyek mentén egy folyamatot végig tudunk követni. Ha valaki azt állítja magáról, hogy egészséges gyülekezeti tag, akkor a könyv által felsorolt 10 jellemző fényében el is tudja dönteni, hogy állítása valós-e, vagy pedig valótlan.

De nemcsak a gyülekezeti tagnak fontos ez, hanem magának a gyülekezetnek is. Szükséges, hogy a tagságnak legyen követelményrendszere, ezt pedig valakiknek számon is kell kérnie. A gyülekezetnek is össze kell tehát állítania egy kritériumrendszert, ami alapján tagnak ismer el egy személyt. Másik fontos kérdés a tagok számonkérése. Hiszen a Magyarországi Református Egyház egyházi törvénye kimondja, hogy az egyháztagoknak nemcsak jogaik, hanem kötelességeik is vannak. A kötelességeket pedig teljesíteni kell, éppen ezért helyes, ha nemcsak „bekerülési” kritériumrendszert alkotunk, hanem egy olyan modellt is kidolgozunk, aminek a segítségével az egyházfegyelmet is gyakorolhatjuk.  

Nem gondolom, hogy Thabiti M. Anyabwile könyvét egy az egyben érdemes ilyen kritériumrendszerként elfogadni, de annyi bizonyos, hogy közérthető, tömör és logikus kereteket szab. A könyvecske inkább gyülekezeti tagoknak íródott és én ebben látom az erősségét is. Teológiai értelemben is megmarad az egyszerű, ámde minőségi ismeretterjesztés szintjén.

Gyülekezetvezetőként inkább kiindulópontként és nem sorvezetőként tekintettem e műre. A témákhoz igyekeztem kreatívan nyúlni és a könyv felvetéseit átültetni a saját környezetemre. Az igehirdetések hol jobban, hol kevésbé támaszkodtak a könyvre – inkább kevésbé. Leginkább a könyv szerkezetét és egyszerű, logikus stílusát követtem, mint a tartalmát. A tartalma is teljesen kielégítő, ám azon érezhető az erőteljes amerikai hatás. Ezért bizonyos fejezeteket és részeket teljesen átdolgoztam vagy éppen ki is hagytam, mivel egész egyszerűen nem ültethetőek át frappánsan a magyar reformátusság életébe.

A tárgyalt könyvvel egyébként az igehirdetés sorozatra való készülés során találkoztam. A Scribd nevű internetes könyvtárat használom általában a készülés során és ott találtam rá, a 9Marks sorozat többi remek kiadványával együtt. Tömörsége és összeszedettsége azonnal meggyőzött, hogy ezt érdemes sorvezetőként használnom.

T.K.: – A szerző, Thabiti M. Anyabwile 10 jellemzőt sorol fel az egészséges gyülekezeti tag kapcsán. Melyek ezek és hogyan csoportosítanád őket?

C.P.P.: – Számomra és a gyülekezet számára az volt az érdekes, hogy az első 5 tulajdonság rendkívül elméletinek hatott. Inkább az ortodoxiát érintik, mint a gyakorlatot, az ortopraxist. Úgy láttam, a könyv második fele sokkal értelmezhetőbb és élvezhetőbb volt a gyülekezet számára, hiszen gyakorlati, keresztyén életvezetési tanácsokat adott. Érdekes volt látni, hogy az emberek inkább definálják magukat a cselekedeteik mentén, semmint a gondolataik mentén. Ez egyrészt rendben is van – én is úgy gondolom, hogy a keresztyén élet a keresztyén ember hitvallásából fakad. 

A gyülekezetnek meg kellett értenie és el kellett fogadnia, hogy a könyv alapján születő igehirdetés sorozat első fele nem arról szól, hogy mit kell “csinálnia” egy egészséges gyülekezeti tagnak, hanem arról, hogy mit hisz, hogyan hallgatja az Igét, hogyan értelmezi azt, amit hall, mi járja át a szívét. Látszólag ezek passzív és nehezen is mérhető dolgok, de végső soron ezek a kősziklaalapok azok, amelyekre a cselekedetek házát fel lehet építeni. 

T.K.: – Tapasztaltál a közösségedben változást a sorozat alatt / után? Látod a könyv üzenetének, szellemiségének a hatását a gyakorlatban?

C.P.P.: – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sok változást tapasztaltam. A gyülekezet házicsoportjaiban élének eszmecserék folytak róla, de nem látom, hogy egyelőre mélyreható változást hozott volna. Ez egyébként egyáltalán nem keserít el, hiszen magvetésként gondolok erre az egészre. Időről időre elő fogjuk venni a tagság témáját, lehet, hogy más sorvezetővel, de az is lehet, hogy egy saját kiadványt készítünk a gyülekezetünknek. Bízom benne, hogy előbb-utóbb meghozza mindez a gyümölcsét.

 

KÉPEK: fent a könyv borítója, lent az „egészséges gyülekezetek építése” sorozatba illeszkedő, egészséges gyülekezeti tagról szóló kiadvány szerzője: Thabiti M. Anyabwile (MS, North Carolina State University)

 

T.K.: – Azt hiszem, érthető, miért tartod relevánsnak a gyülekezetedben ezt a témát, illetve vázoltál egy nagyegyházi / népegyházi problémakört, amely a tagság és a névleges tagok helyzete közötti feszültséget érinti – ha jól értem, úgy találtál rá erre a könyvre, hogy e problémára kerestél megoldást. 

C.P.P.: – Abszolút. Ez volt a fő motiváció. Most van egy olyan gyülekezeti taglista, ami tulajdonképpen nem hitvallásos alapon rendeződik. Ahhoz azonban, hogy hitvallásos alapon rendezzük a gyülekezeti tagság kérdését, tudnunk kell, hogy kit tekinthetünk hitvallásos alapon gyülekezeti tagnak. Sajnos az egyházi törvény nem túl „bőbeszédű” azzal kapcsolatban, hogy kit tekinthetünk az MRE tagjának. Az, hogy valakit megkereszteltek, illetve rendszeresen él az úrvacsorával, nyilvánvalóan egy ideális világban feltételezné azt, hogy az illető úgy járul az Úr asztalához, hogy Krisztus-követő életet él – vagy próbál élni. Persze tudjuk, hogy a gyakorlatban nem ezt jelenti, hanem ez egyfajta „kulturális” cselekménnyé vált, amiben rész veszek, mert „református vagyok”, de nem azért veszek részt, mert Krisztus-követő és egyébként református felekezetű ember vagyok. Ezt szeretnénk a távoli jövőben tisztába tenni. Ugye ez rengeteg egyéb kérdést is felvet. Az egyháztagság gondolata egyből maga után vonja azt a kérdést például, hogy mik egy tag ismérvei. Nyilván, hogy ha ezt tárgyaljuk, akkor azzal az előfeltevéssel kell élnünk, hogy ha dönteni fogunk arról, ki tag és ki nem tag, akkor ez átvezet bennünket az egyházfegyelem kérdésére.

T.K.: – Összefüggenek!

C.P.P.: – Minden mindennel összefügg. Az egyházfegyelem kérdését vizsgálva nyilván az úrvacsorai közösséghez is eljutunk. Itt látszik, hogy a teológiának ezek a területei mennyire szorosan egymásra épülnek. Egy témát elindítunk – mondjuk azt, hogy tegyük tisztába a gyülekezeti tagságot (pl. adminisztratív meg hitvallásos szempontból) –, és ez egy csomó más területre átnyúlik, számos más kérdést is érint. Egyrészről segít azokat is tisztázni, másrészről pedig rengeteg feszültséget szít vagy szíthat, mert azért nyilván a tagság mint olyan egy érzékeny terület. Ha valaminek papíron, illetve kvázi „elméletben” a tagja voltam évtizedeken keresztül, és most jön valaki – egy adott közösség –, hogy a gyülekezeti tagságnak a feltételeit újradefiniálja, és kiderül, hogy ebbe az újradefiniált közösségbe sem szerintük, de még magam szerint sem férek bele, akkor feszültséghez és problémákhoz vezethet, amit valahogy meg kell oldani. Fontos itt a megfelelő, bölcs kommunikáció.  

T.K.: – Nézzünk rá a tíz jellemzőre, de tényleg csak röviden. Kérlek, emelj ki ezek közül olyanokat, amelyek szerinted különösen aktuálisak vagy fontosak nálatok! De mielőtt ezt megtennénk, pontosítsuk az előzőeket egy kicsit: kiderült, hogy az a vágyad, vagy a terved, hogy frissüljön a taglista szervezeti szempontból. A kérdésem az, hogy azért neked, személyesen van-e (vagy szeretnél-e írni) egy szűkebb, hitvallásos alapú taglistád, hogy tudd, kikre tekinthetsz gyakorló hívőként? 

C.P.P.: – Írni nem írtam. Azt gondolom, hogy minden gyakorló lelkész a saját gyülekezetében tud egy olyan distinkciót tenni, hogy kit tekint érett kereszténynek, kit tekint az érettség útján haladó kereszténynek, illetve ki az, aki egyébként ott van, jelen van, de még el sem indult a „keresztény érés” útján. Találkoztam lelkészi szolgálatom alatt olyan gyülekezeti tagokkal, akik viszonylag rövid idő alatt jutottak el nagyon komoly érettségre, de olyanokkal is, akik egyhelyben toporognak negyven éve, és se az elméjükben, se az életgyakorlatukban nem jutottak el semmiféle krisztusi érettségre. Évtizedek igehirdetése „lepergett” róluk. Ezzel nem azt mondom, hogy őket ki kellene zárni a közösségből. De egy olyan embert, akinek sem az életén, sem a szavain nem látszik, hogy Krisztushoz tartozik, nem szabad ugyanúgy kezelni – akkor sem, ha jelen van a közösségben ötven éve – , mint azt, akiknél ezek a jellemzők érezhető, látható, tapasztalható módon jelen vannak. A tisztesség is megköveteli, hogy különbséget tegyünk azok között, akik a közösség szerves, élő tagjai, és azok között, akik csak „ott vannak”, de nem tagjai a közösségnek.

T.K.: – Hogyha megnézzük ezt a tíz jellemzőt, …az első ötöt kicsit elméletibbnek tartod, tehát az ortodox hitet érinti, a másik öt viszont – ahogy mondtad – inkább az ortopraxishoz, a gyakorlathoz húz. Kezdve az elsővel, a magyarázó igehirdetés hallgatásával, mennyire fontos célkitűzés számodra és a lelkésztársadnak a magyarázó igehirdetés az alkalmaitokon?

C.P.P.: – Nekünk fontos. Azt gondolom, hogy itt ez az ún. „expositional listener” kitétel egy kitalált kifejezés. Szerintem a magyarázó igehirdetés egy ponton automatikusan magával fogja hozni azt, hogy a gyülekezeti tagok igehallgatása is nyitottabb lesz erre. Minden kezdet nehéz és ezért én úgy érzékelem, hogy a klasszikus magyarázó igehirdetés, tehát amiről a szerző, Tabithi beszél, nem minden esetben gyakorlat a református szószékeken. Ehelyett sokszor a Szentírás általános igazságai felett elmélkedő, evangéliumi moralizálást látunk. Ez egyébként egy könnyen emészthető dolog, mindig ugyanazok a „panelek” ismétlődnek, olyan nagyon új dolgok nem kerülnek elő, meg nem merülünk el a részleteiben egy-egy könyvnek, az írott igének. Pontosan ez lenne az „expositional preaching”-nek a célja, hogy egy bibliai könyvet végigvegyünk! A könyv előszavát egyébként John MacArthur írta, aki ennek a módszernek a mestere. Ő 5-6 versenként részletesen magyaráz egy-egy szakaszt. Azt gondolom, hogy egyébként ez a típusú igemagyarázat a református, meg egyáltalán a protestáns örökségünk része. Ehhez a „kincshez” kellene eljutni, es erre lehetőségünk is van – hogy a Szentírást mélyen, a kontextust figyelembe véve magyarázzuk és alkalmazzuk. Én jelenleg inkább applikáció súlypontú igehirdetésekkel találkozom. Persze fontos az applikáció, az alkalmazás, de azt meg kell előznie az igemagyarázatnak. 

T.K.: – Szerintem a kisegyházak, evangéliumi- vagy egyéb közösségek sincsenek jobb helyzetben a magyarázó igehirdetés terén. Gazdag öröksége van ennek egyébként a protestáns vonalon: Kálvinról tudjuk, hogy versről versre prédikált és amikor le kellett tennie a szolgálatát bizonyos időre, akkor ugyanott „vette föl a fonalat”, ahol korábban abbahagyta. Örömmel látom Pali, hogy indítasz sorozatokat. Az erre vonatkozó szándék mikor született meg benned?

C.P.P.: – A kezdetek kezdetén én a napi igét magyaráztam, tehát a református bibliaolvasó kalauz szerint haladtam, azaz vagy az Új- vagy az Ószövetséget olvastam. Próbálják úgy kialakítani a Kalauzt, hogy legyen összefüggés Ó- és Újszövetség között, de ne mindig jön össze. Ezzel a módszerrel az volt a gond, hogy amikor vasárnapról vasárnapra találkoztunk, csak az aznapi részről szólt az igehirdetés, hiszen az egész heti szakasz szétfeszítette volna a prédikáció kereteit, miközben a gyülekezettel hétközben elolvastuk a hétközi szakaszokat. Olyan volt egy kicsit az egész, mintha néznél egy filmet, amiről egyébként tudod, hogy miről szól., de csak ötperces snitteket néznél meg belőle, és mindig csak visszautalnál: „ha, egyébként tudjátok, hogy abban a húsz percben, amit nem látott senki, erről és erről volt szó, de most itt tartunk.” Ez darabossá tette az egészet. Ezt akkor lehetne kiküszöbölni, ha mondjuk olyan helyzetben lennénk, hogy minden nap lenne igehirdetés. Ilyen volt a református hagyományban, hogy reggeli, vagy esti áhítat is volt egy gyülekezetben. Ez így nyilván más, mert logikus, hiszen folyamatosan mennek az igehirdetések, de ha csak vasárnaponként van istentisztelet, akkor nem. Így hát egy ponton jobbnak láttam, hogy vegyünk egy biblia könyvet, osszuk fel valamilyen módon és hangozzon el minden verse a könyvnek az istentiszteleten!

T.K.: – Minden egyes verset magyarázol vagy nagyobb egységekben gondolkodsz?

C.P.P.: – Olyan szempontból nem a klasszikus magyarázó igehirdetést követem – mint például a MacArthur –, hogy versről versre magyarázok, hanem azt csinálom, hogy ha van mondjuk egy tíz versből álló szakasz, akkor ennek a tíz versnek az összefüggését veszem alapul. Lehet, hogy lesz olyan vers, amit csak felolvasunk, de nem beszélünk róla. Logikai egységeket veszünk, ez így praktikusabb. Ezt jobban be lehet építeni az emberek életébe. Amit nem gyakoroltam soha, az a szabad textusválasztás. Annak nem vagyok különösebben híve, ugyanis nekem van egy alap habitusom – ha rajtam múlna, mindig ugyanarról a 25 témáról prédikálnék legszívesebben.

T.K.: – Hagyod, hogy az Ige tematizáljon téged és ne fordítva!

C.P.P.: – Igen, szerintem ez gyümölcsözőbb, meg egyébként nagyobb kihívás is! Ha az ember lelkész és szereti a hivatását, akkor vágyik a kihívásokra. Egy nehéz igét – egy olyan igét, amiről sose akarnék magamtól beszélni – nagyobb izgalomfaktor számomra magyarázni. 

T.K.: – Illetve nagyobb az esély rá, hogy évek elteltével a teljes írást (2 Tim 3,16!) hirdeted a gyülekezetnek. Van nálunk is egységes baptista áhítat. Szerte az országban sok gyülekezet követi, a lelkészek ugyanarról tudnak prédikálni. Van ennek nyilván előnye is, ahogy nálatok is a Kalauznak. A hívők így az egész országban úgymond egy szellemi közösségben lehetnek. Abból a szempontból is hasznos ez, hogy ha egy baptista egy másik, az ország másik végén található gyülekezetbe járó baptista hívővel találkozik, egyből van köztük közös pont: „nálatok is ez volt a textus!”. Ennek ellenére én is úgy gondolom, hogy hatalmas ereje van a sorozatoknak. 

A következő 4 pont közül (mielőtt az általad gyakorlatiként aposztrofált záró 5-re rátérnénk) van olyan, amit kiemelnél, vagy amiről szívesen beszélnél röviden: 1. bibliai teológia; 2. evangélium; 3. megtérés; 4. evangelizálás?

C.P.P.: – Én a teológiát mondanám. Nagyon érdekes, azt érzékelem, hogy számtalan református közösségben tulajdonképpen a teológiára úgy tekintenek, mint ami a lelkész dolga – a teológia egy „varázslatos dolog”, amivel az a személy foglalkozik, aki azt öt évig tanulta. Ő a teológus, mi csak a szimpla hívek. Majd ő elmondja, amit kell, mi meg meghallgatjuk és elhisszük neki. A probléma ezzel az, hogy a teológia az nem a mesterképzésben részt vett emberek kiváltsága! Teológiai alap nélkül valójában senki sem tudja applikálni az igét, felismerni az evangéliumot, de még saját megtérését sem tudja azonosítani. E nélkül nem tud hatékony igehirdetővé válni, mivel a teológia az nem más, mint az Istenről való beszéd.

Anyabwile a bibliai teológiáról beszél, tehát itt igazából a biblia összefüggésének nagyobb teológiai rendszerére utal. A Biblia egészének vannak nagyobb csomópontjai, nagyobb tényei vagy nagyobb motívumai. Ilyen az evangélium is. Ezeket fel kell ismerni, ugyanis ha valaki erre képtelen, akkor rendszertelen lesz a tudása, ami nem továbbadható. Plusz a rendszertelenségből mi magunk se tudunk növekedni. Rádöbbenteni a gyülekezeti tagokat arra, hogy a teológiát nekik is művelniük kell, kulcsfontosságú dolog – a maguk szintjén persze, de például ez a könyv is egy teológiai munka!

T.K.: – Ha már itt tartunk, kiknek ajánlanád ezt a művet? Mennyire „nehéz” olvasmány?

C.P.P.: – Ez egy közérthető teológia mű – azon a szinten, mint ahogy ez a könyv meg van írva, azt gondolom, minden ember képes teológiai gondolkodásra. Nem azt mondom, hogy azonnal, de idővel igen, másrészt ezen a szinten szükséges is. Ha ezt valaki úgy olvassa el, hogy egy szót sem értett belőle, akkor mást sem fog nagyon érteni, egyszerűen nem lesznek meg hozzá az eszközei. Nagyon fontos szerintem hangsúlyozni a gyülekezet számára, hogy a teológia közös ügyünk! A Szentlélek megvilágosít bennünket, de ez nem jelenti azt, hogy onnantól kezdve abba kell hagynunk a gondolkodást. Épp ez a gondolkodás kezdete: végre tisztán tudunk gondolkodni. Biztos, hogy a Szentlélek általi megvilágosítás nem arra hatalmaz fel, hogy kijelentsük: „hála Istennek, ezt akkor letehetjük…”.

T.K.: – Ezzel messzemenőkig egyértek. R. C. Sproul mondja, hogy „mindenki teológus” (magyar nyelven meg is jelent ezzel a címmel műve). Említetted, hogy református közegben gyakran azt gondolják, hogy a teológia valamiféle tisztán elméleti dolog, meg hogy az csak a lelkész dolga. Más evangéliumi közegekre meg – teszem hozzá – sajnos az a jellemző, hogy „szitokszóvá” válik a „teológia” vagy a „teológus”, mivel azt pusztán egyfajta elméleti fejtágítással azonosítják, holott látjuk mindannyian, hogy az egészséges keresztény életgyakorlat nem létezhet egészséges teológiai alap nélkül.

C.P.P.: – Az nem teológia, ha egy gép felolvas random igeverseket a Bibliából. De ami ezen túlmegy – amikor már egy ember olvas fel egy verset a Szentírásból – az már teológia! Valamiért ugyanis ezt vagy azt a verset választotta. Ez már igenis teológia. Akár szitokszó egyesek számára, akár nem, mindenki teologizál a maga módján. Legyünk erre szabadok, ettől ne féljünk. Ha már nem tudjuk elkerülni – szerintem nem tudjuk –, akkor hát csináljuk igényesen. Ezt jómagam külön ki is hangsúlyoztam, ez egy fontos eleme volt a sorozatomnak is.

T.K.: – Érintetted a 3., 4., 5. pontokat is, tehát az evangéliumi megértést, a valódi megtérést és a missziós lelkületet (evangelizálást) is. Akár rá is térhetünk a beszélgetés második felében a maradék ötre: a 6. pont, az ortopraxis nyitányaként bevezetett „elkötelezett gyülekezeti tag” (comitted member) kapcsán Thabiti M. Anyabwile négy fő okot nevesít, amelyek miatt az emberek nem köteleződnek el: függetlenség iránti vágy (individualizmus kora), döntésképtelenség, érdektelenség és egyfajta „minden mindegy” hozzáállás. Hogyan lehet szerinted segíteni azoknak, akik hozzátok járnak, hogy „átkattanjon” bennük valami, hogy motiváltnak érezzék magukat valóban a közösséghez tartozni?

C.P.P.: – Azt gondolom, kulcsfontosságú, hogy meg legyen a maga feladata mindenkinek! Igazából az a probléma – nem csak nálunk, tulajdonképpen sok más gyülekezetben is –, hogy emberek bejönnek, passzívan részt vesznek egy cselekményben, meghallgatják az igehirdetést, esetleg még részt vesznek valamilyen másik alkalmon, ahol szintén csak hallgatóként vannak jelen (esetleg hozzászólnak a hallottakhoz), de nincsenek megbízva feladatokkal. Szerintem egy családnak is akkor válik valaki szerves részévé, hogyha van feladata. Nem ignorálni, nem közömbösnek lenni – ez az, amire szükség volna. A gyülekezeti tagságnak adott esetben akár feltétele lehetne az is, hogy van-e valamilyen feladatom a gyülekezetben. Ha az a válaszom, hogy „nincs”, akkor annak a közösségnek én nem is vagyok élő tagja, mert Krisztus minden hívőt valamilyen feladatra hívott el. Ha valaki 93 éves és már nem tud felkelni az ágyból, az is imádkozhat a közösségért. De ha fel tudja venni a telefont, akkor hívjon fel valakit. Aki meg 50, 40 vagy 30 éves, annak tudjunk – lelkészek, vezetők – feladatot adni. Ez az elköteleződésben sokat segít.

T.K.: – Nagyon érdekes ennél a fejezetnél, hogy két referencia is található Bonhoefferre és Joshua Harrisre. Nyilván ez a könyv azelőtt íródott, mielőtt Harris sajnálatos módon „kigravitált” az evangéliumi világból, hiszen a hitében hajótörést szenvedett, elvált. Tehát míg Bonhoeffer mai napig egy abszolút hiteles, pozitív példa számunkra, addig Harris – így utólag – már kevésbbé, persze ettől még az általa mondottak lehetnek igazak. Mit gondolsz róluk? 

C.P.P.: – Én Harrist egyáltalán nem ismerem, Bonhoeffert valamivel jobban. Nekem például egyik meghatározó olvasmányélményem a „Követés” című műve, és egyáltalán, Bonhoeffernek az életmódja – a hitvalló egyházban betöltött szerepe – példa számomra. Furcsa, de már-már „monasztikus” jellegű közösséget hozott létre, ahol az emberek kiscsoportokban éltek, tudtak egymásról.

T.K.: – A további négy jellemző kapcsán is megállapítható, hogy Anyabwile a Mark Dever vezető lelkész által írt könyv előtt is tiszteleg. Le is írja, hogy (ott 9 jellemző szerepel) őt magát Dever 9 pontja inspirálta, ehhez pluszban hozzávette az imádság témáját is. Tehát az „imaharcos”, mint jellemző összefügg az összes többivel. Erre is ki szeretnék térni, de még előtte nézzünk meg további három jellemzőt – az elszámoltathatóságra vágyó hívőt, a hitben növekedő tanítványt és az alázatos követő.

C.P.P.: – Az egyik legizgalmasabb az elszámoltathatóság kérdése. Különösen itt van egy nagyfokú ambivalencia, mert kb. a 20. század közepéig az egyházban – bár egyre csökkenő erővel – jelen volt az egyházfegyelem. A 19. században például nem szolgáltatták ki az úrvacsorát azoknak, akik házasságon kívül éltek, elváltak stb. Egyházkövetés, közösségi bűnvallás volt, ennek persze voltak vadhajtásai. Nem azt mondom, hogy ez volt az ideális időszak, amikor minden gyülekezeti tag „rettegésben töltötte” a mindennapjait, de azóta átestünk a ló túloldalára. Ma tulajdonképpen a másik véglet a jellemző, nevezetesen, hogy a gyülekezet egyfajta terápia központ, ahová mindenki eljön és arról szól minden, hogy kibontakoztathassuk, meg minél jobban érezhessük magunkat. Az egyházfegyelem kijelöl egy irányt, egy látást, adott esetben meghatároz egy viselkedési mintázatot és ezt számon is kéri a tagjain. Nyilván az emberek nem szeretik, ha számonkérik őket, de ez megint csak egy összetett kérdés.

T.K.: – Miért? Hogy van ez a tagság kontextusában?

C.P.P.: – Ha valakit számon akarunk kérni, azt nyilvánvalóan valami alapján kell tegyük. Namost ha a ilyen nem létezik, akkor mi alapján kérhetnénk számon a másikat? Értelmetlen volna. Mi erről beszélgettünk a gyülekezetünkben, és annyit sikerült elérni, hogy megértették, hogy ezzel a csúnya szóval, az egyházfegyelemmel jelölt dolognak egyébként van haszna! Nem biztos, hogy ez csak és kizárólag riasztólag hat az emberekre, épp ellenkezőleg: sokszor épp vonzó számukra egy olyan világban, ahol nincsenek többé szabályok. Az emberek igenis vágynak arra, hogy valaki megmondja nekik, hogy hogyan kellene az életüket élni. Milyen szerencse, hogy ezt nem én, nem a gondnok vagy a presbiter találja ki, hanem ott van a Szentírás! Egy csomó helyen egyértelműen le van írva benne, hogy mit kellene tennünk…

T.K.: – Érdekes, hogy ezt mondod, hogy még pozitív, sőt vágyott fogalom (és gyakorlat) is lehet a gyülekezetfegyelem és adhat egyfajta biztonságérzetet, vagy keretrendszert a tagoknak, hogy tudják miheztartás végett „mennyi az annyi”, illetve „hanyas a kabát”… Szerinted ez elsősorban a lelkészek vagy a vezetők felelőssége, vagy úgymond része lehet a tagsághoz tartozó felelősségnek is? 

C.P.P.: – Mindenképpen része lehet, mert én azt tartom, hogy az egyház, mint Krisztus teste gyakorol fegyelmet, tehát nem csak a kéz fegyelmezi az összes többi testrészt, hanem szimbiózis van: a szervek együtt fegyelmezik egymást. Azt gondolom, az lenne a helyes, ha a szószékről kapnának egy útmutatást erre vonatkozóan a gyülekezeti tagok. A biblikus tanítást kellene hallaniuk és az arra való felhatalmazást, hogy egymást fegyelmezhetik testvérként, tehát hogy inthetjük, biztathatjuk, taníthatjuk a másikat (ahogy mások is minket). Ha egy gyülekezeti tag megkapja a tanításhoz szükséges ismereteket és ezt a típusú felhatalmazást, onnantól kezdve ez az ő feladata is. Nyilván nem szabad elmenni ilyen „NDK-s” vonalra, valamiféle Stasi-szerű rendszert építve ki a gyülekezetben, ahol egymás után koslatunk, mégis fontos, hogy megvalósuljon a gyülekezeti tagok között egymás testvéri szeretetben történő figyelése, számontartása. Ha az életünket evangéliumi elvek szerint éljük, örüljünk neki, de ha úgy látom, hogy kezd kicsúszni a másik alól a talaj, akkor odalépek hozzá és segítek neki. 

T.K.: – Nyilván összefüggnek ezek. Hogy ha megvan a gyülekezeti tag részéről az elkötelezettség, akkor egy ilyen személy keresni fogja a tanítványi kapcsolatokban megnyilvánuló, egymással való törődést, aminek része az elszámoltathatóság is, és ami olykor az intésben, feddésben jut kifejezésre. Eleve az életszentségben növekedést felmutató tanítvány eszménye is ebből fakad, tehát itt egy elengedhetetlen dologról van szó. Az „alázatos követés” kapcsán eszünkbe juthat, amikor Pál azt írja: „Legyetek a követőim, amint én is követője vagyok Krisztusnak” (1Kor 11,1). Magától értetődő, hogy a gyülekezeti tag bizonyos dolgokban szeretné követni a lelkészét, a presbitereket. Itt – az alázatos követénél – három elemet emel ki Anyabvile : a tiszteletet, a szeretetet és a taníthatóságot. 

C.P.P.: Nekem ezekkel kapcsolatban pozitív élményeim vannak, nem csak a mostani helyemen (Dunaújváros – 3. éve), hanem az előző gyülekezetemben is (Hajdúbagos – 6 év). Voltam még 2 évet Washington DC-ben helyettes lelkészi szolgálaton is. Akkor még nem tudtam a 9Marks sorozat létezéséről, illetve a Capitol Hill Baptista Gyülekezet szolgálatáról – ha tudtam volna biztos, hogy meglátogatom őket.

T.K.: – Egyébként egyetemista koromban én is töltöttem egy nyarat Washington DC-ben és környékén, de sajnos csak később hallottam Mark Deverék gyülekezetéről, így még várat magára a látogatás! Térjünk rá az utolsó jellemzőre, nevezetesen, hogy az egészséges gyülekezeti tag „imaharcos”.

C.P.P.: – Ami érdekes itt, a „prayer warrior” rész esetében, hogy ha megkérdeznénk egy átlag gyülekezeti tagot vagy kár csak az utca emberét is, hogy mi a legfontosabb ismérve egy keresztény gyülekezeti tagnak, valószínűleg ezt tennék előre, hiszen egy vallásos ember biztos imádkozik. Ugyanakkor a szerző szerintem nem fontossági, hanem logikai sorrendben állította fel a könny 10 db. fejezetét. Tabhiti abból indul ki és azért nem ezt teszi első helyre, mert a hívő ember imádkozik, csak ha az imája mögött csak vallásosság van, akkor kvázi egy nem létező vagy egy önmaga által kitalált istenhez imádkozik. Az az ember, aki az életében nem fogta kezébe a Bibliát, nem jár közösségbe, vagy ha mégis ott van, akkor is kemény szívvel van jelen, és ő imádkozik, akkor nem nagyon tudjuk, hogy milyen Istenhez imádkozik, mert nem ismerte meg azt az Istent, aki kijelenti magát az Írásban. Szerintem ezért teszi Anyabvile a végére az imát, amit természet szerűleg sokan inkább az elejére tennének, a korábban kifejtett okok miatt.

T.K.: – Egy zárókonklúzió: összefoglalva, miért ajánlanád más lelkészeknek, akár történelmi, népegyházi, akár kisebb evangéliumi közösségek vezetőinek ezt a művet, Milyen áldásait, pozitív hatásait remélhetik, akik megismerik ennek a könyvnek üzenetét?  (+ ehhez kapcsolódóan elérhetőek természetesen a Te tanításaid is)

C.P.P.: – Igazából annyi, hogy ezt a könyvet két-három óra alatt el lehet olvasni és ennek ellenére igényes és mély. Ez az a méret, tartalom és mélység, amit egy házicsoportnak oda lehet adni – persze kicsit átdolgozva, magyarítva. Jó példákat, illusztrációkat tartalmaz. Szószéki szolgálatban is hasznos. Magam nem egy az egyben követtem a fejezeteket, tehát nem a könyv tartalmának gépies felmondása történt. Inkább úgy voltam vele, hogy egyetértettem a szerző témafelvetésével, majd megnéztem, hogy az én teológiai látásomban vagy gyülekezetemben milyen nüanszok vannak, illetve melyek azok a direkt amerikai kontextusban értelmezhető dolgok, amelyeket egy hazai gyülekezeti tag, aki soha nem járt az USA-ban, nem ért. Egyes kifejezéseket (pl. „prayer warrior”) érdemes kontextualizálni, hogy jobban értsük, mire is utal a szerző. Mindezt még kiegészíthetem a jövőbeni reménységemmel is: közös célunk, hogy a jövőben egyre több olyan gyülekezeti tag legyen, aki maga is meg tud fogalmazni tíz ismertetőjegyet, amely alapján meg tudja határozni, hogy egy adott gyülekezeti tag „egészséges-e”, vagy sem. 

T.K.: – Biztos vannak és lesznek átfedések, hiszen a Bibliában megtaláljuk az alapmotívumokat.

C.P.P.: – Persze! Ezt maga a szerző is gyülekezeti tagoknak szánja. Ez egy olyan kézikönyv, amit a saját gyülekezeti tagjainak a kezébe ad vagy adna – én ezt így értelmezem. Ajánlom szeretettel!

T.K.: – Ámen. Csatlakozom. Bízom benne egy nap magyarul is olvashatjuk a könyvet. Nagyon köszönöm a beszélgetést, Pali! Az olvasóknak pedig kívánjuk, hogy megtalálják a helyüket egy helyi gyülekezetben és jöjjenek el a december 10-i újpesti konferenciánkra! Várunk szeretettel mindenkit.