A pokol kereszttűzben – lehetséges egy annihilacionista perspektíva az evangéliumi keresztyének számára? 3. rész
Egyesületünk a testületileg elfogadott és egységesen vallott állásfoglalásának megfelelően egyértelműen elutasítja az annihilacionizmust (lásd Evangelikál nyilatkozat/lelkipásztori útmutatás a halál utáni élettel és az eljövendő dolgokkal kapcsolatban), ugyanakkor tagságunk köztudottan mindig is az aktív teológiai diskurzus híve volt. Ebből fakadóan most teret engedünk az annihilacionizmus lehetősége mellett érvelő alábbi cikksorozatnak. A szerző Radnói Attila, református egyháztag, pásztorálpszichológiai szakreferens. Bízunk benne, hogy ezzel a Szentírás olvasására és termékeny (!) teológiai vitára ösztönözzük követőinket, olvasóinkat.
*
Előttünk vannak tehát azok az igék (ld. 2. rész), amik a Szentírásban elárulnak valamit az utolsó ítélet jellegéről. Az univerzális helyreállítás tekintetében nem fogok most kitérni a lehetséges értelmezésekre, véleményem szerint túl sok erőltetett írásmagyarázati akrobatika kell ahhoz, hogy ez az álláspont valamennyire működőképes legyen, de érdemes megvizsgálni, hogy a pusztulásra utaló igehelyek vajon tényleg egyszerűen azt jelentik-e, amit elsőre gondolnánk, vagy lehet-e ezeknek esetleg valamilyen rejtett, metaforikus értelmük, ami alapján ezek mégis inkább az örök szenvedést támogathatják.
Megsemmisülni, elveszni, esetleg elromlani?
Az előző részben beharangoztam, hogy az Újszövetségben a kárhozatként fordított szónak a legtermészetesebb jelentése a pusztulás vagy a megsemmisülés. Ugyanakkor nyilvánvalóan nem ez az egyetlen jelentése. Ha elővesszük mondjuk a Thayer féle görög szótárat, azt látjuk, hogy az „ἀπόλλυμι” (apollumi) szónak igen sok jelentésárnyalata van. Ezek között szerepel a megsemmisít, az útból félretesz, megszüntet, a használhatatlanná tesz, a megöl, a halálra ítél, az örök gyötrelemre ítél, a tönkretesz, az elpusztít és az elveszít. A gondolatmenet átláthatóságának érdekében az igen hasonló, de jóval kevesebbet használt apoleia és olethros szavak jelentésére itt most nem térek ki – bár ezeknek egyébként is jóval kisebb a szemantikai mezeje. Úgy tűnik, van némi mozgástér arra, hogy a szót felhasználó igehelyeket különböző módokon értelmezzük, sőt, akár arra is, hogy értelmezés függvényében a harmadik oszlopból (teljes pusztulás) az első oszlopba (örök tudatos szenvedés) kerüljenek át igehelyek.
Mielőtt ezt megvizsgálnám, egy gyakori hibára fel szeretném hívni a figyelmet a hasonló vizsgálódások kapcsán. Az, hogy egy szónak több jelentésárnyalata van, nem jelenti azt, hogy adott kontextusban egyszerre mindegyiket használhatjuk kedvünk szerint. Vegyük egyszerű példának a következő mondatot: „a medence megrepedt”. Mire gondolt a költő? Arra, hogy egy idős asszony elesett a téli jégen, és súlyos sérülést szerzett, vagy arra, hogy egy wellness szálloda egyik úszómedencéjén esett kár? A szó jelentése nyilvánvalóan a szövegkörnyezettől függ, de nem jelentheti egyszerre mindkettőt. Nincs ez másként a koiné görög esetében sem. Amikor az apollumi szó változatait olvassuk, aligha lehet arról szó, hogy a szentíró szándékosan olyan szót használt, ami rendszeres teológiai kapukat hagy nyitva későbbi generációk analitikus kedvteléseit biztosítva – valamire nyilvánvalóan gondolt. A kérdés, hogy mire?
Az apollumi szót a Szentírás 19 alkalommal használja elveszett értékek leírására (pl. az elveszett juh esetében, vagy jutalom elvesztése kapcsán), 9 alkalommal használja tönkrement tárgyak leírására (pl. a borostömlő esetében, vagy megromlott étel kapcsán), de legtöbbször az élet elvesztése (10 alkalom), egyértelműen a fizikai halál (30 alkalom) és olykor a hitetlenek (vagy démonok, gonosz szellemek) végső sorsa kapcsán (5 alkalom) kerül elő a kifejezés. Ha valakit esetleg érdekelnének a konkrét igehelyek, az előző bejegyzésben linkelt oldal részletesen kitér erre a kérdéskörre is.
Bár itt is látunk egyfajta természetes eloszlást, ami miatt akár gyanús is lehet, hogy az utolsó ítélet szempontjából releváns igehelyek olvasásakor a természetes, pusztulást jelentő olvasat lehet a helyes, ez nem teljesen nyilvánvaló.
Mi szól akkor még emellett az értelmezés mellett? Három olyan gondolatot szeretnék most idehozni, amik megerősíthetik, hogy valóban a megsemmisítés a kevésbé problémás olvasat.
Az első, az egész egyszerűen az, hogy a koiné görögben nem létezett olyan szó, ami egyértelműbben fejezte volna ki a létezés megszűnését, mint az apollumi – ha tehát valaki a teljes pusztulást akarta kifejezni, ez volt rá a legkézenfekvőbb mód. A magyarban mondhatjuk valamire, hogy elpusztul, vagy hogy megsemmisül, és a jelentés tekintetében nincs nagy mozgástér, de ez az ókori görögben egész egyszerűen nem így volt. Ha valaki azonban amellett szeretne érvelni, hogy az apollumi esetében az újszövetségi írások rendszeresen és bizonyíthatóan eltérnek a legkézenfekvőbb jelentéstől, akkor amellett erős érveket kell felhoznia, nem elég csak arra rámutatni, hogy az örök tudatos szenvedésben hasonlóan romlik meg az egyén, mint a használhatatlanná váló borostömlő – ez a szöveg logikája szempontjából elég idegennek ható következtetés és elfogult érvelés, ami előre feltételezi a bizonyítandó állítás helyességét, nem pusztán csak következtet arra. Megfelelő alátámasztás nélkül ez tehát körkörös gondolatmenet, érvelési hiba (vö. „special pleading”, „begging the question”).
Ezt a problémát erősíti, hogy Keresztelő János és maga Jézus is használ az utolsó ítélettel kapcsolatban költői képeket, hasonlatokat, példabeszédeket. Ha belehelyezkedünk egy korabeli hallgató szerepébe, elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a pelyva megégetéséről, a tüzes kemencébe dobásról, a kivágott, majd elégetett fáról, az elégetett konkolyról vagy a tűzre dobott, kiszáradt szőlővesszőről a teljes megsemmisülés jutna az eszünkbe. Ha más üzenetet szeretett volna itt közvetíteni a Szentírás, Jézus használhatott volna olyan képet, ami másra enged következtetni: mondjuk tűzbe dobott kövekről, melyek örökké izzanak. A képek viszont teljes egységet mutatnak: amit a tűzbe dobnak, az a tűz martaléka lesz.
Továbbá, ha mondjuk Pál apostol leveleire, vagy Péter leveleire gondolunk, de ugyanez igaz Jézus tanításaira is, igen sok helyen fogalmazhattak volna a szerzők egyértelműen: a megsemmisülésre utaló szó helyett használhatták volna egész egyszerűen a vég nélküli elszakítottság, vagy az örökös szenvedés fordulatokat leveleikben, erre bőven lett volna a nyelv által biztosított lehetőség, de nem tették egyszer sem. Minden alkalommal, amikor a hitetlenek örök sorsáról beszéltek, a szöveg egyszerű és kézenfekvő olvasatában pusztulásról beszéltek.
Mondhatnánk persze, hogy a bibliai kinyilatkoztatás fokozatos, és csak a Jelenések könyve alapján érthetjük meg, hogyan is kell érteni ezeket a szakaszokat visszamenőleg, de ez nem egy könnyen védhető álláspont, hiszen tekintettel a Jelenések könyve műfaji adottságaira, az ilyen érvelés aligha egyeztethető össze azzal az axiómával, hogy a Szentírás egyértelmű részei fényében vizsgáljuk a nehezebben érthető részeket. Ráadásul, ahogy majd a későbbiekben látjuk, a Jelenések könyve releváns részeinek az értelmezése sem annyira fekete és fehér, mint gondolnánk. Sokkal inkább kellene amiatt vakarnunk a fejünket, hogy ha Jézus, Keresztelő János, vagy az apostolok a hitetlenek örök sorsával kapcsolatban a soha véget nem érő, fájdalmas, gyötrődő létezést akarták tanítani, akkor kivétel nélkül miért követtek el olyan ordas kommunikációs és pedagógiai hibákat újra és újra, hogy ez sehogy se derüljön ki egyértelműen, minden kétséget kizáróan a tanításukból? Különösen érdekes kérdés ez, ha valaki a verbális-plenáris inspiráció elképzelése szerint olvassa a Szentírást – magyarul itt a némileg szarkasztikus megjegyzés a kommunikációs hibáról szóba sem jöhet: a Szentírás azért használja pont az apollumi szót, mert ez egyenesen az isteni ihletés szerinti szándék (és nem mondjuk a máshol elvétve használt gyötrődés).
Lenni, vagy nem lenni? – halál a Bibliában
Az apollumi szó elég egyértelmen utal a halálra számos igeszakaszban. A további gondolkodás tehát szükségszerűen azon a vonalon indul tovább, hogy mit is tanít a Szentírás a halálról.
Egy külön cikk témája lehetne egy átfogó elemzés (ha valakit ez mélyebben érdekel, itt van rögtön három is: 1, 2, 3), de álljon itt most annyi, hogy a hagyományos evangelikál értelmezés, miszerint a halál a Bibliában az Istentől való elszakadt, de mégis tudatos állapotot jelenti, nem az egyetlen, nem az általános és nem is feltétlenül a legkézenfekvőbb jelentés. Erről a Csoport honlapján is volt már korábban szó. Ha valaki emellett szeretne érvelni, nehezen fog tudni konkrét bibliai szakaszokra mutatni, mert a Biblia nem definiálja egyértelműen, mit is ért halál alatt. A legerősebb érvek az efféle értelmezés mellett azok, amelyek abból indulnak ki, hogy a Biblia több helyen metaforikus értelemben használja a halál szót, de ha egy rendszer stabilitása azon múlik, hogy bizonyítania kell néhány versből kiindulva, hogy a Biblia konzisztensen és visszatérő módon képletesen használ egy igen sűrűn előforduló, szó szerint is érthető szót anélkül, hogy bárhol egyértelműen leírná, miről van szó, az nem egy irigylésre méltó álláspont. Ettől függetlenül persze lehet következetes, logikus, koherens pozíció ez a saját légüres terében, de amint mondtam, aligha ez az egyetlen lehetőség számunkra.
A fizikalista értelmezést, ill. a lélekalvás gondolatát nem vizsgálom, úgy vélem, hogy ezek több teológiai és hermeneutikai problémát vetnek fel, mint amennyit megoldani szeretnének, de a tradicionális dualista (vagy trichotóm) nézőpont esetében is vannak más megközelítések, mint az Istentől való elszakítottság.
Ha az embernek van olyan láthatatlan része, ami valamilyen formában tudatos a test halála után, akkor elég problémás ezt a tudatos létezést nem életnek, hanem halálnak nevezni. A Máté evangéliuma 10. részének 28. verse hasznos támpontot adhat a kérdésben:
„Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” Mt 10,28
A megölt test nyilvánvalóan halott, ez elég egyértelműnek tűnik – de ha a lélek közben nem öletik meg, akkor az milyen alapon tekinthető halottnak? Nem sokkal inkább élő? Hasonló gondolatot látunk a Jakab 2,26-ban:
„Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” Jakab 2,26
A szöveg itt is a test halott voltára utal specifikusan, nem az egész ember halott voltára. Nem egyértelműen arról van szó, hogy maga az elszakított állapot az egész ember halála, végképp nem arról, hogy az Istentől való elszakítottság az, hanem arról, hogy a lélek elszakadása a testtől a test halálának az oka.
Igen ám, de van egy meglehetősen problémás igeszakasz a fenti gondolatmenet számára, ez pedig a Máté 22,31-32.
„A halottak feltámadásáról pedig nem olvastátok-e, amit Isten mondott nektek: Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene? Az Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.” Mt 22,31-32
Elég egyértelműnek tűnik Jézus utalása a feltámadás kapcsán: úgy tűnik, bár az ősatyák testileg halottak, valamilyen testetlen állapotban mégis élnek, hiszen Isten az élők Istene. Jézus mégis a halottak feltámadásáról beszél, nem az élők feltámadásáról, tehát bár úgy tűnik, van valamilyen részleges, tudatos létezés, ami bizonyos szempontból élet, az egész ember szempontjából erre mégis halálként utal Jézus.
A kép elég zavaros, de talán nem is várhatunk mást, elég komplikáltnak tűnik az egész rendszer: elvégre azt tartjuk, hogy egy ember több részből áll, az egyik testi, a másik láthatatlan; Isten úgy alkotott minket meg, hogy részek egysége legyünk, de a testi halálban egy részünk megszűnik tudatos létezőnek lenni, bár csak átmenetileg, miközben a másik részünk tovább létezik valamilyen részleges létezésben, akár többezer éven át, boldogságban vagy szenvedésben. Ebben az állapotban egy részünk halott, másik részünk él, és bár az még nem történt meg, ez az állapot a köztes időszakban magában hordozza a végső ítéletet véglegességét is – ami a jelenleg vitatott két pozícióban vagy a test és a lélek újbóli egyesülését jelenti, amit mindenki örök létezése követ, csak néhányak számára ez képletes „halál” és szenvedés, míg mások számára örök boldogság; vagy egyesek számára a teljes, testi-lelki megszűnést, mások számára pedig újfent az örök boldogságot. A teológia bonyolult, tehát ha erre utal a szöveg, érthető, hogy az is bonyolult, és a képek zavarosak.
A megértés szempontjából mégis segítség számunkra a szakasz: Ábrahám, Izsák és Jákób értelemszerűen a köztes állapotnak az „Isten felé eső” oldalán vannak, nem ott, ahol a gazdag és Lázár történetében a gazdag ember. Istentől tehát nincsenek elszakítva, maga Jézus mégis úgy utal rájuk, mint akik a feltámadás szempontjából halottak (bár Isten számára élők). Jézus tehát itt egyértelműen nem utalhat arra, hogy az Istentől való elszakított állapot maga a halál. A kérdés mindig az, hogy mi a kontextus.
Mi a helyzet más igeszakaszokkal, mondjuk a Máté 8,22-vel, vagy az Efézus 2,1-gyel? Hogyan értsük a Róma 7,9-11-et, vagy a Kolossé 2,13-at?
„…hagyd a halottakra, hogy eltemessék halottaikat!” Mt 8,22
„Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt” Ef 2,1
„Én pedig a törvény nélkül éltem valamikor. Amikor azonban jött a parancsolat, életre kelt a bűn, én pedig meghaltam, és kitűnt, hogy éppen az életre adott parancsolat lett halálommá. Mert a bűn, miután ösztönzést kapott a parancsolattól, megcsalt engem, és megölt általa.” Rm 7,9-11
„És titeket is, akik halottak voltatok vétkeitekben és bűnös valótok körülmetéletlenségében, ővele együtt életre keltett megbocsátva nekünk minden vétkünket.” Kol 2,13
Úgy tűnik, hogy vannak valóban szakaszok, amelyek könnyen érthetők úgy, hogy a halál a bűnben való megmaradásra utal. Ha így van, akkor az akár testi, akár lelki, tudatos, élő, csak éppen bűnös állapotú létezésre is „halálként” utal a Biblia, így logikus, hogy az örök tudatos szenvedésre is tekinthetünk úgy, mint amit a Szentírás a halál szóval leírhat, hiába folytatódik a létezés – feltéve persze azt, amit sok evangéliumi gondolkodó tart, hogy ebben az állapotban mindenki megmarad a bűnében, sőt, a vétkesek nem szűnnek meg vétkezni. A kérdés tehát az, hogy amikor a Jelenések könyve második halálként azonosítja a tűz tavát, akkor képletes módon használja azt, mint ebben a néhány versben, vagy más módon?
Jól látható, hogy abban a 30-40 esetben, amikor az apollumi az élet elvesztésére és a halálra vonatkozik az Újszövetségben, igen kevés az olyan eset, amikor ezt nem valamilyen természetes, pusztán fizikai értelemben használja a szöveg (pl. amikor arról olvasunk, hogy az írástudók eltervezték Jézus halálát). Ugyanez igaz, ha konkrétan a halál szót vizsgáljuk. A kevés esetben, amikor nem erről van szó, maga a kontextus egyértelművé teszi, hogy itt valamilyen képletes dologról van szó, mint a fentiekben. Az bizonyos, hogy valamilyen részét ezeknek a szakaszoknak képletesen kell értenünk. Az egyik megközelítés a halál fogalmát tekinti képletesen, ahogyan erről fentebb írtam, bár ezekben az esetekben is úgy tűnik, hogy nem egyértelműen elszakítottságról, hanem inkább bűnösségről van szó a szövegben. Van azonban más lehetőség is.
A Bibliában is többször használt, ismert irodalmi formula a prolepszis, vagy előreutalás. Akkor van szó prolepszisről, amikor jövőbeli eseményekről úgy beszélünk, mint amik más idősíkban történnek, mert mondjuk azok megtörténte minden kétséget kizár. Egyfajta anakronizmusról van szó tehát. Erre példa, amikor a szőlőre mustként vagy borként utal a Szentírás (v.ö. Bírák 9,13, Ézs 65,8), de hasonlót látunk, amikor Abímeleknek azt mondja Isten az 1 Mózes 20,3-ban, hogy ő halott ember, mert férjes asszony feleségét akarta elvenni. Itt nyilván nem metaforikus értelemben van szó a halálról, hanem Isten nagyon egyértelműen a fizikai halálával kapcsolatban akarta figyelmeztetni Abímeleket. A legegyértelműbb ilyen szakasz azonban a 2 Timóteus 1,10:
„Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” 2 Tim 1,10
Ez a klasszikus „már igen, de még nem” feszültsége: Jézus már legyőzte a halált, és ezt egy múltbeli eseményként adja elénk a Szentírás, de még életünk része a fizikai halál, tehát valójában ez a jövőben következik be teljességgel. Lehetséges, hogy metaforikusan értendő itt is a halál (és ezzel párhuzamosan az elmúlhatatlan élet), és valójában csak a bűnös állapotról van szó? Persze. De ez egy rendszeres teológiai, előzetes elköteleződés eredménye, a szöveg ezt sehol nem adja egyértelműen elénk. Épp ennyire elképzelhető, hogy az idősík tekintetében beszél metaforikusan a szöveg, és azt akarja kifejezni, hogy a halál erejének a teljes megtörése olyan biztos, mintha már meg is történt volna – afféle megfordítása lenne ez Isten figyelmeztetésének a tiltott gyümölcs elfogyasztásának következménye kapcsán. Amikor Isten előrevetíti az azonnali halált Ádám és Éva számára, ha szakítanának a tiltott gyümölcsből, szintén gondolhatunk valamilyen metaforikus, spirituális értelemre, de ennek a szakasznak sem ez az egyetlen és egyértelmű olvasata. A héber nyelvtan jellegzetességei alapján könnyen lehet érvelni amellett, hogy egy jövőbeli esemény vált elkerülhetetlenné a bűneset pillanatában (v.ö. 1 Kir 2,37).
A kérdés ezeknél a szakaszoknál nem az, hogy kell-e metaforikus értelmet találnunk, ez egyértelmű. Sokkal inkább az, hogy milyen metaforikus értelem az, amihez kevesebb erőltetett feltételezéssel kell élnünk. A Biblia beszél a bűn és a halál egyértelmű kapcsolatáról, azonban sehol nem írja egyértelműen, hogy a halál az maga az Istentől való elszakítottság, de még azt sem, hogy a halál az ekvivalens a bűnösséggel. Egyetlen helyen beszél feketén-fehéren a bűnről mint elszakítottságról, aminek a következménye Isten bosszúállása (valamint a megtérésre hívás), nem az elszakítottság folytatása (ld. Ézs 59,2), maga a kontextus pedig semmit nem mond a végső ítélet jellegéről. Az ilyen (Istentől való elszakított, tudatos létezés) jellegű olvasat a második halál kapcsán egy olyan, egyedül a Bibliában használt képletes jelentést tulajdonít a „második halál” kifejezésnek, amit maga a Biblia sehol nem egyértelműsít és semmilyen más irodalmi műben nem jelenik meg metaforikus fordulatként. Ha a néhány, egyértelműen metaforikus igehelyből indulunk ki, azok érthetőek úgy, mint amik arra utalnak, hogy a bűn elkerülhetetlen és holtbiztos következménye a halál – nem egyértelmű, hogy a halál jelentése, és nem az idősíkok használata metaforikus ezeken a helyeken. Utóbbira, ahogy erről szó volt, máshol is van példa a Szentírásban. De még ha tényleg a tradicionális olvasat lenne is a helyes, a tűz tavának a leírása esetében a kontextus nem utal arra, hogy itt valamilyen képes beszédről lenne szó, sőt: a tűz tavának mint képnek a magyarázataként áll előttünk a második halál kifejezés. Nem tűnik logikusnak egy metaforát újabb metaforával magyarázni.
Egy dolog képletesen használni egy szót – egy másik dolog olyan realitásra használni azt, ami az eredeti jelentés teljes ellentéte, amiben az örök halál az örök életet jelenti, csak igen rossz minőségben, Isten nélkül. A tradicionális megközelítés számára ez egész egyszerűen egy előzetes feltételezés a szöveggel kapcsolatban, amit az sehol nem támogat egyértelműen. További probléma, hogy ez az értelmezés gyengíti a második halál kifejezés jelentőségét: ha már az első halál, és a köztes állapot tapasztalata is az Istentől való elszakítottság, a második jelző pusztán az első halál folytatására, esetleg kiteljesedésére utal. De ha nincs igazán lényegi különbség a kettő között, akkor miért nevezi mégis másodiknak a Szentírás? Sőt, ha követjük a fent idézett igehelyek logikáját, és a bűnben megmaradó, Istentől elszakított, de tudatosan létező állapot kifejezésének tekintjük a halált, akkor ennek az állapotnak a kezdete igazából megelőzi az első halált is, ami még zavarosabbá teszi a képet.
Nem állítom, hogy van egyértelműen átlátható, tiszta megoldás, kétségtelenül mindkét képletes értelmezés esetében kell némi exegetikai nagyvonalúság ahhoz, hogy a szakaszokkal tudjunk valamit kezdeni. Ráadásul alighanem más megközelítések is lehetségesek. De újfent: ha a puzzle darabkái nehezen illeszkednek, akkor érdemes eltávolodni a daraboktól, és megvizsgálni, mi illik jobban a teljes képbe; az pedig azt mutatja, hogy a halál kapcsán kevesebbszer beszél a Biblia képletes módon, mint gondolnánk, és ezekben az esetekben sem ad a Szentírás belső logikája egyértelmű hermeneutikai kulcsot a kezünkbe az értelmezéshez. Érdemes a rendszeres teológiai következtetéseinkkel addig menni, ameddig a szöveg enged, és nem tovább. A jóval könnyedebb olvasata a halál és a bűn kapcsolatát kifejtő szakaszoknak az, ami ezeknek a szakaszoknak a természetes jelentése. Amikor azt olvassuk, hogy a bűn zsoldja a halál, akkor ez egyszerű olvasatban nem jelent mást, mint hogy aki bűnt követ el, az meg fog halni. Amikor pedig maga a Szentírás magyarázza el a saját szimbólumát, és a szöveg úgy azonosítja a tűz tavát, mint a második halál, akkor nem tűnik tévedésnek ezt is a természetes jelentés alapján elfogadni.
Mindennek fényében azt gondolom, hogy azok az igeszakaszok, melyek úgy tűnik, támogatják a teljes megsemmisülés álláspontját, nehezen érthetők más módon pusztán a Biblia belső logikáját követve, és így valóban a kinyilatkoztatás legnagyobb része a bűnösök pusztulásáról, és nem azok örök szenvedéséről beszél.
A következő részben azokat az igéket veszem górcső alá, melyek úgy tűnik, az örök tudatos szenvedést támogatják.