Egy közelmúltbeli Németh Sándor-interjú margójára – kritikai megjegyzések
10 + 1 aktuális alapproblémáról
- szekularizáció
- individualizáció
- liberalizáció
- polarizáció
- progresszió
- pornográfia
- okkultizmus
- pragmatizmus
- integráció
- globalizáció
- (+ 1.) depresszió
A Hit Gyülekezetének vezetője nevesít néhány jelentős és fontos problémakört a Hit Rádió vele készített, idei nyári közéleti műsorában. Az interjú címe: Németh Sándor: Válságban a kereszténység. (Azt gondolom, mindenféle írásjel aktuális lehet a cím végén.)
A továbbiakban röviden megvizsgálom az interjúban említett témákat, amelyekről egyébként Németh Sándor (továbbiakban: N. S.) nem először beszél: közel egy éve egy másik interjú keretében is szólt róluk feleségével közösen A kereszténység aktuális kihívásai címmel.
Az idén július végén készült beszélgetésben az egyházvezető lelkész egy bő egyórás beszélgetés során – nyilván a teljesség igénye nélkül – közel egy tucat problémakört említ a jelenlegi kereszténység viharai kapcsán. Elmondása szerint a válság több fronton jelentkezik, ezek nevezetesen: a szekularizáció, az individualizáció, a liberalizáció, a polarizáció, a progresszió, a depresszió, a pornográfia, az okkultizmus, a pragmatizmus, az integráció és a globalizáció. A sorban első nem új megállapítás, hiszen nemcsak az egyház képviselői, de társadalomkutatók, szociológusok is régóta beszélnek az elvilágiasodás folyamatáról. Ahogyan a többi probléma, úgy ez is valamilyen szinten következmény. Nyugaton templomokat zárnak be, vagy átalakítják őket múzeummá, realizálható a népegyházi tagság fogyása, és növekszik a „maguk módján” vallásosak aránya.
Ez át is vezet az individualizáció problémájához: ez a fajta magatartás már a hívők között is jócskán felütötte fejét. Szomorú, amikor az egyéni érdekek tendenciózusan a közjó, illetve a közösségéi elé kerülnek. N. S. a lehetséges okok között olyan zsigeri szintű, egzisztenciális hatású elemeket említ, mint például a koronavírus-járvány vagy a szomszédunkban dúló háború, amely amellett, hogy félelmet generál, és túlélésre késztet, egyfajta apokaliptikus bénultsághoz, magunkba forduláshoz, elszigetelődéshez vezet(het).
Egy további, ezekkel összefüggő következmény még a szekuláris és egyéni módokon szabadon összetákolt „házi” igeértések tárháza, amely a liberalizálódás felé viszi a bibliaértelmezést. N. S. rámutat, hogy a nyugati kereszténységben polarizálódás figyelhető meg a Biblia mint Isten szava elfogadásának tekintetében. Ez a jelenség – „az Isten igéjétől való elsodródás, elidegenedés, annak felülértékelése” – az Egyesült Államok után már az európai evangéliumi keresztények körében is megfigyelhető. Sajnos a negatív trendek hazánkat is elérték, aminek egyik jele a progresszív ideológiák beszivárgása. Ezek az új eszmék nemcsak a társadalomban, de már az egyházban is felütötték fejüket. Hogy miért? N. S.meglátása, hogy „sok gyülekezet feladja a bűnnel szembeni küzdelmet”. Pedig a „színvonalas szellemi élet” előfeltétele a bűnnel szembeni harc, illetve a bűn elhagyása. Ez elhanyagolt terület, pedig óriási probléma, ha a vezetők beengedik a bűnt. Nehéz kérdés a missziós gyülekezetek helyzete, ahova érthető módon szeretettel várják a bűnösöket – ugyanakkor hol marad az életszentség?
Az elmúlt két évben különböző érzelmi jellegű problémák, köztük a depresszió is nagymértékben „elharapózott”. (Ez a kérdéskör lenne a címben nevezett + 1, lévén inkább belső jelenség.) Sokan tapasztalnak szellemi gyötrelmet, akár – de nem feltétlenül – a bűn okán. (Erre még kitérek). Az internet helytelen használata (pl. a pornográfia, amelyről egy másik alkalommal majd bővebben írok) vagy egyéb online és offline kulturális termékek, például az okkultizmus praktikái is lélekromboló hatással vannak. Fontos keresztényként is tudatában lennünk ennek, mert „nyilván nem középkori, hanem modernizált formában, gyakran észrevétlenül, vonzó formában adják elő akár gyerekeknek, akár szülőknek, és sajnálatos módon látni, hogy keresztény tömegek is ezeket a kulturális termékeket fogyasztják, és nem veszik észre, milyen károkat okoz” – hívja fel a figyelmet N. S. a beszélgetésben. Fontos tudni, hogy ezek mind „gyakran alá vannak rendelve a progresszív mozgalom célkitűzéseinek”, a keresztény erkölcs és identitás szétrombolói – ráadásul tudatosan.
A kereszténység helyzetének elemzését folytatva N. S. rámutat, hogy ha nincs válság, akkor nem vesszük észre, milyen nagy baj van, „mert látszatra mennek a dolgok. Ha nincs válság, akkor a pragmatizmus tud élni, de amikor válság van, kiderül, hogy bajok vannak vele, mert a dolgok nem tudnak úgy működni, mint normális körülmények között.” Kérdés persze, hogy milyenek a „normális körülmények” az egyháztörténelem kezdeti vagy akár csak hozzánk közeli évszázadait szemlélve. Ugyanakkor fontos megállapítás, hogy az egyházon belüli felszínesség, kiüresedés, a mások hitéből vagy az alkalmakból, összejövetelekből élés, a rövid távú „sikerekre” való törekvés vagy az a fajta egyházszervezet, hogy „csináljuk azt, ami működik”, nyilvánvalóvá teszik, hogy – bibliai képpel élve – „okos vagy balga szüzekről” van-e szó. A vihar – ahogyan a természetben is –, bár megtépázza a zöld ágakat is, „többnyire beteg, száraz fákat tud kidönteni”. „Akinek van füle, hallja!” (Mt 11,15)
Végül az aktuálpolitikai kérdések kerülnek terítékre az interjúban, amelyek kapcsán N. S. elárulja, hogy Európa jövőjét nem tudja próféciák nélkül nézni, és összességében nem jósol az öreg kontinensnek túl fényes jövőt. Idekapcsolódik a fiatal hívő generáció helyzete kapcsán elmondott zárógondolat: a 20. században a legnagyobb kárt a Hit Gyülekezetének elöljárója szerint a kommunizmus, a fasizmus és a nácizmus okozta – ezekkel hozható párhuzamba szerinte jelenleg a globalizmus. Egyetlen izmus, ideológia sem tudja megszabadítani az embert a gonosztól – ezt csak a Megváltó tudja megtenni. A társadalom átalakítására irányuló mesterséges törekvések (pl. korábban a szocializmus vagy akár jelenleg a társadalmi igazságosság erőszakos formái) nemcsak hogy nem célravezetők, de „a 20. század [is] azt bizonyítja, hogy a legnagyobb gonoszságokat és igazságtalanságokat [így] követik el” – mutat rá N. S. Az integráció – amely egy kormányt, egy központi hatalmat szorgalmaz – szerinte a globalizációhoz hasonlóan téves út, „nem oldja meg [a problémákat], ezt már kipróbálták a történelemben, sőt ezzel kezdődött a történelem: Bábel”. Ott, akkor a gonosz centralizációja és koncentrációja valósult meg, és nem lett belőle jó… Az internacionalista és mostohatestvére, a szintén nemzetközi babérokra törő nemzetiszocialista törekvések egy tőről fakadnak – ezeket ma globalizmusnak hívják N. S. szerint, és „az is egy internacionalizmus”. Például az erőltetett (nemi) egyenlőség nemhogy megszüntetné az egyenlőtlenséget, és az emberiség kollektív boldogságához vezetne, de mára „már az előjeleit látjuk, hogy nemhogy boldog [nem lesz], hanem még nagyobb nyomorba fogják taszítani az emberiséget, mint eddig bármikor”. Ha pedig a kereszténység ehhez asszisztál (pl. a tömeges babagyilkosság, más nevén az abortusz, valamint a gendermozgalom, a progresszív ideológia egyházon belüli érzékenyítése, felkarolása révén), az még nagyobb tragédia.
***
Hogy korrekt legyek, a kritika megfogalmazása előtt az interjúban elhangzott pozitívumokat is megemlítem. A riporter kérdésére – „Továbbra is a Hit Gyülekezete szó szerint értelmezi a Bibliát?” – N. S. hitet tesz az alapigazságokra és a Biblia egészére nézve: „Úgy kell venni, ahogy le van írva.” Azt is elmondja, hogy olyan szemináriumba járt a hetvenes években, ahol bibliakritikát tanítottak. Sokan, hála az Úrnak, visszatértek ezekből a tévelygésekből. Ennek kapcsán kifejti, hogy az igéhez nem szabad se hozzá tenni, sem pedig elvenni belőle. Pozitívum tehát mindenképpen, hogy a Biblia szavának komolyan vételére buzdítja a híveket. Arra is felhívja a figyelmet, hogy az üdvösség a legfontosabb, és a megtérés szükségességéről beszél – „Nem lehet kikerülni a megtérést!” –, a bibliai tartalmú metanoia ugyanis a kereszténység elengedhetetlen része. Ez persze nem „meglepő” egy pap szájából, manapság azonban már ezért is dicséret jár – bár jó lenne tudni, mit ért e szó alatt. Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy ha a fogalmat jól – azaz biblikusan – értjük, akkor az jót jelent. N. S. ezenkívül éberségre is int, valamint a szellemi egészség mellett a fizikai testről való gondoskodást is szorgalmazza, mondván: „Minden szabad nekem, de nem minden használ.” (1Kor 6,12) Fontos pozitívum, hogy a megtérés mellett a megszentelődést is hangsúlyozza: nem mindegy, hogyan élünk, személyes erőfeszítésre van szükség a szellemi és erkölcsi tőkéhez és az áldásokhoz. (Erre még kitérek a kritikák kapcsán.) Továbbá – visszacsatolva a megtérés, megszentelődés kettőséhez – arról is beszél, hogy Isten adja a bűn belátását, de a bűn komoly rabszolgasággal jár együtt. Vagyis szükség van a megtisztulásra, de míg „a cél helyes”, sokan elvétik a módját: a problémát abban látja, hogy „sok divatos módszer és eszköz van, amivel az emberek csak mélyítik a nyomorúságukat”. Ennek oka szerinte, hogy az emberek nem akarnak megtérni. Azt tanácsolja, hogy „a megtisztulást csak a megtérés és a názáreti Jézus Krisztussal való azonosulás által” keressük és reméljük.
A kulturális és politikai kereszténységet bírálva vélhetően sokak szívéből szól az interjúban, akár a hazai viszonyok kapcsán, mind a Keletet, mind a Nyugatot kritikával illetve: „egyik sem pozitív szereplő”. A rezsimek és izmusok idealizálása helyett inkább „realistának” kellene lenni – véli N. S. A téren, hogy mit tehetnek az átlag hívő emberek, úgy értékelem, viszonylag reálisan festi fel a nagy képet: „Ebben a korszakban a világot nem tudjuk megváltoztatni”, de – mint mondja – a hívőknek van reformálási potenciáljuk. Vagyis – ezt már én teszem hozzá – nem hisz a transzformációs modellben, de a megtérésben igen. „A világnak van Megváltója” – fogalmaz N. S., és felhívást tesz Jézus „rehabilitálására” (jelentsen ez bármit is). Izrael és a világ „megoldásai” érdekes színfoltja még az interjúnak, végül a remény(ség) üzenetével zárul a beszélgetés.
***
Nézzük a „szubjektív” kritikát, amelyhez gyorsan hozzá is teszem, hogy bár az nyilván e cikk szerzőjének személyes véleménye, mégis tükröz(het)i az evangelikál világ jó részének álláspontját.
Kezdjük a depresszió bűnökkel összefüggő magyarázatával (az interjú 20. perce körül), amely kissé leegyszerűsítő, és mondhatni, hogy a bibliai Jób barátainak is egyik „típushibája”. Idekapcsolódik a prosperitás, a bőség, az egészség „evangéliumának” kritikája, amely gondolatmenetet – ha az ember lelki élete rendben van Istennel, akkor az egészsége is rendben lesz, és ezt gyógyulás kíséri – érdemes óvatosan kezelni. Az N. S. által használt szükségszerű kifejezés, illetve a ha–akkor típusú kijelentések nem túl szerencsések. Bár van, hogy fennáll ez az egyenlet, az élet azonban sokszor bonyolultabb ennél.
Az interjúban röviden megjelenő katolikus szimpátia, pontosabban a katolikus vallásukat gyakorló emberek N. S. általi elismerése is kritikával illetendő. Miért protestáns lelkész valaki, ha látszólag teljes jóváhagyással él a római egyház követőinek gyakorlata tekintetében? Problémának látom a formális vallásosság felemelését, jóváhagyását, sőt az ilyet folytatók beszélgetésből érezhető dicséretét, megdicsérését. Ennek kapcsán kifogásolom, hogy N. S.-nek – úgy tűnik – nincs irányukban kritikája.
A próféciák és a végidők témakörében is érezhetők a karizmatikus túlzások, hangsúlyeltolódások, és – igaz, ez alkalommal nem nevesítve senkit – a „démonok” ütőkártyáját is kijátssza. Tegyük hozzá, legitim lehet azt mondani keresztényként például egy szellemiségre, hogy az „démonizált”, ugyanakkor érdemes vigyázni ezzel. Képzeljük el, hogy ha egy vezető óvatlanul, adott esetben tévesen kimondja ezt egy személyre vagy egy adott „kulturális termékre” (szó szerint erre hivatkozik N. S., aki szerint egyértelműen vannak ilyenek), az mekkora károkat okozhat. Hogy egy 20. századi példával éljünk, kétségtelenül lehet veszélye a mozinak vagy a táncnak, ugyanakkor erős túlzás lenne azt állítani, hogy a mozgókép vagy a társas mozgás echte tőről metszett sátáni termék lenne…
A „zsidóság szerepe”, illetve „Jeruzsálem igazsága” kapcsán érezhető a Hit Gyülekezetének ismert és sokak szerint elfogult álláspontja. N. S. – és egyébként az Evangelikál Csoport Egyesület rendezvényeire több alkalommal is meghívott előadó, Ruff Tibor – által is képviselt diszpenzacionalizmus a közösség markáns nézete. Ez a fajta teológia – dióhéjban – azt tanítja, hogy Istennek két elkülönült népe van: Izrael és az egyház, az egyház nem váltotta fel Izraelt Isten tervében. Ezzel a nézettel nem mindenki ért egyet az evangéliumi palettán, ami persze nem probléma, csak észrevétel, és magyarázza az ilyenfajta politikai kérdésekhez való hozzáállást.
Ahogy megemlítettem korábban a politikai okfejtés kapcsán az interjúban pozitívan is értékelhető észrevételeket, most kritikával kell éljek a vezető lelkész Izraellel és Amerikával (USA) kapcsolatos nem éppen elfogulatlan álláspontja miatt. Ehhez persze joga van, az Izraelben rendezett választások vagy éppen Biden pozícióba kerülése kapcsán is elmondta, hogy „jöhetnek még éraváltások”. Valószínűleg sokakat nem az zavar, ha lelki embereknek is van politikai véleményük, hanem az, ha túlzottan belefolynak a politizálásba, és esetleg hangosabb az ilyesfajta véleményük a „bonyolult politikai játszmákról”, mint amire hivatottak lennének: az evangélium és az Istennel való megbékélés üzenetének képviselésére. Nagy kérdés tehát a keresztények és különösen a lelkipásztorok nyílt „politizálása”, de ebbe most nem megyek bele, azt azonban leszögezhetjük, hogy jelen cikk nem N. S.-t állítja példaként e téren. N. S. szerint manapság démonikus hit jellemzi a politikusokat, de hozzáteszi: „Magyarország egy kivétel!” A hallgató itt végletek között érezheti magát, és felmerül a kérdés: ennyire jó lenne a helyzet itthon? Nyilvánvaló, hogy hazánkban a kereszténység nem üldözött vallás, mindamellett, hogy „Magyarország egy ostrom alatt álló ország” a nyugati blokkban zajló ideológiai harcban, N. S. szélsőséges megfogalmazása mégis torzít. Ez persze nem meglepő, hiszen N. S. a klasszikus arminiánus megközelítés képviselője, amikor arról beszél, hogy szerinte „Istennek az volt a célja, hogy a názáreti Jézus Krisztus üdvözítő munkájával együttműködjenek az emberek”. A megváltás áldása N. S. olvasatában a „hit általi együttműködés által tudna realizálodni”. A szinergisztikus üdvösségfelfogás – bármennyire is elterjedt evangelikál körökben – kritikával illetendő a reformáció biblikus öröksége, Isten szuverén kegyelme felől szemlélve.
A világ – és benne az öreg kontinens – problémái kapcsán kissé ellentmondásos még az interjúban, hogy miközben a kérdezett vázolja az európai társadalom, kultúra és politika erjedését, kimondva, hogy „az a helyzet, hogy jót nem tudok mondani Európa jövőjével kapcsolatosan”, világszinten, úgy tűnik, mégis egyfajta fejlődést, helyreállást vizionál. Ezt nevezhetjük egyfajta földi paradicsom utópiájának, amely, valljuk be, gyakran félremegy. Kérdés az is, hogy – ahogyan N. S. állítja – ma vajon valóban „sokkal nagyobb a lázadás”, mint a korábbi korokban? Tapasztalunk ugyan vészjósló tendenciákat, mégsem látom be, miért változott volna ilyen mértékben az emberi alaptermészet, illetve azt gondolom, tévedés lenne idealizálni a korábbi korokat. Az a kijelentés, hogy „a Sátán munkája mindig felülről lefelé” valósul meg, alsó hangon is túlzott leegyszerűsítés. Ha a mindig szót kicserélnénk a sokszorra vagy az előfordulra, már más az elhangzottak tartalma. A sarkos megfogalmazások, populista kijelentések persze határozottságot, így akár rokonszenvet is kelthetnek, bonyolult világunkban érthető módon sokan vágyják ezt a fajta kommunikációt. Kétségtelenül tud mindez konkrét irányt és biztonságot sugározni, azonban az árnyaltság hiányát és így a valóságtól való elrugaszkodást sem szabad kritika nélkül hagyni.
Korrektúra: Diószegi Rita