24
szept
2020

Fundamentumok: Hit általi megigazulás

Az alábbi írás szerzője Handley C. G. Moule (1841-1920), egykori anglikán evangéliumi teológus, író, költő. Moule Durham püspöke volt, az angol koronát szolgálta Viktória királyné udvari lelkészeként. A diplomáit a Cambridge-i Egyetemen szerezte (MA, BD és DD), amelynek újszövetséges tudósként később maga is tanára lett. Kutatási területe a páli levelek voltak, több kommentárt, esszét és tanulmányt írt a témában. Moule a Keswick mozgalom (más néven Higher Life Movement) támogatója volt, ami a megszentelődés fontosságát, illetve Isten ún. „második áldásának” elnyerését hangsúlyozta a keresztyének életében. Legnagyobb hatású műve a Kolossé és a Filemon levelekhez írt kommentárja, tanulmánya (lásd: Colossians and Philemon Studies: Lessons in Faith and Holiness). 

Hit általi megigazulás; a kifejezés mind a Szentírásban, mind a történelemben hangsúlyos. Ez a fő témája a Szentírás két nagy tanítói levelének, a Rómaiakhoz és a Galatákhoz írt levélnek. Ha a keresztyén történelmet nézzük, ez volt a reformáció mozgalmának legnagyobb hatású jelmondata, amely az egyház hatalmas lelki fordulatához vezetett. Persze nem csak ezzel az egy igazsággal foglalkoznak az előbb említett levelek; félreolvassuk ezeket, ha hagyjuk, hogy a hit általi megigazulásról szóló üzenetük elhomályosítsa a Szentlélekről szóló tanításukat, vagy e kettő közötti szoros kapcsolatot.

Nem ez volt az egyetlen nagy igazság, ami megmozgatta a reformáció szellemi vezetőit, vagy ami megélénkítette őket. Mivel azonban ennek az igazságnak a mélysége és méltósága olyan jelentőségteljes, és mivel bizonyos szempontból a megváltásunk egyéb igazságaival való viszonya annyira szoros, jogosan jelentjük ki, hogy ez volt Szent Pál üzenete, ez a nem páli levelek egyedi üzenetének lényege, és ez volt az az igazság is, ami elindította a nyugati egyház reformációját.

Megvilágosodva mély megtapasztalása révén jó okkal mondta Luther, hogy a hit általi megigazulás az a tantétel, amin az egyház áll vagy bukik. Jó okkal tette ugyanezt a „magas” anglikanizmus régebbi iskolájának egyik neves képviselője is, Edward Harold Browne – valaki, akinek a neve számomra mindig dicsőségesen zengett és tiszteletre méltó volt. Azt mondta, hogy a hit általi megigazulás hitcikkelyén nem csak az egyház áll vagy bukik, hanem lelkünk üdvössége is.

A kifejezés értelme és jelentése

Először vizsgáljuk meg, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak. Két nagyszerű kifejezés van előttünk: a megigazulás és a hit. Természetesen, amikor sorra kerül, meg fogjuk vizsgálni azt a szót is, ami a címben szereplő kifejezéseket összeköti, és megnézzük, hogy mit jelent hit „által” megigazulni. De először azt fogjuk megvizsgálni, hogy mi a megigazulás, majd pedig azt, hogy mi a hit.

Ha csak magát a szót nézzük, a megigazulás jelentése a következő: igazzá tesz, azaz valamit, vagy valakit egy igaz mércéhez igazít. Úgy tűnik, hogy a szó azt a folyamatot jelöli, amelynek során egy hibát kijavítanak, a rossz jóvá válik, a jó pedig még jobbá, azért, hogy az adott dolog vagy személy a megigazítás által ténylegesen megjavuljon. Egy különleges esetben – és amennyire én tudom, csak ebben az egy esetben, – a fogalmat ténylegesen ezzel a jelentéssel használják. A „megigazítás” egy nyomdászati szakkifejezés. Egy betűszedő akkor „igazít meg” egy gépírásos szöveget, amikor korrigálja azt, tökéletesen elrendezve a szavak és a betűk közötti távolságot és a szóközöket az általa beállított betűtípusnak megfelelően.

De ez, ahogy említettem, egyedi eset. Általában más jelentéssel használják mind a megigazítás, mind a megigazít szavakat, teljesen mást értve alattuk, mint valaminek a megjavulását, azaz egy pozitív irányú állapotváltozást. Inkább egy bíró vagy egy esküdtszék előtt elnyert státuszt jelent, szó szerint, vagy képletesen értelmezve. A kedvező ítélet elnyerését jelenti ugyanilyen kontextusban, vagy (ami ugyanaz, csak a másik oldalról nézve) ennek az ítéletnek a kihirdetését; felmentő ítéletet, vagy – attól függ, hogy milyen ügyről van szó, – a jogi úton történő elégtétel kihirdetését.

A szóra nem csak vallásos kifejezésként tekintek. Vegyük a mindannyiunk által jól ismert, hétköznapi jelentését: lehet egy véleményt igazolni, magatartást, vagy kijelentést, de lehet egy barátot is. De mit jelent valamit igazolni? Nem azt, hogy a gondolatainkat, a szavainkat vagy a tetteinket átértékeljük és tovább fejlesztjük; nem azt, hogy a barátunkat kiokosítjuk, hogyan legyen bölcsebb és ügyesebb. Nem ezt jelenti, hanem azt, hogy pozitív értelemben ítéltetnek meg a gondolataink, a cselekvésünk, a szavaink, vagy a barátaink valamilyen „hatóság” előtt, például a közvélemény szemében vagy az általános lelkiismeret szerint. Nem megjavítani kell valamit, hanem megvédeni.

Nézzünk meg egy alkalmas illusztrációt a Szentírásból, ami ugyanezt fejezi ki, de ne egy tanítói szakaszból, hanem a zsidó civiljogi törvényből: „Ha viszály támad férfiak között, és törvény elé mennek, hogy ítélkezzenek fölöttük, az igazat fölmentik, a bűnöst pedig elmarasztalják” (5Móz 25,1). Nyilvánvaló, hogy itt nem erkölcsi fejlődésről van szó. A bírák nem teszik az igaz embert jobbá, hanem igazolják, hogy nem vétett a törvény előírásai ellen.

Érdekes megfigyelni, hogy elsősorban nem teológiai jellegű szövegrészek, és általában nem teológiai összefüggések milyen nagy jelentőséggel bírnak a teológiai kifejezések valódi, eredeti jelentésének a meghatározásában. Hiszen azon ritka kivételektől eltekintve, amelyek túlnyomó részt a nyitott történelem kérdései közé tartoznak, mint például a Homoüsion esetében, a teológiai kifejezések a közgondolkodás kifejezései, és ugyan speciális használatra adaptálva, de önmagukban változatlanul. Vagyis így használták őket először is, az egyszerű, eredeti igazság jelölésére. A későbbi korok sokszor eltértek ettől az egyszerűségtől. Így történt a megigazulás esetében is, ahogy mindjárt látni fogjuk. De eleinte a szó pontosan ugyanazt jelentette vallásos kontextusban, mint azon kívül: a kedvező ítélet elnyerését, vagy annak ezt követő kihirdetését. Nem a szó, hanem annak alkalmazása változott meg, amikor bejött a képbe a megváltás. Ez a szónak valóban új, dicsőséges alkalmazása. A szóban forgó ítélet nem egy zsidó bíróság, nem a közvélemény, hanem az egész föld örökkévaló Bírájának ítélete volt. De ettől még a szó jelentése ugyanaz maradt, mint ami eredetileg volt.

A megigazulás „forenzikus”, azaz bírósági fogalom

Így már nyilvánvaló, hogy a megigazulás – a vallásos nyelvezetben és a köznyelvben egyaránt – jogi kifejezés. A törvényszék, illetve az ítélőszék előtti felmentéshez, igazzá nyilvánításhoz és elfogadáshoz van köze. Szakszóval élve a megigazítás egy forenzikus kifejezés: a törvényszék által kimondott szót, ítéletet jelöli (a törvényszék az antik Rómában a fórumon állt). Ami „érettünk, emberekért és üdvösségünkért” (A Nicea–konstantinápolyi Hitvallás artikulusa/ford.) történt, nem annyira, vagy kevésbé közvetlenül kapcsolódik a lelki megújulásra, a megtisztításra, a változásra és szentségre vonatkozó igényünkhöz. Inkább ahhoz a vágyunkhoz kapcsolódik, hogy – bűneink, adósságuk, tartozásuk és megérdemelt büntetésük ellenére – felmentő ítéletben és elfogadásban részesüljünk a szent Isten ítélőszéke előtt.

Nem mintha ennek ne lenne köze a belső szellemi megtisztulásunkhoz. Intenzív és létfontosságú kapcsolat van a kettő között, de ez a kapcsolat nem közvetlen. A megigazítás közvetlen tárgya az embernek az isteni szabadítással kapcsolatos igényéhez köthető, de ez a szabadítás itt nem a bűn erejére, hanem magára a bűnös mivoltunkra vonatkozik.

Téves értelmezések

Ennek megfelelően muszáj itt a megigazítással kapcsolatosan két olyan említésre méltó visszaélést megjegyeznünk, ami a keresztyén gondolkodás történetében ütötte fel a fejét. Az első a skolasztikusok, a középkori nyugati keresztyénség nagy gondolkodóinak teológiájában jelent meg, gondoljunk Lombardiai Péterre, Aquinói Tamásra és másokra. Számukra a megigazítás nagyjából ugyanazt jelentette, mint az újjászületés, természetünknek a kegyelem által véghezvitt nagy, benső változása. A másik eset a 16. században jelent meg a Tridenti Zsinat dekrétumaiban, mely zsinat a római katolikus hit és tan legtekintélyesebb kifejtésének tekinthető. Ez úgy írja le a megigazulást (vi. C. 7.), mint ami „nem csupán a bűnök bocsánata, hanem a benső embernek (…) megszentelődése és megújítása is.” Úgy tűnik, hogy ebben a figyelemre méltó mondatban a római katolikus teológusok egyesítik a kifejezés helyes jelentését – még ha tökéletlenül is fogalmaznak – a skolasztikusok véleményével. Nem szükséges ezt részletesen cáfolnunk, hiszen a fentebb bemutatott tények körültekintő vizsgálata a megigazítás világi használatát illetően, valamint a Szentírás üdvösséggel kapcsolatos tanítása elegendő ahhoz, hogy e magyarázatokat elutasítsuk. Furcsa és emlékezetes példák e fogalom téves értelmezésére, és további, még súlyosabb tévedések termékeny forrásai.

A megigazulás nem egyenlő a megbocsátással

A probléma, ami a vallás kontextusában előkerül a megigazítással, mint kifejezéssel kapcsolatban, a következő: hogyan lehet az ember igaz Isten előtt? A Hitvallásunk (lásd 39. Hitcikkely/ford.) 11. artikulusának megfogalmazása szerint a kérdés az, hogyan „számíthatunk igaznak Isten előtt?” Más szavakkal: Hogyan nyerhetünk elfogadást Isten előtt mi, akik bűnbe estünk, akik megsértettük Isten szent törvényét, akik szembeszegültünk Isten akaratával, és hogyan lehet „vele békességünk” (Róm 5,1), mintha mindezt nem követtük volna el? E kérdés nem közvetlenül arra vonatkozik, hogy én, a bűnös hogyan válhatok szentté, hanem arra, hogy engem, a bűnös embert hogyan fogadhat el az én Istenem – az az Isten, akit megsértettem –, úgy, mintha soha nem bántottam volna meg?

Itt jegyezzük meg – ha egy kicsit utána gondolunk, világossá fog válni –, hogy a megigazulás nem kevesebbet jelent, mint hogy Isten úgy fogad el minket, mintha nem sértettük volna meg soha. Ez nem csak arról szól, hogy megbocsátott nekünk. Bűnösként valóban égető szükségünk van bűnbocsánatra, a bűneink eltávolítására, a lázadásunkat sújtó isteni bosszúállás elkerülésére. De ennél több kell. Szükségünk van egy hangra, amely azt mondja, nem csak hogy szabad vagy; nem csak hogy elengedik a büntetésed; de jöhetsz hozzám; szívesen látlak a jelenlétemben és a közösségemben. Később látni fogjuk, hogy mennyire fontos ez a különbség a teljes üdvösségünk gyakorlati problémáit érintően. Egy dolog azonban már első látásra is nyilvánvaló, nevezetesen, hogy ezt maga a megigazítás fogalma implikálja. A megigazulás a köznyelvben soha nem jelent megbocsátást. Egy állapotot jelöl – azt, hogy elnyertem a másik jóindulatát; biztosított számomra, hogy a másik elfogad. Ha azt mondom, „igazolható a cselekvésed”, akkor ez nem azt jelenti, hogy tévedtél, de megbocsátottak neked. Azt jelenti, hogy igazad volt, és a megítélésem szerint ezt bizonyítottad is. Ennek megfelelően vallásos tekintetében a megigazulás jelentése nem merül ki abban, hogy kegyelmet nyertünk, hanem azt jelöli, hogy egy kedvező ítélet folytán a bíró előtt kielégítővé vált a helyzetünk.

A megigazulással kapcsolatos különös probléma

Elöljáróban jegyezzük meg, hogy önmagában a megigazítás fogalmából nem következik, hogy a megigazított személy egyszersmind bűnös is. Hogy ez, amennyire csak lehet, egyértelmű legyen, emlékezzünk arra, hogy a Zsolt 51,4 Istenről, az 1Tim 3,16 pedig magáról Krisztusról mondja, hogy megigazíttatott (RUF: „igaznak bizonyult”/ford.). Egy földi bíróságon, amint azt fentebb láttuk, a bíró legfőbb kötelessége, hogy „igazat adjon az igaznak” (5Móz 25,1), és csak az igaznak. Minden ilyen esetben a megigazítás a megfelelő jelentését hordozza, a helyes megértést semmi nem akadályozza. De abban a pillanatban, amikor elérkezünk ahhoz a konkrét, gyakorlati kérdéshez, hogy hogyan igazulhatunk meg Isten előtt, vagy még érthetőbben fogalmazva, hogyan fogadhat el engem, a bűnöst az az Isten, akit megsértettem, aki ellen fellázadtam, úgy, mintha mindenért eleget tettem volna, akkor a megigazulás gondolata új és ünnepélyes aspektussal bővül. A szó jelentése továbbra is ugyanaz, semmit sem változott. De mi a helyzet az alkalmazással? Itt vagyok én, bűnösként. Megigazultnak lenni azt jelenti, hogy nem vagyok bűnösnek nyilvánítva, a törvényadó és a törvény igazol és elfogad engem. Lehetséges ez?

Mi a hit?

Most már közelebbről megvizsgálhatjuk a másik jelentős fogalmat is, a hitet, és feltehetjük magunknak a kérdést: mit jelent a hit? Ahogyan a megigazulásnál, a hit esetében is, akkor adhatjuk a legjobb választ, ha először arra kérdezünk rá, hogy mit jelent a hit a hétköznapi életben és a köznyelvben. Gondoljunk a következő megfogalmazásokra: a politikába vagy az igazságszolgáltatásba vetett hit, egy politikai vagy egy katonai vezetőbe vetett hit, az ügyvédekbe vagy az orvosokba vetett hit. Itt a hit szó használata nyilvánvalóan arra hajaz, ahogy Urunk használta, például amikor az evangéliumokban az apostolokat felszólítja, hogy higgyenek benne; példának okáért ahogy a vihar lecsendesítésénél tette. A szó ilyetén használata hasonló az apostoli levelekben való általános előfordulásához, gondoljunk pl. a Róm 4-re, ahol Szent Pál Ábrahám különleges hitét olyan példaként állítja elénk, amire nekünk is törekednünk kell.

Kérdéses még ezek után, hogy ez a szó a való életben szinte minden esetben bizalmat, illetve ráhagyatkozást jelent? Magyarázatra szorul, hogy egy beteg ember azért az orvosért fog küldeni, akibe hitét veti, vagy hogy egy katona azt a tábornokot fogja – akár vaksötétben is – követni, akiben hisz? A hit nem más, mint megbízni valamiben vagy valakiben, aki bizalomra méltó.

Gyakorlati bizalom

Érdemes megvizsgálnunk a szó egy további aspektusát is. A hit a köznyelvben általában gyakorlati bizalmat jelent. Néha pusztán csak véleményt értünk alatta – eltérő vélekedéseket, amelyek nem tudatosak. A parancsnokba vetett hit nem csak az azzal kapcsolatos meggyőződést, vagy hitet jelöli, hogy a parancsnok ügyes és kompetens katonai vezető. Hihetjük ezt az ellenség parancsnokáról is, és emiatt igencsak borúlátókká válhatunk. Bizonyosak lehetünk afelől, hogy nagy tábornok, de ez éppen ellenkezője annak, mintha személyesen megbíznánk benne. Nem, a parancsnokba vetett hitből az következik, hogy konkrétan képesek vagyunk magunkat vagy az ügyünket rábízni és készek vagyunk a parancsát követni. És ugyanez igaz az isteni ígéretbe–, valamint az isteni Megváltóba vetett hitre is. Valódi, gyakorlati bizalmat jelent. Azt jelenti, hogy önmagunkat és szükségleteinket személyes bizalommal a kezébe helyezzük.

Futólag azt is megfigyelhetjük, hogy ennek megfelelően a hit mindig tartalmaz valamilyen többé-kevésbé ismeretlen elemet – valamit, ami sötétségbe burkolózik. Ahol úgymond minden látható a szív és az elme számára, ott bajosan beszélhetünk hitről. Képzeljük el: veszélyes vizeken hajózunk, egy csónakban ülve egy ügyes és tapasztalt matrózzal. Talán nem remegés nélkül, de hittel kelünk át a vízen. Itt a hit egy ismert és megbízható tárgyra, a matrózra irányulva jelenik meg. Azonban mégiscsak a többé-kevésbé bizonytalan körülményektől, a veszedelem mennyiségétől, valamint attól függően nyilvánul meg a hit, hogy hogyan tudunk bánni a hajóval ebben a helyzetben. Ha a bizonytalan körülmények hiányoznának, a matrózzal kapcsolatos véleményem már nem hit volna, csak puszta vélemény; becslés, de nem bizalom.

Illusztrációnk arra az igazságra irányítja a figyelmünket, hogy a hitnek, ha az üdvösségünkről van szó, szüksége van egy konkrét, megbízható tárgyra, éspedig Jézus Krisztusra. Ha Jézus a miénk, akkor minden feltétel teljesült ahhoz, hogy hitünket belé vessük, hogy a sötétben rá támaszkodjunk, valamint, hogy bizalmunkat rejtélyes, vagy ismeretlen körülmények között az Ő képességeibe és erejébe vessük.

A Zsid 11,1 nem tekinthető a hit definíciójának

Talán itt érdemes kitérnünk a Zsid 11,1-re, erre a nagyszerű mondatra, amelyet esetenként a hit definíciójaként idéznek: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” Ha erre a mondatra definícióként tekintünk, akkor tulajdonképpen cáfolja a hitnek azt az egyszerű meghatározását, amire előbb eljutottunk, nevezetesen, hogy a hit bizalom. Ez ugyanis teljesen más irányba tereli a gondolatainkat, azt sugallva, amit egyébként sok vallási gondolkodó megfogalmazott már, miszerint a hit egyfajta titokzatos spirituális érzék, valamiféle gyengéd erő, amivel megragadhatjuk és érzékelhetjük az örökkévalót és a láthatatlant, egy „látomás és isteni képesség” (William Wordsworth, 19. századi angol költő kifejezése/ ford.), úgyszólván a lélek „hetedik érzéke.” Éppen ellenkezőleg, azt állítjuk, hogy a hit lényegét tekintve mindig ugyanaz, függetlenül attól, hogy hétköznapi vagy spirituális dolgokról van szó, azaz bizalom, ami megbízható dologra támaszkodik, és amivel többé-kevésbé sötétben tapogatózunk. A hittel kapcsolatos másik nézet viszont a hitet (legalábbis a szellemi dolgok tekintetében) képességként, és nem egy tárgyhoz való viszonyulásként értelmezi, a hit önmagában rejlő erejét hangsúlyozva szemben az Ígérettevő erejével és igazságával. Nos, először is szeretném leszögezni, hogy a Zsid 11,1 szavai egyáltalán nem értelmezhetők definícióként. Egy definíciónak ugyanis olyan meghatározásnak kell lennie, ami illeszkedik a definiált dologhoz, annak jelentését rögzíti. Csakhogy a következő meghatározás szavai – lásd „a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés” – nem csak a hitre vonatkozhatnak. Ugyanúgy alkalmasak lennének például az Isten ígéreteiben rejlő erő leírására, hiszen az a remélt dolgokat bizonyossá, a láthatatlanokat pedig láthatóvá tudja tenni.

Éppen ezt értjük a hit meghatározásán. Nem definiálja magát a hitet, csak az erejét, vagy a hatását írja le. Ehhez hasonló rövid megállapításokat gyakran teszünk, pl. amikor azt mondjuk: a tudás hatalom. Ez nem a tudás meghatározása, csak egy megállapítás a hatásáról, egyik szegmensének leírása. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezetének egésze ezt szemlélteti, és számomra úgy tűnik, megerősíti a hittel kapcsolatos egyszerű meghatározásunkat. Noé, Ábrahám, József, Mózes – mindannyian szilárdnak és bizonyosnak tekintették a remélt és láthatatlan dolgokat, mivel valamennyien a Megváltóra hagyatkoztak, aki mindig megtartja az ígéreteit. Győzelmeik titokzatosan nagyok voltak, az életük pedig teljes mértékben össze volt kötve a láthatatlannal. Viszont a láthatatlanra irányuló cselekvésük roppant egyszerű volt: a Megváltó ígéreteire hagyatkoztak. Szaván fogták az Istent.

Emlékszem, sok évvel ezelőtt egy barátom az egyik oxfordi előadó tiszteletlen megnyilvánulására panaszkodott, aki az osztályától a hit definícióját kérte. Válaszként a Zsid 11,1-et idézték, mire az így válaszolt: „Ennél rosszabb meghatározást nem is adhattak volna.” Nos, a tanár talán tényleg szemtelen volt. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartom azt is, hogy nem a Szentírás megvetése sarkallta erre. Lehetséges, hogy csupán – igaz, felesleges durvasággal – a Szentírás helytelen használatát kifogásolta. Feltételezem, hogy úgy gondolta, a Zsid 11,1 egyáltalán nem tekinthető definíciónak.

Definíció és hatás

Különösen fontos, hogy a hit kapcsán emlékeztessük magunkat mind meghatározásának egyszerűségére, mind hatásának nagyszerűségére. Mind a kettő rendkívül lényeges a megváltásunk szempontjából. Egyrészt az elme és az akarat – önmagában végtelenül egyszerű – cselekedetéről van szó, amit épp ezért roppant egyszerű szemléltetni is. Mindannyian tudjuk, hogy mit jelent a bizalom. Nos, a hit bizalom. De ha a bizalom olyan tárgyra irányul, ami végtelenül hatalmas és jó, ha a magát Krisztusban kinyilatkoztató Istenre támaszkodik – az ígéretére, hűségére, szeretetére, és végső soron saját lényére –, akkor ennek hatása is végtelen. A teremtmény ragadja meg a Teremtőt. Magából Istenből részesülünk az Ő igéje által. Megragadva ígéreteit rábízzuk magunkat a mindenható Isten cselekvésére, ahogy beteljesíti Igéjét.

A hit értéke abban rejlik, amire irányul. A megigazítás esetében ez, ahogy erről a Szentírás sok helyen, a lehető legnagyobb világossággal tudósít, maga a mi Urunk Jézus Krisztus, aki meghalt értünk és feltámadt a halálból.

Ez az egyszerű bizalom az – ha és amennyiben őszinte –, ami összeköt minket a végtelen erőforrásokkal. Mikor legutóbb elkészült a Nílus óriási gátja hatalmas zsilipjeivel együtt, elegendő volt egy elektromos gombot megnyomni, hogy e hatalmas akadály kapui fenséges módon megnyíljanak és átengedjék a Nílust teljes tömegével. A lehető legegyszerűbb kapcsolat volt ez, de olyan erők és szerkezetek segítségével jött létre, amelyek alkalmasak voltak tetszés szerint a folyót szabadjára engedni vagy kontrollálni. Tehát a hit a lélek részéről ráhagyatkozás, legyen szó egy gyermek, egy paraszt vagy egy kitaszított ember lelkéről; nem más, csak egy bizalommal teljes pillantás, vagy érintés. Mégis, ez teremt kapcsolatot Jézus Krisztussal a maga teljes nagyságában, kegyelmében, szeretetében, érdemében, megmentő erejében és örök szeretetében.

Hit és nem érdem

Jelen dolgozat egyik fontos leckéje a következő: óvakodjunk attól a kísértéstől, hogy a hitet üdvösségszerzővé tegyük, vagy hogy a bizalmunkat a hitünkbe vessük. Ez sokak számára valódi kísértés. Hallják, és teljes mértékben meg is vannak róla győződve, hogy a megigazuláshoz szükség van hitre, ezért hamarosan felülkeredik rajtuk – illetve rajtunk – az aggódás, és hitünket kezdjük el elemezgetni: „Hiszek én eléggé? Kielégítő a hitem jellegét és mértéket tekintve?” De ha az üdvözítő hit lényegét tekintve egyszerűen csak bizalomteli hozzáállás, akkor a hatásával és természetével kapcsolatos kérdés rögtön egy másik kérdésre terelődik, nevezetesen, hogy hitem helyes dologra irányul-e. Ha valaki ezt átgondolja, nem azt fogja kérdezni, „hiszek én eléggé?”, hanem azt, hogy „Jézus Krisztus vajon elég nagy és kegyelmes-e ahhoz, hogy bízzak benne?” Hagyjunk fel önmagunk boncolgatásával, és lelki távcsövünket fordítsuk kifelé. Lelki szemeinkkel nézzünk fel az Úr Jézus Krisztus arcára, és az élő hit megfeledkezik önmagáról. Más szavakkal, az ember ösztönösen megbízik abban, amin látja, hogy csodálatos és rendkívüli módon képes fenntartani őt. Lábaival egy sziklán áll, és ezzel tisztában is van, de nem azért, mert érzi a lábait, hanem azért, mert érzi a lábai alatt a sziklát.

Itt jegyezzük meg, hogy a hit, ami ugye bizalom, nyilvánvalóan teljesen különbözik az érdemtől. A hétköznapi életben senki sem gondolja, hogy a bizalom érdemszerző volna. A bizalom nem erény. Nem teszi megmentésre méltóvá az embert, ha az a közvetlen életveszélyben hallgatólagosan elfogadja megmentője útmutatásait. Aki csak amolyan „régimódian” (ahogy Dávid Nátán próféta előtt, vagy ahogy Ézsaiás a látomásában, vagy a vámszedő a templomban, vagy ahogy a börtönőr Filippiben, vagy Ágoston Milánóban) ráébred a bűneire, elismerve, hogy vétkes és bűnös, akinek a „szája elnémul Isten előtt”, aki Krisztusban bízva Istenhez folyamodik kegyelemért és békéért, az biztos, hogy nem érdemel semmit, ami végül hozzájárulna saját üdvösségéhez. Semmit nem érdemel ki azzal, hogy mindent elfogad.

Isten” – mondja Richard Hooker a megigazításról szóló nagyszerű „Értekezésében”, „megigazítja a hívőt, de nem azért, mert meggyőződése méltóvá teszi erre, hanem az Ő méltóságáért, amelyben hisz” (A Discourse of Justification,” 33. fejezet). Tehát nem a hozzáállásunkban, nem az attitűdünkben bízunk. A bizalom maga a hozzáállásunk, és a bizalom azt jelenti, hogy nem magunkra, hanem valaki másra támaszkodunk, illetve hagyatkozunk.

Végül ne feledjük, hogy a leghelyesebb meghatározások mellett is használhatjuk téves módon mindkét fogalmat – mind a megigazulást, mind a hitet. Például, ha valamelyikre úgy gondolunk, mint üdvösségünk tárgyára és üdvösségünk végső okára. De ha így gondolunk rájuk, fantommá válnak, sőt, bálványt faragunk belőlük. Helyesen értelmezve ezek csak kifejezések Jézus Krisztus, a mi Urunk számára, amiket azért adott, hogy használjuk őket. Maga a Megváltó nem a megigazítás, de nem is a hit. Megigazítás hit által – miről is van szó? Arról, hogy a megbízható Krisztus miatt a bűnösök elfogadást nyernek.

Mit jelent az, hogy „által”?

Most már kitérhetünk a címben szereplő kötőszóra, ami a két előbb tárgyalt fogalom között helyezkedik el. Mit jelent a hit általi megigazulás? Azt, hogy a bűnöst Isten elfogadja úgy, mintha nem lenne bűnös, azáltal, hogy az Jézus Krisztusba veti bizalmát. Mit gondoljunk erről?

Éppen most láttuk, hogy egy dolgot biztos nem jelenthet. Nem jelentheti azt, hogy „következtében”, vagy „miatt”, mintha a hit olyan becses, értékes dolog volna, ami jogosulttá tenne minket a megigazulásra. A lázadó, aki megadja magát, nem azért kap amnesztiát, mert értékelhető a kapitulációja, hanem azért, mert az uralkodó, vagy az állam úgy döntött, hogy kegyelemben részesíti. Másrészről az, hogy megadja magát, szükséges ahhoz, hogy ténylegesen kegyelemben részesüljön. Ez az egyetlen helyesnek tekinthető hozzáállás (feltételezve, hogy jogellenes lázadásról van szó) a sértett hatalommal szemben. Ez a hatalom a dolgok természeténél fogva nem köthet békét olyan személlyel, aki helytelenül viszonyul hozzá. Nem akar neki rosszat, különben nem adna neki amnesztitát, de nem köthet vele békét, ha az elutasítja rendelkezéseit. Ennek megfelelően a kapituláció nem a békéért fizetett ár, mindazonáltal szükséges a békéhez, ahogy az ajándékot is csak nyitott kézzel tudjuk átvenni.

Helyesen értelmezve ez jól szemlélteti, hogy mit jelent az „által” szó a hit általi megigazulás kapcsán. A hit, azaz a bizalom ebből a szempontból csupán a bűnös ember „készsége” arra, hogy elfogadja Isten Krisztusban felkínált szent kegyelmét, szaván fogva jóságos királyát. Nem más, minthogy az, aki fellázadt, helyes viszonyba kerül a megbocsátás és az elfogadás kardinális kérdését illetően megsértett Urával. Ez nem erény, nem is érdem, hanem a megfelelő mód.

A Krisztussal való unió

Mindezek mellett a szó (lásd „által”) a téma egy másik aspektusának kifejtésére is alkalmas. Az egyik nagy probléma, ami itt felvetődik és ami ahhoz a fenséges igazsághoz tartozik, miszerint Krisztus a mi igazságunk és érdemünk, a nexus-t, tehát azt a köteléket érinti, ami összekapcsol bennünket egymással – Krisztust és minket –, nem fiktív módon, hanem valóságosan, ami által a terheinket ráhelyezhetjük, Ő pedig gazdagságát nekünk adhatja. Az Újszövetség átfogó tanítást ad a dolgok természetéről, amikor tényként állítja elénk, hogy „Krisztusba” kerültünk, hogy „Krisztusban” vagyunk, hogy hit által részesei lettünk az örök életnek, ami egyedül Őbenne van. „Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazoknak, akik hisznek az ő nevében” (Jn 1,12); „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében” (Jn 20,31). A hit a lelki kapcsolatunk Isten Fiával, ami egyesít vele, azért, hogy részesedjünk az Ő életéből – abból az életből, amelyről a Szentírás olyan sok helyen beszél. Így aztán nyugodtan kijelenthetjük, hogy a hit általi megigazulás (egy nagyon fontos szempontból) azt jelenti, hogy Krisztus miatt igazulunk meg, akivel hit által titokzatos módon, mégis valóságosan egyesülünk. Hisszük, hogy egyek vagyunk vele, hogy egy test vagyunk, melynek eleven tagjai Lelkének ereje által kapcsolódnak a fejhez. Mivel egyek vagyunk vele az életben, ez nem pusztán jogi fikció, hanem eleven valóság, mely által képesek vagyunk arra, hogy az érdekeink is egyezzenek.

A házassági kötelék

Hopkins, Derry püspöke szerint a „hit házassági kötelék Krisztus és a hívő között; ezért minden hívő adóssága Krisztusra lett terhelve, Krisztus igazsága pedig a hívőkre lett átruházva (…) Ez az egyesülés magasztos és kifürkészhetetlen rejtély, mégis egyértelmű, hogy Krisztus és a hívők között szoros, szellemi természetű, valódi egyesülés jön létre. (…) A hit tehát megigazulásunk eszköze és módja. Hit által egyesülünk Krisztussal. Ez által az unió által valóban igazak vagyunk. Ezért az igazságért igazít meg és ment fel bennünket Isten igazságossága és kegyelme (E. Hopkins, The Doctrine of the Covenants).

Forrás: The Fundamentals, A Testimony to the Truth, III. kötet, 141-154.

Fordította: Márkus Tamás


A Fundamentumok sorozat korábbi lefordított részei:

Hozzászólás írása