A római katolicizmus mint „kísértés” az evangéliumi teológia számára

Érdekességként – és mert üzenetét tekintve „prófétainak” bizonyult – érdemes felidézni az Evangelikál Teológiai Társaság 2021-es közgyűlésén elhangzott elnöki beszédet. Jelentőségét az adja, hogy világosan megnevezte azokat a veszélyes tendenciákat, amelyek magukkal ragadhatják az evangéliumi protestantizmust. Nyilvánvalóan elsősorban az észak-amerikai evangelikál szubkultúra érintett, ám mivel a világ mára globális faluvá vált, ezek a hullámok rendre elérik az európai evangelikálokat is, bármely történelmi vagy neo-protestáns felekezethez tartozzanak is. Pontosabban az említett társaság 73., a texasi Fort Worthben megrendezett közgyűléséről van szó. Az akkori elnök, Al Mohler – a Déli Baptista Teológiai Szeminárium elnöke – négy, a kortárs evangelikál teológiát fenyegető kísértést nevezett meg: a fundamentalizmust, az ateizmust, a liberalizmust és a római katolicizmust.

A fundamentalizmust illetően – és itt természetesen teológiai, nem pedig politikai értelemben vett fundamentalizmusról van szó – elsőre talán szokatlannak tűnhet, hogy Mohler „kísértésként” említi ezt a jelenséget. Mire gondolhatott? Elismerte, hogy történeti értelemben az evangelikálok bizonyos vonatkozásban fundamentalisták, hiszen ragaszkodnak a keresztyén hit fundamentális, alapvető tanításaihoz, így például a Szentírás ihletettségéhez és tévedhetetlenségéhez, Krisztus személyéhez és helyettesítő bűnhődéséhez, valamint a Szentháromsághoz. A fundamentalizmus azonban akkor válik fenyegetéssé, amikor már nem egyszerűen e hitigazságokhoz való hűséget jelenti, hanem olyan lelkületet és magatartást, amely elfordul a kultúrától, és az evangélium központi üzenete helyett „teológiai különcségekre” helyezi a hangsúlyt. Vagyis másod- és harmadrendű teológiai kérdésekből csinál olyan választóvonalakat, amelyek szükségtelen szakadásokat idéznek elő.

Az ateizmusról szólva Mohler megjegyezte, hogy az evangéliumi (evangelikál) protestáns teológia nem foglalhat el valamiféle közvetítő pozíciót hit és hitetlenség között. Az evangelikalizmus a kérdést kiélezi: vagy létezik Isten, vagy nem. Magától értetődő, hogy az evangelikalizmus nyíltan nem támogathat sem ateizmust, sem agnoszticizmust. A kísértés mégis fennállhat, hogy missziós vagy apologetikai megfontolásokból valamiféle középutat keressen – különösen akkor, ha világi akadémiai közegben mindenáron releváns kíván maradni (sajnos ez történt több hazai, egykor evangéliumi meggyőződésű teológussal, vagy a teológiai közegben ismert személlyel is).

Az evangelikalizmust fenyegető harmadik kísértés a protestáns liberalizmus. Mohler szerint ez akkor jelenik meg, amikor a keresztyének úgy gondolják, hogy a keresztyén hitet a kultúrához kell igazítani. Az elmúlt évtizedekben a protestáns liberalizmus a keresztyénség szinte valamennyi központi tanítását kikezdte; vagy elvetette, vagy oly mértékben átformálta, hogy azok felismerhetetlenné váltak. Mindezt azért, hogy a hit vonzóbb legyen a szekularizált társadalom számára. Mohler értelmezésében a liberalizmus és a szekularizáció összefonódása különösen veszélyes helyzetet teremt a biblikus elkötelezettségű keresztyének számára.  A jelenlegi helyzetben az a veszély fenyegeti az evangélikál teológiát, hogy az újabb nemzedékek kulturális bálványai kedvéért feláldozza az evangélium integritását.

Ezek a kérdések korántsem mellékesek. Mohler beszédének talán legérdekesebb utalása mégis az a kísértés, amely a római egyház felől érkezik. Ez első hallásra meglepőnek tűnhet, hiszen a római katolicizmust évszázadokon át a protestáns–evangéliumi teológia par excellence teológiai ellenfelének, mondhatni antitézisének tekintették. Az utóbbi évtizedekben azonban ez a szemlélet fokozatosan háttérbe szorult, a korábbi határok pedig elmosódtak. Ma számos evangéliumi teológus kifejezetten „szentimentális” módon közelít a római katolicizmushoz. Egyesek egyszerűen a keresztyén felekezetek egyikének tekintik – legfeljebb valamivel különösebbnek a többinél. Mások, akiket a szekularizáció egyre erősödő kihívása aggaszt, Rómában a keresztyén „értékek” védőbástyáját látják. Megint mások pedig, akik elsősorban az ökumenikus vagy vallásközi párbeszédben érdekeltek, hajlamosak félretenni a teológiai különbségeket, hogy kizárólag arra összpontosítsanak, ami – legalábbis látszólag – mindannyiunkat összeköt.

Vegyük komolyan, hogy a Déli Baptista Szeminárium elnöke a római katolicizmust kísértésnek, illetve csábításnak tekinti, vagyis olyan veszélynek, amelytől óvni kell. Ez a lelki éberség üdvözlendő jele. Az efféle megnyilatkozások azt bizonyítják, hogy az Egyesült Államokban is – ahol 1994 óta zajlik az úgynevezett Evangelicals and Catholics Together kezdeményezés, és ahol mind gyakrabban igyekeznek a katolikusok és az evangelikál keresztyének közötti különbségeket pusztán árnyalatnyi eltérésekként feltüntetni – továbbra is vannak evangelikál hangok, amelyek világosabb, élesebb teológiai megkülönböztetésre szólítanak fel.

Vannak, akik károsnak tartják a „negatív” identitásmeghatározást, a hitvalló protestantizmus – vagyis az evangelikál teológia – esetében azonban ez történelmi okokból elkerülhetetlen. Evangelikál identitással rendelkezni ezért bizonyos értelemben azt is jelenti, hogy válaszolnunk kell arra a kérdésre: miért nem vagyunk római katolikusok? A két identitás ugyanis kölcsönösen kizárja egymást: vagy evangelikálok, vagy római katolikusok vagyunk. E kettő teológiája és hitgyakorlata eltérő meggyőződésekre épül, különösen Istenről, a Szentírás tekintélyéről, az üdvösség természetéről és a keresztyén élet mibenlétéről vallott nézeteik tekintetében. Bár gyakran ugyanazokat a szavakat és fogalmakat használják, ezek nemegyszer egymástól jelentősen eltérő, olykor kifejezetten ellentétes tartalmat hordoznak. Az utóbbi időben egyesek – például George Weigel – amellett érveltek, hogy lehetséges „evangéliumi katolikusnak” lenni, vagyis valamiképpen össze lehet illeszteni, sőt ki lehet békíteni egymással e két identitást. Mohler szerint azonban ez nem lehetséges. Aki evangelikál keresztyén, az nem lehet római katolikus is. Ha tehát valaki a katolicizmus irányába próbálja átformálni vagy eltorzítani az evangelikál identitást, ezzel éppen ezt az identitást tagadja meg.

Másrészt Mohler hangsúlyozza: Róma „alá bemenni” egyben azt is jelenti, hogy magunk mögött hagyjuk az Úr Jézus Krisztus evangéliumát. Rómával az alapvető etikai értékek védelmében lehetnek alkalmi szövetségeink, ám tudomásul kell vennünk, hogy Róma, mint történeti-teológiai konstrukció protestáns nézőpontból hamis és bálványimádó előfeltevéseken nyugszik. A római egyház ezért nem jelenthet alternatívát annak az újjászületett keresztyén hívőnek, aki hűséges kíván maradni Isten Igéjéhez, és növekedni akar a kegyelemben. Sőt, Rómát követni bizonyos értelemben az evangéliummal szembeni lépésnek tekinthető.

E szavak a mai, többnyire mindenáron szintézisre törekvő, konfliktuskerülő és érzékeny közeg számára kétségkívül túlzottan keménynek hangoznak; nehezen illeszthetők a politikailag korrekt, ökumenikus nyelvezetbe. Mégis érdemes komolyan megfontolnunk őket, ha el akarjuk kerülni az eltévelyedést.

Ilyen értelemben evangelikál protestánsnak lenni azt a felismerést is magában foglalja, hogy nincs más menedékünk. Nincs alternatívánk, hiszen számunkra egyedül a Szentírás marad, mint Isten írott Igéje. Egyes protestáns keresztyének számára Róma hatalmi struktúrája éppen azért jelenthet kísértést, mert óvó menedéknek látszik korunk értékrendi bizonytalanságában. Abban a világban, ahol a hagyományos intézmények – a család, a nemzet és a vallás – megrendülnek, ahol minden területen zavar, s ebből fakadóan bizonytalanság uralkodik, vonzó lehet a tudat, hogy létezik egy tévedhetetlen magisztérium és annak vezetője, a pápa; egy stabilnak, sőt mozdíthatatlannak tűnő viszonyítási pont.

Mohler szerint az evangéliumi hit ugyan teljes mértékben az egyháztörténet – illetve a több mint kétezer éves újszövetségi egyház – szerves részének tekinti magát, és mint ilyen tudatosan vállalja a »világegyházhoz« való tartozását, a végső norma tekintetében kizárólag a Szentírásnak rendeli alá magát. Az evangéliumi hit alapvető eleme a megszólaló, beszélő és önmagát kijelentő Istenbe – vagyis Isten szavába – vetett rendíthetetlen bizalom. Róma nem pótolhatja az Isten Igéjébe vetett bizalom hiányát, és nem is jelenthet valódi csábítást azok számára, akiknek hite kizárólag Krisztusban gyökerezik, a Szentírás tanúsága alapján.