A pokol kereszttűzben – lehetséges egy annihilacionista perspektíva az evangéliumi keresztyének számára? 5. rész

Egyesületünk a testületileg elfogadott és egységesen vallott állásfoglalásának megfelelően egyértelműen elutasítja az annihilacionizmust (lásd Evangelikál nyilatkozat/lelkipásztori útmutatás a halál utáni élettel és az eljövendő dolgokkal kapcsolatban), ugyanakkor tagságunk köztudottan mindig is az aktív teológiai diskurzus híve volt. Ebből fakadóan most teret engedünk az annihilacionizmus lehetősége mellett érvelő alábbi cikksorozatnak. A szerző Radnói Attila, református egyháztag, pásztorálpszichológiai szakreferens. Bízunk benne, hogy ezzel a Szentírás olvasására és termékeny (!) teológiai vitára ösztönözzük követőinket, olvasóinkat.

 

*

Az előző részekben (1, 2, 3, 4) igyekeztem egy átfogó, a teljes bibliai kinyilatkoztatást figyelembe vevő érvrendszert bemutatni a teljes megsemmisülés gondolata védelmében. Alighanem sok hermeneutikai szempont van, amivel nem foglalkoztam, pedig támogatja az örök tudatos szenvedés tanát, de az talán kitűnik tényleg ebből a sorozatból, hogy egy lehetséges és egy komolyan vehető alternatívát nyújt az annihilacionista perspektíva. Van azonban néhány kérdés, ami egyből felmerülhet abban az evangéliumi hívőben, aki először találkozik ezzel az alaposabb kifejtéssel. Ezek közül igyekszem most néhányra rövid választ adni.

Kérdés: Értem én, hogy ez egy lehetséges olvasat, de megtörténhet az, hogy az egyháztörténelem során, 2000 év távlatában az egyháztörténet nagyjainak elsöprő százaléka végig rosszul értette a Biblia ilyen lényeges tanítását?

Válasz: Igen. Ha tudunk valamit a világról, akkor az az, hogy Isten meghagy kultúrákat, népeket és egyéneket is hamis hiedelmekben szerte a világon elsöprő számban anélkül, hogy kijavítaná őket. De nincs ez másképp a keresztyénségben sem. Pál apostolnak nem sokkal Jézus halála után korrigálnia kellett Péter apostolt, pedig hát magáról Péterről beszélünk. Több mint 1500 éven keresztül egyértelmű, biblikus tanításként fogadta el a Bibliát kutatók legnagyobb százaléka, hogy a Szentírás a geocentrikus világképet tanítja. A Biblia nem téved abban, amit állít, ahogy Isten általános kinyilatkoztatása sem, hiszen minden igazság Isten igazsága, ennyi bizonyos – de mind a bibliai értelmezésben, mind a világ vizsgálatában mi, emberek, tévedhetünk. A Szentlélek munkálkodik, de nem mindig véd meg bennünket attól, hogy rosszul értsük az Írásokat. Egy tanítás hosszú élete nem bizonyítja annak igaz voltát.

Kérdés: Ha elfogadjuk a megsemmisülés tanát, nem kerülünk bizonyos szektákkal egy platformra?

Válasz: A Hetednapi Adventisták és Jehova Tanúi is a teljes megszűnés valamilyen (az itt prezentált verziótól fontos pontokon eltérő) formáját vallják, ez igaz. Azonban attól, hogy egy vallásos irányzat a történelmi keresztyén hit szempontjából eretnek, általunk hibásnak gondolt tanításokhoz is ragaszkodik, nem jelenti azt, hogy minden tanításukban magától értetődő módon tévednek. Attól még, hogy részben egyetértünk velük egy részkérdésben, nem legitimáljuk az eretnekségeket.

Kérdés: Ha a teljes megsemmisülés a bűnösök végső sorsa, akkor ez hogyan egyeztethető össze Jézus helyettesítő halálával a kereszten?

Válasz: A kereszthalál teológiája önmagában megérne egy cikksorozatot, de röviden: hasonlóan ahhoz, ahogy az örök tudatos szenvedés tanítása esetén. Ne felejtsük el, hogy amikor az apostoli hitvallásban azt mondjuk, hogy „szálla alá a poklokra”, akkor az még Kálvin szerint sem azt jelenti, hogy Jézus lokálisan a pokolba vagy a tűz tavába került volna! Engesztelő áldozata mégis elégséges ahhoz, hogy minket megmentsen ettől a sorstól, és ennek a kulcsa Krisztus istensége, nem az, hogy pontról pontra ugyanazt tapasztalta, amit mi tapasztalnánk.

Kérdés: Egy végtelenül szent Isten elleni vétek súlya maga is végtelen. A bűn büntetése tehát nem érhet soha véget. A megsemmisülés nem számol ezzel a problémával.

Válasz: A megsemmisülés állapota soha nem ér véget az elítéltek számára, tehát örök büntetés ez is – a kérdés inkább az, hogy a büntetés csakis tudatosan átélt tapasztalás lehet-e, nem az, hogy mennyi ideig tart. Ahogyan erre már utaltam a sorozatban korábban is, a halálbüntetés halál részét is büntetésnek tekintjük, nem csak az addig tartó rövid szenvedést, így az, hogy a büntetés megtapasztalt szenvedést kell, hogy jelentsen, pusztán egy olyan előzetes feltételezés, amit nem támaszt alá sem a Biblia, sem az életünk tapasztalata. Nem véletlenül nem látjuk az ószövetségi áldozatok esetében sem előírásként az áldozati állatokkal való kegyetlenkedést, azok hosszas szenvedésének előidézését, hanem ennek épp az ellenkezőjét: a tiszta és gyors kivégzést. De a létezés teljes megszűnése nem csak egy könnyed tapasztalás: ne feledjük, hogy az ítélet alatt a bűnösök látni fogják Isten gyermekeit, az ő vég nélküli, tökéletes boldogságukat, mindannak a teljes egzisztenciális súlyát, amit keményszívűségük miatt elveszítenek, amiből örökké kizáratnak. Az ítélet, akár végső megsemmisülést jelent, akár valami mást, elképzelhetetlenül rettenetes lesz, következménye pedig örökké tart. Éppen ezért nem mondhatjuk azt sem, hogy a hitetlenek, akik már itt a földön a meghalásra, megszűnésre vágynak és attól nem félnek, könnyű módon megússzák majd az egész ítéletet. Ellenkezőleg, Jézussal egyetértésben mondhatjuk: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.

Kérdés: Ha minden vétkes végső sorsa a pusztulás, az Istent igazságtalanná tenné, hiszen ugyanaz lesz a sorsa egy relatíve tisztességesen élő, ateista embernek, mint egy sorozatgyilkosnak.

Válasz: Ironikus módon ez hasonlóan elmondható az örök tudatos szenvedés tanáról – mindenkinek ugyanaz az örök kínzattatás lesz a sorsa, bár sok tradicionalista úgy tartja, hogy a büntetések mértéke között lesz különbség így is. A Biblia egyértelműen több helyen beszél arról, hogy Isten mindenkinek a saját tettei szerint fizet meg. Ezt látjuk a római levélben, Jézus arról beszél, hogy mindenkit a saját tettei szerint jutalmaz majd meg az Atya, több helyen olvasunk arról, hogy mindenki a saját vétkéért felel, nem pedig másokéért, olvasunk arról, hogy kinek-kinek a rendelkezésre álló ismerete alapján történik majd az ítélete, de ezt látjuk a lex talionis (szemet szemért) elvben az ószövetségben is és így tovább. Istent igaz bíraként adja elénk a Biblia, aki a büntetést a bűn mértékének megfelelően szabja ki. Továbbá, ahogyan erről szó volt, az annihilacionizmus nem zárja ki a köztes állapot gondolatát, amiben egyesek enyhülést, Istennel való közösséget, mások pedig gyötrődést élnek át – egy bizonyos ideig, amíg el nem jön az utolsó ítélet. A Dante által ábrázolt pokol ugyan nem egyértelműen biblikus kép, és erről kevés konkrét információt ad elénk a Szentírás, de az annihilacionizmusban semmi nem zárja ki az átmeneti, kinek-kinek a bűne szerinti gyötrődés, szégyen, bánat és bűntudat megélésének lehetőségét, amit az Isten szentségét fenntartó és magasztaló, végleges elpusztítása követ minden bűnnek (és bűnösnek) az utolsó ítéletben.

Kérdés: Az emberi lélek nem halhat meg, hiszen Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk, Isten pedig halhatatlan. Minden egyéb okoskodás megbukik, ha ez így van.

Válasz: Ha ez így van, akkor valóban úgy tűnik, hogy nem lehet igaz a teljes, végső megsemmisülés gondolata. A probléma ezzel az állásponttal az, hogy sehol sem olvasunk arról, hogy az emberi lélek elpusztíthatatlan lenne, sőt, ennek az ellenkezőjéről olvasunk (v.ö. Mt 10,28). Arról is olvasunk, hogy egyedül Isten az, aki halhatatlan (ld. 1 Tim 1,16). A lélek halhatatlanságának a képviselői között is alighanem mindenki számára egyértelmű, hogy minden létezés kontingens Isten létezésén kívül. Ha ez így van, és Isten mindenható, akkor bizony elveheti a létezést mindenkitől, akitől csak akarja. A lélek feltételesen halhatatlan voltát és az Istentől való függőséget erősíti az Élet fájának a képe is mind az Édenben, mind az Új Jeruzsálemben (ahol már megújult, romolhatatlan testet is kapnak Isten gyermekei). Nagyon úgy tűnik, hogy a Bibliából nehezen alátámasztható gondolat a lélek halhatatlansága, és ez inkább az ágostoni teológia platonista örökségéből maradt vissza, semmint alapos exegetikai és hermeneutikai kutatásokból.

Kérdés: Nem ássa alá a teljes megsemmisülés tana a misszió szükségességét, vagy annak sikerességét?

Válasz: A legkevésbé sem. Ahogyan erről már szó volt, Isten haragja rettentő, a bűn feletti ítélete visszafordíthatatlan, és szembesülni a teljes tökéletességből és boldogságból való kizáratással nagyobb érzelmi megrázkódtatás, mint bármi, amit itt a Földön el tudunk képzelni – pedig a földi szenvedés mértéke is sokszor elviselhetetlennek tűnik. De még ha úgy is gondolunk az örök tudatos szenvedésre, mint ami az elképzelhető legrosszabb következménye a bűnnek, a misszió és az evangelizálás akkor sem ebből táplálkozik. Az örömhír hirdetésének nem feltétele, hogy azt azzal kezdjük: „van egy nagyon rossz hírem, az örök szenvedés vár rád”. Nem látjuk ezt sehol az apostoloknál, és bár ez erősen szubjektív megítélés, az egyháztörténetben sem igazán fellelhető, hogy az örök tűzzel ijesztgetés taktikája mennyire hatékony volna a valódi Istenhez térések elősegítése szempontjából. Az evangélium nem csorbul, ha beszélünk bűnről, annak büntetéséről, sőt, ez egyértelműen része a teljes evangéliumi üzenetnek, de épp ennyire része a beszéd a bűnbocsánatról, Isten kegyelméről, a megszentelődésről mint reménységről, az örök boldogságról és mindarról, ami a keresztyén élet kiteljesedése is. Ha a misszióban nem tudjuk kiábrázolni ennek az egész üzenetnek a végtelen gazdagságát, ennek a felbecsülhetetlen vonzerejét, akkor azon nem fog segíteni az sem, ha nagyon megrázó képekkel tudunk az ítéletről beszélni. Ha pedig Isten szerelme, amivel minél többeket magához akar ölelni, nem elég motiváció a számunkra ahhoz, hogy komolyan vegyük a missziót, akkor a legszörnyűbb szenvedés réme sem lesz az.

 

Reakciók a lelkipásztori útmutatásra

Végül pedig hadd reagáljak zárásként a Csoport honlapján megjelent lelkipásztori útmutatás aggályaira a megsemmisülés tana kapcsán, habár a sorozatból alighanem választ kaphattunk már mindegyik felvetésre. Az útmutatásban a következőt olvassuk:

„Továbbá – a szentírási bizonyítékok hiányán túl – a következő okokból utasítjuk el az annihilacionizmust:

• Az annihilációban való hit erőtlenné teszi az igehirdetésünket, hiszen az Isten eljövendő haragjára vonatkozó figyelmeztetések lényegében véve értelmüket vesztik.
• Az annihilációban való hit éppen azt kínálja fel az Istent elutasító embernek, amiben mindig is reménykedett: nincs örökké tartó büntetés, nincs örök kárhozat, nem kell ezektől tartania és félnie.
• Az annihilációban való hit aláássa, de legalábbis meggyengíti az istenfélelmet az egyházban. Elfogadjuk némelyek megállapítását, mely szerint Isten örök büntetésének tagadása és a hívők közötti istenfélelem egyre inkább általánossá váló hiánya között kapcsolat áll fenn.
• Az annihilációban való hit “kedvesebbé” és elfogadhatóbbá akarja tenni Istent annál, mint ahogy a Szentírás beszél róla – Isten azonban erre nem szorul rá.
• Az annihilációban való hit nem következik a Szentírás egyszerű olvasásából. Erről tanúskodik az is, hogy a keresztyénség kétezer éves történetében marginális értelmezés maradt mindvégig.”

Őszintén remélem, hogy a szentírási bizonyítékok hiánya vád némiképp átértékelődött minden Olvasóban, de nézzük a konkrét pontokat is.

• Ahogyan erről már szó volt, Isten eljövendő haragja nem szűnik meg rettenetesnek lenni attól, hogy az nem az emberileg elképzelhető legnagyobb kegyetlenséget tükrözi. Nem veszítik értelmüket ezért az erre vonatkozó figyelmeztetések. Isten haragja, a bűnös büntetése minden esetben Isten igazságosságának a kielégítésére szolgál, nem a céltalan szenvedés, vagy az attól való rémület előidézésére. Hogy mi az, ami megelégíti Isten igazságosságát, azt senki más nem döntheti el, egyedül csak a szent és igazságos Isten. A kérdés, hogy Isten „megelégszik-e” a bűnös pusztulásával, vagy sem, és hogy mit állít erről a Szentírás. Az igehirdetés erejét pedig nem az ítélet erős képe adja, hanem a Szentlélek munkája, ami felhasználhatja az ítélet képeit is. Isten munkálkodása az emberi szívben azonban nem instrumentalizálható olyan módon, hogy az jól működőnek gondolt sablonok használatával – legyen az akár az örök tudatos szenvedés képe – előidézhető legyen.

• Újfent fontos kiemelni, hogy az Istent elutasító ember azért reménykedhet a pusztulásban, mert nem ismeri a valódi élet gazdagságának a kincsét. Ahogyan az öngyilkossági késztetéssel küzdők sem azért gondolnak jellemzően a halálra, mert meg akarnak halni, hanem azért, mert nem akarnak úgy élni, ahogy az számukra adatik, úgy a pusztulást megváltásként váró ember is csak egy olyan életben gondolkodik, ami végtelen távolságban van az örök boldogságtól, ami a szentekre vár. Ennek a perspektívájával mindenki szembesülni fog az utolsó ítéletben, ezért senki nem „azt kapja meg, amiben reménykedett” – a valóság kérlelhetetlenül kiábrándítja majd azokat, akik a nemlét gondolatát vonzónak tartják. Ha más nem mutatja a megszűnés univerzálisan rettentő voltát, akkor a minden ember által valamilyen formában tapasztalt halálfélelem ezt megteszi – és ez a földi perspektívában átélt félelem csak előképe a második halál rémének, és az örök életből való kiesés miatti bánatnak. Nem utolsó sorban, az örök megsemmisülés is örök időre szóló büntetés, a szenvedés és a büntetés szavak összemosása fals ekvivalencia, tehát igenis van örökké tartó büntetés és kárhozat.

• Ahogy láttuk, Isten örök büntetését az annihilacionizmus nem tagadja! A megállapítás, hogy ha elfogadjuk a megsemmisülést, az az istenfélelem csökkenéséhez vezet, csúszós lejtő érvelési hiba. Ezzel együtt személy szerint nem gondolom, hogy az istenfélelem kimunkálására Isten a rémisztgetés taktikáját akarná felhasználni. A bűn büntetése következménye Isten szentségének, nem oka annak – amikor tehát az istenfélelem hiányáról beszélünk az egyházban, én inkább amiatt aggódnék, hogy miért nem látjuk Isten szentségét, hogy miért nem érzékeljük, hogy az Isten előtt való megállás „mysterium tremendum” és hogy miért nem értjük, hogy Isten emésztő (és nem csak úgy részlegesen emésztő) tűz. A rettenet forrása nem maga a büntetés, hanem az, aki ezt a büntetés kiszabja, akármi is legyen az (ld. itt). Éppúgy, ahogy Isten ajándékainál „nagyobb” az Istennel való személyes kapcsolat, úgy Isten büntetésénél „nagyobb” a minket igazságosan elítélő Istennel szembesülni. Ezért is olvashatjuk, hogy félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni.

• Az előző pontok logikáját folytatva, az annihilacionizmusból nem következik szükségszerűen egy megengedőbb, lazább, kedélyesebb istenkép. Azzal ugyanakkor meg kell küzdenünk, akármit is gondolunk a végső ítélet jellegéről, hogy a Biblia úgy beszél Jézusról, mint aki „a láthatatlan Isten képe”, Jézus pedig magáról úgy beszél, mint aki „szelíd és alázatos szívű”. Ez a Jézus lesz az, aki majd eljön ítélni. Hogy hogyan egyeztethető össze Jézus szelídsége és irgalma az igazságosságával és igaz ítéletével, az nem azért kell, hogy kérdés legyen, mert egyesek „gyenge” istenképet közvetítenek, amit el kell kerülnünk, hanem mert a Biblia mindkét állítást komolyan veszi. Mivel Jézus szelíd, ezért Isten is szelíd – de ítélet is lesz. Ez a két igazság együtt áll, egymást kiegészítve. De való igaz, Isten nem szorul rá, hogy mi bármilyennek láttassuk – sem kegyetlenebbnek, sem irgalmasabbnak, mint amilyen valójában. Az útmutatással egyetértek: „elég” az, ahogyan Isten kijelenti magát a Szentírásban. A kérdés csupán annyi, hogy ezt jól értjük-e.

• Az állításnak két része van. Az első, hogy a Szentírás egyszerű olvasásából nem következik a végső megsemmisülés gondolata. Az egész sorozat alapján, feltéve, hogy nincs benne valami hatalmas logikai, hermeneutikai, nyelvészeti baklövés, talán elfogadható állítás, hogy ez egész egyszerűen nincs így, sőt – a Szentírás egyszerű olvasásából inkább ez következik. A másik állítás az, hogy az egyháztörténet során az annihilacionizmus mindvégig marginális értelmezés volt. Ez azonban semmit nem mond el a nézet igazságtartalmáról – ez a közvélekedésre hivatkozás érvelési hibája. Sok ember is tévedhet, és kevésnek is lehet igaza, a tömeg hiedelme nem bizonyít semmit azon kívül, hogy egy állítást sokan tartanak hihetőnek – ahogy példaképp hihető gondolat volt egykoron az is, hogy a Föld lapos, és a bibliai háromszintes kozmológia szó szerint értendő.

Bizonyára vannak még kérdések, amik felmerülhetnek, szempontok, amikre nem tértem ki. De ezen a ponton talán érdemes megállni, kinek-kinek (nekem is) elcsendesedni, és a sok gondolat között figyelni arra, hogy végez-e valamit Isten bennünk és velünk a sorozat hatására. Hasonló módon, érdemes figyelni arra, hogy megragad-e ebből valamit az Ellenség, hogy azáltal megingasson valamit, aminek nem szabadna meginognia. A reménységem, hogy a sok elmélkedés, a hiedelmeinkkel, értelmezéseinkkel folytatott küzdelem csak közelebb visz mindannyiunkat ahhoz, aki meghalt értünk a golgotai kereszten, és hogy még tisztábban láthatjuk ezáltal nagyságát, dicsőségét, felénk való irgalmát, igazságosságát. De alighanem a pátoszos zárszavak ebben inkább csak zavaróak. Sok áldást kívánok mindannyiunknak, és sok örömöt a bibliai igazság további kutatásában, bárhova is visz az bennünket attól, amit tudni vélünk – elvégre a Bibliának igaza van mindenben, amit állít!