Beszélgetés a teonomizmusról és a rekonstrukcionizmusról (II. rész)

 

Hajdú Attilával, a Szentháromság Evangéliumi Egyház lelkipásztorával beszélgettünk teonomizmusról és rekonstrukcionizmusról. (I. rész)

 

Márkus Tamás András: Azt mondtad, hogy a felekezetben, amelybe te és a te gyülekezeted is tartoztok, kiszolgáltatják a kisgyermekeknek is az úrvacsora sákramentumát. Milyen alapon teszitek ezt?

Hajdú Attila: Szövetségteológiai alapon, azaz ugyanazon érveléssel, mint a szent keresztséget. Mivel a hívők gyermekei is tagjai Isten szövetségének, semmi sem indokolja, hogy ki legyenek rekesztve az úrvacsorai közösségből. Érdekes, hogy még a baptisták is sokkal következetesebbek ebben, mint egyes reformátusok. Amikor megtértem – még a golgotás időkben –, azon az állásponton voltam, hogy sem a gyermekkeresztség, sem a gyermekúrvacsora nem legitim gyakorlat. Tehát csak felnőttkeresztség és felnőttúrvacsora jöhet szóba, sőt, igazából az úrvacsora nem is nagyon érdekelt: néha meg kell ülni, és kész – gondoltam én. Aztán amikor – mondjuk így – “klasszikus” kálvinista lettem, a gyermekkeresztséget még úgy ahogy elfogadtam, de a gyermekúrvacsorát nem tudtam, hiszen ilyen korban az ember nem is tudja megvizsgálni, „megpróbálni” magát, azaz őszinte bűnbánatot tartani stb. Ilyen szempontból a baptisták joggal mondhatják, hogy „figyelj már, hogy lehet az, a keresztség esetében nem fontos a kognitív ismeret, az úrvacsoránál viszont igen?” Ők itt konzekvensek, mert azt mondják, hogy egyiket sem fogadják el, mert mindkettőhöz kell egyfajta érett öntudat, elégséges ismeret. Ez az elgondolás egyébként, a kognitív racionalizmus hangsúlyozása a felvilágosodásra vezethető vissza, tehát az, hogy rációval fel tudjam fogni, ami történik, és hogy a hit alapvetően racionális természetű dolog. Csak egy racionális módon meghozott döntés az, ami érvényes, emiatt aztán a gyermekkeresztség nem lehet az. Na most, ha valaki azt mondja, hogy ez az elv csak a gyermekúrvacsorára vonatkozik, de a gyermekkeresztségre nem, az következetlenség. Nem véletlen, hogy ez a téma, a gyermekúrvacsora kérdése, bizonyos református-presbiteriánus közösségekben komoly törésvonalakat eredményezett.

MTA.: A ti saját felekezetetek eleve egy teonomista felfogású református felekezetként jött létre?

HA.: Nem, tehát nem ez volt a “kötőanyaga” a felekezetnek. Egyébként 1998-ban alakult meg, és nagyon leegyszerűsítve a gyermekúrvacsora volt a kardinális pont a létrejöttében. Három gyülekezet volt, amely ebben közösen gondolkodott, és ez egy olyan dolog volt, amit a többiek a korábbi közösségükben nem tudtak elfogadni. Nyilván ez a helyzet nem maradhatott így, mivel azért ez egy jelentőségteljes dolog. Alapvetően egyébként egy presbiteriánus jellegű felekezetként indult, aztán egyre többen csatlakoztak hozzá. Sőt, különféle csoportok léteznek ezen belül is: van egy olyan szárny, ami amolyan “light” liturgiát követ, meg vannak azok, akik régimódiak a liturgia terén, “high church”-ösök. Ez az utóbbi, tehát a “high church” liturgiát követő vonal egy PCA lelkészre vezethető vissza. Őt Jeff Meyersnek hívják, írt is egy vakos kötetet a témáról. Ő és Peter Leithart, aki először a PCA-ben kezdte, illetve a már említett Jordan mondták azt, hogy ha márpedig igaz az, hogy az Ószövetségben a ceremoniális törvények Krisztusban “feltámadtak”, akkor ennek meg kellene jelenni az újszövetségi egyház liturgiájában is. Azt mondták, hogy meg kell nézni, hogy Isten dicsőítésére vonatkozóan milyen “regulative principles”, általános elvek, vagy szabályok találhatok a Bibliában.

Ha például a reformátori, vagy reformáció-korabeli öltözéket nézzük, ami alapvetően fekete palást vagy ruha volt, újszerűnek tekinthető, és alapvetően az egyetem, mint olyan “megtéréséhez” köthető. (mind az egyház, mind az állam, mind az egyetem “megtérésére” sor került ebben az időszakban, tehát a reformáció átalakította mindezen társadalmi szférákat). A reformátorok szándékosan ezzel akarták kihangsúlyozni, hogy eltérnek az intézményes egyház irányvonalától. De a kifejezetten liturgikus öltözet mindig is jelen volt az egyházban. Gondoljunk az alba (fehér, bokáig érő liturgikus öltözet/szerk.) szimbolikájára: a lelkipásztor Jézus Krisztus “angyalaként” van jelen a gyülekezetben (lásd Jelenések könyve), erre utal a fehér öltözet. De gondolhatunk a stólára is. (hosszú, szalag formájú liturgikus ruha, amit a vállon viselnek/szerk.) Ez Krisztus igáját jelképezi, de ugyanezt fejezi ki kolláré is (kemény gallér, a klerikusi öltözék része/szerk.), ami az ingen van. Vagy ott van a cingulum (derékszíj/szerk.), a kis kötélke, ami azt jelzi, hogy Krisztus szolgája felövezi a derekát, mert kész a munkára, de gondolhatunk a gyertyára is, mint szimbólumra.

Négy liturgikus szín van egyébként, ezek is fontosak: a lila, a zöld, a piros és a fehér, vagy arany. A liturgikus évnek két nagy része van: az egyik ugye Krisztusnak az élete a másik az egyház élete. Krisztusnak az életét a lila, illetve bíbor színnel párosítják, ami jellemzően a királyoknak, illetve a szenvedésnek volt a jelképe – egész böjt alatt a lila dominál. Az arany, illetve a fehér szín a dicsőséget fejezi ki, gondoljunk itt Krisztus születésére. A Pünkösd utáni időszaknak a színe jellemzően a piros, a tűz jele, ami meg a Szentlélekre mutat. A növekvő Isten országát pedig a zöld szín hivatott kifejezni.

MTA.: Ennek a típusú liturgia-felfogásnak van valamilyen hatása az úrvacsora értelmezésetekre, vagy tisztán a kálvini úrvacsoratant fogadjátok el, tehát hogy Krisztus testét és vérét lelkileg vesszük magunkhoz, “lelkiképpen” táplálkozunk az Úrral?

HA.: Mi a kálvini értelmezést fogadjuk el, de ezzel kapcsolatban a mi felekezetünkön, a CREC-en belül is lehetnek eltérések, tehát ez nincs külön meghatározva. Az egyik jó barátom, aki úgymond ennek a kelet-közép-európai régiónak a vezetője, kvázi püspöke, azt mondja, hogy a zwingliánus vonal is fontos, tehát annak hangsúlyozása, hogy a kenyér valóságos kenyér, de az is lényeges, hogy az úrvacsora nem csak szimbolikus jellegű, tehát nem merül ki pusztán egy kognitív tevékenységben. Ő azt mondja, hogy ha el tudnánk képzelni, hogy mi történik az úrvacsora vételekor lelki értelemben, akkor azt látnánk, hogy megnyílik itt a templom teteje, amikor vesszük az úrvacsorát, miután megszenteltük a jegyeket, sőt, már előtte is ez történik, amikor lélekben istentiszteletet tartunk – gondoljunk a Zsidókhoz írt levélre, amikor is azt olvassuk, hogy az Új Jeruzsálemhez járulunk. Ilyenkor lélekben nem is itt vagyunk, hanem az összes szentekkel, egykori hívőkkel, vértanúkkal együtt, az egész keresztyén anyaszentegyházzal közösen imádjuk az Istent a mennyben. Épp ezért mi a mennyben vagyunk, amikor istentiszteletet tartunk. Ezért is “katolikus” az egyház, mert most már az istentisztelet nincs egy helyhez kötve, mindenütt jelen van. Nincs már egy konkrét város, konkrét fizikai hely, amire azt mondhatnánk, hogy ez itt most az egyház, vagy ez az istentisztelet helye. Hívőként a mennyei Jeruzsálemnek vagyunk a tagjai. A lelki szemeinkkel azt látnánk, amit János apostol elragadtatásában a Jelenések könyvében leír – János egy olyan istentiszteletet mutat meg, ami épp a mennyben történik. Az úrvacsora vételekor éppen emiatt Krisztus valóságosan jelen van, és a jegyek által, illetve azok evése és ivása által – Kálvin szavaival élve – titokzatos módon adja nekünk magát.

Itt van paralellista és instrumentalista értelmezés is. Kálvin, ha jól tudom, az instrumentalista aspektust hangsúlyozta ki. Tehát nem az van, ahogy azt mi sokszor gondoljuk, hogy veszem a kenyeret, és közben Krisztusra gondolok, mert a sákramentumban éppen az történik, hogy nem én emlékezem meg Krisztusról, hanem Isten, amikor látja, hogy eszem a kenyeret és iszom a bort, emlékezik meg, és részesít engem Krisztus halálának lelki áldásiban. Oly módon adja Krisztust a sákramentumban, ahogy azt nem adja az ige által. Tehát “eszem” és “iszom” Krisztust, de a kenyér kenyér marad, nincs transubstanstiatio, átváltozás, consubstantiatio meg ilyesmi. De pont ezért beszélünk titokról. Hogyan lehetséges az, hogy a kenyér az csak kenyér, a bor az csak bor, mégis, amikor a számba veszem és megiszom, akkor ilyen áldásokban van részem? Ez – ahogy Kálvin mondja – misztérium.

Az istentiszteletnek ez a része más nálunk, mint amit én tapasztaltam egy római katolikus misén vagy református istentiszteleten.

MTA.: Miben más, mint egy református?

HA.: Először is nálunk az istentisztelet csak akkor teljes, ha van úrvacsora. Ha nincs, és előfordulhat ilyen, lást COVID, akkor az egy lelki áhitat vagy valami más, de nem szövetségmegújító istentisztelet. Másodszor, az istentisztelet érzelmi hangulata a sötétségből halad a fény felé, azaz a bűnvallás az elején van, ez után nem kell újra bűnt vallani az úrvacsora vétele előtt. Harmadszor pedig, amint említettem, a gyermekek is részt vesznek az úrvacsorán.

Mi ezt a koncepciót követjük. A liturgiát úgy kell felfogni, mint ami a makrokozmosz mikrokozmosza. Ami történik abban az egy órában, az az egész világnak, az egész életünknek, minden cselekedetünknek egyfajta leképeződése. Bizonyos értelemben a teremtéssel lehet párhuzamba állítani.

Nézzük meg! Megérkezünk istentiszteletre. Az elmúlt hét fájdalmaival, nyomorúságaival megérkezünk bűnösen, méltatlanul, megtépázva, szomorúan, de az Úr mégis hív bennünket kegyelme által. Tehát akkor vagyunk elvileg lehangoltak, amikor megérkezünk. A teremtéssel párhuzamba állítva ezt, először van a sötétség és utána jön a világosság. A liturgia felépítése ezt a váltást akarja kifejezni. Isten hív minket az Ő jelenlétébe, és rögtön, mielőtt bemennék az Ő házába, illetve az Ő szentélyébe, megvalljuk a bűneinket. Mi le is szoktunk térdelni. Először van tehát a hívás, aztán a bűnvallás – ez utóbbinak van egy csöndes, és van egy kollektív része, amikor a gyülekezet együtt vallja magát bűnét. Egyébként az egész életünknek bűnvallásnak kell lennie, tehát nem várunk vele, amíg elmegyünk istentiszteletre, de pont azért, mert az istentisztelet egy mikrokozmosz, ezért szimbolikusan is megvalljuk a bűneinket. Egyrészt a saját bűneinket, másrészt azoknak bűnei miatt is bűnvallást tartunk, akik nem mennek Istenhez. Jézus is így imádkozik a kereszten: „Bocsásd meg nekik Uram, mert nem tudják mit cselekszenek!” István is ezt mondja, amikor megkövezik őt a zsidók. A muszlimok, a hinduk, vagy az ateisták mikor mennek oda Jézushoz bűnbocsánatért? Ilyenkor tehát a gyülekezet egyfajta közbenjárói tisztséget is betölt – saját bűnéért, méltatlanságáért, és azokért is, akik nem mennek oda. Közbenjárunk a világért. Ezt tesszük jó eséllyel a magánéletünkben is, amikor másokért imádkozunk, közbenjárunk. Azt kérjük Istentől, hogy szabadítsa meg őket bűneikből, bocsásson meg nekik, segítsen nekik, irgalmazzon nekik. Ha mész az utcán, és látsz egy hajléktalant, vagy egy prostituáltat az út szélén, imádkozol érte.

Visszatérve a liturgiához: eddig álltunk. Ezután helyet foglalunk. Isten leültet minket az Ő jelenlétébe. Amikor Krisztus elmondja a Hegyi Beszédet, tanítványai körülötte ülnek és hallgatják őt. Hallgatjuk Istennek az igéjét. Ő megetet bennünket az igéjével és önmagával. Halljuk, esszük és isszuk Jézus Krisztust.

Először természetesen halljuk, aztán a hirdetett ige által megtisztulva és megerősödve vesszük az úri szent vacsorát. Itt az úrvacsora csúcspont. Ugyan a liturgia minden eleme fontos, de az úrvacsora a legfontosabb része. Az igehirdetés, a prédikáció is fontos, de nem a legfontosabb. Az istentisztelet legörömtelibb pontja, a zenitje az úrvacsora. Ilyenkor kellene a legörömtelibb énekeket énekelni az egész istentiszteleten.

MTA.: Ha jól látom, ti az MRE énekeskönyvét használjátok (az interjú készítésének pillanatában még a “régi”, fekete énekeskönyvet/ szerk.). Hogy oldjátok meg azt, amit hangsúlyozol?

HA.: Például nem bűnbánati énekeket szoktunk az úrvacsora előtt énekelni.

MTA.: Az egyházatoknak, a CREC-nek a liturgiáját lefordítottátok magyarra, és aszerint megy az istentisztelet?

HA.: Nem. Ez érdekes egyébként, mert a mi felekezetünk nagyon fiatal. Van a felekezetünknek egy alkotmánya, amit a https://crechurches.org oldalon el lehet olvasni. Itt megtalálhatók az alapdokumentumok. Ami lényeges, hogy ez az egyházi közösség erős helyi gyülekezetek laza konföderációja. Nincs egy központi vezetés, abszolút presbiteriánus felépítésű, de azon belül is a helyi gyülekezet autonómiája brutálisan erős. Tulajdonképpen bárki csatlakozhat hozzánk, aki elfogadja az alkotmányt és az ún. eljáráskönyvet, de a helyi szokások és liturgia tekintetében szabad kezet kapnak a gyülekezetek. Olyan liturgiát alakíthatsz ki, amelyet biblikus alapon és a hitvallásos kereteken belül meg tudsz indokolni. Egyébként a hitvallások tekintetében is nagy a diverzitás a felekezetünkön belül: ott van a Westminsteri Hitvallás, a Westminsteri Kis és Nagy Káté. A közép-európai egyházak kérésére bekerült az elfogadott hitvallások közé az Egység Hármas Formulája (= Three Forms of Unity: Heidelbergi Káté, Belga Hitvallás és Dordrechti Kánonok/szerk.), és a mi külön kérésünkre bekerült a hitvallási korpuszba a II. Helvét Hitvallás is. De vannak baptisták is nálunk, az ő külön kérésükre vették be az 1689-es Londoni Baptista Hitvallást.

MTA.: Vannak baptisták is?

HA.: Igen, bár nincsenek sokan. De szabad az út előttük is, amennyiben persze nem zavarja őket, hogy másutt, más helyi gyülekezetekben van gyermekkeresztség, illetve gyermekúrvacsora. De ha köztünk lenne például baptista meggyőződésű tag, akkor neki nem lenne muszáj megkereszteltetnie a gyermekeit.

De reagálva a korábbi kérdésre, a mi liturgiánk a lengyel testvérgyülekezetünk evangélikus ágendáskönyvét követi a magyar Prőhle-féle ágendáskönyv imádságaival (szintén evangélikus).

Egyébként, ha már szóba jött, a lengyelországi közösség kb. 50-60 tagot számlál, ezenkívül még 3-4 gyülekezetünk van Lengyelországban. Ukrajnában is vannak gyülekezeteink. Van egy-egy gyülekezetünk Bulgáriában és Fehéroroszországban is. Oroszországban is vannak hasonló gyülekezetek, csak azok nem hozzánk tartoznak.

A mi konkrét liturgiánk – itt a mi gyülekezetünkre gondolok –, azért követi leginkább az evangélikus liturgiát, mert nem találtam egyszerűen jobbat. A Book of Common Prayer (az anglikánok közös Imádságos Könyve/szerk.) nincs meg magyarul, így maradt ez. Nagyon jó az evangélikus liturgiában, hogy van lectionárium. Őszintén szólva, több református lelkipásztort is megkérdeztem, hogy van-e a református egyházban olvasókönyv, tehát lectionárium, mert ilyet egyszerűen nem találtam.

MTA.: És a Bibliaolvasó Kalauz?

HA.: Az otthoni, személyes áhítatokon mi is azt szoktuk használni, de nem megfelelő az istentiszteletre. Mindig kellene ugyanis egy reszponzív zsoltár – ez megvan az evangélikusoknál. Nálunk van kántálás, kántálva mondjuk, hogy az „Atya, Fiú és a Szentlélek nevében”. Az evangélikus liturgiában vannak kollekták is, amiket mi is használunk. Minden egyes úrnapjára, tehát minden vasárnapra egy adott kollekta van. A bűnvallás részt szintén az evangélikus liturgiából vettük át. Ez is reszponzív. De említhetném még azt is – talán ez is egyedi –, hogy mi kántáljuk az Apostoli Hitvallást is, minden egyes istentiszteleten. Állandó liturgikus elem a Sanctus („Szent vagy, szent vagy, szent vagy…”) és az Agnus Dei („Istennek báránya…”) is.

MTA.: Milyen hosszú nálatok egy istentisztelet?

HA.: Egy istentisztelet úrvacsorával együtt úgy 1 óra 15 perc, és ebből az igehirdetés általában 25 és 37 perc között mozog. Egyébként pont ezért, mivel a részletes liturgia miatt nem kell az igehirdetésbe mindent beleraknom, nem nyúlik nagyon hosszúra az igehirdetés. Egyszer voltam egy evangélikus istentiszteleten, a homília ugyan nem volt biblikus, de az egész mégsem volt rossz, mivel volt egy kötött liturgia – azt még nem sikerült elrontani. Egyébként mindenhol van valamilyen liturgia. Egyszer voltam egy olyan baptista istentiszteleten, ahol másfél órás volt a személyes beszámoló és a hirdetés. Szörnyű.

A kérdés tehát nem az, hogy liturgia vagy nem liturgia, hanem hogy milyen az a liturgia. A teonomisták számára fontos kérdés, hogy hogyan kell Istent magasztalni, milyen módon kell Istenhez közeledni. Ők nem gondolják, hogy ez mindegy lenne, meg azt, hogy „elég úgy jönni, ahogy vagy.” A kérdés tehát az, hogy az én elgondolásaim, végső soron az én törvényem szerint közeledek-e Istenhez, vagy pedig Isten mondja meg nekünk, hogy hogyan lehet hozzá közeledni. Az Ószövetségben, a Sínai hegynél is elég világos volt már, hogy Isten népének meg kell szentelnie magát, és aszerint az eljárás szerint volt szabad és kellett Istenhez közeledni, amit Isten előírt. Ha valaki a Mózes által meghúzott határt átlépte, akkor azt a léviták azonnal “kimunkálták”. Ugyanígy, ha valaki megközelítette a Szentek Szentjét, és az nem a főpap volt a kijelölt időben, akkor a léviták az illetőt kivégezték. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekünk bárkit is ki kellene végezni, hanem csak azt, hogy meg kell nézni, hogy mi itt a magasabb alapelv. Ne feledjük: Isten szent, mi meg bűnösök vagyunk. Nem mi diktáljuk a feltételeket, nem mi határozzuk meg, hogy hogyan mehetünk Istenhez, hanem Isten mondja el nekünk, hogy hogyan kell.

Természetesen a mi liturgiánk sem tökéletes, de hál’ istennek Isten kegyelmes. Törekszünk arra, hogy legyünk tudatosak, azaz tudjuk, hogy mit miért teszünk. Sok hívő ugyanis nem tudja, hogy mit miért tesz a liturgiában. Volt egy megdöbbentő élményem. Egyszer egy evangéliumi, vagy evangelikál ember mondta nekem, amikor a liturgiáról beszélgettünk, hogy ez az egész hülyeség. „Mire valók ezek a szabályok, miért kell mindig letérdelni?” – kérdezte. „Ez” – mondta – „egy avítt, görcsös, természetellenes tevékenység.” Szerinte ez művivé teszi az egész bűnvallást, hiszen – érvelt – egész életünkben bűnbánó életet kell élnünk. Erre visszakérdeztem, hogy hogy van ez: ezek szerint mindenhol van helye bűnvallásnak, csak épp az istentiszteleten nem? Erre azt mondta, hogy így az istentisztelet túlságosan unalmassá válik. De itt felmerül bennem a kérdés, hogy az írott ige hallgatása nem válthat ki ilyen hatást valakiben? És akkor ez lesz a mérce?

Nyilván arról van szó, hogy ezek az emberek a spontaneitásra teszik a fő hangsúlyt az istenkapcsolatot illetően, aminek szerintük ellentmond eleve mindenféle kötött liturgia. Csakhogy elfelejtik, hogy ez, hogy legyünk spontánok, önmagában is egyfajta liturgiai megközelítés. Itt is van kötöttség. Itt az a “törvény”, hogy légy spontán. A spontaneitás törvényének is nevezhetjük ezt, hogy mindig valami új kell, mindig valami más. A liturgiának pont ez az érdekessége, hogyha van egy kötött liturgia – ezt biztos te is tapasztaltad –, akkor a kisebb eltéréseket is rögtön kiszúrják. Sokszor egyből szóvá is teszik: „most ezt nem úgy csinálta a lelkész úr”. Még az egyszeri hívő szemszögéből nézve is rettentő zavaró, ha nincs egy állandó liturgia.