Olvadozó protestáns identitás – a pápaválasztás margójára

Az utóbbi években, de legfőképp a mögöttünk lévő hónapokban, hetekben protestánsok részéről nagyon nagy figyelmet kapott a római egyház. Érthető, hogy a pápaválasztást a protestáns közösségek vezetői, hangadói is kommentálják, hiszen a pápa több mint egymilliárd katolikus ember földi vezetője. Ugyanakkor protestánsként mégiscsak furcsa úgy értekezni az aktuális pápa személyéről, mintha a protestáns közösségek is a római egyház alegységei lennének.

Természetesen fontos számunkra, protestánsok számára is, hogy mi történik a római egyházban, hiszen az többé-kevésbé kihat ránk, de sok, magát elvileg protestánsnak valló hívő is azt érezteti, mintha a mindenkori pápa tulajdonképpen az ő szellemi vezetője is lenne. De hát nem az… Sőt, a pápaság kapcsán a bibliai talajon álló reformátori hitvallások alapján egy illegitim tisztségről beszélünk – erre még később visszatérünk.

Mire gondolok? Mind a korábbi pápa halála, mind az új és aktuális pápa megválasztása kapcsán a protestáns egyházak hivatalos online felületei valóságos katolikus faliújsággá változtak. Ferenc halála kapcsán protestáns egyházi vezetők részéről egyre-másra a pápa személyét már-már mennybe prédikáló, pontifikátusát egyoldalúan méltató gyászbeszédeket lehetett hallani. Ez Ferenc kétértelmű megnyilatkozásait, az általa kiadott, az egyetemes egyház történelmi, etikai tanításával szembemenő dokumentumokat tekintve megdöbbentő sokak számára – megjegyzem, nem csak evangéliumi protestánsok, hanem sok-sok katolikus egyháztag számára is. Hasonlóan megütközést keltők voltak azok a protestánsok részéről érkező és a szükséges egyház-diplomáciai gesztusokon túlmenő laudációk is, amelyek az új pápa megválasztását, beiktatását kísérték. Még evangéliumi szervezetek vezetői is beálltak a sorba.

Nem elég, hogy nem vallásos tematikájú, a keresztyénséghez semmilyen szálon nem kötődő (sőt, azzal inkább ellenséges) internetes híroldalak is úgy számoltak be az előző pápa haláláról és az új pápa megválasztásáról, mintha itt a világ teljes keresztyénségét reprezentáló és összefogó tisztségről lenne szó. Még protestánsok is olyan tónusú üzeneteket tettek közzé, amellyel szinte elismerték a pápának a globális keresztyénség feletti szellemi-lelki főségét vagy tekintélyét. Tették mindezt úgy protestáns testvéreink, hogy erre az általuk vezetett egyházi közösség, gyülekezet, stb. tagsága minden bizonnyal nem mondott volna áment.

Mielőtt félreértenének és érzéketlenséggel vádolnának, muszáj leszögeznem: nem arról van szó, hogy a pápai tisztet betöltő személyek érdemeit ne ismernénk el, vagy hogy ne adóznánk tisztelettel – nem a tisztnek, hanem – a tisztet betöltő embernek. Példának okáért II. János Pál pápa egy rendkívül bátor ember volt, aki minden bizonnyal hozzájárult a kommunizmus-szocializmus bukásához Kelet-Európában. Ezt illik elismerni. XVI. Benedek pápáról egy katolikus oldalon épp e sorok írója írt egy nekrológot halálakor, méltatva tudását, teológiai felkészültségét, egy-egy, a globális keresztyénség számára pótolhatatlan opusnak számító művét, és egyáltalán, a posztmodern, liberális-progresszív korszellemmel való határozott szembe helyezkedését. Érdekes módon Benedeket nem övezte akkora dicsfény a média részéről, mint Ferencet, holott Benedek ellenállt a világ relativizmusának és – ahogy ő mondta – a „tolerancia diktatúrájának”.

Persze a pápaság iránti megújult érdeklődés (ez igaz a protestánsokra is) nem a pápai tisztet betöltő személyek teológiai felkészültségének, hanem a pápaságnak, mint olyannak a medializált világban való megjelenítésének köszönhető leginkább. Tömören fogalmazva: elvileg a sokszínűséget pártoló, valójában mindent ugyanolyanra gyaluló posztmodern kor embere számára egyszerűen lenyűgöző egy ilyen régi intézmény a maga szokásaival, tradícióival, jellegzetességeivel, fenséges, patinás, régi épületeivel, művészeti alkotásaival, a színesen öltözött klerikusok által végzett bonyolult szertartásaival, és mindazzal a mesterségesen is gerjesztett titokzatossággal, amely az egész római egyházat és szűkebb értelemben a Vatikánt körüllengi.

Ugyan Ferenc pápa kilógott bizonyos értelemben a sorból, de a „világ pápája” volt abban a tekintetben, hogy dogmatikai és etikai téren – evangéliumi szempontból egyértelműen, de még a standard katolikus tanítás szerint is – megkérdőjelezhető, több esetben kifejezetten evangélium-ellenes gesztusaival, megnyilatkozásaival és kiadott dokumentumaival inkább a szekuláris világ tetszését nyerte el, semmint az egyházuk tanításához hű katolikusok rokonszenvét. Ferenc különösen értett a PR-hoz: ő lett a római egyház irányváltását kifejező „alázatos” egyházfő, az „egyszerűséget” preferáló, a fényűzést és a flancolást kerülő pápa, pusztán azért (és ez a világ számára bőven elég volt), mert megválasztása napján úgy állt ki a Szent Péter-bazilika erkélyére, hogy nem viselte a vörös pápai köpenyt, a mozzettát, nem költözött be az Apostoli Palotába, a pápák szokásos lakhelyére (helyette maradt a Szent Márta-házban) és mert egy hófehér, elektromos Fiat 500-assal közlekedett a sötétített ablakokkal rendelkező fekete Mercedes helyett. Ferenc pusztán az ilyen látszat-gesztusokkal már-már Assisi Ferenc-i magasságokba emelkedett a világi sajtó előtt.

Legyen szó II. János Pál, XVI. Benedek, I. Ferenc vagy XIV. Leó pápáról, ilyen vagy olyan karakterről, személyiségről, konzervatívabb vagy progresszívebb teológiai irányultságról, a katolicizmus vonzereje – úgy tűnik, protestánsok tömegei számára is – a pápaság intézményének folytonosságában rejlik. Hiszen a pápai tiszt összeköt minket a múlttal; azzal a korszakkal, amikor a keresztyénség, mint hegemón kultúra és társadalomformáló erő még virulens volt és hatalmas befolyással bírt. A korok változnak, de úgy tűnik, a pápai tiszt megingathatatlan. Eddig bizonyos állandóságot képviselt az erkölcsi tanítása terén (mára ez recseg-ropog), szembe feszülve korunk erkölcsi relativizmusával.

Csakhogy a pápai tiszt önmagában jelentett problémát a reformátorok és az ő nyomdokain járó protestánsok, evangéliumi keresztyének számára, függetlenül e tisztséget aktuálisan betöltő személytől, illetve annak kvalitásaitól, világlátásától. Kijózanító tapasztalat mind Ferenc halála, mind Robert Prevost bíboros pápává választása kapcsán, hogy nem igazán láttuk/hallottuk, hogy protestáns egyházi vezetők, evangéliumi mozgalmak vezetői megkérdőjelezték volna történelmi vagy teológiai szempontból a pápaság intézményének legitimitását, holott ez lett volna protestáns keresztyénként az elvárt, hiteles magatartás. Ebből a szempontból mindegy, hogy egy II. János Pálhoz hasonló konzervatív, vagy egy I. Ferenchez hasonló inkonzekvens, liberális-progresszív irányba gesztusokat tevő pápáról van szó. Sőt, újra hangsúlyozzuk, sok protestáns úgy dicsérte és méltatta, mintha csak saját egyházuk vezetőjéről lenne szó. Zavarba ejtő, hogy erre nem került sor, pedig itt lett volna az alkalom. Még ha Ferenc halála kapcsán kegyeleti okokból nem is akartak rögtön a pápaság intézményének bibliátlan voltáról értekezni, legkésőbb XIV. Leó megválasztásakor lehetőség lett volna erre.

Miért nem került erre sor? Mikor oldódtak fel a protestáns közösségek és a római katolicizmus között feszülő teológiai ellentétek, amelyek nem mellesleg az utóbbi két évszázadban dogmatikai értelemben csak mélyültek? Miért nem hallhattuk épp a pápaválasztás kapcsán szinte senkitől sem azt, hogy a protestánsok nem ismerik el a pápát Krisztus egyetemes egyháza fejének és hogy ennek nem csak történelmi, hanem elsősorban bibliai-teológiai okai vannak. Ismétlem: még a világi (nem egyházi) sajtóban is azt lehetett olvasni, hogy „a pápa Péter utódja”, hogy „a pápa Péter trónján ül”, hogy „a pápaság egy kétezer éves intézmény és hogy maga Krisztus alapította”, és e kijelentések korrekciójára még csak elvétve sem került sor protestáns részről.

Ez a hallgatás persze sokat elárul a protestantizmus mai állapotáról… és arról is, hogy az ún. történelmi hitvallások (református, lutheránus és baptista hitvallási iratok) „normativitása” mennyiben érvényesül a protestáns (református, lutheránus és baptista) történelmi egyházakon belül világszinten De a szabadegyházak-kisegyházak részéről ugyanez tapasztalható, ráadásul ott dogmatikai biztosító kötél – robusztus, szilárd történelmi hitvallások – híján egy-egy, a római katolicizmusért rajongó csúcsvezető pillanatok alatt elhúzhatja a kormányt a tulajdonképpeni rekatolizáció irányába az érzelem-központú, posztmodern kegyességben szocializálódott egyháztagok jóváhagyásával.

A reformátorok és az ő szellemi utódjaik azonban határozott nézettel rendelkeztek a pápai tisztről, éspedig teológiai alapon. Ez több történelmi protestáns hitvallás szövegében egyértelműen kifejezésre jut.

A Philip Melanchthon által jegyzett Apológiában, az ágostai hitvallás védőiratában (1531) a következő sorok találhatók: „Ha ezeket az emberi szertartásokat ellenfeleink úgy védelmezik, mint amelyek kiérdemlik a megigazulást, a kegyelmet, a bűnbocsánatot, akkor egyszerűen az Antikrisztus országát építik. Mert az Antikrisztus országa Istennek emberi tekintély által kigondolt, Krisztust elvető újfajta tisztelete, amelynek – éppúgy, mint Mohamed országának – vannak szertartásai, vannak olyan cselekedetei, amelyek által meg akar igazulni Isten előtt, és nem hiszi, hogy az emberek Isten színe előtt ingyen igazulnak meg hit által, Krisztusért. Így a pápaság is az Antikrisztus országának része lesz, ha úgy védelmezi az emberi szertartásokat, mint amelyek igazzá tesznek.” (XV. cikk, Az emberi hagyományokról az egyházban)

Luther Márton még sarkosabban fogalmaz egy másik lutheránus hitvallási iratban, a Schmalkaldeni cikkekben (1537), annak 2. részének 4. tételében: „A pápa nem isteni jogon vagy Isten igéje alapján feje az egész keresztyénségnek, mert ez egyedül azt az egyet illeti, akit Jézus Krisztusnak neveznek, hanem csak a római gyülekezetnek és azoknak a püspöke vagy lelkésze, akik önként vagy emberi rendelés, azaz világi felsőbbség jogán csatlakoztak hozzá, de nem azért, hogy uruk legyen, hanem hogy vele mint keresztyén testvérek és társak együtt éljenek, ahogyan azt a régi zsinatok és Cyprianus kora is tanúsítja. Most azonban egyetlen püspök sem meri a pápát testvérének szólítani, mint abban az időben, hanem legkegyelmesebb urának kell őt neveznie, még király vagy császár létére is! Ezt nem tudjuk, nem akarjuk és nem vehetjük a lelkünkre. Aki azonban meg akarja tenni, tegye meg nélkülünk! Ebből következik, hogy amit a pápa ilyen hamis, szemtelen, istentelen és bitorolt hatalomból tett és kitervelt, csupa ördögi ügy és vállalkozás volt, és ma is az (eltekintve világi kormányzásától, ahol Isten még zsarnokokkal és gazemberekkel is sok jót adhat a népnek) az egész szent keresztyén egyház vesztére (amennyire ez rajta múlik) és a Jézus Krisztus váltságáról szóló első főtételünk megrontására. Ott vannak ugyanis bullái és könyvei, amelyekben oroszlán módjára ordítja, ahogy a Jelenések könyvében az angyal 10,3-ban leírja, hogy egyetlen keresztyén ember sem üdvözülhet, csak ha neki engedelmeskedik és mindenben aláveti magát, bármit akar, mond vagy cselekszik. Mindez együttvéve ugyanazt jelenti, mint ha ezt mondaná: Ha mindjárt hiszel is Krisztusban, és benne megvan mindened, amire szükséged van az üdvösséghez, az mind semmi és mind hiábavalóság, ha engem nem tartasz istenednek, nekem nem hódolsz be, és nem engedelmeskedel. Márpedig nyilvánvaló, hogy az anyaszentegyháznak nem volt pápája legalább ötszáz esztendeig. A görög és sok más nyelvű egyház pedig sohasem volt a pápa vezetése alatt, és ma sincs. Mint már többször mondták: Merő emberi koholmány ez, Isten nem parancsolta, nincs reá szükségünk, és nincs belőle hasznunk sem. Mert a szent keresztyén egyház jól meg tud lenni ilyen vezető nélkül, sőt sokkal jobban ment volna a sora, ha nem hozta volna szóba az ördög az ilyen vezetést. Nincsen az egyháznak semmi haszna sem a pápaságból, mert nem végez egyházi szolgálatot! Ezért az egyháznak a pápa nélkül is meg kell maradnia és meg kell állnia.”

A Westminster Hitvallás (1647) 25. fejezetének 6. cikkelye kijelenti: „Az Úr Jézus Krisztuson kívül nincs más feje az egyháznak. Még a római pápa sem lehet az semmiféle értelemben; ellenkezőleg, ő az Antikrisztus, a bűn embere és a kárhozat fia, aki mindenek fölé emelkedik az egyházban Krisztus és mindannak ellenében, amit Istennek neveznek.”

Érdekességként említjük, hogy míg a hitvalló lutheránusok nem változtattak a hitvallásukon, a legtöbb amerikai presbiteriánus egyház eltávolíttatta a hitvallásából azt a kijelentést, hogy a pápa az antikrisztus. Elvileg a magyar lutheránusok is arra a Konkordia-könyvre tesznek esküt mind a mai napig a lelkészszentelésük során (és az egyháztagok a konfirmációjuk alkalmával), amelynek része az előbb idézett két lutheránus hitvallás (a Luther Márton által írt Értekezés a pápa hatalmáról és elsőbbségéről című írás mellett).

A magyar reformátusok normatív hitvallási irata, a Heinrich Bullinger által írt II. Helvét Hitvallás (1562) bár nem nevezi antikrisztusnak a pápát, a pápaságot mint olyat elutasítja: „Nem helyeseljük tehát a római papságnak azt a tanítását, amellyel a maga főpapját a földön hadakozó egyetemes [katolikus] egyház egyetemleges [universalis] pásztorává, legfőbb fejévé, sőt, Krisztus valóságos helytartójává teszi, akinek – mint mondják – teljhatalma van az egyházban, és övé a legfőbb uralom.” (XVII. fejezet, Isten egyetemes [katolikus] és szent egyházáról és az egyház egyedüli fejéről.)

Ha a történelmi protestantizmusnak a pápaság intézményével kapcsolatos nézetét vizsgáljuk, azt látjuk, hogy azt a reformátorok és az ő szellemi utódaik egységesen elutasították – mind teológiai „alapozása”, mind az egyházi közösségek feletti zsarnoki hatalomgyakorlása miatt. Először is tagadták, vagyis érvénytelennek tartották, hogy Róma azon állítása helytálló volna, miszerint Róma püspöke az egyház földi helytartója. Cáfolták azt is, hogy a pápaság egy kétezer éves intézmény. Még ha Péter apostol valóban is szolgált Rómában, akkor sem lehet bizonyítani, hogy ott római katolikus értelemben vett püspök lett volna. Ugyanis Róma számára a püspöki tiszt egy különálló poszt az egyházban – a püspök felette áll az alatta szolgáló lelkészeknek (papoknak). Ha Péter püspök lett volna Rómában, akkor csakis újszövetségi értelemben lehetett volna püspök, amely egyszerűen csak egy másik kifejezés a pásztorra vagy a vénre (lásd Tit 1,5-7). Az 1Pt 5,1-ben Péter apostol egyszerűen csak „presbitertársnak” nevezi magát. Az újszövetségi egyház első ötszáz évében a keresztyén egyház jelentékeny része nem ismerte el a római püspök felségjogát. A keleti-ortodox egyházak soha nem tartottak legitimnek egy ilyen igényt, de még a Római Birodalom nyugati részén található egyházrészek közül sem mindegyik az első századokban.

A reformátori egyházak azt sem fogadták el, hogy Péter személye volna maga a szikla, amelyre az egész egyház ráépült. A római katolikusok azzal érveltek, hogy Jézus (lásd Mt 16,18-19) előre jelezte, hogy az egyház Péterre, mint sziklára épül. Péter (Petros) megvallja – hitvallást tesz –, hogy Jézus a Krisztus. Jézus Urunk erre azt a választ adja, hogy ezen a sziklán (Petra) fogja felépíteni egyházát. A legtöbb protestáns ragaszkodik ahhoz, hogy maga Jézus Krisztus az a szikla, amelyre az egyház ráépül. Egyesek úgy érveltek, hogy Péter az általa kimondott alapvető és tömör krisztológiai hitvallással az egyház hitét reprezentálja és ebben az értelemben szikla. Maga Péter az első levelében Jézust nevezi sziklának – a „megbotránkozás sziklájának”. (1Pt 2,8) A Mt 16-ban a Péternek adott királyság kulcsai sem kizárólag neki adatnak, hiszen a Mt 18,18 szerint azt minden tanítvány megkapta: „Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, kötve lesz a mennyben is, amit pedig feloldotok a földön, oldva lesz a mennyben is.” De még ha Péter az apostolok vezetőjeként az egész egyház feje és alapköve is lett volna, az sem bizonyítaná, hogy Péter hatalma átadható vagy átruházható másra. Csak Jézus nevezett ki apostolokat, és még Róma is elismeri, hogy az apostoli tisztség az egyházban az első század után megszűnt.

Ezen utóbbi, kisebbségi protestáns nézőpontot képviseli Szabados Ádám, evangéliumi teológus is Az apostolok hagyománya című doktori dolgozatában. E dolgozat egyike azon tudományos igényű teológiai munkáknak, amelyeket minden egyháztag haszonnal olvashat, melyeknek témaválasztása releváns (nem valamiféle partikuláris pásztorálpszichológiai vagy egyháztörténeti témát csócsálgat) és amelynek konklúziói egyértelműen segítik a keresztyének teológiai tájékozódását. Szabados Ádám Péter apostol „kőszikla” szerepét úgy értelmezi, hogy Jézus magát Pétert (tehát nem csak a hitvallását) nevezi „kősziklának”, akire egyházát felépíti. Ugyanakkor ezen értelmezés szerint nem egy tovább hagyományozható tisztségről vagy vezetői szerepről van szó! Szabados szerint Péter személye kiemelkedik tekintélyét illetően az apostolok köréből, valóban vezetői szerepe alapozza meg a messiási közösséget, és ezen egyszeri és megismételhetetlen szolgálói, vezetői és hagyománymegőrző szerepében ölt testet a „szikla” vagy „alapkő” jellege. Szabados hangsúlyozza, hogy ez a szerep az újszövetségi szövegek alapján nem csupán szimbolikus, hanem történeti és teológiai jelentőségű (sőt, még a Tizenkettő szimbolikus tekintélyénél is fontosabbnak bizonyult). Péternek az egyház normatív hagyományának kialakításában (= apostoli hagyomány) volt kulcsszerepe, amely hagyomány hitelesen közvetíti Jézus tanítását és felhatalmazását. Látnunk kell azonban, hogy ez az értelmezés sem érv a pápaság, mint tovább hagyományozandó tisztség mellett (hiszen Péternek „kősziklaként” egyszeri és megismételhetetlen szerepe volt az egyháztörténetben), sőt, éppen annak cáfolata.

Lehet, hogy valaki erőltetettnek véli az összehasonlítást, de nézzük meg, milyen volt Péter apostol már a kiküldetése utáni szerepkörében: egy másik apostol, Pál megfeddi a képmutatóskodásáért, és ő alázattal elfogadja az intést. Amint említettük, egyszerű presbitertársként hivatkozik magára; úgy, mint aki egy a sok közül. Nem kardoskodik azért, hogy ő legyen az első, Jeruzsálemben létrejövő újszövetségi gyülekezet vezetője, nem is ő tölti be ezt a tisztet. Az ún. Ékes kapunál ezt mondja a sántának, mielőtt meggyógyítaná Isten erejével: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amin van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel, és járj!” A meggyógyított ember ezután nem Pétert, hanem az Istent kezdte dicsőíteni ugrándozva. Amikor a pogány Kornéliusz Péter elé ment és a lábai elé borulva hódolni akart neki, Péter felsegítette és erélyesen rászólt: „Állj fel, én magam is csak ember vagyok!” Most helyezzük az egyszerű és alázatos Péter mellé az elviekben „Péter trónján” ülő mindenkori pápát és az őt körüllengő pápakultuszt. El tudjuk képzelni, hogy a magát csak egyszerű embernek tartó (eredeti szakmáját tekintve halász) Péter szívesen vette volna, hogy az arcképét kifüggesztik minden plébánián? Hogy a rajongók szelfit akarnak vele készíteni? Hogy leborulnak előtte világi vezetők? Hogy a halászgyűrűjét csókolgatják a hívek? Hogy különféle értékes ajándékokkal halmozzák el protokolláris rendezvényeken: liturgikus tárgyakkal, ritka könyvekkel, festményekkel, kéziratokkal, műalkotásokkal, élelmiszerekkel, járművekkel?

De az illegitim tisztségén is túlmenően – ahogy idézve a Westminsteri hitvallás sorait utaltunk már rá – a 16-17. században szinte minden protestáns úgy vélte, hogy a pápa maga az antikrisztus. Ennek már korábban is voltak jelei. A középkori Európában egyre inkább felerősödtek a Róma püspökével szembeni indulatok. Különösen Assisi Ferenc és Husz János radikális követői vélekedtek úgy, hogy hatalma, gazdagsága és korrupciója miatt az antikrisztus maga a pápa. A pápa katonai hatalmának elvtelen érvényesítése, vagyonfelhalmozása és a Vatikán különböző erkölcsi botrányai mind alátámasztották ezt a vélekedést. Amikor a pápa élesen szembefordult a reformációs törekvésekkel és hatalmát felhasználva üldözni kezdte a reformáció hívet, Luther is arra a következtetésre jutott, hogy a pápa az antikrisztus. A legtöbb reformátor hasonlóan gondolkodott, így például Kálvin János is. Ugyanígy vélekedett később John Wesley, a metodisták alapítója, valamint számos baptista és adventista is átvette ezt a nézetet.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelentette, hogy minden egyes pápa személy szerint volna az antikrisztus, hanem maga az intézmény, a pápai hivatal hordoz markánsan antikrisztusi jellegzetességeket, hiszen Krisztus helyét bitorolja az egyházban és ezzel szembemegy az evangélium tanításával. Kálvin értelmezése szerint az antikrisztus az, aki Krisztus helyébe lép vagy vele szemben áll, miközben azt a látszatot kelti, mintha Krisztus mellett állna. Nem volt nehéz mindezen jellegzetességeket a pápaság intézményében felfedezni.

A korai protestánsok természetesen bibliai szöveghelyekre hivatkoztak állításuk alátámasztására. Idézték például a 2Thessz 2,3-4.9.10-et is: „Senki semmiféle módon ne vezessen félre titeket. Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a törvénytipró, a kárhozat fia. Ez majd ellene támad, és fölébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak, úgyhogy beül az Isten templomába is, azt állítva magáról, hogy ő isten (…). Mert ennek a törvénytiprónak az eljövetele a Sátán munkája a hazugság minden hatalmával, jelével és csodájával és a gonoszság mindenféle csalásával azok számára, akik elvesznek, akik nem szerették az igazságot, hogy általa üdvözüljenek.” Hangsúlyozták, hogy a pápa ellenzi az igazságot és csodákkal próbálja alátámasztani a Szentírás-ellenes tanításait – víziókra, látomásokra, ereklyék gyógyító erejére stb. hivatkoztak, hogy bizonyítsák, a katolikus egyház az igazi egyház, szemben a reformátori egyházakkal, ahol nincsenek ilyen csodák. Azzal érveltek, hogy a pápa úgymond „Isten templomának” a szívébe, az egyházba „ült be” és magához ragadta kizárólag az Úr Jézust megillető jogokat és kiváltságokat, különösen azzal, hogy megváltoztatta a kegyelem evangéliumát. Jellemző módon a Jel 13,6-7-et is a pápára alkalmazták: „káromlásra nyitotta száját Isten ellen, hogy káromolja nevét és hajlékát és az ég lakóit. Megadatott neki, hogy harcoljon a szentekkel, és legyőzze őket. Hatalmat kapott minden törzs és nép és nyelv és nemzet fölött.” A protestáns értelmezés szerint azzal, hogy Róma elutasította az egyedül kegyelemből, hit által való megigazításról szóló tant, Istent káromolta – káromlást mondott Istennek Krisztusban megnyilvánuló kegyelmére. Meggyőződésüket csak tovább erősítette, hogy e tanítást a tridenti zsinat (1545-1563) átokkal sújtotta, anatémát mondott rá, ünnepélyes formák között kiközösítéssel sújtotta. Róma a tridenti zsinatot hivatalos, ökumenikus zsinatnak tekinti mindmáig. A tridenti anatémákat a pápák mind jóváhagyták és azok mind a mai napig a római katolikus tanítás szerves részét képezik. A pápák továbbá támogatták, elősegítették, sőt, szorgalmazták a protestánsok fizikai üldözését, megsemmisítését, amelynek következtében a 16. században protestánsok tízezrei szenvedtek vértanúságot. A pápaságnak a bibliai antikrisztussal való azonosítása tehát teljesen logikus lépés volt.

Ha az új pápa személyét érintő köszöntésekre, laudációkra, gratulációkra és egyáltalán, bizonyos protestánsok részéről világosan érzékelhető azon vágyra tekintünk, mely szerint a római katolikus egyházfőhöz és a római katolikus egyházhoz protestánsként közelednünk kell, mondván „sokkal több köt össze, mint ami elválaszt, és a misszió is közös ügyünk”, illetve „mégiscsak a világkeresztyénség vezetőjéről van szó”, akkor levonhatjuk a következtetést, hogy a pápasággal kapcsolatos korábbi nézőpont szinte teljesen kiveszett a protestáns közösségekből.

Természetes, hogy nem kívánjuk a 16-17. századi, sokszor tettlegességig fajuló hitvitákat és a véres vallásháborúkat feléleszteni, de ez azt jelenti, hogy teológiai tekintetben is puhulnunk kellene? Talán időközben módosult a római egyház pápasággal kapcsolatos teológiája és evangélium-értelmezése? Jóllehet a tartalom, a tanítás nem igen változott, a stílus, ahogy mindezt közvetítik, igen. A római püspök részéről joviális stílus, több tolerancia és kevesebb kényszerítés tapasztalható – ezeknek a változásoknak örülnünk kell. De: a pápai hatalomról és az evangélium lényegéről szóló tanítás egyáltalán nem változott, sőt a pápai hatalommal kapcsolatos legelrugaszkodottabb dogmát a 19. században hirdették ki. Róma dogmatikai értelemben távolabb van tőlünk, mint a reformátorok idejében. Hivatalosan a római egyház továbbra is elítéli (és kiközösíti) a protestánsok számára az evangélium lényegének számító hit általi megigazulásról szóló tant. A pápaság pedig nem – ahogy állítják –  a tanbéli változások elleni támaszként működik, hanem a tekintélyét felhasználva épp azokat betonozza be.

A lelkipásztori szolgálat értékelésének legfontosabb kritériuma az, hogy hirdetjük-e Krisztus evangéliumát. Pál ezt mondja: „De ha még mi magunk vagy egy mennyből való angyal hirdetne is nektek evangéliumot azon kívül, amelyet mi hirdettünk, átkozott legyen!” (Gal 1,8) Mindezek fényében hogyan vélekedjünk protestánsként arról a teológiai-dogmatikai rendszerről, amely nem hogy nem tanítja az általunk vallott evangéliumot, hanem még átkot is mond rá?

Ebből nem következik, hogy ne lehetnénk barátságosak, udvariasak és tisztelettudóak hitvalló protestánsként a római vallás képviselőivel szemben, akár a velük folytatott teológiai viták során is, – még a keményebb viták során sem megengedett gyűlölködni; a polemikus hangnem nem azt jelenti, hogy átlépjük a jóízlés határait. Érthető az is, hogy az egyházdiplomácia (például az ökumenikus szervezetek részéről) megkövetel bizonyos baráti gesztusokat és „kötelező köröket”, de ezek oltárán nem lehet feláldozni az evangéliumot. Az egyház képviselői – a lelkipásztorok – nem diplomaták, hanem elsősorban tanítók, akiknek – hirdetve és tanítva az evangéliumot – rá kell mutatniuk arra is, ami eltér az evangéliumtól és ami összeegyeztethetetlen vele.

A protestánsoknak el kell dönteni, hogy azért protestánsok, mert beleszülettek a protestantizmusba, vagy azért, mert ez a szó jelent még számukra valamit. Protestáns keresztyénnek lenni részben azt jelenti, hogy bibliai alapon nem ismerjük el a pápa legfőbb tekintélyét Krisztus földi egyháza tekintetében – ez a szó (protestatio) negatív jelentésére utal. A „protestáns” szó azonban nemcsak tiltakozást, hanem pozitív hitvallást is kifejez, lásd öt sola. Mindaz ellen azonban, ami ettől eltér, továbbra is tiltakoznunk kell.

Szóval, csak óvatosan a laudációkkal!

*

Felhasznált irodalom: https://www.wscal.edu/resource/protestants-and-the-pope/
A fejlécben szereplő kép AI által generált illusztráció.