A progresszív egyház rúgkapálása – Politikai agitációba torkollott a washingtoni nemzeti katedrálisban tartott imaest
A Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnöke, Albert Mohler evangéliumi baptista teológus saját oldalán számolt be arról a felettébb kínos incidensről, amelyre azóta már Donald Trump, az Egyesült Államok újonnan beiktatott elnöke is reagált. Alább – mivel teljes mértékben osztom – összefoglalom Mohler értékelését, itt-ott kiegészítve a saját megjegyzéseimmel.
Az előzményeket illetően érdemes tudnunk, hogy Franklin Delano Roosevelt 1933-as elnöki beiktatása óta hagyomány, hogy az alkalomhoz kapcsolódóan imaestet is tartanak. Alapvetően egy olyan istentiszteletre kell gondolnunk, melynek fókuszában az imádság – különösen a közösségi ima – és különféle bibliai szakaszok felolvasása áll. Az ilyen szertatásokra az úgynevezett nemzeti katedrálisban kerül sor. Most is így történt. Az eseményen magától értetődő módon jelen volt az Egyesült Államok újonnan megválasztott elnöke, Donald Trump és felesége, a first lady, az Egyesült Államok alelnöke, J. D. Vance feleségével együtt, valamint a kongresszus tagjai, köztük a házelnök, Mike Johnson és sokan mások.
Ezek ugyan nem nyilvános alkalmak, mostanra azonban már sokak hallhattak Mariann Edgar Budde washingtoni úgynevezett „püspöknőnek” az elnököt elítélő, személyeskedő szavairól. A baloldali-liberális média sajátos értelmezési keretbe helyezte azokat, nevezetesen, hogy a hatalmat bátran szembesítették az igazsággal. Valójában csak annak lehetünk tanúi, hogy egy progresszív-liberális klerikus frontális támadásba lendült az új, konzervatív irányultságú kormányzattal és annak vezetőjével szemben. Ha közelebbről vizsgáljuk az eseményeket, világosan látható, hogy ez egy előre eltervezett akció volt. Budde püspök a következőket mondta az elnöknek: „Az Istenünk nevében kérem önt, hogy irgalmazzon országunk azon polgárainak, akik most félnek.” A bevándorlókra, különösen is az USA területén illegálisan tartózkodó családok gyermekeire utalva felhívta a figyelmét, hogy ezek a gyermekek „attól félnek, hogy a szüleiket elhurcolják”. Arra kérte az elnököt, hogy gondoljon „mind a demokrata, mind a republikánus, mind a politikai hovatartozásukat tekintve független családok meleg, leszbikus és transznemű gyermekeire, akik közül most egyesek féltik az életüket”. Mindezt színházi előadást idéző retorikával, mivel annak is szánták: színháznak.
Az istentisztelet után Trump az általa létrehozott közösségimédia-felületen, a Truth Socialön „úgynevezett püspökként” és „radikális baloldali, keményvonalas Trump-gyűlölőként” utalt Buddera, az Episzkopális Egyház klerikusára, továbbá „unalmasnak” nevezte az istentiszteletet, és bocsánatkérést követelt a püspöknőtől.
Az ügy körvonalazása után érdemes megnéznünk a történtek hátterét. Mindenekelőtt itt van az úgynevezett „vallásközi istentisztelet” mint olyan. Először is ezen a bizonyos szertartáson – ima-összejövetelen – egyszerre szóltak imák Jézushoz és Allahhoz címezve. Evangéliumi keresztyénként erősen kétséges, hogy helyünk van-e ilyen alkalmakon. Mohler egyértelműen kijelenti: „Én nem vennék részt ilyen istentiszteleten.” Az ilyen alkalmak közvetlenül a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után szaporodtak el, amikor az Egyesült Államok minden államában amolyan „vallásközi istentiszteleteket” tartottak (különösen Washingtonban). Nyilvánvaló, hogy evangéliumi keresztyének számára nem lehet alternatíva egy ilyen jellegű közösségi alkalmon részt venni, idegen istenségeknek hódolni. Ez akkor is így van, ha valamilyen általános, homályos istenséget részesítenek tiszteletben – már ha egyáltalán hivatkoznak valamilyen istenségre, ugyanis sokszor még ez az elem is hiányzik. Ezek az alkalmak egyértelműen a bálványimádás kategóriájába esnek, ezen nincs mit magyarázni. Ápolhatunk jó kapcsolatot más vallású emberekkel, de közös istentiszteleten nem vehetünk részt velük. Persze vannak névleg keresztyének, akik részt vesznek ilyen alkalmakon, de ők ideológiai tekintetben túlnyomórészt a progresszív-liberális-baloldali frakcióhoz tartoznak. (Nem akarunk általánosítani, előfordul, hogy pusztán protokolláris kényszerről vagy gesztusról van szó.)
Ne feledjük, a helyszínnek is jelentősége van. Washington eredeti tervezésekor Pierre L’Enfant (1792) javasolta, hogy szükség volna egy nagy nemzeti templomra, amely azonban nem épült meg Washington elnök idejében. A ma nemzeti katedrálisként ismert épületet valójában csak a 20. század első éveiben kezdték el építeni, ráadául csak a század utolsó éveire készült el (az építése több mint nyolcvan évig tartott). Kétségtelenül fenséges egy építmény – az USA egyik legnagyobb gótikus temploma –, amely Washington kiemelkedő pontján helyezkedik el. Hivatalosan az Episzkopális Egyház tulajdona, és Szent Péter és Szent Pál katedrális néven ismert.
Fontos azonban felismerni, hogy még ha az Episzkopális Egyház Washingtoni Egyházmegyéjének a székesegyházáról van is szó, kezdetektől fogva az volt a cél, hogy ez az épület egy, az egész nemzetet – a nemzet egységét – reprezentáló kultikus tér legyen. Csakhogy ez a célkitűzés ma már elég problematikus, hiszen nem létezik „nemzeti egyház”, amely az Egyesült Államok kormányának közvetlen támogatását élvezné, ahogy nincs olyan egyház sem, amely nemzeti „szócsőként” funkcionálna a többi egyházi közösség felett. A probléma az, hogy a nemzeti katedrálisnak vallási és kulturális központként a nemzet szinte minden hitbéli hagyományát képviselnie kellene. Egyébként ebben a komplexumban került sor Jimmy Carter nemrég elhunyt demokrata elnök állami temetési szertartására is.
Mint mondtuk, 1933-tól kezdődően a legtöbb beiktatás alkalmával a hivatalos ceremónia részeként valamilyen istentiszteletet tartottak itt. A probléma az, hogy az a lelkészi kar, amely a beiktatási ceremónia levezénylésére hivatott, ideológiai tekintetben semmiképp sem semleges, azaz nem reprezentálja a nemzet egységét. Ne feledjük, hogy olyan klerikusokról beszélünk, akiknek nem okoz lelkiismereti problémát vallásközi istentiszteleten részt venni. A konkrét felekezettel kapcsolatosan ugyanezek a problémák merülnek fel.
Az Episzkopális Egyház végső soron az anglikanizmus amerikai ága, az Anglikán Egyházra vezethető vissza, amely államegyház. Az USA-ban az Episzkopális Egyház nemzeti szinten azonban soha nem számított államegyháznak. Amolyan „bevett”, „hivatalos” felekezet volt, egyszerűen azért, mert a kongresszus legtöbb tagja, a legfelsőbb bíróság számos bírája és az Egyesült Államok számos elnöke anglikán vagy episzkopális gyökerekkel rendelkezett. Az Episzkopális Egyház az USA-ban kezdetektől fogva elitista egyházi közösség volt, ami azt jelenti, hogy jól körülhatárolható társadalmi-gazdasági háttérrel rendelkező személyeket szolgált ki. Nem szabad persze általánosítani, de ez egy egyszerű szociológiai tény. Az Episzkopális Egyház mindig is büszke volt kiemelkedő politikai, kulturális és társadalmi befolyására. Az Egyesült Államok legtöbb részén a mindenkori episzkopális püspök nagy befolyással és érdekérvényesítő képességgel bírt.
Mára azonban az Episzkopális Egyház a liberális protestantizmus többi nagy múltú felekezetével együtt mélyrepülésben van – súlyosan hanyatlik –, különösen a tagság tekintetében (érdemes átböngészni az elmúlt évtizedek számait), és ez a köreikben dívó teológiai csőddel áll összefüggésben. Ez a felekezet manapság az egyik legliberálisabb vallási közösség a világon. Természetesen az Episzkopális Egyházon belül vannak evangéliumi, konzervatív és ortodox hitűek, ők azonban inkább kivételt képeznek. A felekezet fősodra és vezetése egyértelműen a liberális-progresszív irányvonalat képviseli. Már évtizedek óta támogatják az LMBTQ-ideológiát és ‑mozgalmat, az azonosneműek „házasságát”, de már a 19. század végén és a 20. század elején végbemenő nagy liberális fordulatban is egyfajta zászlóshajónak számítottak. Sőt tanúságtételét tekintve az Episzkopális Egyház soha nem is volt evangéliumi, alapvetően mindig megelégedett azzal, hogy a társadalom elitjére támaszkodjon (és tagsága arra korlátozódjon). Amikor az Egyesült Államokban lezajlott demográfiai forradalom az Episzkopális Egyház teológiai forradalmával párosult, a The Wall Street Journal egy nagyon emlékezetes vezércikket közölt Az Episzkopális Egyház a dodó útjára lép (értsd: kihal, eltűnik, elavulttá válik) címmel.
Talán emlékszünk még arra – ez kiválóan reprezentálja az Episzkopális Egyház helyzetét –, mikor is a 2000-es évek elején Gene V. Robinson személyében egy homoszexualitását nyíltan vállaló lelkészt szenteltek püspökké a New Hampshire-i egyházmegyében. Az afrikai, konzervatív (értsd: a Szentíráshoz hű) anglikánok reakciója határozott volt: a Tanzániai Anglikán Egyház megszakította a kapcsolatot az amerikai episzkopálisokkal, jelezve, hogy semmiféle segítséget nem fogadnak el olyan episzkopális egyházvezetőtől, amelyik a Szentírás tanításával ellentétes szexuáletikát képvisel.
Nos, amikor Mariann Edgar Buddet beiktatták Washington püspökének (2011 óta szolgál Washington első női püspökeként), a The Washington Post azt írta róla, hogy „megátalkodottan liberális”. Így érthető, hogy az elnökhöz intézett beszéde miért sikeredett olyanra, amilyenre – a liberális kultúra hangjára. Így az sem meglepő, miért fordult rá egyből az LMBTQ-kérdésre. Ne feledjük, hogy beiktatási beszédében Trump elnök azt ígérte, hogy kiad egy rendeletet a nemiség vonatkozásában. (Valójában egy több végrehajtási rendeletből álló csomag egyik rendelkezéséről van szó.) Ez kimondja, hogy a szövetségi kormányzat szerint csak két nem létezik: férfi és nő. Egyik rendelete azt is kikötötte, hogy a két nem szaporítósejtjei között igenis van különbség – hímivarsejtről és petesejtről beszélünk, nem pusztán „nagyobb” és „kisebb szaporítósejtről”. Ez egy technikai jellegű korrekció, de önmagában már az is az idők jelének tekinthető – a széles körű zűrzavar bizonyítékának –, hogy ilyen jellegű technikai tisztázásra van szükség.
A dolog teológiai oldalát nézve muszáj leszögezni: ha integráljuk a liberális teológiát, minden más kérdésben is szükségszerűen liberális felfogáshoz jutunk, beleértve a nemiség és szexualitás témakörét. Amikor szembesülünk azzal a nézettel, amelyet példának okáért a nevezett püspök is képvisel a szexualitással és nemiséggel kapcsolatosan, tudnunk kell, hogy az egy korábbi, a teológiai liberalizmus irányában történt elmozduláson alapul, és olyan alapvető tantételekre vezethető vissza, mint az Istennel és a Szentírással kapcsolatos tanítás. Minden más csak ezután következik. Ha liberálisok vagyunk az előbbiekben, akkor egy idő után liberálisokká leszünk más kérdésekben is.
De van ennek a dolognak egy politikai szála is. A püspöknő – figyelembe véve a kontextust – pontosan tudta, mit csinál, ahogy maga az elnök is. Amikor a szertartás után megkérdezték tőle, hogy mit gondol az imént lejátszódott jelenetről, ugyancsak világosan beszélt. Azt mondta a sajtó munkatársainak: „Nem volt túl izgalmas, ugye? Szerintem nem volt jó ez a szertartás. […] Ennél sokkal jobbat is tudnak.” Nos, ezzel mi is egyetértünk.