Evangéliumi megfontolások a keresztyén engedelmességgel kapcsolatban – A free grace teológia elutasítása

„Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban, mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.”

(Tit 2,11–14)

I. Egy elrettentő példa

Bukások és kudarcok végigkísér(het)ik kisebb-nagyobb mértékben a keresztyének életét. Vannak közöttük kevésbé látványosak, a külvilág számára nem annyira, inkább csak saját magunk által detektálható gondolati vagy szűkebb környezetünk által érzékelt habituális vétkek. De vannak „cégéres”, sokakat megbotránkoztató bűnök is. Ezekben az esetekben nem is az a meghökkentő, hogy egy keresztyén ember is követhet el bűnt, hiszen minden keresztyén küzd a test, a világ és a Sátán ellen egészen a haláláig, hanem a körülmények sajátos együttállása: ha egy prominens, megbecsült, sokak által tisztelt, évtizedek óta hitben járó, ráadásul sikeres (értsd: sokak számára áldásos) szolgálatot felmutató vezető követ el volumenét tekintve súlyos bűnt (sikkaszt/lop, házasságot tör, illetve házasként betör mások házasságába, másokat – különösen kisgyermekeket vagy fiatalkorúakat – lelkileg vagy testileg abuzál). Az ilyen ugyancsak visszatetsző, egyszerűen azért, mert a keresztyén közvélemény mást várna az adott embertől. Úgy vélekednek róluk, hogy ők a megszentelődés, a Krisztus iránti engedelmesség magasabb fokát képviselik, azonban csalódniuk kell.

Legalábbis ez lenne az elvárt. Csakhogy ma már ott tartunk, hogy ilyeneken már sokan meg sem ütköznek – már keresztyének sem. Sőt azt látjuk, hogy a Krisztus iránti engedelmesség mint olyan rossz csengésű, már-már negatív tartalmú fogalom, mert az önmagunkhoz való szigorú, aszketikus hozzáállásra, önsanyargatásra, fanatizmusra, sőt érdemek által való üdvösségszerzésre utal. Ma már egyenesen az Isten szavát sorozatosan áthágó, permanens engedetlenségben élő keresztyén „dicsőül meg”, hiszen ő, úgymond, „jobban érti, mit jelent a kegyelem, mert jobban rá van utalva”, míg az őt engedetlensége és a hittestvérei vagy felebarátai körében végzett pusztítása miatt megfeddő keresztyének gyűlölködő farizeussá avanzsálódnak a keresztyén közvélemény szemében. Emögött az a széles körben elterjedt felfogás húzódik meg, hogy míg a Krisztus iránti engedelmesség nem keresztyéni, addig a különféle engedetlenségek kapcsán tanúsított elnéző hozzáállás kifejezetten az.

Hogy egy konkrét példát is említsünk a közelmúltból: nemrégiben egy keresztyén dicsőítőről kiderült, hogy házasemberként férjezett asszonyokkal alakított ki (valamilyen fokú) intim viszonyt, amelyet részben maga is elismert, mire az egyik kisegyházi vezető az alábbi kirohanással summázta a történteket (a konkrét nevet X. Y.-nal jelöljük benne, mert most nem a személye és nem is a konkrét ügy, hanem az arra adott reakció a lényeges mozzanat számunkra):

„…gumicsontoknak hívom. Itt van az X. Y.-ügy, beszéljünk róla. Az X. Y.-üggyel van tele az egyház. Tele van vele, hogy »az X. Y., oh, mi történt az X. Y.-nal!«. Semmi nem történt az X. Y.-nal. Semmi nem történt más, mint ami minden emberrel történt. Semmi nem történt olyan, ami veled is nem történt meg. Lehet, hogy más formában. Beszéltem vele. Semmi nem igaz a vádakból, amik felé hangoztak el. Az egész egy felfújt, gonosz rágalomhadjárat, aminek csak egy alapja van: lejárattatni valakit. Tönkretenni a szolgálatát, tönkretenni a karizmáját, húzódjon vissza, tapossunk bele. Tudjátok, mi ez? Keresztény abúzus. Szellemi abúzus. Baj van? Csináltál rosszat? Na majd mi befejezzük az életed! Ez az egyház küldetése? Ez az egyház szolgálata? Ezért küldött el bennünket Isten? Fel lett olvasva: nem azért küldte Isten a Fiát a világba, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy üdvösséget szerezzen a világnak általa. És az üdvösség Krisztusban van. És a nyilvánvalóan házasságtörésen ért asszonynak is azt mondja: nem kárhoztatlak. Miért vettük át ezt az ördögi szerepet? Miért él az egyház abban az »örömben« – ezerszer idézőjelbe téve –, hogy tapossuk egymást, és ártunk egymásnak? És innen szeretném az X. Y.-nak is, és mindenki másnak is üzenni, aki meg van taposva, és akin átgázoltak, hogy szeret az Isten. Minden rendben van! Minden rendben van! És azért mondom ezt, mert ha, ugye, azt mondja az ige: »Uram, hogyha a bűnöket számontartod, akkor ki áll meg?«, akkor kicsoda állhat ki? Akkor én nem állhatnék itt kinn előttetek. De nem azért, mert szeretem a bűnt, nem azért, mert bűnöket követek el, és akkor képmutatóak vagyunk. Mindegyikőnket előfogja valami. Mindegyikünknek van olyan, amitől elmehetne az életkedve. Amitől bűntudata lehet, amitől azt gondolja, hogy már az Isten is elveti. Nem, nem, nem, Isten nem így működik. És az én panaszom az én szeretett egyházammal [szemben] pontosan ez: jól tudom, hogy azok az emberek is, akik most harsányan hirdetik ezeket a dolgokat, azok az emberek is Isten népe, azok az emberek testvéreink. Sőt van köztük olyan, amelyik a barátom. És mégis az egész egy tévelygés. És a Szent Szellem nem ezért jött el. Nem azért jött el, hogy leleplezze az X. Y.-nak a meg nem történt dolgait. A Szent Szellem azért jött el, hogy teljes diadalra vezessen bennünket. […] Ha minden igaz lenne – de nem igaz, tárgyszerűen nem igaz –, akkor is a szerepünk és a helyünk az, hogy odaálljunk, és fölemeljük és segítsük.”

Amellett, hogy ez a szöveg önmagában rejlő ellentmondást tartalmaz (hiszen hogyan lehet elkövetni azt, ami bár „minden emberrel” és „velünk” is megtörtént, mégis „tényszerűen nem igaz”?), és megdöbbentően érzéketlen azokkal szemben – egy szóval sem említi őket –, akik a kárvallottjai az érintett személy bukásának (az ahhoz vezető cselekedetek ugyebár meg sem történtek), pontos látlelete annak, hogy még az evangéliumi keresztyénekhez sorolt (vagy az inkább csak lazán ahhoz a szcénához kapcsolódó) közösségek és vezetőik miként gondolkoznak a bűnről, a megszentelődésről és a keresztyén engedelmességről. Ami kitűnik e gondolatmenet alapján, az az, hogy e gyülekezetvezető szerint kifejezetten azok nem értik az evangéliumot, és azok mennek szembe az egyház küldetésével, akik felhívják a figyelmet a vezetői/dicsőítő szolgálattal összeegyeztethetetlen, ismétlődő kihágásra. Végső soron nem a házasságtörésben vétkes keresztyén az engedetlen az Úrral szemben, hanem az azt kényszerűségből a nyilvánosság előtt rendezni kívánó keresztyén vezetők – legalábbis az utóbbiak vétke sokkal súlyosabb.

II. Az egykori, de még mindig aktuális lordship salvation vita

Hogy jobban értsük az ilyen és ehhez hasonló megnyilatkozások gondolati hátterét, érdemes felelevenítenünk egy vitát, amely a 20. század utolsó két évtizedében játszódott le főként diszpenzacionalista teológusok között. A vitás kérdés az üdvösség természetét és a bűnbánatnak a megtérésben, illetve a hívők életében betöltött szerepét érintette. A vita két fél között zajlott: az egyik oldalon az úgynevezett free grace-t (szabad kegyelem) képviselő teológusoknak egy csoportja állt, akik tagadták, hogy a bűnbánat és az engedelmesség a keresztyén élet szükséges komponensei volnának, a másik oldalon pedig bizonyos kálvinista teológusok álltak, akik azt tanították, hogy bár az üdvösség kizárólag Isten szuverén kegyelmén alapul, Isten megköveteli az evangélium elfogadására adott evangéliumi választ, a bűnbánatot és a hitet. Utóbbiak arra helyezték a hangsúlyt, hogy Krisztus uralma kiterjed a hívők életére is, emiatt a hívőknek az egész életüket Krisztusnak, az ő uralmának kell alárendelniük, legalábbis igyekezniük kell erre. A vita elnevezése – lordship salvation – is erre utal: nem lehet Krisztust Megváltóként elfogadni anélkül, hogy egyszersmind ne tekintenénk őt életünk Urának is. E csoport a free grace-t hirdető teológusokkal szemben (az eredeti angol kifejezés Zane Hodges teológus nevéhez kötődik) azt állította, hogy a bűnbánat és az engedelmesség az elnyert üdvösségnek nem pusztán járulékos, esetenként akár el is hagyható eleme, hanem szükségszerűen fakad belőle.

A bűnbánat és a jó cselekedetek jelentőségét relativizálva a free grace mozgalom hívei lényegében azt az antinomista nézetet terjesztették, hogy ha és amennyiben a bűnbánatot és a gyümölcsöket az üdvözítő hithez kötjük, menthetetlenül legalistává válunk. Úgy vélték, az üdvösség történelmi, reformátori nézete tulajdonképpen a cselekedetek általi üdvösség módosított formája. Hodges szerint a bűnbánat is egyfajta „jó cselekedet”, így nem lehet anélkül az üdvösség feltételének megtenni, hogy ne jussunk ismét a cselekedetek általi megigazuláshoz.

Az igaz hit és a jó cselekedetek közötti viszony történelmi protestáns nézetét szépen összefoglalja a Westminsteri hitvallás XVI. fejezetének II. pontja: „Az Isten parancsolatai szerinti engedelmességben véghez vitt jó cselekedetek gyümölcsei és bizonyítékai az igaz és élő hitnek. Ezek által a hívők kinyilvánítják hálájukat, erősítik bizonyosságukat, testvéreik épülését szolgálják, az evangélium szolgálatát ékesítik, ellenfeleiket elnémítják, és Istent, akinek Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett munkatársai, dicsőítik, hogy a megszentelődés gyümölcseit teremve örök életük legyen.” Hodges ezt a nézetet határozottan elutasította, és úgy érvelt, hogy ha a cselekedeteinkkel akarjuk igazolni a hitünket, akkor életünk végig bizonytalanságban maradunk afelől, hogy valódi-e a hitünk. A történelmi protestáns nézet szerint viszont az, hogy van-e üdvözítő hitünk, nem csupán a halál pillanatában derülhet ki, amikor visszatekintünk az életünkre, hiszen a gyümölcsök – a jó cselekedetek – már a jelenben bizonyítékai annak, hogy Krisztussal egyesültünk, és az örök élet örökösei vagyunk.

Bár a konkrét vita nem gyűrűzött be hazánkba, hasonló hangsúlyokkal hazai lelkészek üzenetében is találkozhatunk az utóbbi években. Egyre több lelkipásztor és úgynevezett „kegyelemtanító” hirdet hasonló nézeteket – sőt annak szélsőséges túlkapásait is –, nevezetesen, hogy anélkül is lehet üdvösségünk, hogy bármiféle jele lenne az életünkben a bűnbánatnak és a Krisztus iránti odaszánásnak, azaz az engedelmességnek.

J. I. Packer 1991 májusában a Tabletalk Magazine című folyóiratban megjelent Understanding the Lordship Controversy című cikkében a következőképpen reagált a vitára: „Ha […] valaki azt mondta volna nekem, hogy meg fogom élni, hogy kiművelt kútfők, evangéliumi keresztyének – köztük sok olyan is, aki doktorátussal és teológiatanári múlttal is rendelkezik – vitatkoznak majd az örök üdvösség természetéről, amelyet Isten biztosít, de híján van a bűnbánatnak, a tanítványságnak, a magatartást érintő olyan változásnak, amelyből hiányzik, hogy Krisztust az életünk Urának ismerjük el, és amely mellőzi a hitben való állhatatosságot, azt mondtam volna, hogy elment az esze. Azt mondtam volna, hogy aki így beszél, az teljesen megőrült […]. Most épp ezt látjuk.”

A free grace mozgalom hívei sajnálatos módon nem értették meg, hogy az üdvösség reformátori tanát képviselő fél nem cselekedetekkel és magatartásbeli változásokkal egészíti az üdvözítő hitet, hanem csak az igaz hit természetére mutat rá: arra, hogy az igaz hit szükségszerűen társul bűnbánattal, és – ha és amennyiben valaki nem halálozik el a megtérése utáni pillanatokban – szükségszerűen gyümölcsöket fog teremni.

Egyébként Hodges műve, a The Gospel Under Siege – Faith and Works in Tension (1981) nem keltett volna különösebb feltűnést, ha egy ismert kálvinista szerző, John MacArthur (aki egyébként maga is diszpenzacionalista üdvtörténeti modellt képvisel) nem vonta volna éles kritika alá The Gospel According to Jesus – What Is Authentic Faith? (1988) című kötetében (melynek előszavát az idézett J. I. Packer írta). John Gerstner egykori ismert református tanító találóan hiperkegyelem-mozgalomnak nevezte ezt a Hodges által is képviselt nézetet, és megjegyezte, hogy valójában az egykori antinomizmus új verziójáról beszélhetünk. Ez csak annyiban érdekes most számunkra, hogy talán világossá válik, hogy a hazai hiperkegyelmes tanítók és „vándorpróféták” működésében alapvetően semmi új nincs (legfeljebb csak nüanszok), ismét csak egy importtermékről van szó.

III. A vita tétje: üdvösségünk lehet-e anélkül, hogy Krisztus tanítványai lennénk?

Krisztus tanítványának lenni azt jelenti, hogy megtagadjuk önmagunkat, felvesszük a keresztet, és követjük Mesterünket. A tanítványságnak mindig ára van: a hívőknek késznek kell lenniük arra, hogy Krisztusért elviseljenek minden akadályoztatást, hátrányt és különféle szenvedéseket. Mindent alá kell rendelniük Krisztus követésének. A tanítványság nem könnyű, mégis a keresztyén élet szerves része.

A kérdés nem az – és az előbb említett vita sem ekörül forgott –, hogy a tanítványság feltétele-e az üdvösségnek, hanem az, hogy a hit pusztán intellektuális beleegyezés-e, vagy több annál; hogy az üdvözítő hit minden esetben együtt jár-e a megtéréssel, Krisztus követésével és a hitben való kitartással, állhatatossággal, vagy sem. Az általunk is osztott történelmi protestáns nézet szerint a tanítványi lét ugyan nem feltétele az üdvösségnek, de elkerülhetetlen következménye. A free grace képviselőivel szemben tehát azt kell kihangsúlyoznunk, hogy a valódi hívők – minden esetenkénti hitbéli megingásuk vagy erkölcsi bukásuk ellenére is – kitartanak a hitben és az engedelmességben, és igen, ez igazolja hitük igaz mivoltát.

Ilyen értelemben a tanítvány és a hívő szó szinonimák, így a tanítványság nem választható lehetőség, hanem az üdvözítő hit elválaszthatatlan kísérője. Az Újszövetségben a tanítvány kifejezést gyakran használják a hívőkre, vagyis aki valóban hisz, az egyszersmind tanítvány is. Az engedelmesség tehát nem a megtérést követő fakultatív lépés, nem választható alternatíva, hanem az üdvözítő hit gyümölcse.

IV. Az üdvözítő hit nem tartalmazza az engedelmességet, hanem együtt jár vele

Muszáj tisztázni, hogy – miközben hisszük és valljuk, hogy a valódi megtérésnek szerves része a bűnbánat és a bűnöktől való elfordulás – a történelmi protestáns nézet nem az, és nem is szerencsés úgy fogalmazni, hogy „az üdvözítő hitnek tartalmaznia kell az engedelmességet”. A helyes fogalmazás ezzel szemben az, hogy „az üdvözítő hit engedelmességet eredményez”.

Wayne Grudem evangéliumi teológus „Free Grace” Theology – 5 Ways It Diminishes the Gospel című művében a következőképpen fogalmaz: „A megváltó hit magában foglalja a bűntől való őszinte elfordulást és az engedelmesség új mintázatának megkezdését, de a bűntől való elfordulás és az engedelmesség megkezdésének szándéka nem azonos magával az engedelmességgel.” (71. o.)

Ezt alátámasztja egy másik történelmi protestáns hitvallás, a lutheránus Egyességi irat, mely így fogalmaz: „Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy bár az Isten előtti megigazulás hitcikkébe nem tartozik bele az előzetes bűnbánat, sem a megigazulást követő jócselekedetek, a hitet mégsem lehet olyannak képzelni, hogy azzal megférhetne a bűn elkövetésének és a lelkiismeret elleni cselekvésnek a gonosz szándéka. Hanem miután az ember hit által megigazult, akkor a valódi élő »hit a szeretet által munkálkodik« (Gal 5,6). A megigazító hitet tehát mindenkor jócselekedetek követik, és mivel valóban igaz és élő, akkor ezek biztosan megtalálhatók mellette, mert sohasem marad egyedül, mindig szeretet és reménység kíséri.” (III. A hit Isten előtti igazságáról, VIII.)

Kálvin János ugyanezt Institutio című (fő)művében a következőképpen foglalja össze: „Mert hittel ragadjuk meg Krisztus igazságát, egyedül ezért engesztelődik meg irántunk Isten. Ezt pedig nem tudod másképpen megragadni, csak úgy, hogy ugyanakkor a megszentelést is megragadod. Krisztus ugyanis igazságul, bölcsességül, szentségül és váltságul adatott nekünk. Krisztus tehát senkit sem igazít meg úgy, hogy ugyanakkor meg ne szentelné. […] mindkettőt mindig együtt adja: egyik sincs meg soha a másik nélkül. Így világossá válik, mennyire igaz az, hogy cselekedetek nélkül nem igazulunk meg, de nem cselekedetek által igazulunk meg; mert mi a Krisztusban való részesedés által igazulunk meg, ez pedig éppúgy tartalmazza a megszentelődést, mint az igazságot.” (3. 16. 1.)

V. Újra terjedő – régi – tévtanítás(ok)

Nem új az a tévtanítás, mely tagadja Isten törvényének (Tízparancsolat) állandó és meg nem szűnő relevanciáját olyan értelemben, hogy az – a Szentírás szerves részeként – továbbra is kifejezi, megjeleníti Isten tökéletes akaratát. Ilyen értelemben a törvény az egyedül kegyelemből, egyedül Krisztusért és egyedül hit által üdvösséget nyert újszövetségi keresztyének életében is fontos szerepet tölt be, midőn 1. emlékezteti őket arra, hogy Isten parancsainak – melyek a tökéletes engedelmesség fejében ígérik az örök életet – nem tudnak megfelelni, azokat egyedül Krisztus volt képes hiánytalanul teljesíteni és betölteni, és a szüntelen törvényszegésünkért járó büntetésünket is ő hordozta el helyettünk. A kálvini terminológia szerint ez a törvény „tükörfunkciója”, hiszen „belenézve” meglátjuk önnön valónkat, valódi bűnös természetünket, és megértjük Krisztusra való folyamatos ráutaltságunkat. 2. Kifejezi Isten akaratát, útmutató gyanánt szolgál a keresztyének számára a megszentelődésben való előrehaladásukban. A kálvini terminológia szerint ez a törvény „ösztökefunkciója”, hiszen szentségre, megszentelődésre ösztönöz (Kálvin szerint a törvénynek ez a szerepe a legfontosabb). Azt a tévtanítást pedig, amely a törvény e szerepét tagadja és figyelmen kívül hagyja, antinomizmusnak – törvénytelenségnek vagy törvényellenességnek – nevezzük.

Idesorolhatjuk természetesen azokat az ugyancsak régi és már a reformátori hitvallások által is említett tévelygéseket is – és már meg is érkeztünk a free grace teológiához –, melyek visszaélnek az evangélium hirdetésével és a kegyelem hangoztatásával, félvállról veszik a megtérést, nem tartják a megtérés szerves részének, mellékesnek, lényegtelennek tekintik a bűnbánatot és a bűnöktől való elfordulást, és könnyelműen, az élet megújítására való minimális igyekezet nélkül osztogatják a bűnbocsánatot, azaz olcsóvá teszik és kiüresítik a kegyelmet. Ezek azt a látszatot keltik, mintha Isten ingyen kegyelme arra jogosítaná fel a keresztyéneket, hogy immár következmények nélkül követhetnek el bűnt és tehetnek rosszat.

De szorosan idetartozik az a tévtan is, amely – épp a hitre hivatkozva, összekeverve az egyedül hit általi megigazulást az igaz hitből szükségszerűen fakadó jó cselekedetekkel – lebecsüli a jó cselekedetek jelentőségét, sőt elítéli az azokra való törekvést, holott – ahogy azt példádul a Második helvét hitvallás hangsúlyozza – nem azért született újjá az Isten ingyen kegyelméből, a Krisztusba vetett hit által igazzá nyilvánított ember, hogy tétlenkedjen, hogy ne csináljon semmit, hanem azért, hogy jót tegyen. Az ilyen nézetek tagadják, hogy a jó cselekedetek a hit szükségszerű következményei lennének.

Talán világos az olvasó számára, hogy a free grace teológia – még ha nem is így nevezték – és annak csatolmánya, különféle „kinövései” lényegüket tekintve több évszázados múltra tekintenek vissza, és a reformátori érában is leleplezték és partvonalra szorították őket.

VI. Fogalomtisztázás: megigazítás, újjászületés, megszentelődés

Az előbb említett antinomista tévtanítás, mely vagy minimalizálja, vagy egyenesen annullálja az engedelmesség szerepét a keresztyén életben, legtöbbször a keresztyén identitás eltérő szintjeit érintő hiányos, illetve helytelen felfogásból ered. Sajnos általános jelenség, hogy a protestantizmus egyes frakciói is összemossák őket, nem értve a szintek lényegét, eltérő szerepét. Melyek ezek a szintek? A megigazítás, az újjászületés és a megszentelődés. Ezeket a szinteket fogalmilag nem szabad egymásba csúsztatni, egymással megfeleltetni, ugyanakkor a helyükön kezelve kiegészítik egymást. Nézzük meg röviden a megigazulás, az újjászületés és a megszentelődés definícióját, meglátva az e fogalmak által jelölt valóságok közötti különbséget.

Megigazítás: e fogalom „csak” az igaznak nyilvánítást takarja a reformátori felfogás szerint, nem – amint a római katolicizmus értelmezi – a szubjektíve, belülről igazzá válást. Úgy lesz igazzá nyilvánítva valaki, hogy egy másik ember – a mind életében, mind testi-lelki szenvedéseiben és halálában tökéletes, a mózesi törvényt betűről betűre betöltő aktív és passzív engedelmességet tanúsító názáreti Jézus – igaz mivoltát nyilvánítják (imputatio) neki, tehát igaznak számítják, bár az illető szubjektíve nem igaz ember. Ez azt jelenti, hogy valakit igaznak, a jog szerint járónak (a törvény betöltőjének) ismernek el és deklarálnak. Itt nem az a kérdés, hogy valaki a természetét tekintve igaz-e, hanem az, hogy igazként tekintenek-e rá. Isten a bűnös embert – bűnössége dacára – hit által, Krisztus elégtételéért, érdeméért igaznak tekinti, igaznak nyilvánítja. A megigazítás tehát jogi fogalom.

Újjászületés: Istennek azon szuverén, természetfeletti kegyelmi munkája a Szentlélek által, amellyel a bűneiben lelkileg halott, a lelki halálba született embert újjáteremti és Krisztusban való új életre újjászüli. Az újjászületés nemcsak az értelem átalakulása és nem is csak a cselekedetek megváltozása, hanem új életre való megszületés: teljes változás a gondolkozásunkat, a lelkületünket, az érzületeinket, a hajlamainkat és a vágyainkat illetően. Az újjászületés egy pillanat alatt végbemenő, egyedül Isten Lelke által végzett kegyelmi aktus.

Megszentelődés: a megszentelődés tulajdonképpen a megtérés folytatása – ezért nevezhetjük „állandó megtérésnek” (ezzel kapcsolatban mondja Kálvin, hogy egész életünkben gyakorolni kell magunkat a megtérésben). Ha az újjászületés az új élet indulása, akkor a megszentelődés ennek az életnek a növekedése, amely a halállal vagy a megdicsőüléssel zárul le. A megszentelődés által formálódunk: más lesz a természetünk, a jellemünk. A megszentelődésben folyamatosan „szentebbé” válunk (miközben státusz szerint már szentek vagyunk, értsd: Isten számára elkülönítettek), úgy, hogy egyre inkább elváltozunk Krisztus ábrázatára, egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá leszünk. A megszentelődés ugyanúgy Isten munkája, de nem az értünk (mint a megigazítás során), hanem a bennünk végzett munkája. A megszentelődés progresszív folyamat, az egyik ember előrébb járhat benne, mint a másik. Bár a megszentelődés a Szentlélek munkája, de ő csak egy részét végzi közvetlenül, a másikat közvetve, a hívő által hajtva végre: az embernek is lényeges szerepe van tehát benne. Amikor „engedelmességről” beszélünk, akkor azt csak a megszentelődés kontextusában értelmezhetjük. A megszentelődés az általánosabb fogalom, az engedelmesség a megszentelődésnek csak része, de szerves része.

VII. Simul iustus et peccator

Az előzőek alapján érthető meg a Luther Márton által hangsúlyozott tétel, miszerint hívő keresztyénként egyidejűleg vagyunk igazak – jogi szempontból igazzá nyilvánítottak – és természet szerint bűnösök. Mindezzel Luther nem azt mondja, hogy egyszerre és ugyanolyan értelemben vagyunk igazak és bűnösök, hanem csak azt, hogy bizonyos szempontból, egyfajta értelemben igazak is vagyunk, más értelemben viszont bűnösök is. A reformátor azt fejezi ki ezzel a formulával, hogy ha önvizsgálatot tartunk, azt látjuk, hogy még mindig bűnösök vagyunk abban az értelemben, hogy még mindig vannak bűneink-vétkeink. De a beszámítás és a Jézus Krisztusba vetett hit által – akinek az igazsága nekünk számíttatik be – igazként vagy megigazultként tekinthetünk magunkra.

Ha mindazt, amit Luther ezzel a rövidke formulával összefoglalt, nem értjük, két bibliátlan szélsőséghez juthatunk: permanens bizonytalansághoz az Isten előtti helyzetünket illetően – ez a római katolikus tanítás folyománya, amely összemossa a megigazítást a megszentelődéssel, és így a megigazítást a cselekedetek függvényében állandóan változó, a természetünk aktuális „szentségét” tekintve egyfajta libikókaállapottá teszi – vagy lelki pszichopatizmushoz, melynek során nemcsak az Isten előtti státuszunkat, hanem a természetünket (akaratunkat, vágyainkat, érzelmeinket) is hit által tökéletesen igaznak, szentnek hisszük, amellyel már nincs dolgunk – mintha az „óemberünk” megszűnt, egyszerűen felszívódott volna, és nem volnának többé bűneink. De ha vannak is, különösebb megszomorodás és bűnbánat nélkül, hányavetin túllendülünk rajtuk, mondván, nem tartoznak már hozzánk, tőlünk idegen valóságok.

Ez az utóbbi téves nézet manapság leginkább szabad- és kisegyházi, többnyire pünkösdi-karizmatikus kegyességű közösségekben üti fel a fejét. Különösen azon csoportosulásokban terjed futótűzként, amelyek direkt azon személyekre specializálódnak, akik korábban – valamilyen úrhatnám pásztor regnálása alatt – egy leuraló, törvénykező gyülekezet tagjai voltak, és onnan „szabadultak”. Ezek „profiljuknak” – manipulatív módon szembeállítva magukat a hagyományos keresztyén egyházakkal – a „kegyelem” hirdetését teszik meg.

Ha a lutheri tételt jól értjük, akkor világossá válnak számunkra az apostoli levelekben keresztül-kasul előforduló imperativusok – intések, felszólítások és buzdítások arra vonatkozóan, hogy az elnyert üdvösség iránti hála és afelett érzett öröm, illetve e hála és öröm által motivált, szent életre való törekvés jellemezze keresztyénként az életünket. A sokak által sugalmazott felfogással szemben a lutheri – és hitünk szerint bibliai alapozású – tétel nem üldöz kétségbeesésbe, és nem vetíti előre önbeteljesítő jóslatként a megszentelődés folyamatában való előrehaladás terén a kudarcokat és a folyamatos bukásokat. Épp ellenkezőleg, a lehetséges kudarcok és bukások ellenére is afelől biztosít minket, hogy egyedül Isten kegyelméből, Krisztus érdeméért, egyedül a Krisztusba és az ő helyettesítő áldozatába vetett hit által miénk az üdvösség, és nem a mi aktuális teljesítményünktől vagy keresztyén életünk jelenlegi minőségétől függ. Másfelől óvatossá és körültekintővé tesz önmagunkkal, a bűnös természetünkkel (az „óemberünkkel”), a „testünkkel” szemben, és nem engedi, hogy hamis optimizmustól vezérelve abban az illúzióban ringassuk magunkat, hogy már célba értünk, és nem kell küzdenünk többé a bűnre csábító kísértésekkel, vagy hogy az ellenük való küzdelem eleve lényegtelen, és pusztán a saját erőnkből kivitelezhető.

A lutheri tézis tehát nem is optimista, nem is pesszimista, hanem biblikusan realista. Érthetővé teszi a hívők számára, hogy nincs ember a földön, aki bűn nélkül való lenne, a hívők maguk sem; hogy Isten gyermekeinek életében is állandó a harc a „test” és a lélek között, és még a szentségben előrébb járók is csak törekedhetnek a tökéletességre; és hogy miért követeli Isten a hívőktől állandó jelleggel a bűn megvallását és a bűnbocsánatért való imádságot (lásd Úri imádság).

VIII. Az engedelmesség mint a keresztyének felelőssége

Az engedelmességnek nem a megigazításban (amely egyedül hit által, Krisztus érdeméért történik), nem az újjászületésben (amely Isten Lelkének szuverén munkája), hanem a megszentelődés folyamatában van szerepe, sőt kell hogy szerepe legyen, lásd Róm 8,13: „Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok.” Kol 3,5: „Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás.”

Tudjuk, hiszen ki lett jelentve, hogy Isten megtörte a bűn hatalmát az életünkben – kiszabadított a bűn birodalmából –, eggyé tett minket Krisztussal, Szentlelkét adta nekünk, elpecsételt minket vele, hogy bennünk lakozzon, és rámutasson a bűneinkre, hogy vágyat ébresszen a szentségre, majd pedig megerősítsen a szentségre való törekvésben. „Új teremtések” vagyunk, Istentől új természetet kaptunk. Ez azonban nem arra adott felhatalmazás, hogy ne csináljunk semmit, hanem arra, hogy a Szentlélek ereje által megöldököljük a test cselekedeteit. A Szentlélek tesz minket képessé erre a küzdelemre – arra, hogy a régi, romlott természetünket halálra adjuk –, de az apostol szerint ez a mi felelősségünk is. Kettős perspektívát látunk: az Írás egyrészt a Lélek munkáját hangsúlyozza, másrészt az ember cselekedetét.

Jerry Bridges (akinek a témában írt műveit jó szívvel ajánljuk) a következőt hangsúlyozza: amikor engedelmességről beszélünk, azt vizsgáljuk, hogy mi a mi feladatunk. A mi feladatunk az idézett igevers alapján, hogy megöldököljük a test cselekedeteit. Isten egyértelműen ránk, emberekre helyezte a szent élet felelősségét. Nekünk kell tenni valamit. Az ige itt nem inaktivitásra, nem passzivitásra sarkall. Nem azt mondja, hogy ne tegyünk semmit, csak kérjük Istent, hogy tegyen minket szentté. Nem azt mondja, hogy csak imádkozzunk, azután egyik pillanatról a másikra szentté válunk. Nem mondja, hogy fejezzük be próbálkozásainkat. Ezzel szemben explicit apostoli parancsok sorjáznak a Szentírásban arra vonatkozóan, hogy szentek legyünk, ráadásul intenzív kezdeményezésre utaló szavakkal: „Öljétek meg […] tagjaitokban…” (Kol 3,5) „[Á]llhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát.” (Zsid 12,1) „Engedelmeskedjetek […] Istennek, de álljatok ellen az ördögnek…” (Jak 4,7) „[I]gyekezzetek, hogy ő tisztának és feddhetetlennek találjon benneteket.” (2Pt 3,14. Lásd bővebben: Jerry Bridges: Törekvés a szentségre; KIA, 2011; [KIA klasszikusok;] 51–53. o.) Ezekben az igeversekben az apostolok az akaratunkra apellálnak.

Ne gondoljuk – visszatérve a már korábban említett kilengésre –, hogy az engedelmességre való törekvésünk szembemegy a „kegyelem elvével”. Ez ma közkeletű tévedés. Mintha az engedelmesség valamiféle, az Isten Szentlelkének erejét mellőző emberi erőfeszítés volna csupán, amellyel újra „bemegyünk a törvény alá”. A hazai kisegyházi-szabadegyházi szcénában olyannyira elterjedt hiperkegyelmes tévtan azt sugallja, hogy a szentségre, tiszta életre való törekvés önmagában valamiféle „testi” dolog, hiábavaló erőlködés, és hogy azt Isten nem áldja meg, mert tulajdonképpen arra irányul, hogy a cselekedeteinkkel érdemeljük ki az üdvösséget. A „logikájuk” az, hogy mivel Jézust is hit által fogadták el, a szent életre is hit által kell törekedni – eddig stimmel. De továbbmennek, és így következtetnek: minden olyan erőfeszítés, amelyet én magam teszek, csak akadályozza Isten munkáját. Így tehát mindenestől az Úrra testálják a keresztyén életünkben felbukkanó bűnök feletti győzelmet.

Ez azonban helytelen következtetés, a Szentlélekre való hagyatkozás félreértése. Mintha nekünk nem kellene tennünk semmit sem, nem volna felelősségünk, csak passzívan várnunk kellene a szentségre, hogy az Úr egyoldalúan kimunkálja bennünk – az Úr „megadja”. De az ige logikája nem ez, vagy mondjuk úgy: nem ez Isten „módszere”. Isten gondolkodik arról, hogy előrehaladjunk, növekedjünk a szentségben, de ránk bízza, hogy éljünk a feltételekkel. Igen, a Szentlélek a hívőkben lakozik, bennük munkálkodik, erővel ruházza fel őket, képességeket ad nekik.

A Fil 2,12-ben Pál apostol ezt írja: „Ezért tehát, szeretteim, ahogyan mindenkor engedelmeskedtetek, nem csupán jelenlétemben, hanem sokkal inkább most, távollétemben is, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket…”Nem azt mondja az apostol, hogy munkálkodjunk az üdvösségünkért, hanem – szó szerint – hogy a már elnyert üdvösségen munkálkodjunk. Csak azt lehet munkálni (kimunkálni, kibontatkoztatni), ami már megvan, amit már elnyertünk. Ez azt jelenti, hogy az üdvösség nem valami, amit megkaptunk és elszigetelt helyen megőrzünk, hanem amit az életünk minden területén ki kell munkálnunk. Az elnyert üdvösséget kell alkalmaznunk az életünk minden területén, az üdvösség ajándékát kell mindenhol érvényesítenünk. Az üdvösséget kegyelemből nyerjük el, hit által, egyedül Krisztus érdeméért, de az apostol felszólít, hogy munkálnunk kell az üdvösségünket, és ez fegyelmet és odaszánást igényel.

Ugyanakkor mindez a Szentlélek erejébe vetett bizalommal történik – így kell megöldökölnünk a test cselekedeteit. Martyn Lloyd-Jones a Róm 8,13-hoz fűzött magyarázatában megjegyzi, hogy a Szentlélek különbözteti meg a keresztyénséget az erkölcsösségtől, a törvényeskedéstől és a hamis puritanizmustól. Ugyanakkor ez a tény nem arra szolgál, hogy hárítsuk az ezzel kapcsolatos felelősségünket, mondván, úgysem tudjuk megtenni. A puritán John Owen ugyanerre utal, amikor így ír: „A test cselekedeteinek megölése a saját erőmből, a saját elgondolásom szerint, a saját önigazulásom érdekében: minden hamis vallásnak ez a lelke és lényege.” A bűnt a Szentlélek erejével és vezetésével kell – de nekünk – megölnünk.

IX. Miért vétkezünk keresztyénként?

Jerry Bridges pontosan rámutat arra, hogy ha vétkezünk, az azért van, mert a bűnt választottuk, és nem azért, mert képtelenek vagyunk nemet mondani a kísértésre. Az az egyébként általánossá vált kifejezésmód, hogy „vereséget szenvedtünk az ilyen vagy olyan bűnökkel vívott harcban”, egyszerűen félrevezető. Nem más, mint felelősséghárítás. Nem erről van szó, hanem arról, hogy engedetlenek voltunk. Bridges szerint abba kell hagyni, hogy a győzelem és a vereség kifejezésekkel jelöljük a szentségben való előrehaladásunkat vagy megtorpanásunkat. Ehelyett inkább az engedelmesség és az engedetlenség szavakat kellene használni. Amikor azt mondjuk, „felülkerekedett rajtam”, vagy „legyőzött” valamilyen bűn, akkor tudat alatt megpróbálunk kibújni a felelősség alól. Ezzel azt sugalljuk, hogy egy nálunk nagyobb erő leterített minket, amelyet, úgymond, passzívan tűrtünk. A megfelelő szóhasználat: „engedetlenek voltunk”. Azt is mondhatjuk persze, hogy „vereséget szenvedtünk”, de el kell ismerni, hogy a vereség oka mi magunk voltunk – az, hogy az engedetlenséget választottuk. Úgy döntöttünk, hogy helyet adunk a tisztátalan vágyaknak, később pedig kiszínezzük az igazságot. Nem kellett volna így lennie, mivel tény, hogy (ha valóban újjászületett hívők vagyunk) meghaltunk a bűn uralmának, hogy nincs már fölöttünk hatalma a bűnnek, hogy Isten egyesített minket a feltámadt Krisztussal, és hogy az ő teljes hatalmában Szentlelkét adta nekünk, hogy bennünk munkálkodjon. Össze kell szednünk magunkat, és rá kell jönnünk, hogy felelősek vagyunk a gondolatainkért, a szavainkért és a tetteinkért. Fel kell vállalnunk a felelősségünket, és törekednünk kell a szentségre a rendelkezésünkre bocsájtott erőforrással.

X. Miért ódzkodnak sokan az engedelmességről beszélni és hallani?

Amikor keresztyénként az engedelmességről beszélünk – arról, hogy alá kell vetnünk magunkat az Isten egész valónkat átformáló hatalmának –, az első hallásra talán nem vonzó. Ennek oka az, hogy a minket körülvevő kultúra ránk, keresztyénekre is hatással van. A manapság népszerű felfogás szerint a szabadságra szinte csak negatív értelemben gondolunk, mint valamitől való szabadságra: minden olyan korláttól és kötöttségtől való szabadságra, amely akadályoz minket abban, hogy szívünk vágyait kövessük. E meghatározás szerint akkor vagyunk szabadok, ha levetjük a korlátainkat, és megszabadulunk a kötöttségektől. Ezért fogadunk el nehezen a saját személyünkön kívül bármi mást abszolút tekintélynek. Keresztyénként elviekben tisztában vagyunk azzal, hogy Isten szava abszolút tekintély számunkra, a gyakorlatban azonban mégiscsak úgy véljük, hogy majd mi magunk eldöntjük, hogy mi a jó és mi a rossz számunkra; hogy nekünk kell megítélnünk, hogy melyik utat kövessük; a szívünkre, a lelkiismeretünkre kell hallgatnunk, és nem külső parancsoknak, törvényeknek, rendeleteknek, előírásoknak kell magunkat alávetnünk. Ez a hozzáállás rendkívül problematikus, ugyanis a Szentírás szerint nem érhetünk el valós változást, ha nem vagyunk hajlandók teljes mértékben alávetni magunkat Isten szavának.

XI. A 119. zsoltár útja – szabadnak lenni az Isten törvényének való engedelmességre

A 119. zsoltár plasztikus ábrázolását nyújtja annak, hogyan tudjuk magunkat Isten tekintélye alá helyezni oly módon, hogy az változást hozzon az életünkbe, de úgy, hogy az mindeközben nem fojtogató számunkra. Amikor az ember önmaga számára akar tekintély lenni spirituális értelemben, akkor nem számol azzal, hogy a szíve már eleve rabja valaminek, hiszen mindig kötődünk valamihez. A Zsolt 119,37 így szól: „Fordítsd el tekintetemet, hogy ne nézzek hiábavalóságra, a te utadon éltess engem!” A „te utadon” kifejezés az Isten által adott parancsoknak a szinonimája. Azt kéri a zsoltáros, hogy Isten fordítsa el a tekintetét valamiről valamire – a tekintetünk ugyanis mindig valamire vetül. Nem létezik olyan, hogy (átvitt értelemben) éppen nem „nézünk” semmire. Ehhez nekünk – hogy valamire fixáljuk a tekintetünket – isteni segítségre van szükségünk. A hiábavalóság héber kifejezése a bálványra utal. Itt arról a bibliai közhelyről van szó, hogy ha nem Istent szolgáljuk, akkor valami mást szolgálunk. Ha nem Isten uralma alatt élünk, akkor valaki/valami másnak a szellemi uralma alatt fogunk. Ebből fakadóan „spirituális önrendelkezést” tulajdonítani magunknak naiv dolog, és tévútra vezet. A probléma az ilyen feltételezésekkel az, hogy figyelmen kívül hagyják az igazi szabadság természetét. Nagyon kifejező a Zsolt 119,45: „Tágas téren járok, ha a te utasításodat keresem.” A szó, amely „tágas teret” vagy „tágas helyet” jelent, a szabadság metaforája. A tágas hely választási lehetőség: mehetek erre, de mehetek arra is. Érdekes, hogy Istennek címezve a zsoltáros nem azt mondja, hogy feladta a szabadságát azért, hogy őt szolgálja, hanem azt, hogy most jár tágas téren, most jár szabadon – most, hogy őt szolgálja. Ez elsőre paradoxnak tűnik, de a bibliai keretrendszerben nem az, hiszen szabadnak lenni nem más, mint szabadnak lenni arra, hogy Istent szolgáljuk; szabadnak lenni arra, hogy Isten parancsait keressük és kövessük; megszabadulni a bálványok rabságából, hogy kizárólag Isten legyen az Urunk. A szabadság bibliai értelemben tehát nem a korlátozások hiánya, hanem a megfelelő korlátok megtalálása. Valójában Isten parancsai jelentik azt a közeget, amelyben az ember mint teremtett lény kibontakozhat és boldogulhat, az attól eltérő közeg pedig csak roncsolja teremtettségi adottságainkat.

XII. Az engedelmességre való motiváció, a szeretet és a hit

Krisztus mondja: „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet…” (Jn 14,23) Luther egy pünkösdi igehirdetésében találóan jegyzi meg, hogy csak a Krisztus iránti szeretet tanít meg minket arra, hogy megtartsuk igéit. Maga Jézus egy nekiszegezett kérdésre adott válaszként mondja az idézett mondatot az utolsó vacsora alkalmával. A kérdés, amelyet Júdás (nem az Iskáriótes) tett fel, úgy hangzott, hogy miért csak a tanítványainak jelenti ki magát Jézus, és miért nem a világnak. Luther így magyarázza e szakaszt: „Itt hangzik el szájából az ítélet: senki sem képes megtartani Krisztus szavait, kivéve, ha kedvet és szeretetet érez hozzá. E kijelentéssel különíti el Krisztus azt, hogy kit nevezhetünk joggal kereszténynek, és kit nem. Ha valaki nem szereti őt, és nem tartja meg igéjét, fecseghet ugyan és írhat róla, de ha nem szereti őt, akkor túl sok dolog van, ami eltávolítja Krisztustól ahhoz, hogy ténylegesen odafigyelhessen az igére. Most sokan vannak azok, akik tanítani akarják Krisztus igéjét, és evangéliumi életet kívánnak élni, de mégsem jutnak messzebb fecsegésnél, mert sem kedvet, sem szeretetet nem éreznek Krisztus iránt. Krisztus viszont ezt mondja: »szeretnetek kell engem, különben nem fogjátok megtartani igéimet«.” (Luther Márton: Tanítás Krisztus valódi követéséről. Prédikáció pünkösd délutánjára. Jn 14,23–31. Wittenberg, 1529. május 16.)

De meg kell említenünk a szeretet mellett a hitet is mint engedelmességre való motivációt, hiszen Péter apostol az első levelében összekapcsolja a kettőt (1Pt 1,3–8). Itt felmerül a hit és szeretet egymáshoz való viszonya. Megállapítható, hogy aki bibliai értelemben hisz, bizalmát Krisztusba veti, az egyszersmind szereti is őt. Kálvin János írja, hogy „a szeretet a hithez van kötve”, illetve hogy „a hit nem hideg, hanem a szívünkben Krisztus iránti szeretetet ébreszt”, és mindkettőt Istentől kell kérnünk, nem magunkban kell keresnünk. A már említett John MacArthur szerint Krisztust csak hit által lehet szeretni. Ilyen értelemben a szeretet mértéke a hit mértékétől függ, olyannyira, hogy a gyenge hit gyenge szeretetet, az erős hit erős szeretetet eredményez. A Róm 14,23-ban ez áll: „Mert mindaz, ami nem hitből van, bűn.” Ez azt jelenti, hogy minden engedelmességre irányuló kísérlet vagy bármely más cselekedet, amely nem hitből fakad, végül bűnnek bizonyul, hiszen nem kedves az Úrnak. „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt…” (Zsid 11,6)

Pál az apostoli elhívást a következőképpen határozza meg: „…általa kegyelmet és apostolságot kaptunk arra, hogy az ő nevéért hitre és engedelmességre hívjunk fel minden népet…” (Róm 1,5) Az apostoli szolgálat célja nem más, mint hogy igehirdetésük folyományaképp olyan hit ébredjen a hallgatóság körében, amely engedelmességet szül. Ez megint csak azt támasztja alá, hogy az igaz hit szükségszerű jellemzője, hogy Krisztusnak odaszánt élet, Krisztus-követés, tanítványság – jó cselekedetek – fakadnak belőle. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy az engedelmesség sohasem merülhet ki puszta külsőségekben, vallásos cselekedetekben, szokásokban, hiszen lényegét tekintve a Krisztusban való hitből és az iránta érzett szeretetből fakadó benső odaszánás.

XIII. Ha nem tapasztaljuk az engedelmességet

Ha igaz az az előbbi megállapítás, miszerint a hit ajándék, hogy hit és nem cselekedetek által, Krisztus érdeméért nyilváníttatunk igazzá, és hogy emiatt az igaz hit az engedelmesség gyökere (emiatt beszélhetünk a „hit engedelmességéről”), akkor engedetlenséget tapasztalva a hitünket kell megvizsgálnunk; ha engedelmesek szeretnénk lenni, akkor a hitünkön kell „dolgoznunk”, tehát elsősorban nem a cselekedeteinkre kell fókuszálnunk, hiszen az legalizmushoz vezet. Bűnt ugyanis akkor követünk el – azaz akkor vagyunk engedetlenek –, amikor bizalmunkat Isten helyett másba (bálványokba) vetjük, Isten szava helyett másnak hiszünk. Ha azonban felülvizsgáljuk a hitünket, akkor arra kell koncentrálnunk, akire a hitünk irányul, és aki hitet ajándékozott nekünk: az Úrra, lásd Róm 10,17: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” Krisztusra kell összpontosítanunk, őt kell egyre jobban megismernünk, rajta, a személyén és az általa véghez vitt szabadításon kell elmélkednünk. Így erősödik a hit, és ezáltal nyilvánul meg a belőle fakadó engedelmesség.

XIV. Az engedelmesség átfogja a keresztyének életét és szolgálatát

Az engedelmesség mint olyan magában foglalja a keresztyén ember személyes erkölcsi életét – gondolatait, szavait, tetteit –, családi életét és a felebarátaival és hittestvéreivel való kapcsolatát. Kifejezésre jut mind a személyes kegyességben – a Szentírás rendszeres olvasásában és a magányos imádságban –, mind a gyülekezethez fűződő kapcsolatban: a regisztrálható gyülekezeti tagságban (!), az elszámoltathatóságban (!), az istentiszteletek és más gyülekezeti alkalmak látogatásában (!), a sákramentumokkal (úrvacsora) való rendszeres élésben (!), az adakozásban. Megnyilvánul továbbá a Krisztusról való személyes tanúságtételben, a misszióban és az evangélium-ellenes ideológiákkal szembeni határozott kiállásban.

XV. Isten megáldja és megjutalmazza a hitből fakadó engedelmességet

Isten az engedetlenséget soha nem áldja meg, ellenben a hitből fakadó engedelmességet – a jó cselekedeteket – igen, már ebben az életben is, sőt mennyei jutalmat ígér értük (Mt 5,12). Fontos hangsúlyozni azonban, hogy az engedelmességért járó áldás elsősorban a hívők lelki növekedésében, hitük elmélyülésében, jellemük formálódásában jut kifejezésre, és nem földi – pénzbeli, egzisztenciális stb. – sikerekben. Az áldás nem a hibátlan, tökéletes életből fakad, hanem abból, hogy hűségesen törekszünk Isten akaratát követni, még nehézségek közepette is. Ilyen értelemben az engedelmesség inkább irányultság, semmint leltározható teljesítmény.

Ami pedig a jutalmat illeti: nem az üdvösség, nem a menny vagy az örök élet az engedelmességért járó jutalom, hiszen mindezekben egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus érdeméért és egyedül hit által lehet részünk. Heinrich Bullinger írja: „Ha új emberek lettünk is, és mély hitünk van, és Isten Lelkét megkaptuk, a test mégis itt van, viszálykodik, és természete szerint olyan hatást fejt ki, hogy a hívők jó cselekedetei már önmagukban ezért tökéletlenek; a hívők ezeket nem vihetnék Isten elé, hogy az örök életet elnyerjék. Mégis megígéri Isten, hogy megjutalmazza a hívők jó cselekedeteit, és ezt meg is teszi […]. Ebben a dologban azonban pontosan meg kell figyelni és szem előtt tartani, hogy mi és cselekedeteink nem önmagukban kedvesek Isten előtt, hanem csupán azért, mert mi és cselekedeteink Krisztusban vagyunk és maradunk.” (Heinrich Bullinger: A keresztyén vallás summája. Ford. Tillinger Péter. Limache Verlag, Zürich, 1997. [A reformáció klasszikusai.] 167. o.)

XVI. Mindezek fényében a lehető leghatározottabban el kell utasítanunk az úgynevezett free grace teológiát és annak minden „hiperkegyelmes” kinövését és tovább-burjánzását

Azok ugyanis valójában nem a reformátorok által képviselt hit általi megigazulást tanítják, mivel meggyengítik az evangélium üzenetét azzal, hogy nem szólítják fel a hitetleneket bűnbánatra; az örök élet hamis ígéretével kecsegtetnek olyan embereket, akik ugyan szájjal megvallják a Krisztusba vetett hitüket, de életük-életfolytatásuk semmi jelét nem mutatja ennek; és a hívők életében leértékelik és mellőzik a megszentelődés folyamatát és azon belül is az engedelmesség – a jó cselekedetek – nélkülözhetetlen szerepét. Ezzel szemben – visszakanyarodva az I. ponthoz – „a tőlünk telhető legnagyobb igyekezettel és határozottsággal ösztökélünk rájuk [értsd: az engedelmességre, a jó cselekedetekre] mindenkit, feddvén mindazok restségét is, és képmutatását is, akik szájjal ugyan dicsérik és vallják az evangéliumot, de feslett életükkel meggyalázzák; s ilyen esetben eléjük állítjuk Isten rettenetes fenyegetését, de csodálatos ígéreteit és bőséges jutalmait is, buzdítva, vigasztalva és dorgálva őket.” (Második helvét hitvallás. XVI. A hitről és a jócselekedetekről, azok jutalmáról és az ember érdeméről)