Az elkerülhetetlen kultúrharc, annak evangéliumi módja és a magukat leplezők

 

Mi az a kultúrharc?

A kultúra olyan életmód, szokás- és magatartásrendszer – az élethez és a világhoz való hozzáállásunk, viszonyulásunk és attitűdjeink széles spektruma –, amely egy közösségen belül – az adott közösség tagjai számára – közös, tehát azonos mintázatot mutat. Teljesen természetes módon jön létre az emberi együttélés során, mivel társas lények vagyunk, akiknek közös szokásokra és egy közös értelmezési keretre van szüksége ahhoz, hogy együttélésünk boldog és produktív legyen.

Emiatt a „kultúrharc” gondolata elsőre meglehetősen furcsának tűnik. Hogyan lehet „harcolni” vagy „háborúzni” olyan dolgokért, ügyekét és célokért, amelyek elvileg közösek, megszokottak, magától értetődők, és a társadalmi működés alapfeltételeit jelentik? A válasz az, hogy a kultúra – az azonosságokon túl – magában foglal különbségeket is. Minden mérsékelten összetett társadalomban vannak regionális, osztály- és érdekcsoportokat érintő különbségek. Vannak urbanizált és kevésbé urbanizált, úgymond, „vidéki” régiók, van őshonos lakosság és vannak bevándorlók, és léteznek különféle szubkultúrák is.

A legtöbb kulturális különbség azt tükrözi, hogy az emberek némileg elkülönülten élnek – ez persze mérsékli az összeütközéseket. Ha mégis felmerülnek, megoldásként szolgálhat az asszimiláció, az alkalmazkodás, illetve ha az eltérő csoportok, szubkultúrák kölcsönösen elkerülik egymást. Mindenkinek érdeke, hogy a társadalom működőképes legyen, ezért a tagjai olyan szokásokat tesznek magukévá, és olyan attitűdöket fejlesztenek ki, amelyek szavatolják közöttük a (viszonylag) békés együttélés feltételeit. Idesorolhatjuk a társadalmi normákat – a társadalmi felelősségvállalást, a kényes témák szándékos elkerülését például egy társaságon belül – és általánosan a társadalmi pluralizmus kölcsönös tudomásulvételét, nevezetesen, hogy az emberek eltérő értékeket tartanak fontosnak, és a bűnről alkotott felfogásuk is különböző lehet, illetve hogy a boldog és jó élethez vezető út más és más számukra.

Na most kultúrharc akkor alakul ki, amikor a közös szokások és platformok megbomlanak, így a társadalom tagjai folyamatosan átlépik egymás ingerküszöbét, a vitás pontokat pedig immár nem lehet békés módon megtárgyalni, elérik a tolerancia határait, és a társadalom megnyilvánulása egyfajta alacsonyabb szintű polgárháborúba torkollik. Erre általában akkor kerül sor, amikor egy új szemlélet- és életmód „lép színre”, amely – az alapvető kérdéseket érintően – ellentétben áll a korábbival, a „régivel”, azzal kapcsolatosan, hogy mi az élet értelme, hogyan kellene élnünk, és milyen alapvető értékek a dominánsak és hangsúlyozandók.

A kultúra az emberi élet minden aspektusát áthatja, beleértve a legmélyebb aggodalmainkat is. Minden kultúrának van egy irányultsága, amelyet alapvető elkötelezettségek és nézetek határoznak meg, mégpedig azzal kapcsolatosan, hogy mi a legfontosabb, és ezért mi számít „szentnek”. Egy társadalomnak közösnek kell tartania ezeket a dolgokat, ha működőképes akar maradni turbulens és vészterhes időszakokban is. Ezek persze társadalmanként különböznek: a szovjet „kultúra” a párt szentségén, a keresztyén (római katolikus és protestáns) kultúra Krisztus, az egyház és a keresztyén értékek szentségén, a forradalmi francia kultúra pedig a nemzet és az emberi jogok szentségén alapult – az más kérdés, hogy ezek az értékek milyen módon érvényesültek a gyakorlatban.

A szakrális központnak mint olyannak a szükséges mivolta – amelynek (és a hozzákapcsolódó alapértékeknek) az elfogadása és az azokhoz való igazodás a társadalom mindent tagjától elvárt – elkerülhetetlenné teszi a kultúrharcot, ha és amennyiben elég sokan vannak, akik nem értenek többé egyet abban a kérdésben, hogy mi legyen a középpont (milyen értékeket tartsanak „szentnek”). Ilyen helyzetekre példa a próféták és a politeizmust integráló, azzal kiegyező lakosság és a politikai vezetés közötti küzdelem az ókori Izraelben, valamint a keresztyének és a pogányok közötti konfliktusok a Római Birodalomban és a kora középkori Európában. Ezek a küzdelmek erőszakos epizódokat is szültek, de többnyire más eszközökkel folytak, miközben a mindennapi élet többé-kevésbé normális mederben folyt. Hasonló példa egyébként – bár kissé sántít, mert a legalapvetőbb értékek tekintetében nem volt eltérés – a katolikusok és a protestánsok közötti ellentét, különösen annak katonai jellegű szakaszai a kora újkori Európában, valamint a modern szekularisták és mindenki más között a felvilágosodás óta.

Ez utóbbi küzdelem folytatódik a jelenlegi kultúrharcban, amely tulajdonképpen két nézet közötti harc: az egyik oldalon az a meggyőződéscsokor áll, amely szentnek fogadja el Istent, a hazát, a családot, valamint bizonyos egyéni jogokat (például a lelkiismereti és a véleménynyilvánítás szabadságához fűződő alapjogokat), a másik oldalon pedig az az újabb nézőpont, amely az egyes ember majdhogynem korlátan önkifejezését teszi meg alapmércéjévé, amely alapján meg kell ítélni és újra kell alkotni minden törvényt és társadalmi viszonyt. A mai USA és Európa (értsd: az EU) kezd az egyén szentségére épülni – annak érzéseivel, álmaival és szabadon választott identitásával együtt –, csakhogy egyre többen vonják kétségbe ezt az új irányt és társadalmi transzformációt. (Ennek kifejeződése az új amerikai kormányzat, valamint az újabb, a fősodortól jobbra vagy balra álló pártok felemelkedése Európában.)

 

A kultúrharc elemei

Akárhol is folyik a kultúrharc, folytatói mindig hasonló taktikához nyúlnak, oldaltól függetlenül – ez szinte teljesen természetes. A mindenkori erőközpontok várhatóan az oktatási rendszert és a nyilvános kommunikációs csatornákat, a médiát (akármilyen formát is öltsön) használják fel arra, hogy igaz valóságként mutassák be az adott nézetet. Erre válaszul a másik oldal valószínűleg létrehozza saját oktatási és kommunikációs eszközeit és csatornáit. Minden oldal az észszerűség mellett fog érvelni, és a saját eszményeit állítja a társadalom elé követendő ideológiaként. Valószínűleg azt hangsúlyozzák majd – kezdetben legalábbis –, hogy ők csak azt akarják, hogy az általuk fontosnak tartott eszmények egyéni szinten érvényesülhessenek azok életében, akik szerint nézeteik szimpatikusak, és aki azonosul velük, illetve hogy azokat a szélesebb nyilvánosság előtt is megvitathassák, illetve hogy eléjük tárhassák. Rendszerint az „élni és élni hagyni” és a „dialógus” elvére hivatkoznak. Ezzel önmagában nincs probléma: ezt hangsúlyozták a kora keresztyén apologéták is, és ezt mondta sok liberális gondolkodó is, amikor épp nem liberális környezetben élt – és ezzel érvelnek a konzervatívok is.

Csakhogy a küzdelem fokozódik, amint a status quo felborul. Egyre durvább eszközökhöz nyúlhatnak a szembenálló felek – ilyen eszközöket vetettek be az utóbbi évtizedekben a progresszív ideológia szekértolói (rendszerint a balliberális erők). A nyilvános vitát uraló fél valószínűleg őrültnek, gonosznak, ostobának, műveletlennek, elmaradottnak és megvetendőnek állítja be ellenfelét. A támadásban lévő oldal (politikai pártok vagy agytrösztök) talán folyamatos provokációval megpróbálja megingatni a szembenálló felet a neki erőt adó meggyőződéseiben és feltételezéseiben. Ez is érthető – például az ókori Izraelben a próféták kifejezetten azzal mentek szembe a politeista pogánysággal, hogy lerombolták kultuszhelyeiket, kivágatták szent ligeteiket, stb. (Maga Isten adott erre parancsot a bibliai narratíva szerint.) A francia és a bolsevik forradalom során a forradalmárok ugyanezt tették a keresztyénekkel: meggyalázták kultuszhelyeiket. Újabban a szekularisták a szatírát (Charlie Hebdo), az obszcenitást (a Pride felvonuláson a keresztyén jelképek és szimbólumok illetlen környezetbe helyezése) és a visszaélések más formáit használják arra, hogy meggyengítsék és végül eloszlassák a „szent” dolgok hagyományos értelmezését.

Amikor az egyik fél elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy teljesen átgázoljon a másikon, még agresszívabb taktikát alkalmazhat: olyan kötelezettségeket írhatnak elő – pontosabban kényszeríthetnek rá a másikra –, amelyek ellentétesek ellenfeleik elveivel. A rómaiak megpróbálták rákényszeríteni a keresztyénekre, hogy ők is a császárnak áldozzanak, de ha bibliai példát keresünk, gondoljunk Eszter könyvére és benne az antagonista, Hámán tevékenységére (de a keresztyén kultúrkörben gondolhatunk akár a Szent Bertalan éjszakáján végzett mészárlásra, Véres Mária tevékenységére, a protestáns gályarabokra vagy fordítva: a katolikus Morus Tamás vértanúságára). Ez manapság leginkább úgy érvényesül, hogy a baloldali-liberális-szekularista nyugati döntéshozók arra próbálják rákényszeríteni az evangéliumi keresztyéneket, hogy lelkiismeretük hangjával szemben működjenek együtt melegesküvőkön (pl. cukrászok, vendéglátósok, fotósok), abortuszok vagy sterilizációk kivitelezésében (orvosok, egészségügyi szakemberek), vagy hogy ne imádkozzanak abortuszklinikák közelében (egyszerű civilek). A végső fokozat a nyílt erőszak alkalmazása.

 

A kultúrharc elkerülhetetlen

Ez elvezet bennünket a kultúrharc fogalma kapcsán felvetett aggodalmakhoz. A vallásháborúk rossz emlékeket idéznek bennünk. Félünk attól, amikor egy eszme olyan kizárólagosságot követel magának, hogy az már a másképp gondolkodók életét veszélyezteti – mikor már az alternatívák puszta léte sem megtűrt. Ennek ellenére nincs semmi különös abban, hogy az emberről és a világról alkotott felfogásunkkal kapcsolatos „harc” irányítja a közös életünket. Az ilyen küzdelmek – bármilyen veszélyesek is – nem szüntethetők meg az ember eltörlése nélkül.

Pedig a liberalizmus azt állította, hogy megteheti a politika és a vallás szétválasztásával. Mindenki kövesse csak a saját véleményét – keresztül-kasul győzködhetnénk egymást kölcsönösen –, miközben összefognánk egy olyan politikai rendszert támogatva, amely félreteszi a legalapvetőbb eszmei-etikai kérdéseket, és olyan gyakorlati kérdésekre összpontosít, amelyekben mindenki egyet tud érteni. Ez nem vált be, mivel a végső kérdések gyakorlati szempontból is számítanak. A liberális társadalmak is rendelkeznek valamiféle felfogással a „szenttel” kapcsolatban (a végső kérdésekkel kapcsolatos állásponttal, pl. hogy mi a jó vagy etikus), amelyet egyrészt valamiféle hivatalos „katekézis” (gondoljunk az indoktrináció formáira) és propaganda révén terjesztenek és a másként gondolkodók elnyomása révén támogatnak. Az elnyomás eszközei – a modern társadalmak szervezeti felépítésével és eszközrendszerével összhangban – sokszor csak enyhébbek, de a modern társadalom átfogó ellenőrzési rendszere által lehetővé tett alkalmazással kipótolják. Így például az istenkáromlás elleni törvények és bizonyos hivatalok betöltéséhez szükséges vallási feltételek helyett törvények állnak rendelkezésre az úgynevezett „gyűlöletbeszéd” ellen és olyan politikailag korrekt követelések mellett, mint például a „sokszínűség kötelező ünneplése”. A cél és a hatás ugyanaz.

Az emberek között nincs egyetértés a végső kérdéseket illetően, és nehezen tudnak együtt élni szakrális hivatkozási pontok nélkül. Ebből következik, hogy Krisztus második eljöveteléig enyhébb vagy durvább, szórványos vagy globális kultúrharcok óhatatlanul lesznek. Lehet, hogy el akarjuk kerülni ezeket a konfliktusokat, de nem biztos, hogy azok mindig elkerülnek majd minket. Ezért fel kell készülnünk arra, hogy – amikor az igazság megköveteli – világosan állást foglaljunk. A siker és a kudarc természetesen korlátozott és kétértelmű lesz. A mártírok vére magvetés az egyház számára, mondta Tertullianus – míg a kényelem és a jólét gyakran a bukását eredményezi. Emiatt a győzelemre nem szabad igazságtalan eszközökkel törekedni. Mindazonáltal – ne áltassuk magunkat – valódi javak forognak kockán, ezért nem tehetünk úgy, mintha ne érintene bennünket, keresztyéneket e küzdelem, és bármilyen fordulat következik is, meg kell maradnunk abban a meggyőződésünkben, hogy a pokol kapui sem vehetnek erőt az igaz egyházon.

 

Kultúrharc evangéliumi módon

Bár a kultúrharc folytatódni fog Krisztus visszatéréséig, nem mindegy, hogy evangéliumi keresztyénként pontosan mit is értünk alatta, és hogyan vívjuk meg. Először is, evangéliumi keresztyénként nem pártokért küzdünk, nem politikai közösségekért harcolunk – szűkebb értelemben nem is az úgynevezett „vallásos jobboldal” (religious right) hegemóniájáért. Mi a missziói parancs értelmében az evangélium terjedéséért és a társadalomban való térnyeréséért, érvényesüléséért „harcolunk”, hogy a társadalomban kovászként hasson. Tágabb értelemben a Krisztusról való tanúságtétel, az ő Úrként és Megváltóként való megvallása, az evangélium továbbadása is kultúrharc, hiszen mindez – maga a misszió – valódi kultúrát befolyásoló, sőt azt transzformálni képes tényező (ezt jelenti többek között „sónak” és „világosságnak” lenni). Ha esetleg egy vasúti fülkében ülve megvallom utastársaim előtt a hitemet – bizonyságot téve az Úrról, hirdetve nekik az evangéliumot –, mire az egyik utas – aki történetesen vezető politikus – megtér, és tisztségében a hite szerint, az evangéliumi elveket érvényesítve jár el, és a politika színterén is érvényesíteni szeretné az evangéliumi elveket, akkor most hozzájárultam a kultúrharchoz, vagy sem? Vagy az adott politikusnak a lelkére kellett volna kötnöm, hogy ha esetleg megtér, akkor a politikum területén szekuláris elvek szerint járjon el, lehetőleg úgy, hogy politikusként hozott döntései semmiképp se legyenek konzisztensek a személyes hitével, mégpedig arra hivatkozva, hogy még véletlenül se folytassunk kultúrharcot?

Bár – ahogy előbb is mondtuk – a kultúráért vívott küzdelem nem ér véget Krisztus második eljöveteléig, önmagában nem lehet célunk az általunk képviselt csoport dominanciájának a kieszközlése. A mi elsődleges célunk a Krisztus iránti hűség – minden más ebből következik. Van, amikor több lehetőségünk van a kultúrát és a társadalmat befolyásolni, van, amikor kevesebb – és van, amikor hátratételt szenvedünk az Úr és az ő szava melletti kiállásért. Ezért nem szabad valamiféle torz „kultúrharcos paradigmát” követve azt gondolni, hogy e küzdelemben a cél szentesíti az eszközt. Nem szabad a harcban sem megkeseredni, sem lealjasodni (ha pusztán a dominancia lenne a cél, akkor bármiféle eszközt igénybe vennénk). Folyamatosan monitoroznunk kell magunkat, hogy nem önző indítékoktól vezérelve tesszük-e azt, amit teszünk. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy „mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak” (Ef 6,12). Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a mi háborúnk elsősorban „lelki háború”. Ugyanakkor mégiscsak elkötelezettséget kell mutatnunk kultúránk és társadalmunk iránt – és igen, ennek még az is a része, hogy népképviseleti demokráciában melyik politikai erőt támogatjuk (amely nyilvánvalóan nem tökéletes, hanem csak a „kisebbik rossz”). A döntő tényező tehát nem az, hogy harcolnunk kell-e – mert kell –, hanem a harc jellege. A fő kérdés az, hogy építeni akarunk, vagy rombolni. Ellenfeleinket elpusztítani szeretnénk, vagy megmenteni? A társadalom tagjai iránti szeretet vagy pedig a máshogy gondolkodókkal szembeni gyűlölet dominál-e bennünk?

 

A progresszívek leplezett kultúrharca

A jelenlegi világban a keresztyének részéről a kultúrharc már csak azért is elkerülhetetlen, mert a politika olyan területekre „tenyerelt rá”, azaz olyan eszmei-etikai kérdések váltak (párt)politikai kérdéssé, amelyek a keresztyén tanúságtétel lényegi részét képezik (pl. a nemek, a család és a szexualitás kérdése vagy akár a keresztyén istenkép kizárólagossága és annak a társadalomban való képviselete).

Ugyanakkor a helyzetet bonyolítja, hogy magukat keresztyénnek nevező, de valójában a szekuláris állam modernista és progresszív ideológiai törekvéseit integráló egyházak (jellemzően történelmi egyházak, lásd az európai és észak-amerikai evangélikusokat és sajnos egyre inkább a Magyarországi Evangélikus Egyház bizonyos szegmenseit és egyes vezető teológusait stb.) „keresztyén” címszó alatt nem a történelmi keresztyénség oldalán folytatják ezt a harcot, hanem a szekularizmus oldalán. Jellemző módon szinte kizárólag akkor szólalnak fel, amikor a politikum éppen a történelmi keresztyénség – és az általa képviselt eszmék – megőrzése és térnyerése érdekében lép fel. Külső szemlélőként ez roppant megtévesztő, mert olybá tűnik, mintha ezek a „keresztyének” semlegesek volnának, holott a baloldali-progresszív-liberális politikai kurzus spirituális hadoszlopai, ideológiájának agresszív terjesztői. A kultúrharc jellegének megfelelően saját egyházaikban is hegemóniára törtek, folyamatosan felőrölve és szisztematikusan kiszorítva a történelmi keresztyénség tantételeihez és etikai felfogásához ragaszkodó evangéliumi csoportokat, tehát van gyakorlatuk abban, hogyan hajtsák végre az agresszív ideológiai vágányváltást egyházi közösségeiken túl az egész társadalomban is.

A mai Magyarországon mind a történelmi egyházakban, mind a kisegyházakban vannak olyanok, akik azt sugallják, hogy kizárólag a kormányzat családpolitikáját támogató hitvallásos, konzervatív evangéliumiak folytatnak kultúrharcot, bezzeg az azzal szemben álló erők nem, akik például az egyház és állam szétválasztását követelik (mintha intézményes értelemben nem volna egyébként is szétválasztva). Ez nincs így, sőt olyannyira nincs, hogy a kormányzattal szemben ellenérzésekkel viseltető egyháziak – lelkészek, egyházi újságírók, teológiai tanárok, hangadók – sokkal egyértelműbben szólalnak fel pártpolitikai kérdésekben is, jellemzően a kormányzat által képviselt értékrenddel szemben (és itt kifejezetten nem egyes kormányzati szereplők személyes életének a górcső alá vételére gondolok). Tehát illúziókeltés folyik, amely már önmagában is a kultúrharc része: „Ha te a kormányzat politikáját támogatod (akkor is, ha azt nem a kritikát mellőzve teszed), és örömmel konstatálod, hogy a politika és a törvényalkotás szintjén részben evangéliumi elvek érvényesülnek (a házasság definíciójának, egyházi iskoláknak stb. a támogatása), akkor – hangzik a mantra – bűnös frigyet kötöttél a politikummal, kultúrharcot folytatsz evangéliumhirdetés helyett, keresztyén elveket akarsz ráerőltetni a szekuláris társadalomra és a cezaropapizmus (a világi és az egyházi hatalom összefonódása) kiépítésén dolgozol.” Ugyanezt ismétlik az újonnan megválasztott republikánus kormányzat támogatása kapcsán is. (Érdekes módon a Biden-kormányzat undorító, visszataszító, életellenes, mindenféle erkölcsi perverzió terjedését elősegítő döntései nem érték el ezeknek a személyeknek és csoportoknak a tűrésküszöbét.) Ezek persze túlzó és hamis következtetések, amelyek általában egy sekélyes teológia gyümölcsei, máskor azonban éppen a célzatos kultúrharc egyházban való lecsapódásának az egyértelmű kifejeződései. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a „másik oldal” nem vállalja fel ezt a kultúrharcot, mégis a semlegesség álcája mögül vívja szakadatlanul.

Leleplező és egyben kijózanító volt látni annak a hazai recepcióját egyes itthoni klerikusok részéről, amikor a végletekig liberalizálódott episzkopális egyház masszívan progresszív püspöknője (aki az LMBTQ+-jogok és a transzklerikusok kinevezésének jól ismert támogatója) tőrölmetszett kultúrharcos beszédet prezentált „imaóra” és „prédikáció” címszó alatt Donald Trump beiktatása alkalmával, szemérmetlen politikai performansszá degradálva a liturgikus alkalmat. Egyes hazai keresztyén orgánumok leközölték a beszéd fordítását, rendszerint azzal a felütéssel, hogy egy igaz és őszinte, Krisztus ügyét, az irgalmasságot képviselő lelkipásztor szembeszáll a jobboldali politika gőzhengerével és a korrumpálódott evangéliumi egyház képviselőivel (akik ugyebár Trump kezdeményezéseit támogatják). Arról kegyesen megfeledkeztek, hogy az említett klerikus egy virtigli politikai agitátor, aki Krisztus evangéliumát ugyan nem hirdeti, de azért legalább püspöki ornátusban, kezében pásztorbottal szeret bohóckodni.

Úgy látszik, hogy csak Magyarországon kerülhet sor ilyen jellegű „parasztvakításra”– ez is valamiféle magyar kuriózum –, hogy párttévékbe járó progresszív teológusok, lelkészi diplomával rendelkező baloldali-liberális irányultságú, abortuszpárti újságírók, „keresztyén magazinok” politikai műsorokba járó, politikai kommentátorként működő vezetői, a Szentírás tekintélyét lerombolni igyekvő és ily módon a progresszív eszmék egyházi közösségben való terjesztését előkészítő teológusok, az életellenes progresszív politikai ámokfutást kritizálni soha nem akaró, de a jobboldali-republikánus politikai erő intézkedéseit vehemensen támadó „evangéliumi” bloggerek korholják – az „egyház és állam bűnös frigyéről” fecsegve – a jelenlegi kormányzat politikájának bizonyos elemeit támogató lelkésztársaikat, követelve az egyház politikamentességét és számonkérve a „militáns kultúrharcos mentalitást” a történelmi keresztyénség tanbéli és etikai álláspontját védelmező egyháziakon. A helyzet az, hogy akik ma Magyarországon, az itteni sajátos egyházi közállapotok kellős közepén amellett kardoskodnak, hogy az egyházi emberek ne folytassanak kultúrharcot, minden valószínűség szerint nem objektív állítást fogalmaznak meg, hanem a kormányzattal szembeni (pártpolitikai) ellenérzéseiket öltöztetik egy semlegesnek tűnő kijelentésbe – miközben maguk derékig gázolnak a kultúrharc mocsarában, csak a másik oldalon. Nehéz eldönteni, hogy melyik eshetőség a rosszabb: hogy ezek a személyek talán maguk is elhiszik, hogy „semlegesek” – ők csak az evangéliumot képviselik, és nem folytatnak kultúrharcot (vagy azon is túllépve szemérmetlen pártpolitikát) –, vagy hogy nagyon is tisztában vannak a tevékenységükkel, csak átvernek (pontosabban próbálnak átverni) mindenkit.

Nincs itt semmiféle semlegesség: teológiai és etikai elvek mentén képződő, erős kontúrokkal rendelkező szekértáborok vannak, akik az általuk képviselt eszmék egyházi és társadalmi érvényesítéséért küzdenek. A korábbiak fényében ez természetes. Csak míg az egyik fél felvállalja, addig a másik fél leplezni próbálja ezt. Sikertelenül.

 

Felhasznált források:

https://crisismagazine.com/opinion/culture-war?