R. C. Sproul: Felszólítani az államot, hogy államként járjon el
Az egyház nem lép túl a hatáskörén, amikor a keresztyének felszólalnak az ellen, hogy az állam nem védi meg a még meg nem született gyermekek – magzatok – életét. A kormányzat Isten által rendelt célja az emberi élet védelme és fenntartása, különösen a legsebezhetőbbeké.
Amikor az egyház az igény szerinti vagy az önkéntes terhességmegszakítás ellen tiltakozik, akkor nem arról van szó, hogy saját „munkáját” kiutalja az államnak, hogy helyette cselekedjen. Senki nem mondja az államnak, hogy hirdesse az evangéliumot, ahogy azt sem, hogy szolgáltassa ki a szentségeket – semmi ilyen nem történik. Az egyház nem szólíthatja fel az államot arra, hogy egyházként működjön. Arra szólítja fel, hogy az állam államként működjön. Ugyanis Isten igéje szerint a mindenkori állam létezésének alapja, elsődleges hivatása és feladata itt a világon az, hogy védje és óvja az emberi életet. Amikor az állam nem tesz eleget ebbéli kötelezettségének, az egyháznak nemcsak lehetősége prófétai kritikát gyakorolni, hanem egyenesen kötelessége, felszólítva az államot, hogy államként járjon el.
Mint látható, országunkban [az USA-ban – a ford.] az egyház és az állam szétválasztása ma már nem azt jelenti, amit Jefferson vagy az alapító atyák számára jelentett, akik azt mondták, hogy a kettő két külön szféra, illetve két intézmény más-más „munkaköri leírással”. Az államnak is, és az egyháznak is megvan a maga feladatköre. Az egyház nem kapta meg a „kardot” (vö. Róm 13): nem kapott jogot arra, hogy állandó hadsereget tartson fenn. Az egyháznak nincs joga adót szedni a polgároktól, stb. Ezek a feladatok és jogok az államhoz tartoznak. Az egyház és az állam között tehát munkamegosztás van. Ugyanakkor az Egyesült Államok alapítói felismerték, hogy mind az egyház, mind az állam Isten fennhatósága alatt áll, és hogy az állam Istennek tartozik elszámolással a kormányzás módját illetően.
Néhány évvel ezelőtt Florida kormányzójának beiktatásán volt lehetőségem beszédet tartani. A következőt mondtam: „Ami ma Tallahasseeben történik, az nem különbözik egy templomszentelési szertartástól. Mert önt mint megválasztott kormányzót most szent eskü által kiválasztják egy szolgálatra – nem az egyház, hanem az állam szolgálatára. Isten az állami tisztviselőket »szolgáknak« (minister) nevezi, akiket ő rendel és nevez ki, ő támaszt és von felelősségre munkájukért.”
Forrás: https://learn.ligonier.org/podcasts/ultimately-with-rc-sproul/calling-the-state-to-be-the-state
Fordította: Márkus Tamás András
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
