Hogyan olvasom az elragadtatás textusait? Néhány személyes gondolat J. Oliver Buswell Jr. írása kapcsán Márkus Tamás lelkipásztornak

Oliver Buswell gondolatai fontosak számomra akkor is, ha az elragadtatás időzítésében nem ugyanarra a következtetésre jutottam, mint ő. Éppen ezért ezt az írást nem cáfolatnak, vagy valamiféle „ellen-cikknek” szánom. Ahogy megszólalásomban az Őrmezői Református Gyülekezet teológiai fórumán is kifejeztem, a vitatkozás szándéka nélkül, pusztán őszinte újraolvasásra bátorítom a kérdést kutató Testvéreket. Reflexiómban szeretném röviden elmondani, hogy miért hajlok egyre inkább a Jézus eljövetelét megelőző nagy nyomorúságon való átmenetel, vagyis a poszt-tribulációs megközelítés felé.

Teológiai vergődésemben számos impulzust nyertem két olyan személytől, akikkel személyesen is találkozhattam, amíg közöttünk éltek: David Pawson brit bibliatanítótól és David Stern zsidó származású messiási teológustól. Nem mindenben követem őket, de mindketten segítettek abban, hogy a végső dolgokról átfogóbban és a messiási zsidó teológiai megközelítéseket is megismerve gondolkodhassam. Ha pedig a tudományos teológiai világból jól ismert teológusokra kellene utalnom, akkor főleg Jürgen Moltmann eszkatológiáját kell  felemlítenem, aki az újkori református teológiában ismét hangsúlyosan a teológiai gondolkodás középpontjába állította az eszkatológia, Krisztus parúziája és a millennium kérdését.

1. A kérdés számomra sem az, hogy lesz-e elragadtatás

Ebben nincs közöttünk lényeges különbség. Hiszem, hogy Jézus visszajövetelekor az Úrban elhunytak feltámadnak, az akkor élő Krisztus-hívők pedig elragadtatnak, és együtt találkoznak az Úrral a levegőben (1Thessz 4,16–17; 1Kor 15,51–52).

A kérdés tehát számunkra nem az elragadtatás ténye, hanem annak mikéntje, időzítése és kapcsolata Jézus eljövetelével.

Az 1Thesszalonika 4-ben nem egy titkos esemény képe jelenik meg. Az Úr maga száll le az égből, arkangyal hangja hallatszik, és Isten trombitája szól (1Thessz 4,16). Az esemény minden, csak nem egy csendes és rejtett történés. Pál itt nem egy titkos és csendes eseményt ír le, hanem az Úr nyilvánvaló, hallható és dicsőséges eljövetelét.

Én ezért így fogalmaznék: Egy olyan elragadtatásban hiszek, amely Krisztus egyszeri, dicsőséges, látható és hallható eljöveteléhez kapcsolódik.

2. A Jelenések könyvét szerintem azért kaptuk, hogy kitartsunk

Számomra ez az egyik legfontosabb kérdés. Miért is írta János a Jelenések könyvét? Ha az Úr egy végidőbeli precíz eseménynaptárt akart volna adni, akkor sok minden egészen másképpen nézne ki benne. Ehelyett újra és újra ugyanazt a felhívást halljuk az események láncolatában:

„Itt van a szentek béketűrése.” (Jel 13,10)

„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jel 2,10)

„Tartsd meg, amid van.” (Jel 3,11)

„Itt van szükség a szentek állhatatosságára.” (Jel 14,12)

Ezért a Jelenések könyve számomra mindenekelőtt egy pásztori-lelkigondozói könyv. Nem azt kérdezi először: „Hogyan meneküljünk ki a történelemből?”, hanem ezt: Hogyan maradjunk hűségesek a Bárány Jézushoz, amikor a világ egyre sötétebbé válik? Így számomra a Jelenések könyvének egyik legfontosabb üzenete éppen a kitartás.

3. A θλῖψις (szenvedés) és az ὀργή (harag) nem feltétlenül két egymást követő időszak

Itt találom az egyik fontos különbséget a különböző elragadtatási modellek között. Az Újszövetség beszél a hívők θλῖψις-éről, vagyis nyomorúságáról, megpróbáltatásáról és üldöztetéséről (Jn 16,33; ApCsel 14,22; 2Thessz 1,4). Ugyanakkor beszél Isten ὀργή-járól, haragjáról és ítéletéről is (Róm 1,18; 1Thessz 5,9; Jel 6,16–17). A kettőt azonban nem feltétlenül kell úgy elképzelnünk mint két egymás után következő korszakot, mintha a hívőké lenne a próbatétel, majd utána a hitetlenekre a harag időszaka következne.

Lehetséges, hogy ugyanabban a történelmi időláncolatban mindkettő jelen van:

• a Krisztushoz tartozók nyomorúságot szenvednek,
• miközben Isten ítéletei is elérik a hitetlen világot.

Ez nem ellentmondás. A Biblia már Egyiptomban is mutat erre példát. Isten ítéletet tartott Egyiptom fölött, miközben népét megőrizte (2Móz 8,22–23; 9,26; 10,22–23). Ezért számomra az, hogy „Isten nem haragra rendelt minket” (1Thessz 5,9), önmagában még nem bizonyítja azt, hogy Isten népe a végső nyomorúság és ítélet egészét elkerüli, mert Isten képes népét megőrizni a harag ítéletben is.

A Jelenések könyvében a szentek szenvedése (θλῖψις)  és Isten ítélő haragja (ὀργή) ugyanazon végidőbeli eseménysorban, egymással összefüggésben jelenik meg (Jel 6,9–17; 7,13–16; 11,5-18; 14,9–13).

4. Egy rövid gondolat a Jelenések 11. fejezetéről

Oliver Buswell a Jelenések 11. fejezetének két tanúját saját eszkatológiai modelljének fontos részeként értelmezi. Én ezt a szakaszt némileg másképpen olvasom. Nem érzem szükségesnek, hogy ezt a fejezetet az elragadtatással azonosítsuk. Számomra lehetséges egy ilyen olvasat is: Isten a végidős nehéz időkben prófétai jeleket és prófétai személyeket és intő igehirdetést ad Izraelnek és a hívők közösségének is. (Jel 11,3–13)

A Jelenések 11. fejezetében különösen érdekes számomra a szentély és az ott imádkozók képe. A külső udvar átadatott a pogányoknak, miközben a szentély, az oltár és az ott imádkozók megméretnek (Jel 11,1–2). Ebben én egy olyan bibliai mintát is látok, amely Isten népének megőrzésére utalhat.

Gondoljunk csak Illésre! Isten, Izrael egyik legsötétebb korszakában sem hagyta magára népét. Adott egy prófétát, aki prófétai tekintéllyel és erővel szólt az uralkodó hatalomnak, szembement a Baál-kultusszal, és tanúságot tett az élő Istenről, s közben az Úr elrejtette 7000  hűséges emberét is (1Kir 17–18).

A két tanú szolgálatában ezért én elsősorban ezt a bibliai analógiát látom: amikor nagy a sötétség, Isten sem hagyja világunkat és népét bizonyságtétel nélkül. Az utolsó antikrisztusi időkben nem csak a gonosz fog megnyilvánulni, hanem a mennyei erők is jelen lesznek prófétai igehirdetéssel és erőben.

A két tanú elragadása, tehát történetük lezárása után, a szentek és hitvallók története tovább folytatódik a Jelenések könyvében. A Jézus-hívők továbbra is jelen vannak a földön. Kitartanak. Szenvednek. Tanúságot tesznek és várják a Bárány győzelmét (Jel 12,17; 13,7–10; 14,12–13).

5. Az egyház nem egy másik rendeltetésű nép Izrael mellett

Az elragadtatás kérdésében számomra az is meghatározó, hogyan gondolkodunk az Egyház és Izrael létéről és kapcsolatáról. Én nem két külön végidőbeli népet látok: egy már elragadott pogány hátterű egyházat és egy földön maradó Izraelt.

Látásom szerint az egyház már most is a Jézushoz megtért zsidókból és a nemzetekből megtért hívőkből áll. Egy test, melyben zsidónak és pogánynak egy Megváltója van. Egy üdvösségük és jövőjük van a Messiás Jézus Krisztusban (Ef 2,11–22; Gal 3,28–29). Jézus az egy Bárány, akinek egy menyasszonya van (Jel 19,7–9; 21,9). A menyasszonytest kiteljesedése majd az Úr parúsziájakor következik be, amikor eljön a Megváltó a Sionból, s az Úr Izrael népét kollektíve bevonja saját megígért új szövetségbe (Róm 11,25–27; Jer 31,31–34), amelynek  teológiai helye nem más, mint a Messiásban lévő egy szelíd Olajfa.

Pál az olajfa képével éppen arra figyelmeztet bennünket, hogy a pogány hívők nem egy Izraeltől teljesen független üdvösségtörténetbe kerültek és kerülnek bele. „Te pedig az olajfának vad ágaként beoltattál” (Róm 11,17). Az Egyház léte nem értelmezhető az Ef 2 és a Róm 11 alapján Izrael ellen (szubsztitúció), de nem értelmezhető tőle különválasztva sem (klasszikus diszpenzácionalizmus diasztázisa), sem nem azonosítható vele teljes mértékben (temporális identifikáció), ahogy némely szövetségteológus gondolja. Az Olajfán két identitás találkozik: zsidó és pogány, akik megbékélten, az egyetlen Messiás-test közösségében élnek az örök Ábrahám-szövetség áldásígérete szerint. (1Móz 12,3; 22,18; Gal 3,8).

A Római levél hangsúlyozza, hogy Isten Izraellel kapcsolatos ígéretei nem váltak semmissé (Róm 9–11; különösen 11,28–29).  Izrael, mint nép mindvégig megmarad saját identitással még az új ég és az új föld világában is (Ézs 66,22), de közösségben fog élni azon pogány hátterű népekkel, akikkel együtt alkotja a Messiás népét. Izrael tizenkét törzséről és a tizenkét apostol nevéről külön, de egymás mellett olvasunk (Jel 21,12–14). Ez a gyönyörű, városiasított kép szépen kifejezi az egy menyasszony valóságát, az egy Egyház titkát. János hallja a szót: „Megmutatom neked a Bárány menyasszonyát.” (Jel 21,9) S mit lát? Az új Jeruzsálemet, amelyben jelen vannak Izrael tizenkét ősi törzseinek és a Bárány tizenkét apostolának a nevei is.

6. A Jelenések 12. fejezete különösen fontos számomra

A Jelenések 12. fejezetében az asszony a pusztába menekül. Isten helyet készít számára, ahol táplálja őt (Jel 12,6.14). A sárkány üldözi az asszonyt, de Isten megőrzi.

Majd ezt olvassuk: „Megharagudott azért a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadakozzék annak többi magvával, akik megtartják az Isten parancsolatait, és akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele.” (Jel 12,17)

Számomra ez nagyon fontos kép. Isten népe üldözöttségben marad az Úr eljöveteléig. De nincs elhagyva! Nem a mennybe menekül, hanem sajátos pusztai elrejtettséget ígér neki a prófétai kép. Tehát nem feltétlenül az történik, hogy Isten kiveszi népét a földi történelemből, hanem az, hogy megőrzi őket benne.

7. „Eléje megyünk” – az érkező Király fogadása

Az 1Thesszalonika 4. fejezetének egyik legszebb kifejezése számomra az, hogy „elragadtatunk velük együtt a felhőkön az Úr fogadására” (1Thessz 4,17). A cél tehát nem egyszerűen az, hogy Krisztus elvigyen bennünket a menybe. Az Úr uralkodni érkezik földünkre, népe pedig eléje megy!

A görög apantēsis, „találkozás”, magában hordozhatja az érkező személy elé való kimenetel képét (vö. Mt 25,6; ApCsel 28,15). Nem szükséges ebből egy teljes eszkatológiai rendszert felépíteni, de a kép nagyon beszédes: Az egyház fogadja az érkező Királyt, ahogy a tíz szűz feladata is az volt, hogy fogadja a vőlegényt. (Mt 25,1–13)

Ezt is szem előtt tartva, még egyszer hangsúlyozom, hogy én inkább az egyetlen dicsőséges Krisztus-eljövetelben gondolkodom, amelyhez a feltámadás és az elragadtatás is szorosan kapcsolódik (1Thessz 4,15–17; 1Kor 15,22–23.51–52). Tehát nem két külön Krisztus-eljövetelt várok: egy titkosat az egyházért, majd évekkel később egy nyilvánosat is Izraelért. Ez az egy parúszia egyben az episzünagógé is, amely a hozzá való gyűjtésünket jelenti Pál apostol tanítása szerint is (Mt 24,27–31; 2Thessz 2,1–8).

8. Ezzel összhangban áll az ősi keresztény hitvallások alapvető reménysége is

A parousia egyszerűen Krisztus eljövetelét, jelenlétét, megérkezését jelenti. Én ebben az egy nagy eseményben látom a reménységünket (1Thessz 4,15; 1Kor 15,23; Mt 24,27–31; 2Thessz 2,1–8).

Az Úr eljön. És amikor eljön, feltámadnak az övéi, az élők pedig elragadtatnak hozzá. Az egyház eléje megy. Az Úr megnyitja Izrael szemét és szívét, legyőzi ellenségeit, megkötözi a gonoszt. Ezzel összhangban áll az ősi keresztény hitvallások alapvető reménysége is, melyek középpontjában Krisztus dicsőséges visszajövetelének, az ítéletnek és a feltámadásnak az egységes reménysége áll.

A millennium kérdésében gyakran voltak viták, de az  Úr egy eljövetelében teljes volt a konszenzus. Ő eljön ítélni élőket és holtakat.

9. Nem félelemmel, hanem reménységgel

Talán végül nem is az a legfontosabb kérdés, hogy melyik eszkatológiai táblázat bizonyul majd minden részletében helyesnek. Sokkal fontosabb kérdés: Mit teszünk, amikor elérkezik a próba és a harag órája? A Jelenések könyve erre egyszerű, de nehéz választ ad: Ne tagadd meg az Urat! Ne imádd a fenevadat! Ne szeresd a Babilont! Fuss ki belőle! Tarts ki! Őrizd meg a hitet és kövesd a Bárányt! (Jel 13,8–10; 14,9–12; 18,4; 19,7–9)

Ezért én a Jelenések könyvét nem félelmet keltő könyvként olvasom, hanem kitartásra tanító könyvként. Ez a könyv nem azt ígéri, hogy Krisztus népe minden nehézséget elkerül, hanem azt, hogy a Bárány velünk van, és végül győz (Jel 17,14; 21,3–4).

10. Egy személyes záró gondolat

Nem állítom, hogy minden kérdésre megtaláltam a végleges választ. Nem gondolom azt sem, hogy ne kellene elmondanunk egymásnak különböző látásainkat. Jó egymást meghallgatni, mert látásmódunkkal egymást építhetjük, s rádöbbenhetünk arra, hogy megközelítéseink mennyire kiszolgáltatottak történelmi és lelki állapotunknak, félelmeinknek és a hallott  tanításoknak. A Szentlélekért imádkozva higgyük mindnyájan, hogy az Úr majd elvezet bennünket a teljesebb igazságra (Jn 16,13). Azt hiszem, hogy ezzel is mindnyájan egyet tudunk érteni.

Jelenleg tehát így látom a kérdést: Jézus Krisztus egyháza a mostani és az eljövendő korszakban is zsidókból és pogányokból áll a zsidó szelíd olajfán. Ide fog betérni az Úr eljövetelekor a most még megkeményedésben élő zsidó nép is (Róm 11,25–27). A végső nyomorúságot az Úrtól meghatározott mértékben el kell szenvednünk, de Isten az Ő ítélő  haragjától képes megőrizni az övéit, erre egy finom utalás az „elpecsételés” is.

A Jelenések könyve mindenekelőtt kitartásra hív bennünket. A két tanú Isten prófétai bizonyságtételének jele lehet a sötét időben. A hívő nép története azonban ezt követően is folytatódik, és végül: eljön majd az Úr. És amikor eljön, az övéi eléje mennek. Talán ezért tudom ma már nem elsősorban azt kérdezni: „Hogyan kerülhetném el a végső nyomorúságot vagy Isten haragjának idejét?” Hanem inkább ezt: „Hogyan maradhatok hűséges a Bárányhoz mindvégig?” Hiszem, hogy ez Jézus által lehetséges, aki megígérte: „Mindenkor veletek leszek a világ végezetéig!”(Mt 28,20)

Irodalom:

• David H. Stern: Jewish New Testament and Commentary. Online: https://kifakz.github.io/eng/bible/stern/stern_luka_11.html
• David Pawson: When Jesus returns. Hodder and Stoughton, London – Sydney – Auckland,1995. 175-268 pp.
• Jürgen Moltmann: Kirche in der Kraft des Geistes. Ein Beitrag zur messinaschen Ekklesiologie. Chr. Kaiser Verlag, München, 1975. 158-160 o.
• Tatai István: Az Egyház és Izrael. Korrelációs modellkeresés a posztholokauszt teológiában. Harmat – Kálvin – KMTI, 2010.