A socinianizmus mindmáig kísértő szelleme – Görbicz Tamás régi nótája

Görbicz Tamás személye jól ismert portálunk olvasói, a magyar konzervatív evangéliumi világ tagjai előtt, hiszen 2018 szeptemberétől azzal borzolta a hazai keresztyének kedélyeit, hogy egyik presbitertársával együtt „Baal-hitnek” és „kozmikus gyermekbántalmazásnak” nevezte Krisztus váltsághalálának reformátori-evangéliumi nézetét. E közösség, a Budapesti Autonóm Gyülekezet (nomen est omen) vezetői ugyan személyes kijelentésekre, a Szentlélek egyéni vezetésére hivatkoztak „új” képzeteik forrásaként, az általuk hirdetett tanok esetében valójában mindenféle újdonságot nélkülöző, jól ismert, az egyháztörténetben rendre visszatérő, sémaszerű dogmatikai kilengésekről volt/van szó: Görbicz és társai expressis verbis tagadták Isten haragját mint olyat, valamint – szellemi elődeiket követve – a helyettes bűnhődés szándékosan torz, téves, karikatúraszerű formáját skiccelték fel igehirdetéseikben hallgatóságuk előtt, hogy így tudjanak egyszer és mindenkorra leszámolni Krisztus keresztjének reformátori nézetével. Görbicz inkonzisztens, sok esetben ellentmondásos kijelentéseiből a következő „koherens” üzenetet lehetett nagy nehezen kihámozni: Jézus nem engesztelő áldozat, halála semmiképp sem tekinthető bűnhődésnek, Jézus nem az Isten bűneink feletti jogos haragját hordozta el helyettünk a kereszten. Bár történt valamiféle „engesztelés”, de annak tárgya Jézusnak az Atyja iránti „hite”, valamint „hűsége” volt.

E tanbeli kotyvalékra válaszul 2019-ben a magyar evangéliumi szcéna széles felekezeti és kegyességi spektrumot megjelenítő képviselői és tagjai közzétettek egy nyilatkozatot a helyettes bűnhődés védelmében (Nyilatkozat a helyettes bűnhődésről). Ezek után – az azóta eltelt időben – úgy tűnt, hogy Görbicz Tamás nem erőlteti az általa képviselt „más evangéliumot”, de idén, 2023-ban – stílszerűen a nagyhétre időzítve – újra elővette a számára oly kedves „tanítást”. Hogy mi késztette erre, nem tudjuk, bár erős a gyanúnk, hogy az egyre intenzívebben jelentkező szekularizmus és a Covid-időszak eredményeképp a hívő közegben is egyre erősebben jelentkező közöny kontextusában, valamint a gombamód szaporodó kisegyházi, pünkösdi-karizmatikus jellegű gyülekezetek sűrű erdejében elkél egy kis brandépítés, hiszen valamivel csak ki kell tűnni.

No de mit mond régi/új „tanításában” Görbicz Tamás?

Lényegében azt, amit eddig: hogy az engesztelés felesleges – nincs szükség a bűnbocsánathoz áldozatra, nincs szükség engesztelésre, csak a bűnös megtérésére, arra, hogy elkezdjünk a szívünkből igazságot cselekedni. Vérre nem az engesztelés miatt van szükség, és nem is Isten irányában (tehát nem azért, mert a bűneink elválasztanak tőle); vér ahhoz kell, hogy „elválasszon a jelenvaló gonosz világtól az Isten számára” – bármit is jelentsen ez. Görbicz szerint ezt jelenti az a bibliai passzus is, miszerint „vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat” (Zsid 9,22). (Bár itt felmerül a kérdés, hogy akkor miért nem csak azt írja a Zsidókhoz írt levél szerzője, hogy „vérontás nélkül nem lehet elválasztani minket a gonosz világtól”, és miért beszél isteni bűnbocsánatról, mégpedig a vérhez kapcsolódóan.) Görbicz ismét rázendít a jól ismert nótájára: a vér ahhoz kell, hogy „a szövetség hatályba lépjen, és ez nem történhet meg addig, amíg az örökhagyó halála be nem következik, és a vér a halálnak a bizonyítéka”. Továbbmegy, és kimondja: „…amikor Jézus meghalt a kereszten, nem azért halt meg, mert az Isten ráhelyezte a bűneinket.” Görbicz pszichológiai magyarázatot is mellékel számunkra: „…így szocializáltak bennünket is, ezért nehéz ebből a gondolkodásból kitérni vagy kijönni.” Ezek után egy hosszabb szakaszt idézünk, mert kiválóan megmutatja – ami sajnos egészen döbbenetes és letaglózó –, hogy egyszerűen továbbra sem érti Krisztus áldozatának mibenlétét, lényegét, lefolyását: „…amikor úgy hisszük, hogy Jézus bűnné változott át, akkor most el kell döntenünk, hogy Jézus ártatlan volt, vagy bűn volt. Vagy melyik pontján a keresztnek változott át bűnné? Milyen mértékben változott át bűnné? Tiszta volt, hibátlan volt, vagy bűn volt? Én tudom, hogy le van írva, hogy »bűnné tette értünk, hogy mi az Isten igazsága legyünk őbenne«. De ezt biztos úgy kell érteni, hogy Jézus átváltozott bűnné? Biztos úgy kell érteni, hogy az emberek összes bűnét rátette Isten darabra, mert akkor – ne haragudjatok – egy kicsit kevésnek tűnik a büntetés. Csak a bucsai mészárlásért szerintem több jár, mint hat óra szenvedés. […] Mind a nyolcmilliárd emberét rátette Jézusra, meg még azokét is, akik Jézus előtt éltek? Tényleg így kell ezt érteni? […] Erről szól a megváltás? Nem erről szól. Arról szól, hogy Jézus Krisztus átadatott a Sátán kezébe tíz órára.” Görbicz az egészen parádés érvelési lánc végén odáig jut, hogy a Sátán, az embergyilkos tette „próbapadra” Jézust, akiről – mivel kiállta a próbát – „neki magának kellett kiállítani a bizonyítványt, hogy bizony, ez az ember igaz”. (Ezzel tulajdonképpen azt mondja, hogy a Sátán és nem Isten igazolta Jézust, továbbá implicit módon azt állítja – amit korábban határozottan tagadott –, hogy bizony a Sátán irányában történt meg az engesztelés.)

A felvételt egyébként egy kisebb intermezzo teszi különösen emlékezetessé: az igehirdetés egy pontján – ahol is Görbicz azt a gondolatot igyekszik Ezékiel könyvére hivatkozva részletesen kifejteni, hogy nem szükséges véresáldozat Isten kiengeszteléséhez és a bűnbocsánathoz, elég csak „megtérni” – valaki közbeszól a közönség soraiból: „Ez hazugság” – mondja az illető, mire Görbicz megtorpan, majd leszól a „színpadról”: „Ha végighallgatsz, akkor megtudod, hogy mi a vége, […] érveim is vannak, nem csak úgy odateszem ezt a dolgot.” Nekünk nem sikerült rábukkannunk ezekre az úgynevezett érvekre Görbicz közel egyórás monológjában, inkább csak ex cathedra kijelentéseket hallottunk, valamint hajuknál fogva előrángatott, vasvillával egymásra hajigált bibliai igéket, amelyekkel próbálta igazolni saját tézisét.

De miért is érdekes mindez? Amint említettük, Görbicz kijelentései egyáltalán nem újak, hasonló érvrendszerek fél évezrede keringenek az éterben, és bár mindig egy picit új köntösben tűnnek fel, valójában könnyen lokalizálhatók, és könnyen visszavezethetők az „ősforrásig”, a socinianizmusig. Érdemes tehát áttekintenünk röviden, hogy mit tanított a socinianizmus Krisztus haláláról, milyen jelentőséget tulajdonított neki, és reméljük, hogy a poszt végére egyértelművé válik, honnan eredeztethetők és mivel rokoníthatók Görbicz Tamás nézetei.

A socinianizmus tulajdonképpen unitarianizmus (annak az egyik ága), egy antitrinitárius, masszívan ariánus, racionalista hitrendszer, amelyet az itáliai humanista Lelio Sozzini (1525–1562) dolgozott ki a protestáns reformációval egy időben, majd unokatestvére, Fausto Sozzini (latinosan: Socinus; 1539–1604) terjesztett. A sociniánus gondolatrendszer megértéséhez a legjobb források Socinus De Jesu Christo Servatore (1594) című műve, a János evangéliumának prológusához írt kommentárja (Brevis explicatio in primum Iohannis caput), valamint a Rakówi káté, a lengyel unitáriusok kiáltványa, amelyet először 1605-ben (lengyelül; 1609-ben latinul), egy évvel Socinus halála után adtak ki. (Nevét Raków, illetve Racovia városáról, a mozgalom székhelyéről kapta.) Socinus katolikusként nevelkedett (ahogy akkoriban szinte mindenki), de 1574-ben Bázelbe utazott, ahol már kálvinistaként azonosította magát. Később Lengyelországba költözött, itt élt huszonöt évig, személyesen egyengetve az antitrinitárius tanokat valló közösségek boldogulását. Egyébiránt Socinus rövid ideig Erdélyben is megfordult, és szembekerült a még nála is radikálisabb Dávid Ferenccel.

A Socinus személyéről elnevezett sociniánus teológiának két alapelve van: 1. a szigorú unitárius hitrendszer, amely tagadja Krisztus istenségét, és 2. a Szentírás racionalista megközelítése, amely szerint a vallási tanoknak, ha hinni akarunk bennük, először is összeegyeztethetőnek kell lenniük az emberi ésszel, logikával stb. Ez utóbbi pont értelmében a hitet tisztán intellektuális módon határozzák meg: csak az fogadható el hittételként számukra, ami racionálisan felfogható, megérthető, azaz az Isten természetére vonatkozó teológiai állítások nem haladhatják meg észbeli kapacitásunk határait. (Ez a nézet ellentmond a Bibliának, amely Isten természetfeletti lényegéről beszél, és arról, hogy azt az emberi elme képtelen teljes mértékben felfogni, lásd Jób 9,10; Ézs 55,8–11; Róm 11,33.)

Jó, ha tudjuk, hogy míg Socinus – legalábbis elvben – a sola Scriptura reformátori elvet vallotta, addig a homouszioszról szóló athanaszioszi (és az egyetemes, minden keresztyén által elfogadott niceai zsinat határozatai által tükrözött) felfogást, miszerint Krisztus, a Fiú ugyanazzal a természettel rendelkezik, mint az Atya („egylényegű” vele), teljes mértékben elutasította mint „puszta emberi találmányt, amely semmiképp sem felel meg a Szentírásnak”. A sociniánusok köztudottan „antikrisztusként” hivatkoztak Athanaszioszra. A Niceai és a Kalcedóni hitvallást „a mi Istenünkről és az ő Krisztusáról szóló szörnyűséges kitalációnak tartották” (idézi Sam Storms). A már említésre került sociniánus hitvallás, az 1605-ös Rakówi káté szerint Isten Fia nem létezett addig, amíg emberként meg nem született. Ebből kifolyólag a sociniánusok elvetették a Szentháromsággal kapcsolatos doktrínát is, valamint elutasították az Isten természetével, különösen is a mindentudásával kapcsolatos történelmi, ortodox hitelveket, tulajdonképpen nyitott teizmust képviselve. Mindezeket azért volt érdemes megemlíteni, hogy előre „beárazzuk” azt a csoportot, illetve szellemi irányzatot, amelynek Krisztus engesztelő áldozatát is sikerült radikálisan átértelmeznie, és amelynek – ahogy Görbicz példája is mutatja – a mai napig vannak hűséges követői.

Rátérve az engesztelés témájára, elöljáróban megállapíthatjuk, hogy a sociniánusok hevesen elutasították az engesztelés büntetőjogi nézetét – azaz a helyettes bűnhődést –, tehát az engeszteléssel kapcsolatos ortodox, bibliai tanítást, miszerint Krisztus áldozata kielégítette Isten igazságosságát, továbbá, hogy Krisztus a kereszt előtti és kereszten való szenvedésében elhordozta Istennek az emberiség bűnei feletti haragját (Ézs 53,10–11). Ehelyett az engesztelésnek azon elméletét részesítették előnyben (amelyet később a liberális, modernista „keresztyének” is átvettek), miszerint Krisztus csak abban az értelemben viselte a kereszten az emberek bűneit, hogy áldozatával a bűneink elhagyására ösztönöz minket (lásd: a kereszt mint erkölcsi példa). Másképp fogalmazva: Krisztus csak abban az értelemben vált bűnné (2Kor 5,21) és átokká (Gal 3,13) népe számára, hogy feláldozta magát, pusztán azért, hogy bűnbánatra és hitre ösztönözze az embereket. Tehát végső soron, effektíve Krisztus nem hordozta a bűneinket a kereszten, és nem vált átokká és bűnné értünk, legfeljebb csak nagyon áttételesen, amennyiben példája erkölcsi tekintetben hatással van ránk, követőire. A sociniánusok tehát úgy vélték, hogy Krisztus nem azért jött, hogy megmentse népét bűnéből, hanem azért, hogy megmenthetővé tegye, a többi pedig rajta múlik. Krisztus keresztje nem szól másról, csak arról, hogy megmutassa annak a tökéletes példáját, hogy miként lehet Istennek engedelmeskedni. Lényegében egy újabb, cselekedeteken alapuló üdvösségelméletről van szó.

Az engesztelés biblikus (páli, jánosi és péteri) tanítása – amelyet helyesen ad vissza Anzelm satisfactio-, valamint Aquinói, Luther és Kálvin helyettes bűnhődésről szóló elmélete – azon a meggyőződésen alapszik, hogy az igazságosság Isten „jellemének” megváltoztathatatlan és szükségszerű tulajdonsága. Socinus helyesen érzékelte, hogy ha sikerül félretolni Istennek eme attribútumát (például bizonyítva, hogy Isten nem szükségszerűen igazságos), az aláásná a helyettes bűnhődéssel (vagy más néven az engesztelés büntetőjogi szemléletével) kapcsolatos elképzelést. Socinus kijelenti: „Ha megszabadulhatnánk ettől az »igazságosságtól«, még ha nem is lenne más bizonyítékunk, lelepleződne és végre eltűnne Krisztus elégtételének ez a fikciója.” (De Servatore, III. 1.) Máshol ezt mondja: „Nincs olyan igazságosság Istenben, amely feltétlenül és kérlelhetetlenül megköveteli a bűn büntetését, és amelyet maga Isten sem tagadhat meg. Van ugyan örök és állandó igazságosság Istenben, de ez nem más, mint az ő erkölcsi méltányossága és egyenessége, amely alapján nincs romlottság vagy gonoszság egyetlen művében sem. […] Ezért nagyot tévednek azok, akik az igazságosság szó népszerű használatától megtévesztve azt feltételezik, hogy az igazságosság ebben az értelemben valamiféle örökkévaló tulajdonság Istenben, és azt állítják, hogy végtelen […]. Ezért sokkal helyesebb azt állítani, hogy az igazságossággal szemben álló könyörületesség Isten valódi tulajdonsága.” (Praelectiones Theologicae, Caput, 16. Bibliotheca Fratrum Polonorum, 1: 566.)

William G. T. Shedd, a nagy hírű (és egykor konzervatív) New York-i Union Theological Seminary rendszeresteológia-tanára a következőképpen kommentálja Socinusnak az isteni igazságosságról vallott felfogását: „Egyértelmű, hogy Socinus az igazságosság és az irgalom attribútumait kevésbé tartotta központi jelentőségűnek, mint az isteni akaratot. Isten akaratából kifolyólag megbüntetheti a bűnt, de büntetlenül is hagyhatja. Ez utóbbihoz éppúgy joga van, mint az előbbihez. Egyik esetben sincs olyan eredendően helyes vagy helytelen tényállás, amely szükségessé tenné a cselekvését. Az igazságosság, akárcsak az irgalom, az ő személyes akaratának a terméke. Könnyű belátni, hogy az igazságosságnak ezzel a meghatározásával Socinus lerombolja az engesztelés tanának alapját; és ha ez a meghatározás helyes, akkor igaz az a sociniánus elmélet, hogy a bűnbánat/megtérés elég a bűnbocsánathoz. [Ne feledjük, Görbicz is ezt képviseli.] Eszerint a bűnt csak azért kell megbüntetni, mert Isten így határozott; de ha úgy dönt, hogy nem bünteti meg, már nem érdemel büntetést. Ha a büntető igazságosság pusztán egyfajta önkényes akarat terméke – meg is lehet követelni, de el is lehet hagyni –, akkor abszurd azt mondani, hogy vérontás vagy törvényes elégtétel nélkül nincs bűnbocsánat.” (Dogmatic Theology, 2: 378–379. o.)

Az isteni igazságosságról alkotott sociniánus elképzelés tehát közvetlen összefüggésben áll a teljesen szabad és önkényes isteni akarat hangsúlyozásával. Socinus szerint nem jelenthető ki soha az, hogy Istennek egy bizonyos módon kellene cselekednie, értve ezalatt azt, hogy saját attribútumaival sem muszáj konzisztens módon, illetve saját „jelleméhez” hűen cselekednie. A Rakówi káté így fogalmazza meg ezt: „Isten természetéhez tartozik, hogy joga és legfőbb hatalma van arra, hogy mindenről és mindenkiről úgy rendelkezzék, ahogy csak akar […].” Következésképpen – állították a sociniánusok – Isten Krisztus váltságműve (engesztelése és bűnhődése) nélkül is megszabadíthatja az emberiséget a bűnök terhétől, mindenféle közvetítő vagy áldozat nélkül is, saját akaratából fakadó önkényes rendelete folytán. A Rakówi káté egyik szakasza a következő címet viseli: A Krisztusnak a bűneinkért való elégtételéről szóló vulgáris tanítás cáfolata.

Na de hogyan szerezte meg nekünk Jézus Krisztus az üdvösséget? Socinus válasza: „Az általános és – ahogy mondani szokták – ortodox nézet az, hogy Jézus Krisztus azért a mi Megváltónk, mert teljes elégtételt szerzett bűneinkért az isteni igazságszolgáltatás előtt, mely szerint mi, bűnösök megérdemeltük, hogy elítéljenek minket, és ez az elégtétel a hit által – amely Isten ajándéka – nekünk, akik hiszünk, tulajdoníttatik. Én azonban azt vallom, és azt tartom ortodox nézetnek, hogy Jézus Krisztus azért a mi Megváltónk, mert ő hirdette meg nekünk az örök üdvösség útját, megerősítette és saját személyében mind életének példájával, mind pedig a halálból való feltámadásával világosan megmutatta azt [azaz az örök életet], és ezt az örök életet megadja mindazoknak, akik hisznek benne. Állítom továbbá, hogy ő nem szolgáltatott elégtételt bűneinkért az isteni igazságosságnak, […] és nem is volt szükség arra, hogy elégtételt szolgáltasson.” (De Servatore, 1) Socinus tehát nemcsak azt tagadta, hogy engesztelés történt, hanem azt is, hogy szükség volt rá, mivel Isten anélkül is meg tudta – és meg is akarta – bocsátani a bűnt, hogy elégtételt követelt volna, illetve kielégítette volna igazságosságát.

Máshol ezt írja Socinus: „Krisztus úgy távolítja el a bűnöket, hogy mennyei és legbőségesebb ígéreteivel vonz és megerősít, hogy így minden embert bűnbánatra késztessen, aminek révén aztán a bűnök megsemmisülnek […]. Úgy veszi el a bűnöket, hogy legártatlanabb életének példájával nagyon erősen vonz mindenkit, aki nem veszítette el a reményt, hogy elhagyja bűneit, és buzgón vállalja az igazságot és a szentséget.” (Prael. Theol., 591.)

Mit is mond Socinus? Azt, hogy mindazzal, amit Krisztus tett, arra ösztönöz bennünket, hogy bűnbánatot tartsunk, és elhagyjuk bűneinket, hogy engedelmességben járjunk – és Isten e bűnbánat és engedelmesség által fogad be bennünket kegyeibe. A Rakówi káté így tanít: „De mi oka volt annak, hogy Krisztusnak ugyanazokat a megpróbáltatásokat és ugyanolyan halált kellett elszenvednie, mint amilyeneknek a hívők ki vannak téve? Ennek két oka van, mint ahogyan két módja van annak, hogy Krisztus megmentsen minket: először is, üdvösségre való reménységgel tölt el bennünket, és arra ösztönöz, hogy egyrészt az üdvösség útjára lépjünk, másrészt, hogy ezen az úton mindvégig kitartsunk. Másodszor, velünk van minden kísértés, szenvedés vagy veszély küzdelmében, segítséget nyújt nekünk, és végül megszabadít az örök haláltól. Megmentésünk e két módját rendkívüli módon elősegítette, hogy Krisztus, a mi vezérünk nem léphetett be az ő örök életébe és dicsőségébe másképp, mint szenvedések és ilyen halál által.” (8. kérdés) Magyarul Socinus szerint Krisztus szenvedése és áldozata egyrészt példa számunkra, másrészt biztatás a nehéz időkben: tartsunk ki mi is, ahogyan Krisztus is kitartott mindvégig. Az sajnos nem derül ki, hogy – ha és amennyiben Krisztus szenvedése és halála objektíve nem elégtétel – megmentésünket miért „segítette elő rendkívüli módon” Krisztus szenvedése és halála.

Persze most lehet, hogy valaki azt gondolja: nem túl erős Görbicz Tamásra rásütni a sociniánus bélyeget? Végső soron Görbicz nem tagadja a Szentháromságot, nem igaz? Mi úgy gondoljuk, hogy Görbicz – ha nem is sociniánus (lehet, hogy nem is tudja, mi az a socinianizmus, nemhogy azt szándékosan vagy tudatosan képviselné) – igehirdetéseiben, „tanításaiban” bizony a sociniánus alapvetéseket visszhangozza. Görbicz egyértelműen racionalista, nem érti az evangéliumban megjelenő paradoxonokat. Például nem érti, hogyan adhatna engesztelést a kereszten „csak” hat órát agonizáló Krisztus, hiszen – mondja ő – ennél jóval durvább tortúrákkal és emberi szenvedésekkel is találkozunk. És mivel nem érti, nem is tudja elfogadni, hogy Krisztus kereszthalála ellentételezni tudná a világ összes bűnét, engesztelést nyújtva értük az Atya Istennek. Magyarul Görbicznek fogalma sincs arról, hogyan lehet Krisztus időben behatárolt szenvedése végtelen értékű, hogyan lehet mindazon milliók bűnéért való elégtétel, akik hisznek benne. Sőt azt sem érti, hogy Krisztusnak az idő egy pontján végbement szenvedése és halála hogyan hathat „visszafelé”, hogyan lehet hatékony az időben előtte élt generációk bűnei tekintetében. Másrészt Görbicz megbontja a Szentháromság ökonómiáját, a Szentháromság személyei közötti, a megváltásban betöltött szerepüket illető legteljesebb összhangot. Nem véletlenül szerepel a következő passzus a már említett Nyilatkozat a helyettes bűnhődésről című összevangéliumi nyilatkozatban, amelyet a különféle hazai protestáns egyházak képviselői szerkesztettek és írtak alá: „Valljuk, hogy megváltásunk a Szentháromság Isten műve: amikor az Atyának enge­del­mes Fiú magára vette bűneinket, és helyettünk bűnhődve kiengesztelte az Atyát, ez Isten lényén belül történt, Isten tehát nem egy harmadik felet büntetett. Tévesen tanít, aki azt állítja, hogy a helyettes bűnhődés igazságtalanná vagy vér­szom­jassá tenné Istent, mert egy harmadik felet büntet a vétkes helyett.” (5. pont)

Továbbá Socinust követve Görbicz nem érti, hogy a bűn büntetést érdemel, mégpedig Isten lényegi, inherens attribútuma, legteljesebb igazságossága miatt, és ezért – ahelyett, hogy minket büntetne örök kárhozattal – Fiát adta helyettünk áldozatként (vö. Jn 3,16). Furcsa, hogy ezt különösebben hangsúlyozni kell, hiszen – feltételeznénk – ez egy hívő keresztyén számára az ószövetségi előképek és az újszövetségi passzusok alapján trivialitás. A már említett nyilatkozat erre is kitér: „Valljuk, hogy Krisztus helyettes bűnhődésében Isten szeretete és igazságossága egy­aránt megnyilvánult. Tévesen tanít, aki azt mondja, hogy Krisztus kereszthalálában csak Isten szeretete mu­tat­kozott meg, igazságossága nem.” (7. pont)

Továbbá Görbicz – az előzőekből fakadóan, mivel nem vallja, hogy a bűn büntetést követel az igazságosság miatt – Socinus nyomdokán azt vallja, hogy mindenféle jogos ellentételezés nélkül meg lehet bocsátani. Nem kell helyettesítő áldozat Isten részéről sem, egyáltalán nincs szükség semmiféle ellentételezésre a bűnkérdés rendezéséhez, elég, ha a bűnös ember megtér. Görbicz itt teljesen elhomályosítja a tényt, hogy ahhoz, hogy Isten újra és újra meg tudjon bocsátani a bűnös embernek, hogy ne rója fel a Krisztusban hívők bűneit, szükség volt Krisztus helyettesítő áldozatára, sőt az előbbi – a helyettes bűnhődés – az alapja annak, hogy a megtérő ember isteni bűnbocsánatban részesüljön. Ehelyett Görbicz a „megtérést” mint a bűnös ember teljesítményét teszi meg a bűnbocsánat alapjául – azt, amit az ember nyújt a maga részéről –, amivel tulajdonképpen cselekedetek általi üdvösséget hirdet. Végső soron Görbicz Tamás mindezzel érdemszerző cselekedetté degradálja a megtérést. E gondolatkísérletre reflektálva a helyettes bűnhődéssel kapcsolatos nyilatkozat így fogalmaz: „Valljuk, hogy szükség volt Krisztus helyettes engesztelő áldozatára ahhoz, hogy Isten megbocsáthassa a bűneinket. Tévesen tanít, aki szerint Isten bocsánatához nincs szükség Krisztus helyettes áldoza­tára, illetve aki azt állítja, hogy Isten bocsánata és a helyettes bűnhődés logikailag kizárja egymást.” (2. pont)

A sociniánusok szerint tehát Isten és az ember közösségéhez csak az szükséges, hogy az ember higgyen Istenben, és szeresse Istent. Ha Isten ennél többet követelt volna, és ha az ártatlanokat (Jézust) büntette volna meg a bűnösök helyett, az ellentétes lett volna a természetével. A socinianizmus végső soron megerősíti a jól ismert, régi eretnekséget, a pelagianizmust – vagyis azt a nézetet, hogy az emberek saját akaratukból kereshetik Istent és kerülhetnek kapcsolatba vele –, valamint előhírnöke annak a modern liberalizmus által képviselt optimista nézetnek, miszerint a szívében az ember eredendően jó, erkölcsileg képes a jóra, csak rá kell vezetni. (Ne feledjük, Görbicz Tamás az ember eredendő romlottságát, eredendő bűnösségét is megkérdőjelezte már korábban.) Isten a bűnbocsánatért cserébe csak az ember megtérését várja. Ebben a rendszerben az Isten által nyújtott és az Isten irányában teljesített elégtétel és engesztelés szükségtelen, sőt erkölcstelen is. Az üdvösség (a bűnbocsánat) elnyerésének módját a tékozló fiú példázata mutatja meg (amelyre Görbicz előszeretettel hivatkozik kvázi a megváltás sémájaként), és nem Krisztus keresztje.

De igazságtalanok lennénk, ha úgy zárnánk ezt a posztot, hogy nem adunk választ Görbicz kérdéseire (és mindazok kételyeire, akiket sikerült elbizonytalanítania tanításával), bár – tegyük hozzá – ezeket a kérdéseket a keresztség előtt (vagy azokban a közösségekben, ahol gyakorolják a gyermekkeresztséget, konfirmáció előtt) kellene alaposan helyre tenni és nem húsz évig egyvalamit tanítani, aztán meg hirtelen „gellert kapva” valami egészen mást.

Görbicz először is azt kérdezi, hogy milyen értelemben lett értünk bűnné Krisztus: konkrétan, természetét tekintve bűnös lett Krisztus, és az Atya konkrétan megharagudott rá (vö. 2Kor 5,21)? Természetesen nem, Krisztus nem vált bűnössé. Dicsőséges igazságossága és jósága soha nem mutatkozott meg csodálatosabban, mint amikor Isten törvényének átkát viselte a kereszten. Nem érdemelte meg ezt az átkot, ő csak magasztalást és dicséretet érdemelt. Amikor tehát azt mondjuk, hogy Krisztus viselte a mi bűneinket vagy bűnösségünket, nem azt értjük alatta, hogy effektíve bűnössé vált (mondjuk, olyanná, mint a mellette lévő két lator, jogosan elítélt bűnöző), hanem azt, hogy megfizette a büntetést, amelyet mi érdemeltünk volna. Kálvin János, genfi reformátor írja a második korinthusi levélhez írt magyarázatában, hogy amikor Pál arról ír, Isten bűnné tette értünk Krisztust, akkor a bűnért való engesztelő áldozatot nevezi bűnnek. A szó jelentése és értelme is világossá válik, ha megnézzük a mondat ellentétes részeit. Mi – akik Krisztusba vetjük hitünket – azáltal válunk igazzá, hogy Krisztus bűnné lesz. Tehát Krisztus igazságát nekünk számítja be Isten, de az embert a bűnei miatt jogosan sújtó átok az áldozatra, Krisztusra hárul. Krisztus elítélése így lesz a mi felmentésünkké – hangsúlyozza a reformátor. (A MÁSODIK KORINTHUSI LEVÉL magyarázata, A Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2015. 100-101.o.)

Másodszor, amikor azt mondjuk, hogy Krisztus helyettünk szenvedett, és azt szenvedte el, amit nekünk kellene, nem arra gondolunk, hogy Krisztus szenvedései teljes mértékben azonosak voltak azokkal a szenvedésekkel, amelyeket nekünk kellett volna elszenvednünk, ha mi magunk fizettük volna meg bűneink büntetését. A szenvedések egy részét, amelyeket nekünk kellett volna elviselnünk, a mardosó bűntudat által keltett szörnyű szenvedés tette volna ki. Krisztus nem viselte el ezt a szenvedést, mert nem követett el semmi rosszat. Ráadásul a mi szenvedéseink az örökkévalóságig tartottak volna, míg Krisztus szenvedése a kereszten – való igaz – csak néhány órán át tartott. Nyilvánvaló tehát, hogy az ő szenvedései nem voltak olyanok, mint amilyenek a mieink lettek volna.

Ehhez kapcsolódik a harmadik ellenvetés is, amelyre választ kell adnunk: ha Krisztus szenvedése nem volt azonos a miénkkel, akkor a bűneinknek csak egy részét volt képes ellentételezni, illetve nem kellett az emberek összes bűnéért járó büntetést elhordoznia (nem is történhetett meg – szól a fáma –, hiszen mások nála sokkal többet szenvedtek)? Tehát Isten Krisztustól bizonyos értelemben „kevesebbet” követelt meg, nem a teljes büntetést? Ez nagyon súlyos tévedés. A Szentírás egybehangzó tanúságtétele szerint Krisztus a kereszten igenis egyszer s mindenkorra megfizette a bűneinkért járó teljes és igazságos büntetést. A törvény követelése szerint törvényszegései miatt a bűnös embernek az örök halált kellene elszenvednie. Csakhogy Krisztus szenvedése végtelenül magasabb értékű, mint a miénk. Ő nem pusztán ember, hanem Isten is, ezért neki nem kellett az örökkévalóságig szenvednie ahhoz, hogy ellentételezze a mi örök kárhozatunkat. Más szóval meg kell szabadulni attól, hogy pusztán mennyiségi fogalmakkal operálunk, amikor Krisztus szenvedéseiről és azok értékéről gondolkodunk. Krisztus a keresztet megelőző és a kereszten való – nem pusztán külső, fizikai, hanem elsősorban lelki szenvedésében, szörnyű, számunkra felfoghatatlan agóniájában (lásd „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” – Mk 15,34; Mt 27,46) – elszenvedte mindazt, amit mi érdemelnénk bűneink örök büntetéseként, azaz az Istentől eltaszított ember lelki kínjait.

Nem baj, ha Görbicz Tamás nem ért valamit az evangélium titkából. A kijelentés rendkívül gazdag, tulajdonképpen az örökkévalóság sem elég arra, hogy minden egyes apró részletét teljesen felfejtsük. Ezt őszintén el lehet ismerni. De ettől még nem kell elhagyni a Szentírás szövegének világos és hitvalló elődeink által kitaposott nyomvonalát, hogy igencsak behatárolt és hát – tetszik nem tetszik – bűnnel fertőzött emberi értelmünk logikai bicebócaságaival oldjunk fel olyan, talán elsőre ellentmondásosnak tűnő igazságokat, amelyeket a Szentírás maga egyszerre tartalmaz és emel a magasba.