Michael Horton: A pokol nem Isten nélküliséget jelent
A pokollal kapcsolatos felelőtlen spekulációk az évek során jelentősen megnehezítették e tan megvitatását. Legyen szó Dante poklának eleven leírásairól, vagy a „pokol kénköves lángjával” fenyegetőző ébredési igehirdetésekről, gyakran azt gondoljuk, hogy túl kell lépnünk a pokollal kapcsolatos bibliai leíráson, amikor arra figyelmeztetjük az embereket, hogy kerüljék el ezt a szörnyű helyet.
Ezzel az a probléma, hogy Isten helyett a pokol válik a félelem tárgyává. De gondoljunk csak Jézus józan figyelmeztetésére:
„Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában.” (Mt 10,28)
A pokol nem az állítólagos kínzóeszközök vagy a magas hőmérséklet miatt borzalmas. (Végül is a Szentírás különbözőképpen írja le, úgymint „külső sötétség” és „tűz tava”.) Bármilyen is legyen az örök ítélet, végső soron egyetlen okból borzalmas: Isten jelenléte miatt.
Isten jelenléte
Ez furcsán hangzik azok számára, akik eddig a pokol azon meghatározását ismerték, miszerint az az „Istentől való elszakadás”, a menny pedig „az Istennel való személyes közösség” helye.
De a Szentírás nem használ ilyen kifejezéseket. Éppen ellenkezőleg: ha figyelmesen olvassuk, arra a következtetésre fogunk jutni, hogy minden ember, mint Isten képmására teremtett lény, személyes kapcsolatban áll vele. Ezért Isten a bűnbeesés után vagy bírói, vagy atyai viszonyban van teremtményeivel.
Isten, aki mindig és mindenhol jelen van, örökké jelen lesz a pokolban is, méghozzá mint bíró.
És ahogy a menny sem pusztán eljövendő valóság, hanem Isten országa révén betör a jelenbe, úgy a pokol is jelen van az életünkben:
„Isten ugyanis kinyilatkoztatja a maga haragját a mennyből az igazság útját álló gonosz emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, mert ami megismerhető Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra.” (Róm 1,18-19)
A meg nem tért emberiség azonban menthetetlen (20. v.). Kínzó lelkiismerete arra készteti, hogy teljesen kizárja Isten gondolatát a látóköréből, de haragjának kinyilatkoztatása elől nem tud kitérni.
A pokol végső soron nem a tűzről, hanem Istenről szól. Akármilyen lesz is a fizikai büntetés, azok számára, akik nem bánják meg bűneiket, az igazán rettenetes maga Isten személye lesz, aki „orcájával ellenük fordul” (lásd Zsolt 34,17), és az ő elkerülhetetlen, örök jelenléte.
Az igaz, hogy Pál a 2Thessz 1,9-ben azt mondja, hogy ezek „az Úr színe elől eltaszítva” léteznek (legalábbis bizonyos fordítások szerint/ford.), ugyanakkor a Jelenések 14,10-ben azt olvassuk, hogy aki a fenevad képét „felveszi a homlokára vagy a kezére”, az „gyötrődni fog tűzben és kénben a szent angyalok és a Bárány előtt”. Ezeket a verseket véleményem szerint úgy lehet a legjobban egymással harmonizálni, ha felismerjük, hogy az ítélet abban áll, hogy kizárnak Isten jelenlétéből, mint minden áldás forrásából, de nem Isten mindenütt jelenlévő uralmából.
Gyönyörködtető igazságosság
Saját, tartós bűnösségünk egyik fokmérője, hogy egyszerűen nem értjük, hogyan lehet Isten szentsége, igazsága és igazságossága gyönyörködtető, és hogy e tulajdonságok ugyanúgy, abszolút módon kifejezik Isten lényegét, mint az ő szeretete. De el fog jönni az a nap, amikor már nem okoz gondot elfogadni az örök büntetés gondolatát. Tökéletesen feltárul előttünk ennek értelme is. Jelenlegi állapotunkban nincs jogunk ahhoz, hogy az örök büntetés tanát oly módon védjük, amely vagy túllép a Szentíráson, vagy a kárhozatban való perverz gyönyörködést tükrözi.
Mivel Isten „nem gyönyörködik a hitetlen halálában”, mi sem tehetjük ezt. A pokol egyszerre Isten igazságosságának az érvényre jutása és teremtése helyreállításának az előfeltétele. De egyben tragédia is, az emberi lázadás borzalmainak örök mementója.
A megigazulás csodája
Isten megigazítja az istentelent (lásd Róm 4,5): ez az a megdöbbentő, ellentmondásos állítás, amely megkülönbözteti a keresztyénséget minden más vallástól. Akárhogy is védjük a hagyományos tanítást, azt mindenképpen tudtára kell adnunk beszélgetőpartnerünknek, hogy a terroristák „Allahjával” ellentétben Isten „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta” minden hívő üdvösségéért. Az iszlám semmit sem tud a bűnbeesésről, az eredendő bűnről vagy arról, hogy jó cselekedetekkel lehetetlen elérni az igaz állapotot, következésképpen nem ismeri a megigazulást, a megszentelődést és a helyettesítő váltsághalált sem.
Az iszlám nem bonyolítja túl a kérdést: a jó emberek a mennybe jutnak, a rossz emberek a pokolba. Ez önmegváltás, az elejétől a végéig. „Szubkeresztény” változataiban ez a „jó hír” úgy hangzik, hogy a bűnösök részben üdvösségre, részben kárhozatra méltók, saját szenvedésükkel pedig bűneiknek legalább egy részét jóvátehetik. A Szentírás lapjain azonban az a jó hír csendül fel, hogy Isten megigazítja a bűnösöket, akik Krisztusba vetik bizalmukat. Ők Istent barátjuknak tudhatják, akivel megbékéltek most és mindörökké, amíg a világ a világ.
A szerző: Michael Horton, a Westminster Seminary California teológia és apologetika professzora
Forrás: https://www.thegospelcoalition.org/article/hell-not-separation-god/
„…minden ember, mint Isten képmására teremtett lény…”
Az az igazság, hogy nem igazán érthető amit itt állít. Azt tudjuk, hogy Ádám (azaz az ember) isten hasonlatosságára teremett lény, férfiúvá és asszonnyá lett teremtve. A neve Ádám volt, illetve Isten nevezte így őket. Isten hasonlatosságára. Nem képére, csak hasonlatosságára. Ez fontos.
Aztán Ádám nemze fiat az ő képére és hasonlatosságára és nevezé annak nevét Séthnek. Aztán Shét nemze fiakat és leányokat. Majd mindegyik ősszülő nemz fiakat és lányokat.
Ami fontos, és a megértését is fontossá teszi: Ádám nemzé fiakat és lányokat, akik az ő, vagyis Ádám képére és hasonlatosságára lettek nemzve. Nem Isten képére és hasonlatosságára, mert Isten képére és hasonlatosságáára nem lett teremtve senki ezen a Földön.
Ez az egész rész a nemzettségekről szól. Ezért az emberek, mint Isten képmására teremtett lények, nem álllnak vele személyes kapcsolatban. Mert nem Isten képmására lettek teremtve, hanem annak az ősszülőnek a képére és hasonlatosságára, akit az írás felsorol.