márc

2025

Luther nem tévedett: egyedül hit által üdvözülünk! – avagy ne ess át a ló túlsó oldalára!

2025. márc. 17.

Mondhatná az olvasó, hogy a fenti címben található tétel egy bibliai alapigazság, amely egy biblikus módon gondolkodó keresztyén számára evidencia. Azonban szomorú tapasztalat, hogy olyan időket élünk, mikor is újra kell hangsúlyozni alapvető keresztyén hitigazságokat, melyeknek elhagyása egyre gyakoribbá kezd válni – még az is, amit az üdvösségről kellene vallanunk Isten Igéje alapján. Korábban a helyettes bűnhődés esetében láttuk, hogy egyes kisegyházi lelkipásztorok, tanítók elhagyják az egészséges tanítást, (itt, itt és itt) most pedig a hit által való megigazulással kapcsolatban érzékelhető a hitehagyás.

A súlyos teológiai műveletlenségen és felületességen túl, míg bizonyos evangéliumi kisegyházi közösségekben az eretnekségek bal szélének – napjaink progresszív-liberalizmusának és a hiperkegyelmes eretnekség hegemóniájának – ádáz módon ellenálnak (amit, megjegyzem, nagyon helyesen tesznek!), addig többen bizony átesnek a tévtanítások jobb szélére – hogy úgy mondjam: „a ló túlsó oldalára” – és olyan súlyos szótériológiai eretnekségeket tanítanak, amelyet Isten Igéje szintén világosan elítél.

Egyes, magukat evangéliuminak nevező teológusok, igehirdetők, tanítók, „házasmissziós” vezetők olyan mélységekbe gravitálnak, hogy veszik a bátorságot és protestánsként „beleállnak” reformátor ősünknek, Luther Mártonnak az egyedül hit által való megigazulásról szóló tanításába. Ezzel azonban az a probléma, hogy az egyedül hit által való megigazulás nem valami légből kapott lutheránus specifikum – amolyan érdekesség –, hanem a bibliai evangélium szíve és lényege. A protestáns reformáció alapvető igazságai közé tartozott a sola fide, vagyis az, hogy egyedül hit által juthatunk üdvösségre. Aki ezt tagadja, az egész egyszerűen saját magát zárja ki az evangéliumi keresztyének közösségéből.

Több példát is említhetnék a fentiekre, de az írásom konkrétan egy aktualitásra adott reakció. Nemrégiben jelent meg az Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió gondozásában Anatoli Uschomirski: Máté evangéliuma zsidó szemszögből című könyve, melyet a kiadó a közösségi médiában is büszkén hirdet. Már eleve a cím is kérdéseket vet fel, hiszen az evangéliumok üzenetén nem változtat, hogy ilyen vagy olyan szemszögből vizsgáljuk őket. Mindegy, fogadjuk el, hogy e könyv koncepciója az, hogy „messiási-zsidó” szemszögből értelmezze Máté evangéliumának szövegét. Azonban ez a könyv néhány érdekes rabbinikus gondolaton kívül nem igazán mond újat egy képzett teológus számára, bizonyos részeknél pedig kifejezetten hiányzik a bibliai szövegekben való elmélyülés, habár lehetséges, hogy nem is a teológus réteg a célközönség.

Ami viszont megdöbbentő, az nem más, mint ahogy a szerző az üdvösséghez viszonyul. Az Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió már korábban is megjelentett egy kötetet az említett szerzőtől, A hegyi beszéd zsidó szemszögből címmel. Ebben a szerző a következőket állítja – figyelem, evangéliumi hívő ember nyugalmát megzavaró sorok következnek:

„Ám Luther és sok más keresztyén sajnos a Bibliával harcolt a Biblia ellen. Luther nem tudott különbséget tenni két dolog között, illetve ezeket egymás mellé helyezni: az egyik oldalon a törvény cselekedetei nélküli megigazulást, egyedül a Jézus Krisztusban vetett hit által (Róm 3,28), a másik oldalon a végső üdvösséget a mennyei Atya akaratának, az az a Tórának cselekvése által, vagyis olyan cselekedetek által, amelyeket Isten a föld teremtése előtt gyermekeinek elkészített (Ef 1, 3-12)” (43. o.)

Ha biblikus alapokon álló evangéliumi keresztyének vagyunk, akkor igen keserű tapasztalat lesz számunkra, most mégis arra hívom az olvasót, hogy röviden ízlelgessük kicsit az előbbi idézetet: „Luther és sok más keresztyén sajnos a Bibliával harcolt a Biblia ellen”. Ez a kijelentés egy provokatív paradoxon, hiszen nem csak azt sugallja az olvasóknak, hogy Luther tévedett az üdvtannal kapcsolatban, hanem egyúttal azt is, hogy Luther és így az összes reformátor egyenesen Biblia-ellenes pozíciót képviselt.

Mi is a szerző szerint a probléma? Az, hogy „Luther nem tudott különbséget tenni”. Ami azt illeti, nagyon is tudott, melyet a Szentírással összhangban világosan tanított is: egyedül hit által üdvözülünk, nem pedig a törvény cselekedeteiből. És még mit nem tudott Luther? „Ezeket egymás mellé helyezni”. A szerzőnek az a problémája, hogy az egyedül hit által való megigazulás mellé Luther nem tette oda, hogy a teljes – vagy ahogy a szerző fogalmaz, a „végső” – üdvösséghez a Tóra cselekvése is fontos. Így jutunk el ahhoz az üdvtani képlethez, mely szerint az üdvösség vagy a „végső üdvösség” az nem más, mint a hit, plusz a törvény betartása.

Tény és való, hogy ez az elképzelés már az Újszövetségben is megjelenik, csakhogy egyáltalán nem pozitív felhanggal! Sőt! Ez az a nézet, amit a teológia – nemhogy pelágiánus vagy szemi-pelágiánus, hanem egyenesen – júdaista eretnekségként ismer, mely a korai gnoszticizmus egyik aszketikus válfajának is tekinthető, mely tanítás szerint az üdvösséghez nem elég a hit, hanem ragaszkodni kell a törvény tökéletes megtartásához is. Eszerint az ember hiába hisz a Jézus Krisztus engesztelő-keresztáldozata által biztosított kegyelemben, az üdvösség mindaddig nem elérhető számára, amíg az életében be nem tölti a törvényt. Ez a koncepció az, amit Isten Igéje Pál apostol által „más evangéliumnak” nevez (Gal 1,6) és amihez Pál figyelmeztetése szerint – megtagadva a tiszta evangéliumi tanítást – többen átpártoltak.

Ha az Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió vallásismereti érdekességeket bemutató profillal rendelkezne, úgy ez a fejlemény kevésbé lenne megbotránkoztató, azaz hogy ilyen evangélium-ellenes gondolatokat tartalmazó könyvet jelentet meg. Csakhogy itt egy olyan kiadóról van szó, amely magát az „evangéliumi” szóval fémjelzi, valamint – ahogy a neve is mutatja – céljaként és küldetéseként az iratmissziót jelöli meg. Hogyan jutottunk idáig? E kérdés egy másik kérdéshez vezet, melyet ezek szerint újra és újra fel kell tenni magunknak: mit hiszünk az evangéliumról? Ki által és mi által üdvözülünk? Ezt szeretném most világosan, pontokba szedve körbejárni, a téma által megkívánt teológiai igényességgel, ugyanakkor egyszerűségre törekedve és cáfolni mindazokat a vádakat és tévhiteket, melyekkel Luthert és a többi reformátort illetik.

Mit értünk hit által való megigazulás és sola fide alatt?

A hit által való megigazulásról már több cikk felkerült a portálunkra (lásd itt, itt és itt), de talán nem árt, ha összefoglalom néhány mondatban:

Istennek van egy törvénye. Ez alatt szűkebb értelemben a Tízparancsolatot, tágabb értelemben a Tórát, azaz Mózes első öt könyvét, általánosan pedig Isten parancsolatainak, örök erkölcsi törvényeinek összességét értjük. A Biblia tanítása szerint az ember eredendően bűnös, ami azt jelenti, hogy természeténél fogva képtelen arra, hogy tökéletesen betartsa/megtartsa a törvényt. A bűnös embernek ez az „inkompetenciája” azután is megmarad, miután hitre jut. (Jób 4, 17-18; Róm 3,10-12; Róm 7,14-23) Az Úr Jézus Krisztus a hegyi beszédében, a törvény magyarázatában (Mt 5) nem „tippeket” ad nekünk arra nézve, hogy hogyan tudjuk megtartani Isten törvényét maradéktalanul, hanem kijózanító módon tükröt tart elénk, hogy meglássuk: ha a törvény megtartása által akarnánk üdvözülni, akkor bizony totális kudarcot vallanánk, hiszen ahhoz tökéletesnek kellene lennünk – tökéletesek viszont nem leszünk soha földi életünk során. Így aztán semmi esélyünk nem volna az üdvösségre. Csak és kizárólag, egyedül a Jézus Krisztus vére által adatott kegyelemben lehet reménységünk, amelyben csak hit által lehet részünk. Mivel mi képtelenek vagyunk arra, hogy a törvény teljes megtartása által igazzá tegyük magunkat Isten előtt, ezért, ha hiszünk abban a Krisztusban, aki – elszenvedve a mi törvénytelenségünket helyettünk – tökéletes isten-emberként önmagát áldozta fel értünk a kereszten, úgy az Atya nem küldd minket kárhozatra. Sőt, igazzá nyilvánít minket Krisztus áldozatának érdeméért és így bemehetünk Isten örök dicsőségébe.

Hit által lesz a miénk mindaz, amit Krisztus ért el számunkra a megváltásával. Nincs alternatíva, mivel mi magunk képtelenek vagyunk arra, hogy megváltsuk magunkat. Ezért Isten Igéje alapján azt valljuk, hogy egyedül hit által jutunk üdvösségre. Ezt az igazságot fémjelzi a sola fide – egyedül hit által – reformátori alapelv, melyet illetően nem csak Luther, hanem az összes, mind a lutheri mind a kálvini hagyományt képviselő reformátor egyetértett. (A szélsőséges anabaptista rajongó mozgalmakkal most nem foglalkozunk.) Ez nem valami újkeletű tanítás volt a reformáció idején, hanem egy az egyben a kivonata mindannak, amit az Újszövetség tanít az ember üdvösségre jutásáról, tehát ez az evangéliumi hit egyik fundamentuma.

Egyedül hit által van üdvösség és nem a törvény megtartása által!

Szeretném újra hangsúlyozni, hogy itt nem valami másod- vagy harmadrendű teológiai sajátosságról szó, hanem a biblikus, evangéliumi hit lakmuszpapírjáról! Az egyedül hit által való megigazulás mint az üdvösség kizárólagos feltétele az evangélium üzenetének lényege, ahogyan a János 3, 16-ban olvassuk: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Nem azt olvassuk, hogy aki hisz és megtartja a törvényt, a parancsolatokat. Az Ige egyedül a hitet említi. Ahogyan a Róma 3, 28-ban olvassuk: „Azt tartjuk, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül”, vagy ahogy a Gal 3,11-ben: „Hogy pedig a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él.” Fenntartások nélkül, határozottan kijelenthetjük: aki ezt az alapvető bibliai fundamentumot tagadja, az nem tekinthető evangéliumi keresztyénnek.

Többen – ahogyan a fentebb idézett szerzőnél is látjuk – úgy hamisítják meg ezt az üzenetet, hogy a megigazulást és az üdvösséget elválasztják egymástól. Egy furcsa értelmezési logikát követve tulajdonképpen azt állítják, hogy önmagában az, hogy valaki Isten előtt egyedül kegyelemből, egyedül hit által megigazult, még nem jelenti azt, hogy egyúttal üdvössége is lenne. (sic!) Azt állítják, hogy ahhoz, hogy az ember a „végső” üdvösséget elérje, úgy kell élnie, hogy megtartja a parancsolatokat, azaz megtartja Isten törvényét. Hogy e tévtanítás mégse legyen annyira tetten érhető, „cselekedetek” vagy a „törvény megtartása” kitételek helyett sokszor a „törvény betöltéséről”, illetve a „törvény igazságos betöltéséről” és hasonlókról szónokolnak. Hiába csűrik-csavarják azonban a fogalmakat és a mondatokat, lényegében a tanításuk arra épül, hogy az üdvösség feltételeként a hit mellé odahelyezik a törvény cselekedeteit is.

Ez az állítás azonban teljesen ellentmond az Újszövetség tanításának. Az Apostolok Cselekedeteiben arról olvasunk, hogy az apostoli „zsinat” világosan leszögezi, hogy nem a törvény betöltése által, hanem hit által tartatunk meg. Pont. A vonatkozó szakaszban ezt olvassuk: „Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igét tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhatunk? Sőt inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hisszük, hogy megtartatunk, miképpen azok is.” (ApCsel 15, 10-11) Egyesek azzal érvelnek, hogy itt az apostolok pusztán csak a mózesi tisztasági és ceremoniális törvények kötelező megtartása alól mentik fel a pogány hátterű keresztyéneket. De ha pusztán csak erről lenne szó, akkor ugyan miért beszélne a Szentírás lépten-nyomon kizárólag hit által végbemenő megigazulásról, mégpedig szotériológiai szempontból, azaz miért az üdvösséggel kapcsolatosan teszi ezt?

Vegyük alapul például a Római levél 5. fejezetét! A levél előző, 3-ik és 4-ik fejezetei már leszögezik, hogy a megigazulás a Jézus Krisztusban való hit által adatik és nem a törvény cselekedete által. Majd az 5. fejezet végig azt taglalja, hogy Ádám által jött be a bűn és a kárhozat a világba és az életünkbe, de az Úr Jézus Krisztus által megigazulunk, lásd: „És az ajándék sem úgy van, mint egy vétkező által; mert az ítélet egyből lett kárhozottá, az ajándék pedig sok bűnből van igazulásra. Mert ha az egynek bűnesete miatt uralkodott a halál az egy által: sokkal inkább az életben uralkodnak az egy Jézus Krisztus által azok, kik akegyelemnek és az igazság ajándékának bővölködésében részesültek. Bizonyára azért, miképen egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat: azonképpen egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása.” (Róm 5, 16-18)

Ha az előbb felvázolt tévtanítás megállná a helyét, miszerint a megigazulás nem biztosítja a végső üdvösséget, akkor a Római levél ugyan miért a kárhozat és a halál ellentétpárjaként hozná fel a Jézus Krisztus által adatott megigazulást? Miért beszél az Ige az „életnek megigazulásáról” és miért az örök élet elnyerésének szinte szinonimájaként használja a hit által való megigazulást? Azt valljuk tehát, hogy aki igaz hittel megvallja Krisztust, annak – ettől a ponttól kezdve – megigazulván örök élete, azaz „végső üdvössége” van. „Ha tehát száddal Úrnak vallod Jézust, és szíveddel hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt a halálból, akkor üdvözülsz.” (Róm 10,9 RÚF)

Ezek a tévtanítók azt állítják, hogy a megigazulás pusztán csak arra szolgál, hogy az ember képes legyen megtartani a törvényt és valójában csak azoknak esik nehezére és csak azok számára tehertétel ez, akik test szerint élnek. Milyen érdekes, hogy a hitre jutott Pál apostolnak erről teljesen más a személyes tapasztalata a Róma 7 alapján: „Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, melyet nem akarok.” (Róm 7,19) Egyes arminiánus értelmezők szerint ebben a fejezetben egyáltalán nem Pálról van szó (tehát nem a saját nézőpontjából beszél), sőt, még csak nem is egy megtért hívő emberről, de valljuk be: ez a magyarázat igencsak erőltetett és a plauzibilitása is igen csekély, ha a józan ésszel, a kontextust figyelembe véve olvassuk a levelet. A probléma csak fokozódik, ha ezen értelmezést vallók számára feltesszük a kérdést: ugyan milyen magyarázatot adnak arra, hogy megtéretlen ember az „Isten törvényében gyönyörködik belső ember szerint”? (Róm 7,22)

A sola fide elv nem egyenlő sem a hiperkegyelemmel, sem a libertinizmussal!

Súlyos tudatlanság és teológiai műveletlenség rejtőzik amögött a vád mögött, amikor egyes törvényeskedő kisegyházi személyek vagy római katolikus teológusok Luther személyét a hiperkegyelem vagy a modern/posztmodern libertinizmus egyfajta ősatyjának állítják be. Azt vetik a szemünkre ezek a teológusok, tanítók, igehirdetők, hogy a sola fide elv, vagy maga az egyedül hit által való megigazulásról szóló tanítás egyenlő a libertinizmussal, vagyis a kegyelemnek a szabados életmódra okot adó torz értelmezésével. Eszerint nyugodtan hátra dőlhetünk és azt csinálhatunk, amit csak akarunk, nem kell Isten akaratát keresnem az erkölcsi döntéseimben, nem kell törekednem a megszentelődésre.

Határozottan le kell szögeznünk, hogy Luther ilyet soha nem tanított! Ennél a pontnál jelentkeznek sokszor a súlyos félrecsúszások! A bibliai üdvtan szerint – melyet Luther (is) tanított – a jó cselekedetek, vagyis a mindennapi élet területén az Isten Igéjének való engedelmesség, a keresztyén etikával konzisztens élet a hit gyümölcse. Gyümölcse, de nem az üdvösség feltétele! E kettő nem ugyanaz. Az élet feltétele az, hogy a fa gyökeret verjen, nem pedig, hogy gyümölcsöt teremjen. Nyilvánvaló azonban, hogy ha egy fa nem terem gyümölcsöt, akkor nem él.

Ugyanez a helyzet a hit esetében is és pontosan erről tanít Jakab levele: „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában.” (Jak 2, 17) Vagyis az embernek nincs üdvözítő hite, örök élete, amíg folyamatosan bűnben éli az életét és ez alól az sem menti fel, ha van némi ismerete az evangéliumról, de az nem ért el a szívéig. Az igaz hitnek az a következménye, hogy ennek a hitnek a gyümölcse az ember életében is megnyilvánul. Ez tökéletesen összefügg azzal, amit Jézus mondott: „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába, hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)

Egy formális, felszínes vallásosság által kitermelt „hit” nem ment meg bennünket az örök kárhozattól – csak az élő hit ment meg, amelynek gyümölcse az Isten Igéjének való engedelmességre való törekvés a személyes életünkben. Ez utóbbi viszont a hit eredménye, nem pedig az üdvösség feltétele.

Az evangéliumba vetett élő hit az, amelynek szükségszerű következménye, gyümölcse, eredménye a hálatelt, odaszánt élet Krisztus követésére. A Krisztusban való élő, igaz hit által az ember akarata, vágya, szándéka az Isten Igéje szerint való élet, vagyis a kegyes élet lesz. Az Isten kegyelméből a Szentlélek által kapott hit lesz az, amely annyira megváltoztatja, átformálja az ember lelkét, hogy önszántából és szeretetből vágyakozik majd Istennek tetszeni. Pontosan ez az, amit Luther keresztyén szabadság alatt ért. Erről beszél Luther:

„A cselekedetek tehát senkit sem tesznek kegyessé és az embernek kell elébb kegyesnek lenni, mielőtt működik. Azért nyilvánvaló, hogy egyedül a hit, merő kegyelemből, Krisztus és az ő Igéje által teszi elégségesképpen kegyessé és boldoggá az embert, és hogy a keresztyénnek az üdvösség végett semmi cselekedetre, parancsolatra nincs szüksége, hanem szabad ő minden parancsolattal szemben; és merő szabadságból ingyen cselekszi mindazt, amit tesz. Hasznát, avagy üdvösségét éppen nem keresi azzal, mert ő kielégítette és üdvözítette hite és Isten kegyelme, hanem csakis azért végez jó cselekedeteket, hogy Istennek tessék. … Azért, ha valaki kegyessé, avagy gonosszá lészen, nem a cselekedeteken kezdi, hanem a hiten és a hitetlenségen, mint a bölcs mondja: Minden bűn kezdete, hogy Istentől elhajlunk és benne nem bízunk.” (Sir 10,14-15) Azt tanítja Krisztus is, hogy ne a cselekedeteken kezdjük, mondván: Vagy tegyétek a fát jóvá és gyümölcse is jó; vagy tegyétek a fát rosszá és gyümölcse is rossz lesz” (Mt 7, 20) mintha csak azt mondaná: aki jó gyümölcsöt akar, elébb a fán kezdje, azaz jót ültessen. Tehát, aki jó cselekedeteket akar művelni, nem szükség, hogy a cselekedetekben kezdje, hanem a személyen, akinek cselekednie kell. Ámde a személy senkit sem tesz jóvá, hanem egyedül a hit és senkit sem tesz rosszá, hanem egyedül a hitetlenség.” [Dr. Luther Márton: A keresztyén ember szabadságáról. Luther Társaság, Budapest, 1927. 34-35. o.]

Egyértelmű tehát, hogy Luther nem tanított semmiféle szabadosságot. Ő azt tanította, amit maga az ószövetségi prófécia is ígért, hogy az igaz ember hitből fog élni (Hab 2,4). A kegyes, krisztuskövető élet kiinduló pontja mindig a hit.

A vád pedig, miszerint Luther nem tartotta fontosnak az életszentséget, egész egyszerűen valótlan állítás. Az ilyen és ehhez hasonló abszurd kijelentések nagyon könnyen kiküszöbölhetők lennének, ha mindazok, akik ilyeneket hangoztatnak, végre méltóztatnák elővenni magának Luthernek a műveit. Luther Nagy kátéjában pl. ezt olvassuk:

„Mi módon megy már most végbe ez a megszentelés? (hetedik nappal kapcsolatban) Nem úgy, hogy a kályha mellé ülünk és testi munkát a világ minden kincséért sem végezünk; sem úgy, hogy koszorút teszünk a fejünkre s feltöltjük a legszebb ünneplőruhánkat, hanem mint mondám úgy, hogy Isten Igéjével foglalkozunk s magunkat abban gyakoroljuk. Nekünk, keresztyéneknek voltakép minden nap ilyen ünnepnapot kell tartanunk, csupa szent dolgokat végeznünk, azaz naponként Isten Igéjével kell járnunk-kelnünk a szívünkben és szánkban is egyaránt azt kell hordoznunk.” [Dr. Luther Márton Nagy Kátéja. Evangéliumi Kiadó, Budapest, 1944. 31. o.]

A sola fide tagadásának romboló hatása a hívő emberre

Lényeges itt újra hangsúlyozni, hogy magának az üdvösségnek a feltétele is kizárólag az evangéliumban való hit lehet! Ha a hit mellé tesszük az Isten törvényének betöltését, a cselekedeteket, vagy a törvény„igazságos betöltését”, akkor olyan feltételt szabunk az embernek, amelynek megfelelni – mint ahogy fentebb láttuk – a bűn természete miatt úgymond antropológiailag képtelen. Habár a hívő ember szándéka és vágyai szerint szeretné megtartani Isten törvényét, de az arra való képessége egész egyszerűen hiányzik e földi élete során: „mert az akarás megvan bennem, de a jó véghezvitelét nem találom”. (Róm 7,18) Éppen ezért a hívő bűnös és a hitetlen bűnös közötti különbség nem a természetében vagy a kompetenciájában, hanem a szándékában és az akaratában áll. A hitetlen bűnös embert nem érdekli az Úr törvénye. A hívő ember megújult szíve viszont „gyönyörködik benne” (Rm 7, 22) és önszántából arra törekszik, hogy megszentelt életet éljen Krisztusban, még akkor is, ha időnként kudarcot is vall a vétkeivel – ám ilyenkor újra és újra bűnbánattal odafordulhat Megváltójához, aki bűnbocsánattal ajándékozza meg. „Én, fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus.” (1Jn 2,1)

A hívő emberben egy kettős valóság van jelen egyszerre: egyfelől hálától vezérelve őszintén Isten kedvében akar járni, ugyanakkor sokszor kísértésekkel, bűnök elleni küzdelmekkel kell szembenéznie még a megtért, hívő életében is. Ezt Luther a következőképpen foglalta össze tömören, de kifejező módon: simul justus et peccator, azaz egyszerre igaz (értsd: megigazult) és bűnös.

Épp ezért rendkívül romboló az a tévtanítás, amikor az üdvösség feltételeként a hit mellé odateszik a törvény megtartását. Egyrészt lerombolja az üdvbizonyosság örömét, másrészt egy teljesítmény-orientált, törvényeskedő, hamis vallásba taszítja az embert, amely már távolról sem bibliai keresztyénség. Adott esetben az – egyébként Krisztusban mélyen hívő – ember napi szinten elkezdhet rettegni, szorongani, hogy a pokolban fog örökké égni, amiért a lelki vezetői szerint ahhoz, hogy üdvözüljön, tökéletes életet kellene élnie. Ennek az elvárásnak megfelelni azonban lehetetlen.

Ha a hit által való megigazulás mellé odatesszük a törvény „igazságos betöltését” a „végső” üdvösség feltételeként, akkor egyfajta ördögi körbe sodorjuk magunkat, ugyanis így rajtunk a kényszer, hogy komoly teljesítményt mutassunk fel az üdvösség elérése céljából, miközben a véghezvitel lehetőségére természetünkből adódóan nincs lehetőségünk. Ezzel egy olyan sötét, zord alagútba taszítjuk a hívő lelkét, amelyben egy életen át vonszolhatja magát úgy, hogy soha nem talál ki belőle, mivelhogy természet szerint képtelen arra, hogy elérje a megkövetelt teljesítményt.

Ennek azonban semmi köze ahhoz, amit a Biblia elénk tár. „Kegyelemből tartattatok meg, hit által – mondja az Írás – és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekből, hogy senki sem kérkedjék.” (Ef 2, 8-9) Aki ezt az igazságot tagadja vagy ennek szöges ellentétét proklamálja, az az evangélium üzenetét hamisítja meg embertársa számára.

Mi a helyzet Luther Jakab leveléhez fűződő viszonyával?

Létezik egy nevetséges legenda, amely manapság egyre inkább terjed. Eszerint Luther nem tartotta ihletettnek Jakab levelét, sőt, ki akarta vetetni a kánonból. Egyesek így akarják hitelteleníteni a reformátort és kétségbe vonni a legitimitását az igaz keresztyén hit hirdetőjeként és tanítójaként, melyhez akarva-akaratlanul felületes ismeretekkel rendelkező protestáns teológusok is csatlakoznak.

Szeretnénk végre-valahára látni egy konkrét idézetet – természetesen pontos forrásmegjelöléssel –, amely bizonyítja ezt az állítást. Még mielőtt azonban az olvasó időt és energiát nem kímélve elkezdene kutakodni, inkább eláruljuk: nem fog ilyet találni! Az indok nagyon egyszerű: ez az állítás nem igaz! Ehhez elég látnunk pusztán a történelmi tényt, nevezetesen hogy Luther 1522-ben kiadott saját, németnyelvű Újszövetség-fordításából nem vette ki Jakab levelét, sőt, a többi apostoli levéllel együtt ajánlotta olvasásra. Az 1534-ben kiadott németnyelvű, teljes Biblia-kiadásában pedig szintén a kanonikus iratok között található elrendezve.

Ez az állítás is egyfajta pletykaként terjedt el. Először van egy jelenség, aminek nem ismerik a kontextusát, ebből kiindulva, rosszindulattól vezérelve feltételeznek valamit, amit kezdetben féligazságként, majd végül egyértelmű igazságként tálalnak. Nos, ugyanez a helyzet azzal az állítással is, miszerint Luther megkérdőjelezte a Jakab levél ihletettségét. A kiváltó ok, ami miatt elterjedt ez a legenda, nem más, mint hogy a német reformátor „szalmalevélnek” nevezte Jakab levelét. Azonban sokan, ahelyett, hogy utánanéznének a kontextusnak, amelyben Luther ezt az állítást tette, inkább önkényes értelmezésekbe bocsátkoznak. Luther ugyanis nem e levél ihletettségét kérdőjelezte meg, hanem az Újszövetség könyveit csoportosította aszerint, hogy – szerinte – mennyire kerül bennük kifejtésre az evangélium. A következőket írta:

„Egyszóval Szent János evangéliuma és első levele, Szent Pál levelei, különösen a rómaiaknak, a galatáknak és az efézusiaknak írt levél, valamint Szent Péter első levele azok a könyvek, amelyek megmutatják Krisztust, és megtanítanak mindarra, ami szükséges és amit tudnod kell az üdvösséghez, még akkor is, ha soha nem láttál vagy hallasz más könyvet vagy tant. Ezért Szent Jakab levele valójában szalmalevél a többihez hasonlítva, mivel nincs semmilye az evangélium természetéből.” [Martin Luther: Word and Sacrament I. Szerk.: Theodore Bachmann, Luther’s Works 35, St. Louis – Concordia, 1960, 362. o.]

E sorokból nem lehet arra következtetni, hogy ne tartotta volna Luther a Jakab levelet a Szentírás részének és ezt saját szavai is bizonyítják:

„Bár Szent Jakab levelét a régiek elutasították, én dicsérem, és jó könyvnek tartom, mert nem állít fel emberi tanokat, hanem erőteljesen hirdeti Isten törvényét.” [Martin Luther: Word and Sacrament I. 395. o.]

A német reformátor Wittenbergben egyébként több alkalommal is prédikált Jakab leveléből, és műveiben is rendszeresen idézte azt. Ha Luther e levelet nem tartotta Isten Igéje részének, akkor miért tette volna mindezt? Egyértelműnek tűnik, hogy nem igaz ez a rosszindulatú pletyka.

Konklúzió

Az üdvösségről való gondolkodás egy olyan terület, amelyben tudatosan óvnunk kell magunkat attól, hogy elrugaszkodjunk a Szentírás egyértelmű tanításától. Két súlyos eretnekségbe csúszhatunk bele, ha nem vigyázunk: az egyik oldalon (ezt neveztem szélsőbalnak) a kegyelmet olcsóvá tesszük és a keresztyén szabadságot torz módon értelmezve Isten Igéjének etikai felhívásait és a morális felelősségünket semmibe vesszük. Ez azonban a valódi szabadsággal való visszaélés, amely valójában csak a bűn rabságába taszít minket ismét. Korunkban ennek reneszánsza van.

Ugyanakkor az ezzel szembeni vívott hitvédelem közepette fontos, hogy ne lendüljünk át egy másik súlyos torzulásba – a törvényeskedésbe –, mikor is elsikkasztjuk a kegyelem üzenetét (ezt neveztem szélsőjobbnak). Ez az, amikor az ember teljesítményére és nem az Úr Jézus Krisztus kegyelméből fakadó hitre helyezzük a hangsúlyt az üdvösség elnyerésében, ezzel pedig olyan elérhetetlen mércével mérgezzük a lelkeket, amellyel ellehetetlenítjük számukra az üdvösséget, lásd: „..jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt.” (Lk 23, 13) A mennyek országa egyedül az evangéliumban való hit által adatott az embernek! Jézus Krisztusban és az Ő megváltásában való igaz hit elegendő az üdvösséghez! Hazug feltételeket támasztva ne zárjuk be a kaput az emberek előtt! Ne essünk át a ló túlsó oldalára!

Isten Igéje ma is óva int minket: „És a mi Urunknak hosszútűrését üdvösségnek tartsátok, amiképpen a mi szeretett atyánkfia, Pál is írt néktek a néki adott bölcsesség szerint, szinte minden levélben is, amikor ezekről beszél azokban, amelyekben vannak némely nehezen érthető dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok el csűrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a maguk vesztére.” (2Pt 3, 15-16.) Mi ne essünk ebbe a hibába!

Wintermantel Balázs

Kéri Ákos Balázs 2025. március 21-én Luther nem tévedett: egyedül hit által üdvözülünk! – avagy ne ess át a ló túlsó oldalára! címmel tett közzé véleménycikket az Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió gondozásában Anatoli Uschomirski: Máté evangéliuma zsidó szemszögből című könyve kapcsán. (https://www.evangelikalcsoport.hu/2025/03/17/luther-nem-tevedett-egyedul-hit-altal-udvozulunk-avagy-ne-ess-at-a-lo-tulso-oldalara/)

A hit és cselekedet viszonya kacsán Tóth Gergely és Lemperger Róbert úgy érzem teljesen tisztázni tudta azt a félreértést, mely nem a könyv teljes gondolatmenete, hanem kizárólag egy-egy állítása kapcsán vont le a szerző a hit és cselekedetek kapcsolatáról.

Érdekes momentumnak tűnt számomra, amikor a szerző „nevetséges legendának” tartotta, hogy „Luther nem tartotta ihletettnek Jakab levelét, sőt ki akarta venni a kánonból”. Állítja továbbá, hogy „Egyesek így akarják hitelteleníteni a reformátort és kétségbe vonni a legitimitását az igaz keresztyén hit hirdetőjeként és tanítójaként, melyhez akarva-akaratlanul felületes ismeretekkel rendelkező protestáns teológusok is csatlakoznak.”

Az idézett gondolattal magam először Nagy István (szerk.): Az Újszövetség könyveinek is-mertetése – Teológia nem teológusoknak I. (Nagykőrös, 1995.) Jakab levele c. fejezetében találkoztam.
(Internet: https://csecsy.hu/konyvek/nagy_istvan_az_ujszovetseg_konyveinek_ismertetese/jakab_levele)

„ugyanakkor a protestáns egyházakban a levél kánonbeli helye továbbra is vitatott és Luther az Újszövetségből el akarta távolítani. Amikor Luther Újszövetség-fordítása megjelent, egy tartalomjegyzéket is mellékelt, amelyben megszámozta a könyveket. A végén volt egy zárórész, a többi könyvtől elválasztva, amely a számozatlan könyveket tartalmazta. Jakab levelét, Júdás levelét, a Zsidókhoz írt levelet és a Jelenések könyvét sorolta ide. E könyveket Luther egyértelműen másodrangú, mellékes könyveknek tartotta.”

Részletesebb idézetekkel dúsított Hubert Frankemölle: A Jakab-levél c. írása (Fordította: -n –s) (Internet: https://szepi.hu/irodalom/kedvenc/kc_005.html):

„Vannak olyanok is, akik azt állítják, hogy ez a levél nélkülözi az igazi tekintélyt. Ami személy szerint engem illet, semmilyen jogos okot nem találok a kárhoztatásra, szívesen és vita nélkül használom.”
Ezzel a Kálvin Jánostól vett, 1550-es Jakab-kommentárjából származó idézettel arra szeretnék emlékeztetni, hogy a Jakab-levél elfogadását illetően a reformátorok igen különböző álláspontokat foglaltak el.
Egyfelől különböztetni kell itt Luther és a többi reformátor között (Karlstadt, Zwingli, Kálvin, Bullinger, Illyricus, Ambrosius Reuden), másfelől a Jakab-levél Luther általi, 1519 előtti és Luther reformátori fordulata utáni magyarázata és értelmezése között.
Luther Márton folytonosan idézett ítéletét, miszerint a levél „igazi szalmalevél” (Előszó az 1522-es Szeptemberi Bibliához), amely semmi másra nem alkalmas, mint hogy „begyújtsanak vele a kályhába” (így Luther az egyik 1542-es asztali beszélgetésében), nem utolsósorban Karlstadtnak a levéllel kapcsolatos eljárása váltotta ki, azután természetesen Luther alapvető hitbeli döntése is, amelynek értelmében minden teológia mércéjének Pál apostolnak kell lennie, ill. annak a krisztológiai értelmezésnek, amelyet Pál adott Jézus Krisztus halála és feltámadása üdvközvetítői jelentőségének.
A Jakab-levél kétségtelenül tartalmaz jellegzetes krisztológiát (1,1 és 2,1 mellett vö. különösen 5,7-15), ha kereszt-teológiát nem is. Jakab mindenekelőtt a megdicsőült Urat és az eljövendő Bírót látja Jézus Krisztusban. Ez világossá teszi, hogy amint Pált nem Jakabbal kell mérni, ugyanúgy Jakabot sem Pállal. Az Újszövetség szempontjából mindkettő nélkülözhetetlen. Luthernek a hitvitázó helyzetből fakadó ítéletét a maga konkrét élettörténete alapján kellene értelmezni. Életrajzi összefüggése, egyházpolitikai helyzete teszi érthetővé megnyilatkozásait.
Ebben az összefüggésben aztán rá kell mutatni arra, hogy 1519 után is találhatók Luthernél olyan helyek, ahol pozitívan nyilatkozik a Jakab levélről. A hitet Luther szerint is követniük kell „külső cselekedeteknek” (WA 30 II, 664, 24 skk). A cselekedeteknek a hithez való viszonyát úgy értelmezi mint „dicsőítést, igazolást, jelet, pecsétet, következményt, gyümölcsöt és bizonyítékot” (WA 10 III, 225,18-226,8). Luther még 1522-es prédikációiban is teljesen megfelelően értelmezi Jak 2,14-26 ökumenikusan mindmáig vitatott szövegét a hit és a cselekedetek viszonyáról, amikor az üdvösséget eredményező hit és az üdvösséget tanúsító cselekedetek viszonyát így írja körül: „Erre gondol Szent Jakab a levelében, amikor azt írja: A hit cselekedetek nélkül halott. Azaz: ha nem követik cselekedetek, ez annak a jele, hogy nem hitről van szó, hanem halott gondolatról és álomról, amelyet hamisan neveznek hitnek” (WA 10 III, 288,3 skk).

A két idézett példán túl számtalan hasonló idézetet találhatunk pontos forrásmegjelölésekkel együtt. Magam még akaratlanul sem szeretnék csatlakozni „felületes ismeretekkel rendelkező protestáns teológusok” köréhez ezért Luther műveiben kerestem a legenda forrását, hogy meggyőződjem az alábbi állítás igazságáról: „Ez az állítás is egyfajta pletykaként terjedt el. Először van egy jelenség, aminek nem ismerik a kontextusát, ebből kiindulva, rosszindulattól vezérelve feltételeznek valamit, amit kezdetben féligazságként, majd végül egyértelmű igazságként tálalnak. Nos, ugyanez a helyzet azzal az állítással is, miszerint Luther megkérdőjelezte a Jakab levél ihletettségét.”

Az idézetek forrása: Luther Márton Előszók a Szentírás könyveihez. Magyar Luther Könyvek 2. Sorozatszerkesztő: Fabiny Tibor. Magyarországi Luther Szövetség Luther Kiadó Budapest 2010.
(Internet: https://medit.lutheran.hu/files/luther_eloszok_a_szentiras_konyveihez_2010.pdf)

Arról, melyek az Újtestamentum valódi és legékesebb könyvei73 (1522)

Summa, Szent János evangéliuma és első levele, Szent Pál levelei, kiváltképpen a galáciaiakhoz, efezusiakhoz és rómaiakhoz írottak azok a könyvek, amelyek megmu-tatják neked Krisztust, és megtanítanak mindarra, amit hasznos és üdvös ismerned, még ha nem látnál vagy hallgatnál is ezeken kívül más könyvet vagy tanítást. Innét nézve Szent Jakab levele csak szalmával bélelt írás, mivelhogy az evangélium termé-szetéből semmit nem mutat. De minderről majd a többi előszóban beszélünk tovább. (122. o.)
73 Ez a szakasz 1534 óta a Biblia kiadásaiból és az 1539-es Újtestamentum külön kia-dásából is hiányzik.

***
Előszó Szent Jakab és Júdás leveleihez (1522)

Szent Jakab levelét, noha a régiek elvetették, magam sokra becsülöm és igen nagyra tartom, mivel nem emberi tanítást ad, hanem állhatatosan Isten törvényéről beszél. Ám nem gondolhatom apostoli írásnak a következőkért. Először, mert Szent Pál és minden más írás ellenében cselekedeteknek tulajdonítja a megigazulást, mondván, hogy Ábrahám is cselekedetei által igazult meg, mikoron fiát feláldozta. Szent Pál azonban azt tanítja (Róm 4,2–3), hogy Ábrahám a cselekedetek nélkül, egyedül a hit által igazult meg, mielőtt fiát feláldozta volna, ezt pedig be is bizonyítja (1Móz 15,6). S ha segítenénk is ezen, s a cselekedetek által való megigazulás tanítása mellé magyarázatot fűznénk, nem állhatunk ki mellette, mert Mózes egyik mondását (1Móz 15) (mely egyedül Ábrahám hitéről szól, nem pedig az ő cselekedeteiről, amint Szent Pál Róm 4-ben mondja) a cselekedetekre magyarázza. Ez a tévedés pedig bizonyítja, hogy Jakab nem az apostolok közül való. Másfelől, hogy keresztyén embereket akar tanítani, azonban hosszú tanításában egyszer sem emlékezik meg Krisztus szenvedéséről, feltámadásáról és Lelkéről. Némely helyeken megnevezi ugyan Krisztust, ám semmit nem tanít róla, csupán a közönséges, Istenbe vetett hitről beszél. Az apostolok valódi hivatala azonban az, hogy Krisztus szenvedését, feltámadását és hivatalát hirdessék, s a hitnek alapot építsenek ezekből, amint ő maga megjelenti: „De ti is bizonyságot tesztek [rólam]…” (Jn 15,27) Ebben pedig minden valóban szent könyv megegyezik, mert ezek egytől egyig Krisztusról prédikálnak és tanítanak. S minden tanítás igazi pró baköve, ha megvizsgáljuk, beszél-e Krisztusról, avagy sem, mert az Írások mind Krisztusról adnak hírt (Róm 3,21), s Szent Pál is egyedül Krisztust akarja ismerni (1Kor 2,2). Nem apostoli tanítás az, amelyik Krisztusról nem ejt szót, még ha Szent Péter vagy Szent Pál tanítaná is. Ellenben mindaz, ami Krisztust hirdeti, apostoli tanítás, még ha Júdás, Annás, Pilátus vagy Heródes szájából származnék is. Hanem Jakab nem tesz egyebet, mint a törvényhez és a cselekedetekhez terel, miközben mindent egymásra hajigál, hogy úgy tetszik, jó és jámbor szívű ember lehetett, aki az apostolok tanítványainak némely mondásait egybefogta s papírra vetette, vagy az ő prédikációját jegyezte le másvalaki. A törvényt pedig a szabadság törvényének mondja, noha Szent Pál a szolgaság, a harag, a halál és a bűn törvényének mondotta azt. Ezeken felül Szent Péter mondásairól is megemlékezik: „…a szeretet sok vét ket elfedez”;83 hasonlóképpen: „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt…”84 Hasonlóképpen idézi Szent Pál mondását is: „A gyűlölet ellen törekedik a Lélek” (Gal 5,17);85 noha Szent Jakab a jeruzsálemi Heródes ideje alatt, Szent Péternél korábban meg öle tett, ebből pedig úgy tűnik, hogy ez a Jakab jóval Szent Péter és Pál után élt. Summa,86 azokat akarta inteni, akik a hitre hagyatkoznak, ám cselekedetekkel nem élnek, s mert e dologhoz lélekkel, értelemmel és szóval túlságosan gyenge volt, darabokra szaggatta az Írást, midőn Pál és mások írásaival szembeszegülve, a törvény beszédével akarta elvégezni, amit az apostolok a szeretet gyönyörűségében cselekedtek. Ezért nem számlálhatom ezt Bibliám valódi, legfőbb könyvei közé, azonban azt sem mondom senkinek, hogy ne vegye kezébe, és ne forgassa kedve szerint; mert egyebekben számos hasznos mondást találni benne. […] (153-154 o.)

83 1Pt 4,8; Jak 5,20.
84 1Pt 5,6.
85 Luther összekapcsolja Jak 4,5-öt (a szöveg félreértése folytán) a Gal 5,17-tel, ahol a „gyűlölet” szó helyett „hús” szerepel. (A Károli-fordításban „irigység” áll. – A ford.)
86 A következő bekezdést Luther 1530 óta a következőképpen rövidítette és enyhítette: „Summa, azokat akarta inteni, akik a hitre hagyatkoznak, ám cselekedetekkel nem élnek, s mert túlságosan gyenge volt ehhez, a törvény mondásával végezte, amit az apostolok a szeretet gyönyörűségében cselekedtek. Ezért nem számolhatom a valódi, legfőbb könyvekhez, ellenben azt sem mondom senkinek, hogy ne vegye kezébe, s kedve szerint ne ki lásson; mert egyebekben számos hasznos mondást találni benne.”

Fenti idézet kapcsán Fabiny Tibor sorozatszerkesztő az Ajánlásban a következőket írta:

2. A kánon koncentrikus felfogása. Luther – a mai fundamentalista bibliaértelmezés számára bizonyára megbotránkoztató módon – nem a Szentírás hatvanhat könyvének teljes és egyforma érvényességét (plenáris inspirációját) vallotta, hanem a kánont bátran és szelektíven kezelte, s ezért beszélhetett külön az Újtestamentum „valódi és legékesebb könyveiről”. Számára János evangéliuma volt a főevangélium, Pál és Péter levelei a „legjobbak”, mivel ezek Krisztust hirdetik, és nem cselekedeteit beszélik el, mint a szinoptikus evangéliumok. Ezért meri a Jakab levél apostoliságát megkérdőjelezni, és azt „szalmával bélelt levélnek” nevezni. „Nem apostoli tanítás az, amelyik Krisztusról nem ejt szót, még ha Szent Péter vagy Szent Pál tanítaná is. Ellenben mindaz, ami Krisztust hirdeti, apostoli tanítás, még ha Júdás, Annás, Pilátus vagy Heródes szájából származnék is.” (8. o.)

Ugyanezen kötetben Heinrich Bornkamm Bevezetés a lutheri Előszókhoz az alábbi észrevé-telt fűzi a Jakab-levélhez:

A Jakab-levélre már az Újtestamentumhoz írott elő szóban is azt a kedvezőtlen meg-jegyzést tette, miszerint János evangéliumával, a páli levelekkel és Péter első levelével mérve „szalmával bélelt levél” az, és „az evangélium természetéből semmit sem mutat”. Az előszóban megindokolja sommás ítéletét. A döntő érv itt az, hogy a levél – az igazi apostoli írásokkal ellentétben – semmit sem tanít Krisztusról, szenvedéséről, feltámadásáról és Krisztus Lelkéről, csupán általánosságban az Istenbe vetett hitről; olyan megfigyelés ez, amelynek minden olvasó maga is utánajárhat. Luther szerint ezzel függ össze, hogy Jakab nyilvánvalóan Pál megigazulástana ellen fordul (legegyértelműbben az Ábrahám alakjáról alkotott ellentétes felfogásában). A levél tehát a törvény, az erkölcsi intelmek körébe tartozik. Ez önmagában véve még nem volna baj. Valóban, még a dicséret is megilletné, hiszen nem emberi mértéket állít, és „állhatatosan beszél Isten törvényéről”. Nem tartható azonban apostoli írásnak, és nem szolgálhat arra, hogy az Újtestamentumban Pál küldetését gyengítve ellensúlyozza. Ehhez Jakab tanítása s lelke nem ér fel. Az előszó későbbi kiadásában (1530) Luther csak formájában enyhítette az ítéletét, tartalmát tekintve azonban nem adhatta alább. Mindez megvesztegethetetlen exegétai éleslátását bizonyítja, amint irodalmi észrevételei pedig a levél körül felmerülő, a mai napig vitatott történeti kérdések iránti csalhatatlan ráérzőképességét mutatják. (26. o.)

Az újtestamentumi könyvek közül a Zsidókhoz írt levél az, amelyet szintén „sok da-rabból szerkesztettek egygyé”, s Jakab és Júdás levelei azok, amelyeket nagy bizton-sággal vet ki az apostoli írások közül; szintúgy János jelenéseit, még a második elő-szóban is. Egyszer még Péter második levelét illetően is kétségek merülnek fel benne, ha nem is hajlik meg ezek előtt.5 Még a leglényeglátóbb kritikát sem, amellyel a Ja-kab-levelet és János jelenéseit illeti, egyedül teológiailag indokolja, hanem minden esetben teológiailag és történetileg egyszerre. Bizonyos, hogy János evangéliuma, va-lamint Pál és Péter levelei alapján alkotta meg azt az elképzelését, hogy miről ír egy apostol, és mi az, ami ennek megfelelően az apostolok korába illik. Ítéletét azonban mindig történelmi vagy irodalmi megfigyelések támasztják alá.
Az apostoli korszak képét Luther még azzal is megjelenítette, hogy a régi sor-renddel szemben a négy, általa nem apostolinak tartott írást az Újtestamentum végére helyezte, a tartalomjegyzékben pedig nem számozta be őket, mint a többi könyvet, hanem egyértelműen elkülönítette ezektől. Ezt az 1522-es bibliakiadásban alkalmazott elrendezést az utolsó bibliakiadásig megtartotta. (29. o.)
5 Vo. WA 14, 73, 22kk.

Az idézetek számomra egyértelműen alátámasztják a Kéri Ákos Balázs által legendának tartottakat.

Fentieken túl álljon itt néhány megszívlelendő gondolat Luther Asztali beszélgetéseiből a hit és cselekedetek viszonya kapcsán:

LUTHER VÁLOGATOTT MŰVEI 8. Asztali beszélgetések
Luther Kiadó. Budapest, 2014. (Internet: https://core.ac.uk/download/pdf/78472908.pdf)

A jócselekedet a hit pecsétje és ismertetőjegye, mert ahogy az okiratokra is pecsét kell, amely megerősíti érvényüket, úgy a hithez is szükséges jócselekedet.
3377b. [Hasonlat a jócselekedetekről] 1533 ősze WA.TR 3: 296 (2277b. sz.). (Márton László ford.) 364. o.

Az viszont lehetetlenség, sőt éppenséggel Isten ellen való, hogy némelyek a törvényt teljesen elvetik és el akarják törölni, mert hiszen a törvény a természettől való, és a természet által van minden ember szívébe beleírva, és velünk született. Igaz ugyan, hogy a természetes törvény némileg homályos, és csak általánosságban beszél a cselekedetekről, de éppen ezért Mózes és a Szentlélek világosan értelmezi és magyarázza, és egyediségükben néven nevezi azokat a cselekedeteket, amelyeket meg kell tennünk Isten akaratából. Emiatt Krisztus is így szól: „Nem a törvény eltörlésére jöttem.” ( Mt 5,17) Arany köntössel kellene felruházni és a világ minden kincsével megajándékozni azt, aki végbevinné, hogy Mózes teljességgel érvényét veszítse Krisztus által. Ó, majd akkor meglátnánk, hogyan is állnak a dolgok! Ó, megemlegetnénk azt a pompás állapotot! Isten ne adja, és óvjon bennünket ettől az irtózatos tévelygéstől! Annak, hogy tanításommal az első időkben olyan keményen megtámadtam és bíráltam a törvényt, az volt az oka, hogy a keresztény egyház teljesen el volt árasztva és meg volt bűvölve mindenféle balhitekkel és babonákkal, és Krisztus teljesen el volt homályosítva és el volt temetve. A lelkiismeretek ilyesfajta börtönőrsége alól akartam az igaz istenfélő szíveket az evangélium igéje által megváltani és felszabadítani. De én a törvényt sohasem vetettem el.
3650d. A törvény eltörléséről 1537. december 21. WA.TR 3: 484–485 (3650d. sz.); A 175. (Márton László ford.) 412. o.

Emberből háromféle van. Az első a nagy sokaság, amely magabiztosan éldegél, lelki-ismerettől nem háborítva. Nem veszi észre természete és élete romlott voltát, nem érzi Isten haragját a bűnnel szemben, nem is törődik vele. A második csoport azoké, akiket visszariaszt a törvény. Ők érzik Isten haragját, és menekülnek előle; küzdenek és tusakodnak a kétségbeeséssel, mint Saul. A harmadik csoport azoké, akik felismerik bűneiket és Isten haragját. Ők átérzik, hogy bűnben fogantattak és születtek, és hogy emiatt örökre el kellene kárhozniuk és veszniük, de meghallják az evangélium üzenetét, amely szerint Isten megbocsátja a bűnt kegyelemből Krisztus kedvéért, aki mivégettünk az Atyának a bűnért elégtételt adott. Ezt az üzenetet befogadják és hiszik, így tehát megigazulnak és üdvözülnek Isten színe előtt. Hitükről ezt követően mindenféle jócselekedetekkel is bizonyságot adnak mint olyan gyümölcsökkel, amelyeket Isten rendelt. A két másik csoport pedig odavész.
5956. Az emberek három osztálya 1540-es évek WA.TR 5: 409 (5956. sz.); A 72b; Aranymondások 2: 18. (Márton László ford.) 652-653. o.

A lutheri idézeteket jó szívvel ajánlom átgondolásra, szívünkben való emésztésre, majd élet-gyakorlattá váltásra az olyan elmérgesedett viták helyett, melyek nem a szeretet parancsa alapján munkálják az Isten által előre elkészített jó cselekedetek elvégzését.

„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban jár-junk.” (Efézus 2,8-10)

2025-04-27 at 13:49

17 válasz

Lemperger Róbert


Kedves Ákos!
Engedje meg, hogy itt is válaszoljak, mivel írásában az Evangéliumi Kiadó kiadványairól fogalmazott meg kritikát. A könyvekről csak egy pár szót azoknak, aki nem ismerik: a szerző az első századi zsidó olvasó (vagy hallgató) szemszögébe próbál belehelyezkedni, azt kutatva, hogy érthették az akkor élők a hegyi beszédet vagy Máté evangéliumát. A Máté evangéliuma célközönsége minden bizonnyal jelentős részben a zsidó nép volt, így a szerző az Ószövetséget és a korai rabbinikus irodalmat használja fel célja eléréséhez.
A cikkben állítottakkal ellentétben nem gondoljuk, hogy a szerző az egyedül hit általi megigazulás biblikus tanítását kétségbe vonta volna a könyvében. Ha ez gondoltuk volna, nem jelent volna meg a könyv.
A szerző azzal kezdi az idézett fejezetet, hogy „Mindenekelőtt azt kell a szemünk előtt tartanunk, hogy a Bibliában nem található meg a cselekedetek szerinti megigazulás tanítása.” Tehát nem beszél cselekedek általi megigazulásról. Amiről viszont beszél, a biblikus felfogása az üdvösségnek. Valóban két aspektusát említi, az egyik a megigazulás, a másik, amit „végső üdvösség”-ként fogalmaz meg.
Az újszövetségi felfogás szerint az üdvösség fogalma nemcsak a megigazulásra utal, hanem a megszentelődésre, vagy harmadik aspektusként a Krisztussal való találkozásra is. Másként fogalmazva: magában foglalja az újjászületést, a növekedést és a célba érkezést is. Erről beszél pl. a Filippi 2,12-13: „félelemmel és rettegéssel munkáljátok ÜDVÖSSÉGeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a CSELEKVÉST az Ő tetszésének megfelelően.” Vagy a Róma 13,11-ben azt látjuk, hogy az üdvösség felé tartunk a hívővé válásunk után: „Ezenfelül tudjátok, hogy az idő sürget: ideje már az álomból felébrednetek, mert most közelebb van hozzánk az ÜDVÖSSÉG, mint amikor hívőkké lettünk.” A Zsidók 9,28-ban az üdvösség Krisztus második megjelenéséhez kapcsolódik: „Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik VÁRJÁK ŐT ÜDVÖSSÉGÜKRE.” 1Péter 1,5: „Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az ÜDVÖSSÉGRE, amely készen áll arra, hogy nyilvánvalóvá legyen az UTOLSÓ IDŐBEN.”
A Zsidókhoz írt levél írója összekapcsolja az üdvösség egyik aspektusát a cselekedetekkel, amikor azt mondja: „Felőletek azonban, szeretteim, jobbat gondolunk, hogy KÖZEL VAGYTOK AZ ÜDVÖSSÉGHEZ, még ha így beszélünk is. Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfeledkeznék CSELEKEDETEITEKről és arról a szeretetről, amelyet az Ő NEVÉBEN tanúsítottatok, amikor a szenteknek szolgáltatok és most is szolgáltok” Zsidók 6,9-10
Látható, hogy az üdvösség kifejezést a Biblia nem csupán a megigazulásra használja. A szerző megkülönbözeti a szövegben a megigazulást „egyedül a Jézus Krisztusba vetett hit által”, és a „végső üdvösséget”, amely az Atya akaratának megcselekvését foglalja magában. Hivatkozik az Efézus 2,10 re: „Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.” Az írja: „a hitünk kifejezői a cselekedetek”. Jakab erről állítja, hogy a hit halott önmagában cselekedetek nélkül (Jak 2,17). Szintén Jakab használja úgy kifejezést, hogy „cselekedetekből igazul meg az ember” (2,24).
A szerző az Atya akaratát a Tórával kapcsolja össze: szerinte onnan vezethető le. Ez, ha furcsa is, de biblikus megfogalmazás, és nem jelenti a judaizmushoz való visszatérést, amiről a galata levélben olvasunk. A Tóra az Isten tanítását jelképezi a zsidó szemléletmód szerint. Vagyis azt, hogy mi a jó Isten szerint, az ószövetségi írásokból tanuljuk meg. Pál számára így áll össze a kép az üdvösség, a tanítás, a hit, a Tóra és a jó cselekedetek vonatkozásában: „gyermekségedtől ismered a szent ÍRÁSOKat, amelyek BÖLCCSÉ TEHETNEK téged az ÜDVÖSSÉGRE a Krisztus Jézusba vetett HIT által. A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a TANÍTÁSra, a feddésre, a MEGJOBBÍTÁSRA, az igazságban való nevelésre; hogy az Isten embere tökéletes és minden JÓ CSELEKEDETre felkészített legyen” (2Tim 3,15-17). Itt az Írások egyértelműen az Ószövetségre utalnak. Péter kijelentése is ide kapcsolódik: „mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon NÖVEKEDJETEK AZ ÜDVÖSSÉGRE” (1Péter 2,2). Péter is a tanítás jelentőségét hangsúlyozza a növekedés tekintetében.
Ha ezeket az aspektusokat összemossuk, akkor valóban félreértelmezhető a szerző idézett kijelentése. De miért mosnánk össze?
Luthert mint reformátort teljes mértékben tiszteletben tartva és elismerve, azt lehet tudni, hogy ő az újszövetségi könyveket két kategóriába sorolta, és erre az 1Korintus 3-ban található képet alkalmazta. A Jakab levele, Zsidókhoz írt levél, Júdás levele és a Jelenések szerinte nem voltak az apostoli levelekkel egy szinten (Luther, Word and Sacrament I, 395.), kisebb értékűnek tartotta, ezért nevezte szalma leveleknek. Nem tartotta tisztának, mint az apostoli leveleket.
„A szent keresztény népet arról ismerik fel, hogy birtokában van Isten szent igéjének. Bizonyos, hogy nem mindenki rendelkezik vele egyformán, ahogy Szent Pál mondja. Egyesek teljes tisztaságában birtokolják az igét, mások nem. Azokat, akik a tiszta igét birtokolják, úgy nevezik, hogy aranyból, ezüstből és drágakövekből építkeznek az alapra; akik nem birtokolják azt a maga tisztaságában, azok, akik fából, szénából és szalmából építkeznek az alapra, és mégis a tűzön keresztül üdvözülnek.” (Luther, Church and Ministry III.)
Luther szerint Jakab levele szalma, mert Jakab szerinte nem volt apostol, illetve a levél nem tartalmazza az evangéliumot. „Egy igazi apostolnak pedig az a feladata, hogy Krisztus szenvedéséről, feltámadásáról és hivataláról prédikáljon, és megalapozza a benne való hitet, ahogyan maga Krisztus mondja János 15-ben: »Tanúságot kell tennetek rólam«. Minden valódi szent könyv egyetért ebben, hogy mindegyik Krisztusról prédikál és Krisztusra buzdít… Jakab azonban nem tesz mást, mint a törvényre és annak cselekedeteire ösztökél.” (Luther, Word and Sacrament I, 396–97.)
Luther szerint Jakab levele „szöges ellentétben áll Szent Pállal és az egész Szentírással, amikor a megigazulást a cselekedeteknek tulajdonítja.” (Luther, Word and Sacrament I, 395.) Nem arról van-e itt szó, hogy a Luther Isten igéjét állítja szembe Isten igéjével?
Luther nem zárta ki Jakab levelét a kánonból, de így vélekedett: „Ezért nem tudom őt [Jakabot] a főkönyvek közé sorolni, bár ezzel nem akadályoznék meg senkit abban, hogy tetszése szerint felvegye vagy méltassa, mert egyébként sok jó mondás van benne.” Úgy tűnik tehát, hogy Luther szerint a levél nem tisztán Isten igéje, de vannak benne jó gondolatok is.
Maguk a reformátorok is máshogy gondolkodtak erről, legyen szó Kálvinról vagy a Bullingerről. A „református” reformátorok Jakab levelében található üdvösség tanítás problémáját nem azzal oldották meg, hogy a levél nem tisztán Isten igéje, hanem azzal, hogy Jakab más szemszögből közelíti a fogalmat. Arra jutottak, hogy az apostoli tanítás nem csak az evangéliumot, hanem az evangéliumhoz illő életmódot is magába foglalja, amit például a hegyi beszédben látunk. A reformált hagyomány abban is eltér Luther tanításától, hogy ő a megtérést nem az evangélium, hanem a törvény felhívásának tartotta.
Luther hozzáállása akkor érthető, ha figyelembe vesszük, hogy úgy gondolkodott Jakab leveléről, mint amit a „pápisták” használtak a saját tanításuk igazolására. A történelmi szituációt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha valaki(k)nek a teológiáját értékeljük.
Összefoglalva nem gondoljuk, hogy a könyvek szerzője eretnekséget tanítana. Egyértelműen tanítja az egyedül hit általi megigazulás tanát. Ön azt írja „nem csak azt sugallja az olvasóknak, hogy Luther tévedett az üdvtannal kapcsolatban, hanem egyúttal azt is, hogy Luther és így az összes reformátor egyenesen Biblia-ellenes pozíciót képviselt.” Ilyet nem állít vagy sugall a szerző, ez rosszhiszemű belelátás. Úgy gondolom, hogy Ön túl könnyen használja az eretnekség szót megbélyegzésre.
Maradok tisztelettel:
Lemperger Róbert (Evangéliumi Kiadó)

2025-03-18 at 08:03
Kéri Ákos


Kedves Róbert!

Köszönöm a reakcióját, de az az érzésem, hogy Ön csak ráerősít az általam írtakra. A fentiekben már leírtam, hogy az üdvösség egyedül hit által van a törvény cselekedetei nélkül. (Jelzem, hogy konkrétan ezt tanítja Isten Igéje!) A fentiek szerint Ön azt állítja, hogy az üdvösség egy folyamat, amit az ember nem nyer el azonnal, amikor hitre jut, hanem folyamatosan tennie kell érte az életében, hogy elnyerje. Az Ön által idézett igék felsorakoztatásában spekulációt érzek, mert semmiben sem támasztják ezt alá ezt az állítást. Fent már megírtam, hogy a megszentelődés, az „Atya akaratának cselekvése” a már egyedül hit által elnyert üdvösség következményei, gyümölcsei, de nem az üdvösség feltételei! Ehhez evangéliumi hittel ragaszkodok.
Megint alátámasztja a fenti megállapításaimat, amit a fogalmakkal művel. Ön (és a szerző) azt állítja, hogy a cselekedetek által való megigazulás nem azonos a törvény betartásával, betöltésével. Ugyan milyen éles különbséget kellene meglátnunk a cselekedetek által való megigazulás és a törvény, „a Tóra” megtartása között a „végső üdvösség érdekében”? Ön hogyan értelmezi azt, amikor Isten Igéje Pálon keresztül határozottan kikel, hogy nem a törvény cselekedetei által üdvözülünk, hanem egyedül hit által? Az Ön szerint „félreérthető” a „törvény cselekedete a végső üdvösség érdekében” gondolat ugyan miben tér el attól, hogy Ön az egyedül hit által való üdvösség mellé odarakja a törvényt? Ha ezt teszi, akkor abból pontosan az következik, hogy kétségbe vonja, hogy EGYEDÜL hit által üdvözül az ember. Ez sehogy sem „bibliai”, hanem káros.
Ha Ön egy törvényeskedő üdvtanban hisz, ami szerint a hit nem elég az üdvösségre, hanem az életben be kell „tölteni” „teljesíteni” „tartani” a Tórát (bárhogy is fejezi ki), akkor legyen korrekt és vállalja világosan az álláspontját és ne palástolja nyakatekert szójátékokkal! Én pedig jogosan a nevén fogom nevezni ezt a vélekedést, ami. Arra továbbra sem reagált, hogy hogyan értelmezi a szerzőtől idézett mondatott: „Ám Luther és sok más keresztyén sajnos a Bibliával harcolt a Biblia ellen. Luther nem tudott különbséget tenni két dolog között, illetve ezeket egymás mellé helyezni: az egyik oldalon a törvény cselekedetei nélküli megigazulást, egyedül a Jézus Krisztusban vetett hit által (Róm 3,28), a másik oldalon a végső üdvösséget a mennyei Atya akaratának, az az a Tórának cselekvése által, vagyis olyan cselekedetek által, amelyeket Isten a föld teremtése előtt gyermekeinek elkészített (Ef 1, 3-12)” Én akárhogy olvasom: ez két dolog egymás mellé tétele, ami kizárja az EGYEDÜL hit által való üdvösség tanítását.
Luther és Jakab levél esete: Amit fent leírt, továbbra is csak egy szándékos ferdítésnek értelmezem, mint ténynek. Legyen szíves az állítását egy konkrét egyértelmű idézettel alátámasztani, hogy Luther tagadja, hogy a Szentírás része lenne, ne pedig azt, hogyan vélekedik annak tartalmáról és a szerzőségéről! A főkönyveken nem a kánont kell érteni Luther értelmezésében, hanem azt, hogy egy kanonikus könyv mennyire fejti ki az evangélium tartalmát. Ezért nevezi a reformátor a Jakab levelét „szalmaszálnak”. Ezt persze lehet kritikával illetni, magam is mint református lelkész a helvét irányú reformátorok megközelítését tartom helyesebbnek, de azt állítani, hogy Luther elvitatta volna, hogy Jakab a Szentírás része, egy erős torzítás. Ha Luther tagadta volna, hogy Jakab levél Isten Igéjének része lenne, akkor kivette volna a német bibliafordításából, vagy legalább az apokrifek mellé sorolta volna, de nem ezt tette. A tényekkel nehéz vitatkozni. Ön mégis megteszi.

2025-03-18 at 13:21
Lemperger Róbert


Kedves Ákos!
Nekem az az érzésem, hogy nem olvassa el, amit írok, vagy csak felszínesen. Nem állítottam, hogy „az üdvösség egy folyamat, amit az ember nem nyer el azonnal, amikor hitre jut, hanem folyamatosan tennie kell érte az életében, hogy elnyerje”. Azt állítom, hogy a megigazulás hit által történik, kegyelemből, a Szent Szellem újjászülő munkája által. Nem tehetünk érte semmit, ajándékként kapjuk. Az újjászületett hívőnek örök élete van, Isten gyermekeként biztonságban van, nem ragadhatja ki senki a Pásztor kezéből. Ez egy egyszeri esemény örökkévaló jelentőséggel.
Másrészt az általam idézett igékben az üdvösség szónak van egy másik aspektusa vagy jelentése is. Egy olyan dologra utalnak az idézett igék több bibliai szerzőtől is, ami arra mutat, amit Pál úgy is megfogalmaz, hogy „még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól.” (Róma 8,22). Vagyis az üdvösségünk akkor válik teljessé, amikor testünk megváltása is megtörténik. Azt monda itt Pál, hogy ezt várjuk. Addig egy úton járunk, amelyen az Isten által előre elkészített jó cselekedeteket kell(ene) tennünk, jó gyümölcsöt kell teremnünk és növekednünk kell ezekben, Krisztus képére formálódva. Ezt fogalmazhatjuk úgy ahogy Ön írta, hogy „az »Atya akaratának cselekvése« a már egyedül hit által elnyert üdvösség következményei, gyümölcsei, de nem az üdvösség feltételei”.
Ez egy folyamat, erről beszélnek az általam korábban idézett igék, és ennek a vége a Krisztussal való találkozás, a testünk megváltása. Ez nyilván különbözik a megigazulástól, de mégis az Ige az üdvösség szót használja. Nem tudom miért érzi spekulációnak, amit írtam, mert számomra elég világosan a megigazulástól eltérő értelemben jelenik meg itt az üdvösség szó: „növekedjetek az üdvösségre” (1Pt 2,2).
A szerző szerint azt, hogy mi jó, a törvény (Tóra) mutatja meg, vagyis a törvény tanítónk, nem az megigazulás feltétele. Ehhez idéztem pl. a timóteusi levélből.
A nyakatekert szójátékokról csak annyit, hogy én főként Isten Igéjéből idéztem, néhány megjegyzést fűzve hozzá. Az általam felvetett igék értelmezésére nem kaptam választ.
Ha Pál azt az üdvösséget várja, amit már elnyert, akkor azt vagy nyakatekert szójátéknak minősítjük, vagy meg kellene értenünk, hogy miről beszél.
Számonkérte, hogy nem ragáltam, a problémás idézetre. Úgy gondolom, hogy pontosan arra reagáltam, amit fölvetett, mert az egész beszélgetésünk arról az egyetlen kiragadott idézetről, annak értelmezéséről szól.
Azt írja: „Luther és Jakab levél esete. Amit fent leírt, továbbra is csak egy szándékos ferdítésnek értelmezem, mint ténynek.” Én Luthertől idéztem, és azt értelmeztem, nem volt benne semmilyen ferdítés. Azt követeli tőlem, hogy arra szolgáltassak bizonyítékot, hogy „Luther tagadja, hogy [Jakab levele] a Szentírás része lenne”, holott én soha nem állítottam ilyet. Tudtommal a szerző sem. Nem lehet érdemben vitázni, ha a számba ad olyan dolgokat, amelyeket nem állítottam, arra pedig nem reagál érdemben, amivel érvelek.

2025-03-18 at 16:20
Lemperger Róbert


Cseri Kálmán ebben az igehirdetésében beszél az üdvösség különböző aspektusairól: https://lelkesz.com/predikacio/51206808

2025-03-18 at 18:51
Kéri Ákos


Kedves Róbert!

A nyakatekert szójátékot arra értettem, ahogy Ön a mondatokkal, a fogalmakkal bánik, nem pedig az itt idézett igékre. Ön egyfelől azt írja: „Nem állítottam, hogy „az üdvösség egy folyamat…” majd a következő bekezdésben már arról beszél, hogy mégiscsak folyamat. Ön egyfelől külön választja a megigazulást az üdvösségtől, majd a hozzászólásában mégiscsak szinonimaként utal rá. Az Ön fő érve, hogy az üdvösségnek különböző aspektusai vannak, de az Ön érvelésének az eredménye megint csak oda vezet, hogy nem egyedül hit által üdvözül az ember. Elmondja, hogy a megigazulás egyedül hit által van, majd mellé teszi, hogy a „végső” üdvösség a Tóra cselekvése által történik. Ez a probléma! Egyben egyet érthetünk: Ön és a szerző állításai tényleg furcsák. Pedig higgye el! Gondosan olvastam a sorait. Zavaros érvek, melyek megkérdőjelezik, hogy az üdvösséghez egyedül hit által jutunk. Igen, a testünk megváltása és a Krisztussal való találkozás valóban várat magára, de oda nem azért fogunk kerülni, mert megcselekedtük a Törvényt.
„Azt követeli tőlem, hogy arra szolgáltassak bizonyítékot, hogy „Luther tagadja, hogy [Jakab levele] a Szentírás része lenne”, holott én soha nem állítottam ilyet.”
Én nem követelek Öntől semmit, csak megkérem, hogy amit fennen állított ebben a vitában azt legyen szíves mostmár bizonyítani is! Ön állított valamit, ami nekem vita alapot adott és itt fentebb egyértelmű bizonyítékokkal cáfoltam, most pedig úgy tűnik letagadja az állítását. Az Evangéliumi Kiadó közösségi oldalán szó szerint ezt írta a nevével ellátva:
„Luther ezek miatt a gondolatok miatt vonta kétségbe a Jakab levelének ihletettségét.” Nem adok a szájába semmit, ezt Ön állította! Tudja egy levél azért része a kanonikus Szentírásnak, mert ihletett. Luther Jakab leveléhez való viszonyának témáját elő sem hoztam volna, ha Ön nem jelentett volna ki ilyesmit. Javaslom, hogy legközelebb egy vitában legyen korrekt és legalább vállalja, amit korábban állított, akkor is ha esetleg később megcáfolják.

2025-03-18 at 21:07
1. Wintermantel Balázs
  
  
  Kéri Ákos Balázs 2025. március 21-én Luther nem tévedett: egyedül hit által üdvözülünk! – avagy ne ess át a ló túlsó oldalára! címmel tett közzé véleménycikket az Evangéliumi Kiadó és Iratmisszió gondozásában Anatoli Uschomirski: Máté evangéliuma zsidó szemszögből című könyve kapcsán. (https://www.evangelikalcsoport.hu/2025/03/17/luther-nem-tevedett-egyedul-hit-altal-udvozulunk-avagy-ne-ess-at-a-lo-tulso-oldalara/)
  
  A hit és cselekedet viszonya kacsán Tóth Gergely és Lemperger Róbert úgy érzem teljesen tisztázni tudta azt a félreértést, mely nem a könyv teljes gondolatmenete, hanem kizárólag egy-egy állítása kapcsán vont le a szerző a hit és cselekedetek kapcsolatáról.
  
  Érdekes momentumnak tűnt számomra, amikor a szerző „nevetséges legendának” tartotta, hogy „Luther nem tartotta ihletettnek Jakab levelét, sőt ki akarta venni a kánonból”. Állítja továbbá, hogy „Egyesek így akarják hitelteleníteni a reformátort és kétségbe vonni a legitimitását az igaz keresztyén hit hirdetőjeként és tanítójaként, melyhez akarva-akaratlanul felületes ismeretekkel rendelkező protestáns teológusok is csatlakoznak.”
  
  Az idézett gondolattal magam először Nagy István (szerk.): Az Újszövetség könyveinek is-mertetése – Teológia nem teológusoknak I. (Nagykőrös, 1995.) Jakab levele c. fejezetében találkoztam.
  (Internet: https://csecsy.hu/konyvek/nagy_istvan_az_ujszovetseg_konyveinek_ismertetese/jakab_levele)
  
  „ugyanakkor a protestáns egyházakban a levél kánonbeli helye továbbra is vitatott és Luther az Újszövetségből el akarta távolítani. Amikor Luther Újszövetség-fordítása megjelent, egy tartalomjegyzéket is mellékelt, amelyben megszámozta a könyveket. A végén volt egy zárórész, a többi könyvtől elválasztva, amely a számozatlan könyveket tartalmazta. Jakab levelét, Júdás levelét, a Zsidókhoz írt levelet és a Jelenések könyvét sorolta ide. E könyveket Luther egyértelműen másodrangú, mellékes könyveknek tartotta.”
  
  Részletesebb idézetekkel dúsított Hubert Frankemölle: A Jakab-levél c. írása (Fordította: -n –s) (Internet: https://szepi.hu/irodalom/kedvenc/kc_005.html):
  
  „Vannak olyanok is, akik azt állítják, hogy ez a levél nélkülözi az igazi tekintélyt. Ami személy szerint engem illet, semmilyen jogos okot nem találok a kárhoztatásra, szívesen és vita nélkül használom.”
  Ezzel a Kálvin Jánostól vett, 1550-es Jakab-kommentárjából származó idézettel arra szeretnék emlékeztetni, hogy a Jakab-levél elfogadását illetően a reformátorok igen különböző álláspontokat foglaltak el.
  Egyfelől különböztetni kell itt Luther és a többi reformátor között (Karlstadt, Zwingli, Kálvin, Bullinger, Illyricus, Ambrosius Reuden), másfelől a Jakab-levél Luther általi, 1519 előtti és Luther reformátori fordulata utáni magyarázata és értelmezése között.
  Luther Márton folytonosan idézett ítéletét, miszerint a levél „igazi szalmalevél” (Előszó az 1522-es Szeptemberi Bibliához), amely semmi másra nem alkalmas, mint hogy „begyújtsanak vele a kályhába” (így Luther az egyik 1542-es asztali beszélgetésében), nem utolsósorban Karlstadtnak a levéllel kapcsolatos eljárása váltotta ki, azután természetesen Luther alapvető hitbeli döntése is, amelynek értelmében minden teológia mércéjének Pál apostolnak kell lennie, ill. annak a krisztológiai értelmezésnek, amelyet Pál adott Jézus Krisztus halála és feltámadása üdvközvetítői jelentőségének.
  A Jakab-levél kétségtelenül tartalmaz jellegzetes krisztológiát (1,1 és 2,1 mellett vö. különösen 5,7-15), ha kereszt-teológiát nem is. Jakab mindenekelőtt a megdicsőült Urat és az eljövendő Bírót látja Jézus Krisztusban. Ez világossá teszi, hogy amint Pált nem Jakabbal kell mérni, ugyanúgy Jakabot sem Pállal. Az Újszövetség szempontjából mindkettő nélkülözhetetlen. Luthernek a hitvitázó helyzetből fakadó ítéletét a maga konkrét élettörténete alapján kellene értelmezni. Életrajzi összefüggése, egyházpolitikai helyzete teszi érthetővé megnyilatkozásait.
  Ebben az összefüggésben aztán rá kell mutatni arra, hogy 1519 után is találhatók Luthernél olyan helyek, ahol pozitívan nyilatkozik a Jakab levélről. A hitet Luther szerint is követniük kell „külső cselekedeteknek” (WA 30 II, 664, 24 skk). A cselekedeteknek a hithez való viszonyát úgy értelmezi mint „dicsőítést, igazolást, jelet, pecsétet, következményt, gyümölcsöt és bizonyítékot” (WA 10 III, 225,18-226,8). Luther még 1522-es prédikációiban is teljesen megfelelően értelmezi Jak 2,14-26 ökumenikusan mindmáig vitatott szövegét a hit és a cselekedetek viszonyáról, amikor az üdvösséget eredményező hit és az üdvösséget tanúsító cselekedetek viszonyát így írja körül: „Erre gondol Szent Jakab a levelében, amikor azt írja: A hit cselekedetek nélkül halott. Azaz: ha nem követik cselekedetek, ez annak a jele, hogy nem hitről van szó, hanem halott gondolatról és álomról, amelyet hamisan neveznek hitnek” (WA 10 III, 288,3 skk).
  
  A két idézett példán túl számtalan hasonló idézetet találhatunk pontos forrásmegjelölésekkel együtt. Magam még akaratlanul sem szeretnék csatlakozni „felületes ismeretekkel rendelkező protestáns teológusok” köréhez ezért Luther műveiben kerestem a legenda forrását, hogy meggyőződjem az alábbi állítás igazságáról: „Ez az állítás is egyfajta pletykaként terjedt el. Először van egy jelenség, aminek nem ismerik a kontextusát, ebből kiindulva, rosszindulattól vezérelve feltételeznek valamit, amit kezdetben féligazságként, majd végül egyértelmű igazságként tálalnak. Nos, ugyanez a helyzet azzal az állítással is, miszerint Luther megkérdőjelezte a Jakab levél ihletettségét.”
  
  Az idézetek forrása: Luther Márton Előszók a Szentírás könyveihez. Magyar Luther Könyvek 2. Sorozatszerkesztő: Fabiny Tibor. Magyarországi Luther Szövetség Luther Kiadó Budapest 2010.
  (Internet: https://medit.lutheran.hu/files/luther_eloszok_a_szentiras_konyveihez_2010.pdf)
  
  Arról, melyek az Újtestamentum valódi és legékesebb könyvei73 (1522)
  
  Summa, Szent János evangéliuma és első levele, Szent Pál levelei, kiváltképpen a galáciaiakhoz, efezusiakhoz és rómaiakhoz írottak azok a könyvek, amelyek megmu-tatják neked Krisztust, és megtanítanak mindarra, amit hasznos és üdvös ismerned, még ha nem látnál vagy hallgatnál is ezeken kívül más könyvet vagy tanítást. Innét nézve Szent Jakab levele csak szalmával bélelt írás, mivelhogy az evangélium termé-szetéből semmit nem mutat. De minderről majd a többi előszóban beszélünk tovább. (122. o.)
  73 Ez a szakasz 1534 óta a Biblia kiadásaiból és az 1539-es Újtestamentum külön kia-dásából is hiányzik.
  
  ***
  Előszó Szent Jakab és Júdás leveleihez (1522)
  
  Szent Jakab levelét, noha a régiek elvetették, magam sokra becsülöm és igen nagyra tartom, mivel nem emberi tanítást ad, hanem állhatatosan Isten törvényéről beszél. Ám nem gondolhatom apostoli írásnak a következőkért. Először, mert Szent Pál és minden más írás ellenében cselekedeteknek tulajdonítja a megigazulást, mondván, hogy Ábrahám is cselekedetei által igazult meg, mikoron fiát feláldozta. Szent Pál azonban azt tanítja (Róm 4,2–3), hogy Ábrahám a cselekedetek nélkül, egyedül a hit által igazult meg, mielőtt fiát feláldozta volna, ezt pedig be is bizonyítja (1Móz 15,6). S ha segítenénk is ezen, s a cselekedetek által való megigazulás tanítása mellé magyarázatot fűznénk, nem állhatunk ki mellette, mert Mózes egyik mondását (1Móz 15) (mely egyedül Ábrahám hitéről szól, nem pedig az ő cselekedeteiről, amint Szent Pál Róm 4-ben mondja) a cselekedetekre magyarázza. Ez a tévedés pedig bizonyítja, hogy Jakab nem az apostolok közül való. Másfelől, hogy keresztyén embereket akar tanítani, azonban hosszú tanításában egyszer sem emlékezik meg Krisztus szenvedéséről, feltámadásáról és Lelkéről. Némely helyeken megnevezi ugyan Krisztust, ám semmit nem tanít róla, csupán a közönséges, Istenbe vetett hitről beszél. Az apostolok valódi hivatala azonban az, hogy Krisztus szenvedését, feltámadását és hivatalát hirdessék, s a hitnek alapot építsenek ezekből, amint ő maga megjelenti: „De ti is bizonyságot tesztek [rólam]…” (Jn 15,27) Ebben pedig minden valóban szent könyv megegyezik, mert ezek egytől egyig Krisztusról prédikálnak és tanítanak. S minden tanítás igazi pró baköve, ha megvizsgáljuk, beszél-e Krisztusról, avagy sem, mert az Írások mind Krisztusról adnak hírt (Róm 3,21), s Szent Pál is egyedül Krisztust akarja ismerni (1Kor 2,2). Nem apostoli tanítás az, amelyik Krisztusról nem ejt szót, még ha Szent Péter vagy Szent Pál tanítaná is. Ellenben mindaz, ami Krisztust hirdeti, apostoli tanítás, még ha Júdás, Annás, Pilátus vagy Heródes szájából származnék is. Hanem Jakab nem tesz egyebet, mint a törvényhez és a cselekedetekhez terel, miközben mindent egymásra hajigál, hogy úgy tetszik, jó és jámbor szívű ember lehetett, aki az apostolok tanítványainak némely mondásait egybefogta s papírra vetette, vagy az ő prédikációját jegyezte le másvalaki. A törvényt pedig a szabadság törvényének mondja, noha Szent Pál a szolgaság, a harag, a halál és a bűn törvényének mondotta azt. Ezeken felül Szent Péter mondásairól is megemlékezik: „…a szeretet sok vét ket elfedez”;83 hasonlóképpen: „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt…”84 Hasonlóképpen idézi Szent Pál mondását is: „A gyűlölet ellen törekedik a Lélek” (Gal 5,17);85 noha Szent Jakab a jeruzsálemi Heródes ideje alatt, Szent Péternél korábban meg öle tett, ebből pedig úgy tűnik, hogy ez a Jakab jóval Szent Péter és Pál után élt. Summa,86 azokat akarta inteni, akik a hitre hagyatkoznak, ám cselekedetekkel nem élnek, s mert e dologhoz lélekkel, értelemmel és szóval túlságosan gyenge volt, darabokra szaggatta az Írást, midőn Pál és mások írásaival szembeszegülve, a törvény beszédével akarta elvégezni, amit az apostolok a szeretet gyönyörűségében cselekedtek. Ezért nem számlálhatom ezt Bibliám valódi, legfőbb könyvei közé, azonban azt sem mondom senkinek, hogy ne vegye kezébe, és ne forgassa kedve szerint; mert egyebekben számos hasznos mondást találni benne. […] (153-154 o.)
  
  83 1Pt 4,8; Jak 5,20.
  84 1Pt 5,6.
  85 Luther összekapcsolja Jak 4,5-öt (a szöveg félreértése folytán) a Gal 5,17-tel, ahol a „gyűlölet” szó helyett „hús” szerepel. (A Károli-fordításban „irigység” áll. – A ford.)
  86 A következő bekezdést Luther 1530 óta a következőképpen rövidítette és enyhítette: „Summa, azokat akarta inteni, akik a hitre hagyatkoznak, ám cselekedetekkel nem élnek, s mert túlságosan gyenge volt ehhez, a törvény mondásával végezte, amit az apostolok a szeretet gyönyörűségében cselekedtek. Ezért nem számolhatom a valódi, legfőbb könyvekhez, ellenben azt sem mondom senkinek, hogy ne vegye kezébe, s kedve szerint ne ki lásson; mert egyebekben számos hasznos mondást találni benne.”
  
  Fenti idézet kapcsán Fabiny Tibor sorozatszerkesztő az Ajánlásban a következőket írta:
  
  2. A kánon koncentrikus felfogása. Luther – a mai fundamentalista bibliaértelmezés számára bizonyára megbotránkoztató módon – nem a Szentírás hatvanhat könyvének teljes és egyforma érvényességét (plenáris inspirációját) vallotta, hanem a kánont bátran és szelektíven kezelte, s ezért beszélhetett külön az Újtestamentum „valódi és legékesebb könyveiről”. Számára János evangéliuma volt a főevangélium, Pál és Péter levelei a „legjobbak”, mivel ezek Krisztust hirdetik, és nem cselekedeteit beszélik el, mint a szinoptikus evangéliumok. Ezért meri a Jakab levél apostoliságát megkérdőjelezni, és azt „szalmával bélelt levélnek” nevezni. „Nem apostoli tanítás az, amelyik Krisztusról nem ejt szót, még ha Szent Péter vagy Szent Pál tanítaná is. Ellenben mindaz, ami Krisztust hirdeti, apostoli tanítás, még ha Júdás, Annás, Pilátus vagy Heródes szájából származnék is.” (8. o.)
  
  Ugyanezen kötetben Heinrich Bornkamm Bevezetés a lutheri Előszókhoz az alábbi észrevé-telt fűzi a Jakab-levélhez:
  
  A Jakab-levélre már az Újtestamentumhoz írott elő szóban is azt a kedvezőtlen meg-jegyzést tette, miszerint János evangéliumával, a páli levelekkel és Péter első levelével mérve „szalmával bélelt levél” az, és „az evangélium természetéből semmit sem mutat”. Az előszóban megindokolja sommás ítéletét. A döntő érv itt az, hogy a levél – az igazi apostoli írásokkal ellentétben – semmit sem tanít Krisztusról, szenvedéséről, feltámadásáról és Krisztus Lelkéről, csupán általánosságban az Istenbe vetett hitről; olyan megfigyelés ez, amelynek minden olvasó maga is utánajárhat. Luther szerint ezzel függ össze, hogy Jakab nyilvánvalóan Pál megigazulástana ellen fordul (legegyértelműbben az Ábrahám alakjáról alkotott ellentétes felfogásában). A levél tehát a törvény, az erkölcsi intelmek körébe tartozik. Ez önmagában véve még nem volna baj. Valóban, még a dicséret is megilletné, hiszen nem emberi mértéket állít, és „állhatatosan beszél Isten törvényéről”. Nem tartható azonban apostoli írásnak, és nem szolgálhat arra, hogy az Újtestamentumban Pál küldetését gyengítve ellensúlyozza. Ehhez Jakab tanítása s lelke nem ér fel. Az előszó későbbi kiadásában (1530) Luther csak formájában enyhítette az ítéletét, tartalmát tekintve azonban nem adhatta alább. Mindez megvesztegethetetlen exegétai éleslátását bizonyítja, amint irodalmi észrevételei pedig a levél körül felmerülő, a mai napig vitatott történeti kérdések iránti csalhatatlan ráérzőképességét mutatják. (26. o.)
  
  Az újtestamentumi könyvek közül a Zsidókhoz írt levél az, amelyet szintén „sok da-rabból szerkesztettek egygyé”, s Jakab és Júdás levelei azok, amelyeket nagy bizton-sággal vet ki az apostoli írások közül; szintúgy János jelenéseit, még a második elő-szóban is. Egyszer még Péter második levelét illetően is kétségek merülnek fel benne, ha nem is hajlik meg ezek előtt.5 Még a leglényeglátóbb kritikát sem, amellyel a Ja-kab-levelet és János jelenéseit illeti, egyedül teológiailag indokolja, hanem minden esetben teológiailag és történetileg egyszerre. Bizonyos, hogy János evangéliuma, va-lamint Pál és Péter levelei alapján alkotta meg azt az elképzelését, hogy miről ír egy apostol, és mi az, ami ennek megfelelően az apostolok korába illik. Ítéletét azonban mindig történelmi vagy irodalmi megfigyelések támasztják alá.
  Az apostoli korszak képét Luther még azzal is megjelenítette, hogy a régi sor-renddel szemben a négy, általa nem apostolinak tartott írást az Újtestamentum végére helyezte, a tartalomjegyzékben pedig nem számozta be őket, mint a többi könyvet, hanem egyértelműen elkülönítette ezektől. Ezt az 1522-es bibliakiadásban alkalmazott elrendezést az utolsó bibliakiadásig megtartotta. (29. o.)
  5 Vo. WA 14, 73, 22kk.
  
  Az idézetek számomra egyértelműen alátámasztják a Kéri Ákos Balázs által legendának tartottakat.
  
  Fentieken túl álljon itt néhány megszívlelendő gondolat Luther Asztali beszélgetéseiből a hit és cselekedetek viszonya kapcsán:
  
  LUTHER VÁLOGATOTT MŰVEI 8. Asztali beszélgetések
  Luther Kiadó. Budapest, 2014. (Internet: https://core.ac.uk/download/pdf/78472908.pdf)
  
  A jócselekedet a hit pecsétje és ismertetőjegye, mert ahogy az okiratokra is pecsét kell, amely megerősíti érvényüket, úgy a hithez is szükséges jócselekedet.
  3377b. [Hasonlat a jócselekedetekről] 1533 ősze WA.TR 3: 296 (2277b. sz.). (Márton László ford.) 364. o.
  
  Az viszont lehetetlenség, sőt éppenséggel Isten ellen való, hogy némelyek a törvényt teljesen elvetik és el akarják törölni, mert hiszen a törvény a természettől való, és a természet által van minden ember szívébe beleírva, és velünk született. Igaz ugyan, hogy a természetes törvény némileg homályos, és csak általánosságban beszél a cselekedetekről, de éppen ezért Mózes és a Szentlélek világosan értelmezi és magyarázza, és egyediségükben néven nevezi azokat a cselekedeteket, amelyeket meg kell tennünk Isten akaratából. Emiatt Krisztus is így szól: „Nem a törvény eltörlésére jöttem.” ( Mt 5,17) Arany köntössel kellene felruházni és a világ minden kincsével megajándékozni azt, aki végbevinné, hogy Mózes teljességgel érvényét veszítse Krisztus által. Ó, majd akkor meglátnánk, hogyan is állnak a dolgok! Ó, megemlegetnénk azt a pompás állapotot! Isten ne adja, és óvjon bennünket ettől az irtózatos tévelygéstől! Annak, hogy tanításommal az első időkben olyan keményen megtámadtam és bíráltam a törvényt, az volt az oka, hogy a keresztény egyház teljesen el volt árasztva és meg volt bűvölve mindenféle balhitekkel és babonákkal, és Krisztus teljesen el volt homályosítva és el volt temetve. A lelkiismeretek ilyesfajta börtönőrsége alól akartam az igaz istenfélő szíveket az evangélium igéje által megváltani és felszabadítani. De én a törvényt sohasem vetettem el.
  3650d. A törvény eltörléséről 1537. december 21. WA.TR 3: 484–485 (3650d. sz.); A 175. (Márton László ford.) 412. o.
  
  Emberből háromféle van. Az első a nagy sokaság, amely magabiztosan éldegél, lelki-ismerettől nem háborítva. Nem veszi észre természete és élete romlott voltát, nem érzi Isten haragját a bűnnel szemben, nem is törődik vele. A második csoport azoké, akiket visszariaszt a törvény. Ők érzik Isten haragját, és menekülnek előle; küzdenek és tusakodnak a kétségbeeséssel, mint Saul. A harmadik csoport azoké, akik felismerik bűneiket és Isten haragját. Ők átérzik, hogy bűnben fogantattak és születtek, és hogy emiatt örökre el kellene kárhozniuk és veszniük, de meghallják az evangélium üzenetét, amely szerint Isten megbocsátja a bűnt kegyelemből Krisztus kedvéért, aki mivégettünk az Atyának a bűnért elégtételt adott. Ezt az üzenetet befogadják és hiszik, így tehát megigazulnak és üdvözülnek Isten színe előtt. Hitükről ezt követően mindenféle jócselekedetekkel is bizonyságot adnak mint olyan gyümölcsökkel, amelyeket Isten rendelt. A két másik csoport pedig odavész.
  5956. Az emberek három osztálya 1540-es évek WA.TR 5: 409 (5956. sz.); A 72b; Aranymondások 2: 18. (Márton László ford.) 652-653. o.
  
  A lutheri idézeteket jó szívvel ajánlom átgondolásra, szívünkben való emésztésre, majd élet-gyakorlattá váltásra az olyan elmérgesedett viták helyett, melyek nem a szeretet parancsa alapján munkálják az Isten által előre elkészített jó cselekedetek elvégzését.
  
  „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban jár-junk.” (Efézus 2,8-10)
  
  2025-04-27 at 13:49
Zoli


Kedves Kéri Ákos!
Végigolvasva Lamperger Róbert előző ( 2025-03-18 at 16:20) levelét méltánytalannak tartom a felé intézett támadást. Csak egyet kiemelve, ő sehol nem állította: hogy az „üdvösség a Tóra cselekvése által történik”, hanem azt hogy „a megigazulás hit által történik, kegyelemből, a Szent Szellem újjászülő munkája által. Nem tehetünk érte semmit, ajándékként kapjuk. Az újjászületett hívőnek örök élete van, Isten gyermekeként biztonságban van, nem ragadhatja ki senki a Pásztor kezéből. Ez egy egyszeri esemény örökkévaló jelentőséggel.”

2025-03-19 at 07:59
1. Márkus Tamás András
  
  
  Kedves Zoli!
  
  Az égész vita – ahogy én látom – egy vitatható és félrevezető idézettel indult: „Ám Luther és sok más keresztyén sajnos a Bibliával harcolt a Biblia ellen. Luther nem tudott különbséget tenni két dolog között, illetve ezeket egymás mellé helyezni: az egyik oldalon a törvény cselekedetei nélküli megigazulást, egyedül a Jézus Krisztusban vetett hit által (Róm 3,28), a másik oldalon a végső üdvösséget a mennyei Atya akaratának, az az a Tórának cselekvése által, vagyis olyan cselekedetek által, amelyeket Isten a föld teremtése előtt gyermekeinek elkészített (Ef 1, 3-12)” Itt a szerző a reformáció gyújtópontját, origóját és legbensőbb lényegét támadja, mármint azzal, hogy épp Luther bibliátalan módon hangsúlyozott egy tant. Luthernek a hit általi megigazulással kapcsolatos nézete (ugyebár a megigazulás „forenzoikus”, azaz „jogi-bírósági” nézete) teljes mértékben bibliai alapozású, enélkül nem is beszélhetünk reformációról. Ha annyit írt volna a szerző, hogy Luther – bár ez érthető volna a történelmi kontextus miatt – kissé elhanyagolta a megszentelődés hangsúlyozását, talán még érthető lenne, de még ez sem igaz: Luther ugyanis hangsúlyozta a hitből fakadó cselekedetek lényeges voltát. Vagy ha mondjuk annyit írt volna, hogy Luthernél az evangélium és a törvény éles szembeállítása túlontúl sarkos és félreérthető, talán még elfogadható lett volna, de az a terminológiai, amit használ („végső üdvösség elérése a Tóra megcselekvése által”) zavaró.
  
  Itt a fogalmak helytelen használata áll a háttérben, amely arra a téves exegetikai metódusra vezethető vissza, hogy a Bibliában itt is, ott is az üdvösség szó szerepel – mi magunk munkáljuk az „üdvösségünket” – ergo a Tóra cselekvése is feltétele az üdvösségnek. Itt a szerző lényegében óvatosan visszacsempészi a judaista eretnekséget a keresztyén hitkonstruktumba, tehát Ákos jogosan hívja fel a figyelmet arra, hogy ez tévútra vezet. Mennyire más és mennyivel jobb a kálvini megfogalmazás, aki – Luthernél jobban kihangsúlyozva a törvény (Tízparancsolat) szerepét az újjászületett hívő életében – a „törvény harmadik hasznáról beszél” (tertius usus legis), ami arról szól, hogy a hitből fakadó jócselekedetek, hitből fakadó megszentelődés útjelző táblája Isten törvénye.
  
  De ahogy Ákos hangsúlyozza, ez gyümölcs, és nem a végső üdvösség feltétele. Nem is lehetne a feltétele, hiszen ahogy az Ír hitvallás hangsúlyozza: „az újjászületett ember nem tudja ebben az életben tökéletesen betölteni Isten törvényét. Ugyanis mindnyájan sok dologban vétkezünk; és hogyha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és az igazság nincsen mibennünk.” Uschomirski azzal, hogy a Tóra magcselekvéséhez köti a „végső üdvösséget”, érdemszerzővé teszi az ember teljesítményét. Ha esetleg azt írná, hogy a mennyei jutalom függ attól, hogy ki hogyan sáfárkodott a tálentumaival, máshogy hangozna, de a „végső üdvösség” kitétel ezt az értelmezést félreviszi.
  
  Ákos arról ír, amit a Belga Hitvallás (22. cikkely) is hangsúlyoz: „Mert vagy nincs meg Jézus Krisztusban minden, ami üdvösségünkre szükséges, vagy ha megvan benne, akkor azok, akik hit által Jézus Krisztust birtokolják, a TELJES ÜDVÖSSÉGET NYERIK EL.”
  
  2025-03-19 at 09:58
Tóth Gergely


Kedves Ákos!

A fenti kritikához három megjegyzésem lenne, bár nem annyira érzem kritikának a fenti írást, inkább a kritikával illetett könyv félreértésének. Mindenesetre nincs kétségem afelől, hogy őszintén és jó szándékkal fogalmazta meg a gondolatait. E tekintettben én is követném Önt.

1. Anatoli Uschomirski az Evangeliumdienst für Izrael (edi) kötelékében szolgál, ami a lutheránus württembergi tartományi egyház égisze alatt működik. A szervezet mindenkori vezetői megalakulásoktól fogva evangélikus lelkipásztorok voltak.

https://de.wikipedia.org/wiki/Evangeliumsdienst_f%C3%BCr_Israel
Württemberg a hagyományosan híres arról, hogy a pietizmus fellegvára volt. A pietisták köztudottan az evangélikus egyház egyfajta belső ellenzékét adták mindig is. Minden bizonnyal a zsidószeretetük is hozzájárult ahhoz, hogy ez a zsidó evangélizációt támogató német szervezet éppen ott működik. De akkor is tagadhatatlanul a lutheránus egyház részei. A szerző tehát mint e szervezet kötelékében működő messiási zsidó nem hirdethet kisegyházi nézeteket, eretnekségeket. Zsidóknak először című könyvében foglalkozik a reformációval és a pietista mozgalommal is a zsidómisszió perspektívájából. Önéletrajzi könyvéből (Jézus segíts, zsidó vagyok) is kiderül, hogy számos ponton kapcsolódik a német evangélikus egyházhoz, de építő vitát is folytat velük, amit számos evangélikus lelkész támogat.

2. A szerző a könyvében kiáll a hitből való megigazulás tanítása mellett és elutasítja a hiperkegyelem felfogását is. E tekintetben ugyanaz képviseli, mint Ön.
Egyoldalúan kiragadott idézetekkel természetesen fel lehet tüntetni másként is a szerzőt. Nem gondolom, hogy rosszindulatúan fogalmazta meg írását, de e tekintetben célt tévesztett, vélhetően nem elég nyitott szívvel fogadta a könyv üzenetét.
Ugyanis az Ön által idézet rész előtt az alábbiak olvashatók:

„Mindenekelőtt azt kell a szemünk előtt tartanunk, hogy a Bibliában nem található meg a cselekedetek szerinti megigazulás tanítása. Ez néhány egyházatya találmánya. Sajnos Luther Márton ezt a felfogást még jobban megerősítette.
Egyrészt szót emelt a hit szükségszerű cselekedetei mellett, másrészt rámutatott arra a gondolkodásmódra, hogy az emberek által megtett cselekedetek nem jelentenek számukra semmit, hanem éppen ellenkezőleg az önigazultság veszélyének teszik ki őket. Ez a nézet vezetett oda, hogy a 17. századi lutheránus ortodoxia kialakította a „hit vagy a cselekedetek” ellentétét. Ennek eredményeként egy langyos és egoista keresztyénség bontakozott ki, amint az ma világszerte látható. (A hegyi beszéd, 43 o.)

Ne feledkezzünk el róla, hogy a szerző az evangélikus egyházon belüli kritikát fogalmaz meg. Ez a saját fájdalma is, és semmiképpen sem bántó, kíméletlen bírálat akar lenni. Ezzel a langyos, egoista kereszténységet ítéli meg és nem Luther tanítását, hanem azt, ami abból helytelenül levezettek. Ez a kereszténység nem a mai értelemben vett hiperkegyelmet vallja, de valami ahhoz hasonlót. Ezt követően valóban kritizálja Luther, hogy a tanítása nem volt elég pontos. (Ugyanakkor a könyv számtalan ponton pozitívan is utal Lutherre.)

Aztán következik az a mondat, amiből Ön azt olvassa ki, hogy a szerző a törvény általi megigazulást, a törvény cselekedeteiből való megigazulás tanítja.

„Ám Luther és sok más keresztyén sajnos a Bibliával harcolt a Biblia ellen. Luther nem tudott különbséget tenni két dolog között, illetve ezeket egymás mellé helyezni: az egyik oldalon a törvény cselekedetei nélküli megigazulást, egyedül a Jézus Krisztusba vetett hit által (Róm 3, 28), a másik oldalon a végső üdvösséget a mennyei Atya akaratának, azaz a Tórának megcselekvése által, vagyis olyan cselekedetek által, amelyeket Isten a föld teremtése előtt gyermekeinek elkészített (Ef 1,3-12).”

A könyvből nyilvánvaló, hogy a szerző is érzi annak a veszélyét, hogy így értelmezi mondatait. Ezért tisztázza, hogy nem a törvény cselekedeteire gondol, hanem: olyan cselekedetekre, amelyeket Isten a föld teremtése előtt gyermekeinek elkészített (Ef 1,3-12)

Majd azonnal hozzáteszi:
„Jézus erről tesz tanúságot:

Mert kell, hogy az ember Fia eljöjjön angyalaival Atyjának dicsőségében, s akkor kinek-kinek megfizet majd cselekvéséhez mérten. (Mt 16,27)

Messiás e tanítása szerint a cselekedeteink szerint leszünk megítélve! Pál apostol is erről ír:

Mert az Ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk. (Ef 2,10)

Azt a felfogást, hogy a hitünk kifejezői a cselekedetek és ezek jelentőséggel bírnak, Pál a Filippi levélben bizonyítja, amikor ezt írja: „félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket (vagy: megmeneküléseteket)” (Fil 2,12)
Jakab ugyancsak beleillik ebbe a sorba.

Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában. ( Jak 2,17)

A Máté 25-ben Jézus mond egy példázatot a juhokról és a kecskékről. Ez egyike azon kevés újszövetségi
résznek, ami az eljövendő ítéletről beszél. Mi alapján lesznek megítélve az emberek? – A cselekedeteik
szerint.
A házasélet sem abban áll, hogy egy nap kimondjuk az igent, hanem úgy valósul meg, hogy együtt élünk. Mindenki magával hozza a házasságba a szokásait, és mindkét félnek meg kell tanulnia, hogyan kell bánni a másikkal. Talán három hónap együttélés után a feleség megkéri a férjét: „Drágám, kérlek, ne hagyd a koszos zoknidat sokáig az ebédlő asztalon!” Ha a férj azon iparkodik, hogy a szeretet nevében elhagyja ezt a szokását, és ez sikerül neki, akkor jó cselekedetet visz végbe.
Összességében a jó cselekedetek gyakorlása egy életforma, egy zsinórmérték, egy bensőnkbe helyezett törvény.”

A kivastagított mondatok, szavak mutatják, hogy érzékeli a félreértelmezés lehetőségét, ezért írja le mindezeket egyértelműen. Nem a törvény cselekedetire gondol! Számomra nem világos az, hogy a kritika hogy tudott elmenni emellett?

Továbbá nyilvánvaló a kritikából, hogy más-más értelemben használja a szerző, és Ön a Tóra szót. A kritika folyamatosan a törvény (szabály) értelmében használja ezt a szót, úgy, ahogy általában a keresztény teológia térti. Ezzel kapcsolatban nem is látok problémát, hisz ez az általános megközelítés. De a szerző ezt a veszélyt is érzékeli. Ezért oldalakon át magyarázza, hogy ő hogyan érzi a Tórát (47-50 o.).

„A törvény és a kegyelem úgy összetartoznak, ahogy a jobb és a bal kéz. Az érme két oldalát alkotják. A problémát a törvény szó okozza. A Biblia első öt könyvét Tórának hívják. Amikor Kr. e. 250 körül Mózes öt könyvét első alkalommal görögre fordították, a görög nyelvben nem találtak megfelelő szót a Tórára. Ez érhető is, hisz a Tóra annyit jelent: (Isten) tanítása (vagy útmutatása). A görög istenek nem voltak nagyon bölcsek, és így a görögöknek az isten útmutatása kifejezés nem volt megtalálható a szókincsükben. Így a Tórát a νόμος (törvény) szóval fordították le. Ez azonban nem adja vissza a jelentését.”

A Tóra szó tanítás értelme természetesen lehet idegen vagy furcsa egy keresztény számára, de a zsidó kultúrában, gondolkodásban, nyelvben valóban a tanítás értelem dominál, és nem a törvény. A szerző „zsidó szemszög” bemutatását vállalja fel a könyvében. Ezért nem lehet őt számon kérni. A rabbik és a hebraisták ugyanezen az állásponton vannak, és semmiképpen sem azért, mert a törvény általi megigazulás tanításán rést akarnak ütni.
Megemlíteném az 1938-ban elhunyt református lelkipásztor, Kecskeméthy István bibliafordítását, amit az Erdélyi Református Egyházkerület adott ki (Koinónia Kiadó). Ez a fordítás a héber Tóra szót Tanításnak fordítja az Ószövetségben.

A keresztény teológiában és bibliafordításokban az Újszövetség görög nomosz szava (és annak törvény jelentése) vetül az egész Bibliára – az Ószövetségre és az Újszövetségre is. Noha a héber Bibliában, az Ószövetségben a Tóra szó áll, aminek az elsődleges jelentése: tanítás. Nyilván az egész Biblia a zsidó kultúra, gondolkodás szövetében született. Helyesebb lenne a Bibliában a tanítás fordítás, mint a törvény, vagy legalábbis a törvény ilyen értelmének magyarázata is. Ez lehet kihívás egy hívő számára, de e felfogás nem fogható fel támadásként. Komoly alapokon áll. A kritikában kifogásolt mondat tehát Isten tanításának a megcselekvéséről beszél.

„Tórának (= Isten tanításának) megcselekvése által, vagyis olyan cselekedetek által, amelyeket Isten a föld teremtése előtt gyermekeinek elkészített.”

Ebből is egyértelmű, hogy a szerző nem a törvény cselekedeteiről beszél.

3. A kritikából még egy mondatot kiemelnék:

„A szerzőnek az a problémája, hogy az egyedül hit által való megigazulás mellé Luther nem tette oda, hogy a teljes – vagy ahogy a szerző fogalmaz, a „végső” – üdvösséghez a Tóra cselekvése is fontos.”

Ez úgy, ahogy Ön érti valóban nem evangéliumi és nem újszövetségi gondolat. De a szerző egészen másról beszél.

Egyszerűen csak Jeremiás próféciáját szeretném idézni (Jer 31, 31-33), Kecskeméthy István fordításából:

„Íme napok jönnek, mond az Úr, és új szövetséget kötök Izráel házával [és Júda házával].
Nem olyan szövetséget, amilyet kötöttem atyáikkal, amely nap kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom országából; amikor ők felbontották az én szövetségemet, mikor férjükké lettem nekik, mond az Úr.
Hanem ez az a szövetség, amelyet Izráel házával kötök azok után a napok után, mond az Úr. Tanításomat kebelükbe adom, és szívükre írom azokat; és Istenük gyanánt leszek nekik, és ők népem gyanánt lesznek nekem.”

Jeremiás próféciája nem lenne eléggé újszövetségi? Nem ragadja meg az új szövetség egyik lényeges aspektusát? Nem az újszövetségi hit által történik meg a Tóra, Isten tanításának szívben írása? Eretnekség lenne erről így gondolkodni?
Egyáltalán nem hiszem.

Azt sem hiszem, hogy Ön, a szerző vagy akár az Evangéliumi Kiadó nem az újszövetségi hit és a hitből való megigazulás fundamentumán állnának. A hangsúlyokat valamelyest máshová teszik, ez igaz. De ez vitára, keresésre, új megközelítésekre ad lehetőséget.
Ezért a magam részéről mindenkinek ajánlom a könyvet. Még akár Önnek is, ha van ereje és kedve újra kezébe venni.

Tisztelettel és barátsággal: Tóth Gergely

2025-03-19 at 09:59
1. Márkus Tamás András
  
  
  Kedves Gergely!
  
  Ennél azért nagyobb a probléma. A német Bibelbund (Bibliaszövetség) oldalán nem véletlenül írják Uschomirskinak a hegyi beszédről írt könyve kapcsán a következőket – amely szempontokra már Kéri Ákos is utalt (link: https://bibelbund.de/2023/04/die-bergpredigt-aus-juedischer-sicht/). Azt írják, hogy épp ez a „zsidó szemszögből” való megfigyelés csúszik félre. Az rendben van, hogy olyan szempontokat hozhat be a judaizmus irodalmában otthonosan mozogva, ami egy átlag olvasó számára ismeretlen. Igen, helyenként a szerző által említett források valódi segítséget jelenthetnek a bibliai szöveg megértéséhez. Ez azonban – ahogy a recenzióban írják – nem mindig érvényesül. Épp az a baj (ami hasonló „zsidó szemszögből” írt irodalmak esetében visszatérő anomália), hogy anakronisztikus módon a Jézus kora utáni judaizmus szemüvegén keresztül vizsgálja a bibliai szöveget, olyan forrásokra és hagyományokra hivatkozva, amelyek csak erőltetetten húzhatók rá a bibliai szövegre. Ha ezeket reflektálatlan módon átültetjük Jézus korára, akkor ennek az ún. „zsidó szemszögnek” nem sok köze lesz a Jézus korabeli zsidó élethez. A szerző például néha későbbi zsidó forrásokból származó terjedelmes anekdotákat és hagyományokat közöl anélkül, hogy kimutatható lenne, hogy ezek valóban a vizsgált bibliai szövegre vonatkoztathatók-e kronológiai vagy kulturális szempontból. Az olvasó számára ezért lehetetlen felismerni, hogy mely esetekben van szó valóban releváns magyarázatról, és mikor csak érdekes, de Jézus korát vizsgálva irreleváns szempontról. A probléma ezekkel a „zsidó szemszögből” megfogalmazott magyarázatokkal, hogy az „autentikusság” látszatát keltik, de félremehetnek, mert a „zsidó szemszög” – ismétlem magam – épp a Jézust elutasító zsidóság judaizmusa által kreált hagyományok szemszögét erőlteti a zsidóság korábbi állapotára anakronisztikus módon. Egyébként maguk az evangéliumok is zsidó szemszögből lettek megfogalmazva – négyből három biztos. Meg a páli levelek is. Meg Péter levelei stb. Tehát Luther a zsidó szemszögből megírt páli levelek alapján jut el a (reformáció egyházai szerint) hamisítatlan evangéliumhoz. Ennél autentikusabbnak nem kell lenni, de nem is tudunk, ameddig nem építünk egy időgépet.
  
  Üdvözlettel,
  
  2025-03-19 at 15:57
  1. Tóth Gergely
    
    
    Kedves Tamás!
    
    Nagyon köszönöm a válaszát! Örülök annak is, hogy a könyvről szóló vitát olyan mederbe terelte, amiben szerintem folynia kellene. A hivatkozott német kritikában én is sok igazságot találok. De a kritika alapvetően támogató, pozitív – végkicsengésében is. A Bibliaszövetség így összegez:
    „A szerzőnek többször is sikerül saját zsidó szemléletét közvetítenie a hegyi beszédről, ami érdekes és értékes meglátásokkal szolgál. Ugyanakkor az az elvárás, hogy ezáltal Jézus kora és a hegyi beszéd háttere is könnyebben érthetővé válik, csak részben teljesül.”
    
    Abban látok igazságot, hogy a könyv címe többet sejtet, mint amennyit a könyv felvállal. Az is elgondolkoztató követelmény e könyvvel szemben vagy egy ilyen könyvvel szemben, hogy döntően Jézus korabeli zsidó forrásokra hivatkozzon. Uschomirski valószínűleg szélesebb közönséget kívánt megszólítani. Valamennyire a zsidó kultúrát és gondolkodást is be akarta mutatni a laikus olvasónak. Nem biztos, hogy pusztán a fenti követelménynek akar megfelelni, hiszen a Máté evangélium zsidó szemmel című könyvében a negyedik rész teljes egészében a tanítványságról szól. A szerző szinte tanítványoz, „már-már nevel, tanácsokkal is ellát” bennünket…
    Talán Risto Santala, egy finn evangélikus lelkész, teológus magyarul is elérhető könyvei jobban megfelelnek annak a követelménynek, amit a német Bibliaszövetség kritikája is joggal állít e könyvel szemben. (A Messiás az Ószövetségben/Újszövetségben a rabbinikus iratok fényében) Sajnos a magyar piacon összességében véve kevés az ilyen könyv, ezért Uschomirski szélesebb merítése is lényeges forrássá válhat a téma iránt érdeklődőknek. Sok áldást kívánok a szolgálatukra. Barátsággal: Tóth Gergely
    
    2025-03-23 at 15:59
balivi1


Uraim!
Sem teológia végzettség, sem újszövetségi phd tanulmányok a páli levelek alapos ismeretén kívül nem szükséges, amely megmagyarázza Pálnak, a sinai- hegyi törvényekhez való sajátos viszonyulását. Ellenfeleivel folytatott vita központi témája ez. Ennek okát a sorok között megbújó, és időről időre megjelenő motívumban (Gal3:19-20; ApCsel7:53; Zsidó2:2), a törvény eredetének meglepő páli gondolata adja. William Wrede már a múlt század közepe táján felismerte, hogyha a római levéltől teljes függetlenségében tudjuk értelmezni a galata levelet, (ahogyan ezt egyébként az eredeti olvasóknak is tennie kellett), akkor úgy tűnik, hogy Pál megtagadta, hogy Istennek bármi köze is van a törvényhez, “valami, amit Isten nem szándékozott megtenni” (Martinus C. de Boer, Galatians,). Az angyalok tehát Isten engedélye nélkül cselekedtek. Vannak, akik ezeket az angyalokat „a világ elemeinek” nevezik (sztoicheia), akikről Pál a galaták következő fejezetében beszél.
A törvénynek tett engedelmesség tehát nem Istenhez, hanem csak az angyalokhoz tartozik. A törvény az embereket a világelemek kiskorúságában tartja (stoicheia tou kosmou, Gal. 3, 9), akik maguktól függően tartották őket, amíg Isten Krisztuson keresztül nem szabadította meg őket a törvény átkától (vö: Gal. 1-5).
Schweitzer, Pál apostol misztikája c. munkájában találóan jegyzi meg: “Azzal az állításával, hogy a törvény az angyalok uralmát jelentette, és nem Isten uralmát, Pál lépést tett a zsidó gondolkodási világon kívül, és előkészítette az utat a gnoszticizmushoz.” (70-71.o).
Pálnak azt az állítását, miszerint a sinai törvény angyali, nem isteni eredetű, a Róma5:20 is megerősíteni látszik. Itt a fordítások általában nem adják vissza az eredeti olvasatot, a legtöbb fordítás az első igét egyszerűen „bejött” vagy „belépett”- ként fordítja megfosztva eredeti jelentésétől: a görög „pareiserchomai” ige azonban szó szerint azt jelenti, hogy „lopakodva jön” vagy „méltatlan motívumokkal” (lásd Bauer Lexikon). Az egyetlen más alkalom, amikor a szót a páli levelekben használják, a Gal. 2: 4, és a fordítók itt már helyesen adják meg azt a jelentést, amit valóban jelent: „belopózkodott hamis atyafiakért, akik alattomban közénk jöttek, hogy kikémleljék a mi szabadságunkat…”(Károli).

Ha igaza van Wrede-nek és a megigazulás tanítása jellemzően a törvény körüli viták kísérőjeként jelenik meg, és csak ezzel együtt érthető, mi több, csak erre szolgál, akkor joggal merül fel a kérdés, miért volt a törvény körüli vita? Ennek egyik lehetséges okát a törvény különös eredetének páli értelmezésében találhatjuk. Szerintem érthető, hogy Pál apostol azt mondja a szerinte hamis cselekvő testvérekről/atyafiakról, hogy “belopódznak”, de miért gondolná, hogy a törvény Istentől származik, ha ugyanazt mondja a törvényről, hogy méltatlanul lépett be, illetve belopódzott? A választ maga Pál adja meg: a törvény angyalok rendelése volt. Gondolom azok között, akik ismerik a páli leveleket, felmerül a kérdés, hogyha “az angyalok által hirdetett beszéd” (Zsid2:2) vagyis a törvény, Pál szerint nem Istentől származik, akkor Isten mely beszédeit bízta a zsidókra (Róma3:2). Nyilvánvalóan nem a törvényt bízta Isten a zsidókra, hiszen Isten ezen beszédeiben egyesek nem hittek (Róma3:3). A törvény viszont nincs hitből (Gal3:12), a törvénybe nem kell hinni, nem azért adatott (“angyalok rendelésére, közbenjáró által”), hogy hinni kelljen benne.

2025-03-19 at 16:42
1. Kárpáti Ernő
  
  
  Az „angyal” kifejezés igen gyakran nem szó szerinti angyalokat jelet. Jelentése: követ, küldött, angyal.
  
  Pl.:Máté 11:10 Mert ő az, akiről meg van írva: Íme én elküldöm az én követemet a te orcád előtt, aki megkészíti előtted a te utadat.
  Jel 3:7 A Filadelfiabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki megnyitja és senki be nem zárja, és bezárja és senki meg nem nyitja:
  
  Lehet azonban szó szerinti „angyal” is, nem az a lényeg. A lényeg az, hogy ha ez angyal, vagy követ?, akkor Isten küldte-e. Isten számtalan alkalommal megtehette volna, hogy elmondja, a törvény nem tőle van, – ha valóban nem tőle van – nem tette ezt. A törvény bizony tőle van. Ő adta. Pál később elmondja, hogy a bűn megfékezése, az emberek figyelmének a saját bűnösségükre irányítása, a megváltóra való szükségszerűség bizonyítása (alátámasztása) volt a célja. Az embereknek látniuk kellett azt, hogy nincsenek rendben, – Megváltóra van szükségük. A törvény felkészítette őket (és a világot) a Megváltó értelmezésére és elfogadására, valamint valamennyire fékezte a bűnöket is. Szükség volt rá.
  De nem ez volt a fő irány, ezt látnunk kell.
  Isten mindig is hit által üdvözítette az embereket, kegyelemből (akit akart), és sohasem a törvény által. A törvénynek sohasem az emberek üdvözítése volt a feladata, egyetlen ember sem üdvözül a törvény által. Senki sem volt, van és lesz Jézuson kívül, aki képes lett volna megtartani azt hiba nélkül. Kétféle ember végezte ezeket a ceremóniákat. 1. A hívő (zsidók). Ők hittek abban, hogy a „bárány” valóban megoldást hoz (majd) a számukra. Ők így mutattak be, hittel áldozatot, a hitükkel az eljövendő megváltóban hittek. Nem tartották meg ők sem tökéletesen a parancsolatokat, de hittek Isten megoldásában, ezáltal a Megváltóban. Így ők is hit által üdvözültek, ahogyan mi is. Mi a múltban megjelent megváltóban hiszünk, ők viszont a jövőben megjelenő megváltóban hittek. Ezért üdvözültek ők és mi is a Megváltóban való hitünk miatt (ami kegyelmi ajándék Istentől) üdvözülünk. Aztán voltak a 2., a hitetlen zsidók. Ha ugyanúgy mutattak be áldozatot, vagy akár százszor annyit, mint a hívő kollégáik, de ezt nem a Megváltóba vetett hitből tették, ők elvesztek. Mert Isten a hitet nézi.
  
  Hit által üdvözül Énokh, Noé, Ábrahám, a hívő zsidók, a hívő keresztények, és mindenki. Aki a Megválltóban hisz, az üdvözül(t), aki pedig nem, az elkárhozik. Mindegy mit tett, vagy nem tett. A hit Isten életének a bizonyítéka azokban, akik hisznek. Ha hiszünk, ez azért lehetséges, mert Jézus életével együtt mi megkaptuk Jézus természetét, az Atyába és az írásokba vetett bizalmát – Isteni természetet- ez a hit. A hitre csak az újjászületettek képesek, a szellemi emberek.
  
  A törvény pedig „belopakodott” ebbe a dologba. A „belopakodott” itt azt jelenti, hogy sohasem ez volt a TERV, hogy majd ezáltal nyer üdvösséget Isten népe. A TERV mindig is az volt, hogy a Megváltóba vetett hit alapján volt,van és lesz az üdvösség. Mindig kegyelemből, és sohasem törvényből (azaz a törvény megcselekvése által).
  
  2025-03-20 at 13:00
Kárpáti Ernő


Az ádámi ember képtelen a hitre. Miután azonban a kegyelemben részesülő kiválasztott egyszeri hívő új természetet kap és újjászületik, onnantól már képes a hitre. Ez Jézus áldozata révén vált lehetségessé. Jézus volt az, aki a mi óemberi természetünket magára vette, és a kereszten a halálba vitte. Ezt követően egy új életre feltámadt. Mi ott voltunk benne a halálakor és a feltámadásakor is. Mivel magára vett, magába fogadott, „elhordozott” minket, ezért „ahogyan Ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban”. Mert mi hívők „Krisztusban vagyunk”. A keresztségünk, a bemerítésünk is erről mesél, mert minket Jézus nevébe, Jézusba merítettek bele, kifejezve ezzel azt, hogy mi Jézusba kerültünk, Jézusban vagyunk. Amikor meghalt, akkor mi is, amikor feltámadt, akkor mi is. Ami vele történt, az történt velünk is.

Ezért vagyunk mi képesek a hitre is (most már). Mivel Jézussal együtt (Jézusban) feltámadtunk, és új, isteni természetet kaptunk.

Szóval, ha hiszel, az annak a bizonyítéka, hogy te Jézussal együtt, Jézusban feltámadtál, és új, isteni természetet kaptál az óemberi ádámi természeted helyett. Ez világosan tanúsítja, hogy te egy „kegyelmezett” vagy, akinek Isten megkegyelmezett, és akinek örök életet ajándékozott. Ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az Élet.

A hited az indikátora annak, hogy te rendelkezel ezzel az új élettel, az indikátora annak, hogy kegyelmezett vagy, és örök életet kaptál kegyelemből.

Ján 5:24 Bizony, bizony mondom nektek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre.

Szóval az üdvösség kegyelemből van, és ennek a bizonyítéka, hogy te rendelkezel ezzel a kegyelemmel, az a hited, ami Istentől származik, és természetfeletti dolog.

Mindig is így üdvözültek Istennek az emberei. Kegyelemből megkapták Jézus isteni életét, és emiatt hívőkké váltak. A törvény semmit nem tett ehhez hozzá. Senki sem üdvözült a törvény által, mivel senki sem volt képes megtartani azt Jézuson kívül úgy, ahogyan azt kellett volna az „üdvösséghez”. A törvény emiatt sohasem folt a fő cél, pedig egyes zsidók azt hitték, hogy ezzel már mindenük megvan. A törvény mindig mellékes volt, mert sohasem üdvözült általa senki. A törvény csak rámutatott arra, aki képes üdvözíteni…. Jézusra mutatott. Nem cél volt sohasem, hanem mindig is csak ESZKÖZ!

Róm 8:28 – 8:31 (Csia)
Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden összedolgozik a javukra, miután az Isten előzetes terve szerint való kifejlődésre hívattak el.
Mert akiket eleve felismert, azokat a többiektől eleve különválasztotta, hogy ugyanazt az alakot viseljék, amelyet az ő
Fia, hogy így Isten Fia sok testvér között az elsőszülött legyen.Akikét pedig eleve különválasztott, azokat el is hívta, akiket elhívott, azokat igazságosakká tette, akiket igazságosakká tett, azokat mégis dicsőítette.
Mit is fűzhetünk még ezekhez? Ha Isten értünk, ki tehet ellenünk?

2025-03-20 at 13:45
balivi1


Kedves Ernő!

Ön érti ezt? Mert én nem!

2025-03-20 at 18:15
Kárpáti Ernő


Kedves Balivi1! Mire irányul a kérdése egy kissé pontosítana?

2025-03-20 at 20:03
Kárpáti Ernő


A korábbi hozzászólásokat végigolvasva én úgy látom, hogy a vita nagyrészt abból fakad, hogy más és más üdvösségről beszélnek a felek. Külön kell választani a hívő egyén üdvösségét a hívő egyén cselekedeteinek, gondolkodásának és érzelmeinek az „üdvösségétől”. Isten az újjászületésünket követően ugyanis különválasztja az „énünket” a cselekedeteinktől. Mi nem azok vagyunk, amiket cselekszünk, hanem valójában azok vagyunk, akik a szívünk legmélyén vagyunk, azok, akik a jót akarjuk tenni, csak ehhez nem mindig van erőnk.

Róm 7:17 „Most azért már NEM ÉN cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bűn.”

Meg kell érteni, hogy az „üdvösség” szó görög jelentései:
1) üdvösség
2) szabadulás, megmenekülés, gyógyulás
3) megtartás, megmentés
4) épség, egészség, túlélés (Csel 27:34)
5) épségben való megérkezés
6) biztonság, oltalom, védelem
7) LXX békesség

Az első tudnivaló, hogy a Jézusban való hit által mi, azaz a valódi hívők „szellemtől” Krisztus képmására újjászületünk. Ezt követően a mi „énünk” már egy üdvözült „én”. Hit által üdvözült „én”, szellemben helyezkedik el, ellentétben az újjá nem születettek énjével, amely testben van, „test” (pszükhé).

Ján 3:6 (Csia) „Ami húsból született, az hús, és ami Szellemből született, az szellem.”
1Kor 6:17 Aki pedig az Úrral egyesül, egy lélek (szellem) ő vele.

Ha ez megvan, akkor ennek az illetőnek már örök élete van, igaz emberré vált legbelül a szívében (szellemében), újjászületett, Jézus életéből részesült, üdvözült. Ez tehát a „szellemünk” üdvössége, és mivel az újjászületésünket követően a mi énünk „szellemben” él, „szellemben” helyezkedik el, ezért a mienk is.

Róm 8:9 (Csia) „Ti azonban nem a húsban éltek, hanem szellemben”

Akire ez igaz, tehát aki újjászületett, annak már örök élete, üdvössége van:

Ef 2:8 Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez,

Ján 5:24 Bizony, bizony mondom nektek, hogy aki az én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem (MÁR) általment a halálból az életre.

Ezt követően ez az üdvösség idővel belülről kifelé hat, és megszenteli, szentté (Istennel való összhanggá) teszi a cselekedeteinket, a gondolatainkat, az akaratunkat és az érzelmeinket. Mindezek az üdvösség állapotába CSAK IDŐVEL, belső harcok árán kerülnek. Minél inkább ellenáll valaki a Szentszellem (Szentlélek) munkájának, annál tovább tart ez a folyamat. Minél inkább átadja valaki magát Istennek (a gondolkozását, az érzelmeit, a cselekedeteit), annál gyorsabb.

Szóval, ha mi újjászületett keresztényekként bölcsek vagyunk, akkor igyekszünk mindent megtenni, hogy a külső valóságunk (cselekedetek, gondolkodásmód, érzelmek, stb) mielőbb teljes összhangba kerüljön Istennel, a mi újjászületett szellemünkkel, – melyben Isten él, – és azzal, amit Ő a bibliában kijelent nekünk. Ha ez végbemegy, akkor ezek a dolgok is az üdvösség (épség, gyógyultság) állapotába jutnak. Ha ez nem megy végbe, akkor az ilyen emberről ez az ige beszél:

1Kor 3:15 „Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül.”

Szóval a „lelkünk” (pszükhé = akarat, értelem, érzelem, gondolkodásmód) üdvösségén (= gyógyulásán, épségén) igenis munkálkodnunk kell! Ez feladatunk. Összhangba kell hoznunk az igével. Hacsak nem akarunk szegényen, mintegy „tűzön keresztülmenve” találkozni Jézussal. Ehhez a munkához Istennek az egyik legkiválóbb segítője a biblia, így például az abban lévő tóra, vagy törvény is, de az összes egyéb igehely is.

Ezt a munkát Isten munkálja bennünk, a bennünk élő szellemével ösztönöz minket belülről ezekre.

1Pét 2:2 „mint újszülött csecsemők az ige tiszta, hamisítatlan tejét kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre,”

Fil 2:12” Azért, szeretteim, ahogyan mindenkor engedelmeskedtetek, nemcsak jelenlétemben, hanem sokkal inkább most távollétemben, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket,”

Fil 2:13 „mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a véghezvitelt tetszése szerint.”

2025-03-21 at 12:11