24
jan
2025

A pokol kereszttűzben – lehetséges egy annihilacionista perspektíva az evangéliumi keresztyének számára? 4. rész

 

Egyesületünk a testületileg elfogadott és egységesen vallott állásfoglalásának megfelelően egyértelműen elutasítja az annihilacionizmust (lásd Evangelikál nyilatkozat/lelkipásztori útmutatás a halál utáni élettel és az eljövendő dolgokkal kapcsolatban), ugyanakkor tagságunk köztudottan mindig is az aktív teológiai diskurzus híve volt. Ebből fakadóan most teret engedünk az annihilacionizmus lehetősége mellett érvelő alábbi cikksorozatnak. A szerző Radnói Attila, református egyháztag, pásztorálpszichológiai szakreferens. Bízunk benne, hogy ezzel a Szentírás olvasására és termékeny (!) teológiai vitára ösztönözzük követőinket, olvasóinkat.

 

*

Folytassuk a vizsgálódást azzal, hogy milyen értelmezési lehetőségei vannak az igeszakaszoknak, melyek támogatják az örök tudatos szenvedés tanát!

 

Férgek és örök tűz

Jézus egy helyen említi a „férgük nem pusztul el, és a tűz nem alszik ki” formulát. A kép elsőre elég horrorisztikusan hat: úgy tűnhet, hogy a gyehenna tüzének efféle leírása olyan szenvedő emberekre utal, akiknek romló húsát örök ideig férgek eszik, miközben soha ki nem alvó tűz égeti őket. Pasztorálpszichológiai szempontból a kép ilyen használatának vannak nehézségei, de végső soron azt kell mondanunk, hogy nem ez a kérdés: Isten igazságos ítélete az, ami, akárhogy is hathat annak leírása a képzeletünkre vagy a mentális egészségünkre (bár némileg életidegennek hathat az efféle gondolkodás). A kérdés inkább az, hogy tényleg ezt sugallja-e a kép.

Egy részről, úgy tűnik, hogy a szöveg sehol nem említi maguknak az emberek örök életét, az örök időtartam férgekre és a tűzre vonatkozik. Ha a teljes Szentírást figyelembe vesszük, akkor viszont még inkább gyanút foghatunk, hogy másról van szó. Úgy tűnik, ez az idézet egy utalás Ézsaiás könyvére, ahol a 66. rész 24-ik versében ezt olvassuk:

„Amikor eltávoznak, meglátják azoknak a holttestét, akik hűtlenül elhagytak engem. Nem pusztulnak el ott a férgek, a tűz sem alszik ki, és minden ember undorodni fog tőlük.” Ézs 66,24 

Az ézsaiási szakasz tágabb leírásában egyértelműen Isten ellenségeinek a pusztulásáról van szó, valamint Isten eljövendő uralmának a dicsőségéről. Észre kell vennünk, hogy a konkrét igevers is elég beszédes azonban: holttestekről szól a szakasz, nem élő emberekről. Elég furcsa érvelésre van szükség ahhoz, hogy ebbe a szakaszba valaki a holttestek tudatos szenvedést olvassa bele – a természetesebb olvasat inkább valami olyasmi, hogy Isten ellenségeinek a száma igen nagy, ezért a holtakat emésztő férgeknek és tűznek sokáig „lesz dolga”, és hogy Isten ellenségeinek a pusztulása teljes és visszafordíthatatlan, hiszen nincs, ami megállítsa a férgek és a tűz „munkáját”. Valószínűsíthető, hogy amikor Jézus ezt a képet idézi, nem azért teszi, hogy az eredeti szakasz szándékától lényegesen eltérő jelentést adjon neki, így ezt a szakaszt jó lelkiismerettel kivehetjük a tudatos szenvedést tanító igeversek sorából.

 

Külső sötétség, sírás és fogcsikorgatás

Elég sok szakasz említi, hogy Isten ítélete sírással és fogcsikorgatással jár majd sokak számára. Amit ezek a szakaszok nem említenek, az a sírás és fogcsikorgatás időtartama. Semmi olyan hermeneutikai támpontunk nincs, ami nem engedné, hogy ezeket az utalásokat egyszerűen úgy értsük: amikor emberek Isten ítéletével, bűneik súlyával, az örök életből való kizárással szembesülnek, akkor ez komoly megbánással, érzelmi fájdalommal, vagy akár félelemmel fog járni, de nem ez lesz maga az ítélet. A 112-ik zsoltár 10. verse is szempontot adhat ebben:

„Látja ezt a bűnös, és bosszankodik, fogát csikorgatja, és emészti magát. A bűnösök kívánsága semmibe vész.” Zsolt. 112,10 

Ebben a versben a fogcsikorgatás egyértelműen a bosszankodást, a belső küzdelmet, esetleg a bánatot, az elégedetlenséget fejezi ki, de semmiképpen nem szenvedést. A sírást és fogcsikorgatást említő ilyen, és ehhez hasonló versek nem árulnak el semmit a szenvedés folytonosságáról, ezért valójában inkább a semleges kategóriához tartoznak.

Mi a helyzet a külső sötétséggel? Akármilyen értelemben is beszél erről Jézus, a kép használata újfent semmit nem árul el a külső sötétségben töltött időtartamról. Ha azonban a Máté 22. alapján gondolkodunk a képről, úgy tűnik, az ünnepség helyszínéről dobnak ki néhányakat valahova a házon kívülre, megkötött kezekkel és lábakkal. Az első századi Izraelben, az éjszaka sötétjében, könnyen elképzelhető, hogy milyen sors várt az efféle ítélet alá eső emberekre, hacsak ki nem szabadította őket valaki. Nem az örök létezés jut elsőre a kép kapcsán az eszünkbe. Ha nyitva is akarjuk hagyni azt az értelmezési lehetőséget, hogy itt tudatos, örök létezésről van szó, ez akkor sem egyértelmű tanítása ezeknek az igehelyeknek.

 

Olthatatlan tűz 

Keresztelő János és Jézus maga is sok helyen használja az olthatatlan tűz képét. A hagyományos nézőpont szerint ez olyan tűzre utal, ami soha nem alszik ki. Félretéve egy pillanatra a gondolatot, hogy még ha örökre is égne egy tűz, nem következik ebből, hogy amit a tűzbe dobunk, maga is örökké a „megemésztetés” állapotában kell, hogy legyen (v.ö. „non sequitur”), van egy további probléma ezzel a megközelítéssel: az, hogy egy tüzet nem lehet kioltani, nem jelenti azt, hogy örökké is ég.

Gondoljunk csak bele: ha egy akkora erdőtűz szemtanúi lennénk, amit nem lehetséges emberi erőfeszítéssel, víztömlők sokaságával, helikopterekkel és így tovább eloltani, abból nem következik, hogy a tűz sosem alszik ki. Épp ellenkezőleg, amint nincs mit tovább pusztítania, el fog aludni, mert nem lesz, ami táplálja. Így is olthatatlan tűzről beszélünk.

Amikor a Szentírás olthatatlan tűzről beszél, alighanem olyan forró és kiterjedt tűzről beszél, amit emberi erőfeszítéssel lehetetlen eloltani. Számos ószövetségi példa van, ahol az ige olthatatlan tűzről beszél, de ezeknek a használata minden esetben a teljes pusztulás gondolatát közvetíti, nem azt, hogy soha nem ér véget a tűz, és végképp nem azt, hogy soha nem emészti meg, amit éget (v.ö. 2 Kir 22,17, 2 Kr 34,25, Ézs 1,31, Ézs 34,10, Ézs 43,17, Ézs 66,24, Jer 4,4, Jer 7,20, Jer 17,27, Ez 21,3-4, Ámósz 5,6). Így az olthatatlan tűzről szóló szakaszok, úgy tűnik, nem az örök tudatos szenvedés gondolatát erősítik, hanem a teljes megsemmisülését.

 

Örök utálat

Az eddigi gondolatmenet, amennyiben megállja a helyét, elég sok bibliai szakasz kapcsán kifogja a szelet a hagyományos érvelés vitorlájából, de van még további néhány szakasz, amiről nem esett szó. Ilyen a Dániel könyvének 12. része, amiben a következőt olvassuk a 2. versben:

„Azok közül, akik alusznak a föld porában, sokan felébrednek majd: némelyek örök életre, némelyek gyalázatra és örök utálatra.” Dániel 12,2

Nagyon úgy tűnik, hogy ezt a szakaszt nem lehet megkerülni a feltámadás kérdésében: mind Isten gyermekei, mind az ítéletre várók feltámadnak majd valamilyen örök sorsra. Bár maga a szakasz sokakat és némelyeket említ, a teljes bibliai leírás fényében nem tűnik tévedésnek azt mondani, hogy ez mindenkit érint. Így tehát mindenképpen lesznek, akik a Szentírás tanúsága szerint örök utálatra támadnak fel az utolsó ítéletkor.

Az annihilacionista érvelés abból indul ki, hogy az utálat (angolban inkább a szöveghűbbnek tűnő „contempt”, megvetés) örökkévalóságának az alanya nem az, aki az utálatot elszenvedi, hanem az, aki azt érzi. Arról van tehát szó, hogy nem az elítéltek tapasztalják az utálatot örökké, hanem inkább azok, akik rájuk gondolnak, összhangban azzal, amit az Ézsaiás 66-ban látunk („minden ember undorodni fog tőlük”). Ha ez így van, ez a szakasz sem árul el az örök létezés kapcsán semmilyen információt. Ennek az illusztrálására hadd használjak egy példát! Adolf Hitler iránt a jövőben alighanem az emberiség legnagyobb része, ameddig csak létezik majd emberiség, megvetést fog érezni. A megvetésnek ez az érzése a halott Hitler halál utáni „tapasztalatával” kapcsolatban nem árul el semmit, az azonban nyilvánvaló, hogy ameddig csak az emberiség emlékezni fog rá – és ha a bibliai perspektívát figyelembe vesszük, ez az emberiség egy része számára az örökkévalóságot jelenti –, mindvégig ez a megvetés fogja jellemezni Adolf Hitler emlékét. A szöveg a gyalázat örökkévaló voltáról nem nyilatkozik már, így összességében ez a szakasz intuitívabb módon értelmezhető úgy, mint ami semleges az örök tudatos szenvedés tanának szempontjából.

 

Angyali bilincsek, örök tűz büntetése

Péter és Júdás levelei kapcsán sincs egyértelmű utalásunk az örök szenvedésre: Péter úgy tűnik, mind a természetfeletti lények, mind általában a „gonoszok” kapcsán a fizikai halál és az ítélet közötti köztes időszakról beszél, nem a végső ítélet jellegéről, máskor pedig egyértelműen a bűnösök pusztulásáról.

Júdás esetében szintén van szó angyali lények bilincsekben és sötétségben való átmeneti elzárásáról, de van egy további, általános utalás az örök sötétség homályára is, ami az istentelenek sorsa lesz. Az előbbi, angyalokra vonatkozó szakaszból kiindulva ez is utalhat egy köztes állapotra, de ebben az esetben az örök (aióna) szó alternatív jelentéseivel kell számolnunk, ami bár járható út több helyen is a Szentírásban, a pozíció valószínűségét csökkenti. Ugyanakkor gondolhatunk konkrétan egy képszerű utalásra a létezés megszűnésével kapcsolatban, tekintettel a 12. versre, amiben expressis verbis azt írja Júdás, hogy az ilyen emberek „kétszer halnak meg”, vagy esetleg arra, hogy ezek az emberek sosem fogják megismerni az igazságot. Akárhogy is, a szenvedés aligha következik egyértelműen ebből a versből.

Ami már inkább tűnik relevánsnak a téma szempontjából, azok a 6-7. versek:

„Azokat az angyalokat is, akik nem becsülték meg a maguk fejedelemségét, hanem elhagyták saját lakóhelyüket, örökkévaló bilincsekben és sötétségben tartja fogva annak a nagy napnak az ítéletére. Ugyanígy Sodoma és Gomora, meg a körülöttük levő városok, amelyek ezekhez hasonló módon paráználkodtak, és idegen test utáni kívánság hajtotta őket, például szolgálnak, amikor az örök tűz büntetését szenvedik.” Jd. 1,6-7

Ahogyan arról már szó volt, az örök tűz önmagában nem jelent örök szenvedést a tűzben, de a szöveg itt eggyel tovább megy, hiszen azt írja, Sodoma és Gomora „az örök tűz büntetését szenvedik”. Ha szó szerint értjük a fordítást, akkor úgy tűnik, Sodoma és Gomora jelenleg is szenvednek, ez viszont számos problémát okoz. Ezek közül a legfőbb talán az, hogy ha már most a végső ítéletet tapasztalják ezeknek a városoknak a lakói, akkor ez szembemegy azzal, hogy Jézus arról beszél, ez az ítélet még nem következett be (v.ö. Jn 5,28-29, Mt 13,49-50), bár a prolepszis használata itt is felmerülhet. Hasonló probléma, hogy a vers az „ugyanígy” szóval kezdődik, ami az angyalok büntetésével köti össze a verset, akik számára még nem következett be „annak a nagy napnak az ítélete”.

Ugyanakkor a görög szöveg egy kicsit alaposabb olvasata arra enged következtetni, hogy a mondat hangsúlya a „szolgálnak” szón van, tehát nem maga a „példa” (Sodoma és Gomora) az, amivel az aktív cselekvés történik, hanem a példa által történik valami (ez a gondolatmenetet alaposabb formában itt található). Ez a valami az, ami alighanem a levél olvasóinak a fejében egyértelmű volt: amiképpen elpusztult Sodoma és Gomora a tüzes ítéletben, akképpen pusztulnak majd el a hitetlenek az utolsó ítéletben. Ha ezt összekötjük az ötödik verssel („…azokat, akik nem hittek, később elpusztította.”), aminek a kontextusában mind az angyalok, mind Sodoma és Gomora sorsa előkerülnek, mindez nagyon erős indikáció arra nézve, hogy a szöveg logikájából nem következik az örök szenvedés gondolata, sőt, épp a teljes megsemmisülés képe rajzolódik ki a sorokból.

 

Örök büntetés 

A Máté 25,46-ban a következőt olvassuk:

„És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.” Mt 25,46 

Első ránézésre ez a szakasz is úgy tűnik, valamilyen tudatos szenvedésre utal, elvégre a büntetés sokszor maga után von valamilyen fájdalmat. Milyen büntetés az, aminek nem a fájdalom a lényege? Ha nem fáj, akkor az már nem is büntetés, nem? Olykor a vers párhuzamos logikájára is szoktak itt hivatkozni: ahogyan az örök élet örök (megtapasztalt) jutalmat jelent, úgy az örök büntetés örökké tapasztalt bűnhődést kell, hogy jelentsen.

A fenti két gondolattal pontosan két probléma van. Az első, hogy nem minden büntetés lényege a fájdalom. Gondoljunk csak a sokat vitatott halálbüntetés kérdésére. Alighanem senki sem mondaná, hogy amint a halálbüntetés módjától függő módon, hosszabb-rövidebb ideig tartó szenvedés véget ér, onnantól kezdve a halál már nem is büntetés. Persze, emberi módon, különösen kegyetlen bűnök esetében el szokott néha hangzani, hogy valakinek túl könnyű büntetés a halál, de ez nem változtat azon, hogy a büntetés lényege ilyen esetben az egyén földi létezésének a megszűnése – és erre bizony a legsúlyosabb büntetésként szoktunk gondolni.

A másik probléma, hogy az örök büntetés nem kell, hogy örökké tartó büntetést jelentsen. Elég, ha a büntetés következménye örök időkre szól. Vessük össze a fenti verset néhány szakasszal a zsidókhoz írt levélből!

„Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki.” Zsid 5,8-9 

„Ezért elhagyva a Krisztusról szóló elemi tanítást, törekedjünk a tökéletességre. Ne kezdjük újra lerakni az alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenbe vetett hitnek, a mosakodásokról, a kézrátételekről, a halottak feltámadásáról és az örök ítéletről szóló tanításnak.” Zsid 6,1-2 

„Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett.” Zsid 9,12

A fenti versekben minden esetben valamilyen főnévre vonatkozik az örök melléknév: örök üdvösségre, örök ítéletre, örök váltságra. A főnevekhez tartozó igék az üdvözít, az ítél és a megvált szavak. A szöveg egyik esetben sem arra utal, hogy az üdvözítés folyamata, az ítélet folyamata vagy a megváltás folyamata soha ne szűnne meg. Ellenkezőleg: arról van szó, hogy egy egyszeri cselekvés következménye örök időre szól. Krisztus egyszer szerzett üdvösséget és váltságot, és egyszeri esemény lesz az ítélet is. A következményük az, ami örök. Éppen így, ha az örök büntetésről olvasunk, nem kötelez semmilyen módon a szöveg arra, hogy ezt folyamatos történésként értsük. Sőt, ha tényleg fontos számunkra a szöveg párhuzamossága: az örök élet ellentéte az örök élettelenség. Ha mégis ragaszkodnánk ahhoz, hogy az örök büntetés örök fájdalmat kell jelentsen, ez olyan előzetes feltételezésből kell, hogy táplálkozzon, amit az eddigiekben sehol nem igazolt egyértelműen a Szentírás.

 

Gyötrődés a pokolban

A gazdag ember és Lázár története során egy elég egyértelmű képet kapunk magától Jézustól a pokollal kapcsolatban.

„Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt.” Lk 16,23 

Máshol a leírás a gyötrelem helyének említi a poklot, és Lázár úgy tűnik, lángoktól szenved. Bár ez a szakasz perdöntőnek tűnik első ránézésre, valójában egyáltalán nem biztos, hogy az utolsó ítéletre vonatkozik.

Minden más részben, amikor Jézus az utolsó ítélet kapcsán beszél, a külső sötétségre hivatkozik, vagy esetleg a Gyehennának nevezett helyre. A direkt fordításban Hinnóm völgyének nevezett hely egy földi helyszínt takar, ahol az ószövetségi beszámoló alapján a Molok bálványistennek szánt gyermekáldozatokat mutattak be (égettek el), de egy nem egyöntetűen elfogadott teória szerint ezzel a névvel illették azt a jeruzsálemi szemétlerakót is, ahol a város szemetét, állatok és bűnözők holttestét és minden egyéb mocskot elégettek. Akárhogy is, a helyszín említése a tűz általi pusztulás szörnyű képét ragadja meg, és Jézus az utolsó ítéletre többször is ezzel a képpel utal.

A gazdag és Lázár története kapcsán azonban Jézus nem a Gyehenna szót használja, hanem a pokolnak fordított Hádész szót. A Hádész az lényegében az ószövetségi Seol szó megfelelője, és a bibliai gondolatvilágban ide kerül a holtak lelke. Nem véletlenül kezdődik úgy a történet, hogy mind Lázár, mind a gazdag ember meghalnak, és nem úgy, hogy feltámadnak a végső ítéletre. Ha szó szerint értjük tehát a leírtakat, akkor is pusztán a halál utáni köztes állapotról kapunk egy képet, nem pedig arról, hogy mi lesz a bűnösök sorsa az utolsó ítélet után.

A szakasz relevanciáját tovább gyengíti az a tény, hogy az újszövetség teológiáját kutatók körében egyáltalán nincs egyetértés arról, hogy ezt a szakaszt leírásként, vagy példabeszédként kell értelmezni. Való igaz, hogy egy konkrét név említése nem jellemző Jézus példabeszédeiben, de egy olyan tágabb, példabeszédekkel tarkított szakaszban szerepel, aminek a központi üzenete a pénz kezelésének a veszélyeiről szól, így a történet lényege, akárhogyan is klasszifikáljuk végső soron azt, alighanem a morális üzenet, és nem az, hogy GPS koordinátákkal szolgáljon a túlvilág kapcsán. Nem ez az egyetlen bibliai szakasz ugyanakkor, ami egy köztes állapotra utal, így akárhogy is helyezkedünk, az valószínű, hacsak nem választjuk ezeknek a szakaszoknak a teljesen metaforikus értelmezését, hogy van olyan halál utáni, de még az utolsó ítélet előtti tudatos valóság, aminek érdemes részese lenne – és van olyan, amit érdemes elkerülni. Ezzel együtt viszont azt kell mondanunk, hogy a végső ítélet tapasztalatáról a gazdag ember és Lázár története nem szolgál információval. Mindaddig ebből kell kiindulnunk, amíg nem bizonyítható egyértelműen, hogy a Hádész és a Gyehenna szavak ugyanazt a valóságot jelölik, de a teljes bibliai kontextus fényében ez tűnik a kevésbé valószínű megoldásnak.

 

Tüzes és kénes tó – de kinek?

Nem maradt más az örök szenvedésre utaló szakaszok közül, mint a Jelenések könyve néhány verse. El kell ismerni, hogy az annihilacionista érvelés gyengepontját jellemzően pont ez néhány – szám szerint kettő, de amint látjuk majd, inkább egy – vers jelenti. Ha valaki figyelmes volt, akkor talán emlékszik, hogy három vers szerepelt a Jelenésekből az ÖTSZ oszlopban, de a 22,15 kívül maradásra utal, amiből nem következik az örök létezéssel kapcsolatban valójában semmi – nem tudjuk, meddig is maradnak kívül azok, akiket kizárnak a mennyei Jeruzsálemből, és hogy egyáltalán tudatosan léteznek-e. A másik elgondolkodtató megfigyelés az igeverssel kapcsolatban az, hogy valójában a görög szövegben nem szerepel ige – egy szöveghűbb fordítás egyszerűen annyi lenne, hogy „kívül az ebek és varázslók”. Nem tudjuk, hogy mit csinálnak, vagy csinálnak-e egyáltalán bármit az így nevezett emberek, csak annyit tudunk róluk, hogy nem jutottak be a kapun. Minden egyéb tehát a folyamatos létezésükkel kapcsolatban spekuláció. A másik két vers azonban már sokkal konkrétabb.

Kezdjük a 20. rész 10. versével:

„Az ördög pedig, aki megtévesztette őket, a tüzes és kénes tóba vettetett, ahol a fenevad és a hamis próféta is van, és gyötrődnek éjjel és nappal örökkön-örökké.” Jel 20,10

Ez a vers egyértelmű, folytonos szenvedésről árulkodik – innen is látható, hogy a koiné görögnek tényleg van lehetősége a vég nélküli szenvedés kifejezésére. Érdemes azonban ezt is kontextusban látni. Először is, a vers nagyon konkrét alanyokat említ: az ördög, a fenevad és a hamis próféta gyötrődéséről ír csak a szöveg. Ha végigolvassuk a Jelenések könyvét, nem lesz könnyű dolgunk, ha meg szeretnénk fejteni, ki is ez a három szereplő pontosan. A fenevadról például néhány ponton úgy beszél a könyv, mint egy intézményről. Intézmények nem tudnak sem átmenetileg, sem örökké szenvedni, így meglepő lenne, ha erre gondolna a Szentíró. Egy (részleges) preterista értelmezés szerint a fenevad Néró császár lehetett. Ha emellett kötelezzük el magunkat, akkor valóban emberi szenvedésről olvasunk a szövegben. A historicista megközelítésben a fenevad bizonyos protestáns értelmezők szerint egyenesen a katolikus egyház. Néhol úgy tűnik, hogy az intézmény mögött álló szellemi hatalmakról van szó. Ez ebben az esetben egy érvényes olvasat lehet, különösen a Máté 25,41 fényében, ahol Jézus arról beszél, hogy az örök tűz az ördög és angyalai számára van előkészítve. Ilyenkor az ördög, a fenevad és a hamis próféta egyfajta anti-háromságot szimbolizálnak, ami a valós isteni Szentháromságot csúfolja, és a személyes Gonosz leírására szolgál.

Jól látható, hogy egy szimbólumokkal teli könyvben, ahol ezek a szimbólumok ráadásul néha keverednek, egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy miről is szól ez a konkrét vers. A Jelenések 20,13-ban azt olvassuk, hogy a halál és a pokol is a tűz tavába vettetnek – értelemszerűen nem azért, hogy szenvedjenek, hanem azért, hogy végleg eltöröltessenek. A tűz tava tehát nem minden esetben a folytatólagos létezés és szenvedés helyszíne. A 17. rész 11-ik verse egyenesen arról ír, hogy a fenevad a kárhozatba (apoleia) megy, ami, ahogyan erről már szó volt, elsődlegesen pusztulást jelent. A Dániel 7,11, ami szintén egy (a?) fenevadról beszél, újfent annak a pusztulását vetíti előre, ami szempont lehet az apokaliptikus képek használatát illetően. A képek, az üzenetek keverednek. Most akkor elpusztul a fenevad, vagy örökké gyötrődik? Úgy tűnik, maguk a démonok is olykor gyötrődésre, olykor pusztulásra számítanak (v.ö. Mt 8,29, Lk 4,34, Mk 1,24). De ha ragaszkodnánk ahhoz az értelmezéshez, hogy itt valóban bukott angyalok örök szenvedéséről van szó, abból még mindig nem következik, hogy az embereknek is ugyanilyen módon kell „megtapasztalniuk” a tűz tavát. Ha így gondolkodunk, először is azt kellene igazolnunk, hogy az emberi létezés tökéletesen párhuzamba állítható az angyali létezés jellegével. Jézus azonban úgy tűnik, hogy valami mást állít:

„…de akik méltónak ítéltetnek ama eljövendő világra, hogy részük legyen a halottak közül való feltámadásban, azok nem házasodnak majd, és férjhez sem mennek. Sőt meg sem halhatnak többé, mert az angyalokhoz lesznek hasonlók, és az Isten fiaivá lesznek, lévén a feltámadás fiai.”  Lk 20,35-36 

Az emberek tehát, bár jelenleg meghalhatnak, a feltámadás után hasonlóvá lesznek az angyalokhoz, akik nem halhatnak meg – most még azonban nem hasonlóak hozzájuk. Van tehát különbség angyali és emberi létezés között. De miért beszél Jézus arról, hogy nem mindenki ítéltetik majd méltónak az eljövendő világra, aminek következménye lesz a halottak közül való feltámadás? Nyilván nem mindenki, aki feltámad, lesz végül az Isten fia, elvégre Dániel könyvében azt olvastuk, hogy némelyek örök utálatra támadnak fel, és Jézus maga is az egész világ ítéletéről beszél más helyeken. Nem csak azok támadnak tehát fel, akik méltóak. Jézus nyilván itt sem tévedett, és magával sem áll ellentmondásban, de alighanem Dániel könyve sem vezet minket félre.

Ha a teljes Szentírás tanítását szeretnénk figyelembe venni, elég valószínűnek tűnik a következtetés, hogy a halottak közül való feltámadás minőségében lesz ember és ember között különbség. Bár sokat nem árul el a Biblia Lázár, vagy az ötszáz szent feltámadás utáni életéről, de feltételezhető, hogy előbb-utóbb újra meghaltak. Ez persze feltételezés, hallgatásból vett érv, valójában nem tudjuk. A Biblia azonban beszél arról a feltámadásról, amiben „angyalokhoz leszünk hasonlókká”, és nem halhatunk meg újra, de úgy tűnik, erre csak Isten fiai lesznek majd méltóak. Logikusnak tűnik, hogy akik ítéletre támadnak fel, akik nem méltóak erre, nem romolhatatlan testben támadnak fel, és így számukra a tűz tava valóban, ahogyan a szöveg természetes olvasatából is következik, a második halál lesz, hiszen ők nem lettek angyalokhoz hasonlóvá.

Meggyőző ez az érvelés? Nem biztos. Érződik, hogy ezen a ponton már erősen a spekulációk talajára tévedünk. Az mindenesetre azok számára, akik valamennyire ismerik a millennium értelmezésével kapcsolatos teológiai vitákat, vagy épp a preterista, futurista, historicista, idealista megközelítések közötti ellentéteket és ötvözeteket, világos kell, hogy legyen, hogy a Jelenések 20,10-re az utolsó ítélettel kapcsolatos rendszeres teológiát alapozni szintén nem meggyőző álláspont – legalábbis abban az esetben, ha komolyan vesszük, hogy a Biblia egyértelmű részei alapján értelmezzük a kevésbé egyértelmű részeket, és nem fordítva.

 

Gyötrődésük füstje

Mi a helyzet a maradék egy szakasszal, a 14,9-11-gyel?

„Egy harmadik angyal is követte őket, és így szólt hatalmas hangon: „Ha valaki imádja a fenevadat és annak a képmását, és felveszi annak a bélyegét a homlokára vagy a kezére, az is inni fog az Isten haragjának borából, amely készen van elegyítetlenül haragjának poharában, és gyötrődni fog tűzben és kénben a szent angyalok és a Bárány előtt; gyötrődésük füstje száll felfelé örökkön-örökké, és sem éjjel, sem nappal nincs nyugalmuk azoknak, akik imádják a fenevadat és az ő képmását, és akik magukra veszik az ő nevének bélyegét.” Jel 14,9-11 

Ebből már úgy tűnik, nem lehet kimászni. Feketén fehéren le van írva, hogy akik imádják a fenevadat és annak képmását, akik felveszik a bélyegét, azok 1) gyötrődni fognak tűzben és kénben, 2) gyötrődésük füstje örökkön-örökké száll fel és 3) sem éjjel, sem nappal nincs nyugalmuk. Mi ez, ha nem örök tudatos szenvedés?

Mivel a szöveg rendkívül egyértelműnek tűnik, és a többségi álláspont a történelem során mindig is az örök tudatos szenvedés tana volt, a hagyományos nézet képviselői ritkán töltenek időt alternatív értelmezési lehetőségek kutatásával, és a szöveg szó szerinti értelmét részesítik előnyben. Ez logikusnak is tűnik, de tekintettel a Jelenések könyve műfaji sajátosságaira, a szimbólumok értelmezésének a nehézségeire és a számos ószövetségi utalásra, érdemes mégis alaposabban megvizsgálni ezt a szakaszt is.

Első ponton érdemes talán megemlíteni, hogy ha egy futurista értelmezést követünk, akkor azok, akik imádják a fenevadat és felveszik a bélyegét, nem lehetnek a mindenkori, múltbeli istentelenek, így ebből a szakaszból kiindulva érvelni az általános, örökös szenvedés mellett hibás általánosítás. Nem minden megközelítés számára jelent ez feltétlen nehézséget, de mindenképp fontos szempont.

A tipikus, és talán ismertebb annihilacionista érvelést röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a szakasz a gyötrődés időtartamát nem határozza meg, csak azt, hogy lesz Isten előtt gyötrődés, a „tűzben és kénben” kép egy visszatérő bibliai motívum, ami rendszerint a teljes pusztulást jelképezi és hogy a gyötrődés füstje az, ami örökké száll, ami szintén egy visszatérő biblikus kép és nem a szenvedés örök voltára utal.

A „tűzben és kénben” szavak használata, e szerint az érvelés szerint, a Sodoma és Gomora hasonlatosságára történő teljes pusztulására utalhat (v.ö. 1 Mózes 19,24, 5 Mózes 29,22, Jób 18,15-17, Ézs 30,27-33, 34,9-11, Ez 38,22). Ha a Jelenések könyvében használt képet, a tűzben és kénkőben való gyötrődést a Biblia korábban már jól bejáratott költői eszközei mentén értelmezzük, akkor a gyötrődést pusztulás követi, sőt, a szöveg lényege egyenesen maga a pusztulás.

Ha ez így van, akkor mégis miért állítja a szöveg, hogy a gyötrődés füstje örökké száll? Úgy tűnik, a szálló füst is egy visszatérő kép, ami a Biblia más szakaszaiban a teljes pusztulásra utal. Talán az első ilyen utalás az Sodoma és Gomora történetében kerül elő, az 1 Mózes 19,28-ban, ahol ezt olvassuk:

„Odatekintett Sodoma és Gomora felé, meg annak az egész környéknek a földje felé, és látta, hogy már csak füst szállt a föld felett, mint az olvasztókemence füstje.” 1 Móz 19,28 

Két másik meghatározó szakasz, ahogy erről már részben szó volt, ami Sodoma és Gomora sorsát az utolsó ítélet példájaként állítja elénk, az a 2 Péter 2,6 és a Júdás 1,7; ugyanakkor korai lenne arra a következtetésre ugrani, hogy erről beszél a Jelenések könyve is, hiszen itt nem örökké égő füstről van szó. Szerencsére nem csak ennek a két városnak a pusztulásáról olvashatunk hasonló képek kíséretében. Az Ézsaiás 34,9-11-ben a következőt olvassuk:

„Patakjai szurokká változnak, pora kénkővé lesz, földje pedig égő szurokká. Nem alszik el sem éjjel, sem nappal, folyton gomolyog a füstje. Nemzedékeken át pusztán marad, soha senki nem jár arra. Pelikán és bölömbika veszi birtokba, fülesbagoly és holló tanyázik benne. Kietlenséget mér ott a mérő, pusztaságot a mérőón.” Ézs 34,9-11 

Ez a szakasz Edóm pusztulásáról szól. A szentíró ezt a pusztulást úgy írja le, hogy „nem alszik el sem éjjel, sem nappal, folyton gomolyog a füstje”. Bár úgy tűnik, örökké tartó tűz és füst az, amiről szó van, rögtön a következő versben már valami olyat állít a Szentíró, ami ennek ellentmond: állatok lakóhelyéül szolgál majd a megítélt terület. A tűz és a folyton szálló füst aligha szolgálhat lakóhelyül vadállatoknak. A folyton gomolygó füst a teljes pusztulás képe. Ugyanezt látjuk, amikor a Jelenések 19,3-ban Babilon, a nagy parázna pusztulásáról olvasunk:

„Még egyszer mondták: „Halleluja, felszáll a füstje is örökkön-örökké!” Jel 19,3 

Közvetlen az idézett rész előtt egy egész fejezeten keresztül nagyon egyértelmű kép tárul elénk, ami Babilon, a nagy és dicsőséges, parázna város pusztulásáról szól. Sőt, a 18. rész többször hangsúlyozza, hogy az ítélet maga egyetlen óra alatt következett be, nem egy elhúzódó, és végképp nem egy örökké tartó, de soha véget nem érő megromlás időtartama alatt.

Úgy állunk tehát, hogy van a bibliai logika szerinti lehetőségünk a tűzben és kénben való gyötrődést és az örökké szálló füstöt akár szenvedésként, akár teljes pusztulásként értelmezni. A gond az, hogy van egy harmadik állítás is a fenti szakaszban, ami szerint nincs nyugalma sem éjjel, sem nappal azoknak, akik imádják a fenevadat. A következő érvelés eredeti és bővített formájában itt található meg.

Ennek a harmadik mondatnak az értelmezésében is úgy tűnik, hasznos visszanyúlnunk az ézsaiási szakaszhoz Edóm pusztulásával kapcsolatban. Ott szintén három aspektusát látjuk az ítéletnek: 1) a kénköves tüzet, 2) az éjjel és nappal tartó égést és 3) a szűnni nem akaró füstöt. Ugyanezeket az elemeket látjuk János víziójában, csak éppen más sorrendben. Úgy tűnhet, hogy szándékosan azért tehette a büntetés második elemét a leírás végére János, hogy hangsúlyozza az örök szenvedést. Ha alaposabban megnézzük azonban az irodalmi szerkesztését a szakasznak, egy érdekes sajátosságra lehetünk figyelmesek. János úgy tűnik, egy khiasztikus, gyűrűs szerkezetet használ az ítélet leírására, amelyben a szakasz első és utolsó, illetve második és utolsó előtti elemei rímelnek egymásra, ezek pedig közrefognak egy központi, szintén tükrösen, egymásra rímelő gondolatot. A bibliai szövegben nem ritkán találkozunk ezzel a formulával, gondoljunk csak az özönvíz történetére, aminek tudatosan hasonló a szerkezete! Ha ekképp olvassuk a fenti szöveget, a következőt látjuk:

„Egy harmadik angyal is követte őket, és így szólt hatalmas hangon:

A „Ha valaki imádja a fenevadat és annak a képmását, és felveszi annak a bélyegét a homlokára vagy a kezére, 

B az is inni fog az Isten haragjának borából, amely készen van elegyítetlenül haragjának poharában,

C és gyötrődni fog tűzben és kénben a szent angyalok és a Bárány előtt; 

Ci gyötrődésük füstje száll felfelé örökkön-örökké,

Bi és sem éjjel, sem nappal nincs nyugalmuk azoknak,

Ai akik imádják a fenevadat és az ő képmását, és akik magukra veszik az ő nevének bélyegét.”

Az efféle tükrös szerkezet logikája rendszerint az, hogy a középső, közrefogott motívum az, amelyik a legerősebb, végső üzenetet hordozza (ld. Jeremiás siralmai). Ez a szerkesztés határozza meg a szöveg logikai sorrendjét is, így tehát azt látjuk, hogy „elsőként” azonosítja a leírás az elítélteket, utána jön Isten rettenetes, pusztító haragja, az ítélet, amit Ézsaiás is a „sem éjjel, sem nappal” formulával ír le, majd az utolsó és fő helyen találkozunk a tűz és a kén, valamint ebből fakadóan az örökké felszálló füst képével, ami a teljes pusztulást jelképezi. Ha követjük a szerkesztés fordított logikáját, úgy tűnik, mégis összeegyeztethető a szakasz a leírással Edóm pusztulásáról, sőt, a központi üzenet éppen a teljes megsemmisülés, ahogy abban az esetben is. Más érvelések arra igyekeznek rámutatni, hogy a szöveg olyan módon használja az igeidőket, ami arra utal, hogy jelenleg nincs nyugalmuk a fenevadat imádóknak, és ez az ítélettől való rettegésre utal, nem az ítélet örökké tartó voltára a jövőben.

Ha ez nem volna elég meggyőző, észre kell vennünk azt is, hogy a fenti leírás nem maga az ítélet, hanem egy angyal általi kihirdetése az ítéletnek. A konkrét ítélet leírására a szöveg nem sokkal ezután a szüretelés és a borsajtó, majd az abból kiömlő vér meglehetősen horrorisztikus képét használja, ami egyértelműen a halál, és nem az örök létezés képe. Ha mindezt összevetjük egyéb szakaszokkal a Jelenések könyvében, amik szintén valamilyen ítéletről szólnak (ld. Jel 6,12-17, 11,15-18, 14,6-20, 16,17-21, 17,1-19,5, 19,6-20,21), jól látható, hogy ezek nem a tudatos szenvedés, hanem sokkal inkább a megsemmisülés képeit idézik, így a Jelenések belső logikája is arra késztet, hogy legalább óvatosan kezeljük a 14. rész néhány sornyi leírását is az örök tudatos szenvedés alátámasztása kapcsán – nem beszélve arról, hogy ahogy arról ez az egész sorozat szól, a teljes biblia kinyilatkoztatás összhangját tekintve is kézenfekvőbb olvasat a teljes megsemmisülés gondolata.

 

Összefoglalás 

Ahogyan ebből a hosszúra nyúló írásból kitűnik, igen kevés olyan szakasz van a Bibliában, ami egyértelműen, minden kétséget kizáróan tanítaná az örök tudatos szenvedést az utolsó ítélet következményeként – sőt, talán egy sincs. Elfogadható álláspont, hogy az annihilacionista érvelés egy-egy igeszakasznál recseg, és még ha vállalható is, azért egyszerre kissé nehézkes hermeneutikai logikát igényel, különösen a Jelenések könyve kapcsán. Amit itt bemutattam, az ráadásul nem is meríti ki a teljes megszűnés nézetének exegetikai lehetőségeit, csupán néhányat mutat be belőlük. Ha valaki azonban ragaszkodni kíván az örök tudatos szenvedés tanához, annak bizony számolnia kell azzal, hogy az jóval több előzetes, nem a szöveg logikájából következő feltételezésre és pusztán a hagyományból táplálkozó axiómára és definícióra kell támaszkodnia, mint ha valaki a megszűnés tana mellett akarna érvelni. Nem utolsó sorban, még ha meggyőző érvelést is lehetne felmutatni amellett az igen kevés szakasz mellett, melyek tényleg beszélnek örök szenvedésről, akkor is el kell számolnunk az összes többi igeszakasz puszta mennyiségével, amelyek ezt nem, vagy ettől valamilyen eltérő gondolatot közvetítenek. A második részben közölt táblázat az alaposabb áttekintés után valahogy így néz ki:

Ha valaki komolyan veszi a bibliai inspirációt, a Biblia érthetőségét, a Biblia elégségességét és a Biblia tévedhetetlenségét, ha a regula fidei szellemében minden szöveget csak a Biblia egészének a fényében értelmez és ha számol azzal, hogy a Jelenések könyve néhány szakasza a maga műfaji sajátosságai miatt nem ideális választás rendszeres teológiai doktrínák megalapozására, akkor egyértelmű választ kap az első részben feltett kérdésre: a teljes megszűnés elképzelése egyértelműen valid nézőpont lehet egy evangéliumi, a Bibliát alaposan és alázatos szívvel vizsgáló keresztyén számára. Sőt, ha elfogadjuk ennek a vizsgálatnak az eredményét, lehetséges, hogy bár a teljes kirakós nincs a kezünkben, és az örök tudatos szenvedés tana nem zárható ki minden kétséget kizáróan, a teljes megszűnés büntetése válik majd a természetesebb, szöveghűbb narratívává a számunkra. A kérdés az, hogy ha mindezt látjuk, komolyan vesszük-e a Sola Scriptura elvet, legyen bár ez az értelmezés mégoly távoli is attól, amit megszoktunk, és meghajlunk-e a Biblia tekintélye előtt, vagy más tekintélyeknek engedünk az írásértelmezésben.

Hozzászólás írása