„Progresszív” keresztyénség: még sekélyesebb, mint az evangéliumi hit, amit elhagytam

A János 6-ban azt olvassuk, hogy Jézus „kemény beszéde” miatt követői nagy része elhagyja őt. Miután elmennek, Jézus megkérdezi vele maradt tanítványait: „Vajon ti is el akartok menni?” (67. vers) Péter, akinek – feltételezem – megszakad a szíve, és zavarba jön attól, hogy látja, milyen sok ismerőse elhagyja azt, akit ő Úrnak nevez, megszólal: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad. És mi hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Istennek Szentje.” (68–69. vers)

Ez egyszersmind az én történetem is. Mindkét cipőben jártam már: azok cipőjében, akik elhagyták Jézust, és Péterében, aki nem tudott elmenni, bármennyire is nehéznek tűnt vele maradni. Olyan „exevangéliumi” voltam (#exvangelical), aki elhagyta ifjúsága hitét a „progresszív keresztyénségért”. Aztán visszatértem. Íme az én „újevangéliumi” történetem (#revangelical).

 

Hogyan morzsolódott össze a hitem?

A keresztyén hagyomány, amelyben felnőttem – bár rengeteg csodálatos dolgot adott –, nem volt felkészülve a széles sávú internethez hozzáférő gyermekek egész generációjára. Nem mintha a Bibliát érintő kritikai megjegyzések, amelyeket felfedeztünk az interneten, újak lettek volna, de immár elérhetővé váltak egy kíváncsi, evangéliumi buborékban felnőtt réteg számára is. Olyan emberek kezébe került, mint én. A gyülekezetben kapott válaszok sekélyesnek tűntek azokhoz a jogos kritikákhoz képest, amelyek egy Google-keresésnyi vagy YouTube-videónyi „távolságra” voltak tőlünk:

• Mi a helyzet bizonyos bibliai történetekben található ellentmondásokkal és tudományos pontatlanságokkal?
• Hogyan vonogathattuk eddig a vállunkat azon bibliai passzusokra, ahol Isten azt parancsolja Izraelnek, hogy mészárolja le ellenségeit és ellenségei gyermekeit?
• Hogyan ítélhette egy szerető Isten örök kínszenvedésre szeretett teremtményeit? Mi a helyzet az összes többi vallással? Nem mind ugyanazt mondják alapvetően?

Többek között ezek a kérdések kezdték ki azoknak a történeteknek a tekintélyét, amelyeket még kisgyermekként hallottam. Nemcsak a Bibliával kapcsolatban voltak kérdéseim, hanem azzal is, hogy miként egyeztethető össze a hitem a politikai kultúrával:

• Miért tűnt úgy, hogy az országom politikai intézkedései különösen hátrányosan érintik a szegény és marginalizált közösségeket?
• Miért volt annyira gyakori jelenség a gyülekezetekben, hogy keresztyének lenézően viszonyultak az Isten képmására teremtett bevándorlókhoz, akik egyszerűen csak a jobb élet reményében érkeztek az én texasi városomba?
• Amennyire lényeges kérdés az abortusz, bizonyára annak kellene lennie annak is, hogy törődünk azokkal, akiknek megszületésük után van részük szenvedésben, nem igaz?

Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ennek bonyolultabbnak kell lennie annál, mint amit meséltek nekem. Így végül teljesen elfordultam a hittől. Azt akartam, hogy ne legyen semmi közöm Jézushoz vagy az egyházhoz.

Érdekes módon a gyász időszakában – amikor megtudtam, hogy meghalt édesanyám, akitől teljesen eltávolodtam – kezdett Isten újra megjelenni az életemben. A saját evangéliumi közegemből azonban hiányzott az érdemben kifejtett „szenvedésteológia”. A szenvedés olyasvalami volt, amit el kell kerülni vagy el kell nyomni, nem pedig Isten átformáló kegyelmének eszköze az életünkben.

A kérdéseknek ez – a Szentírásról, a politikáról és a szenvedésről szóló – háromszöge adott alapot számomra a progresszív keresztyénség felfedezésére.

 

Dekonstrukció rekonstrukció nélkül

Olvastam Rob Bell Velvet Elvis és Love Wins című könyveit. Elolvastam Donald Miller Blue Like Jazz című könyvét. Még mindig emlékszem belőle arra a bekezdésre, amely a kegyelemnek egy olyan világát nyitotta meg számomra, amelyet korábban nem ismertem – de egy olyan világot is, amelyben nyoma sem volt az ortodox tanoknak. Rajongtam Michael Gungorért, és elkezdtem hallgatni az újonnan indított podcastját, a The Liturgistsot.

A nézetek, amelyekkel találkoztam, izgalmasnak tűntek. Nem kellett elvetni a tudományt a Biblia miatt! Amíg az imádságot lutrinak éreztem, a misztika új utat kínált az Istennel való találkozáshoz! A hit akár olyan politikai cselekvésre is késztethet, amely magában foglalja a marginalizált csoportokkal való törődést! A legfontosabb, hogy Gungor és „Science Mike” McHargue dekonstrukciós történeteit hallgatva ráismertem saját történetemre. Olyan emberekre leltem, akik megértették, milyen érzés lerombolni és a semmiből újraépíteni a hitedet.

De aztán belefutottam egy problémába. Ahogy hallgattam tovább a podcastokat, és olvastam a könyveket, rájöttem, hogy nincsenek meg az eszközeim ehhez az újjáépítési projekthez – és ezek a források semmilyen munícióval nem szolgáltak. A segítségükkel szépen széttrancsíroztam a hitemet és kiterítettem a padlóra, hogy aztán alaposan megvizsgálhassam. De arra nézve már nem volt útmutatás részükről, hogyan rakjak össze újra valamit mindebből. Segíteni az embereknek a hitük lebontásában anélkül, hogy segítenénk nekik újra felépíteni lusta, felelőtlen, veszélyes és elszigetelő vállalkozás. A dekonstrukció célja csakis a Jézus melletti elköteleződés erősítése lehet, nem pedig önmagunk felfedezése vagy erényeink puszta fitogtatása.

Ahogy haladt előre a The Liturgists műsora, egyre inkább a politikai baloldal progresszív platformjához csatlakozott. Ez engem a konzervatív keresztyének hozzáállására emlékeztetett, amikor azok elkezdtek a Republikánus Párthoz idomulni, akik aztán megmondták nekik, hogy mit higgyenek. Amikor véget értek a 2016-os választások, különös élményben volt részem. Osztoztam a progresszíveknek az országért való aggodalmában, de azt is láttam, hogy ugyanazokat a lakmuszpapírteszteket használják, mint ifjúkorom konzervatív evangelikáljai, csak most éppen a másik oldalon. Ha valaki ragaszkodott a történelmi keresztyén szexuáletikához, az elmaradott bigottnak számított. Ha erkölcsileg helytelennek tartottad az abortuszt, akkor automatikusan nőgyűlölő lettél.

A progresszívek ugyanolyan fundamentalistává váltak, mint az általuk olyannyira megvetett fundamentalisták. Csak most a hagyományos értékek helyett a wokeness volt a lakmuszpapír. Ha nem a progresszív ortodoxia irányvonalát követted, számkivetettnek számítottál. Eretneknek.

 

„Progresszív” márka, de ugyanaz a felszínes hangnem

Hallottam már a moralista terapeutikus deizmus (MTD), az alapértelmezett amerikai vallás veszélyeiről, amelyben Isten egyszerűen csak azt akarja, hogy tisztességesen élj, ne légy szomorú, és nem avatkozik bele az életedbe. Eredetileg a progresszív keresztyénség karjaiba menekültem, hogy ellensúlyozzam ezt a fajta sekélyes hitet. De amit találtam, az ugyanez volt – ráadásul a többszöröse –, csak éppen új definíciókkal.

A wokeness volt az új erkölcs. A terápia jelentette a boldogsághoz vezető utat. A kultúra felszámolása volt az új „tanfegyelem”. És az MTD-hez hasonlóan nem volt személyes Isten, aki bármilyen módon követeléseket támasztana az életeddel szemben. Ebben a „progresszív” MTD-ben Elizabeth Gilbert mondása az egyetlen, amire vissza tudok emlékezni: „Isten benned lakozik, ahogy te is.” Nincs mód arra, hogy különbséget tegyünk önmagunk és Isten között. Ebben a paradigmában mi vagyunk Isten.

Nem vagyok woke– vagy terápiaellenes. A rendszerszintű igazságtalanság valós probléma, és szükségünk van arra a diskurzusra, amelyet a woke-mozgalom hozott be a közbeszédbe. Majdnem két évig jártam terápiára főiskoláskoromban, és úgy gondolom, szinte mindenkinek hasznára válhat.

De ezek nem helyettesítik a Szentháromság Isten örök szeretetét.

Mark Sayers „király nélküli királyságnak” írja le a világ progresszív vízióját. Szeretnénk Isten összes áldását, anélkül, hogy alávetnénk magunkat szeretetteljes uralmának és hatalmának. Fejlődésre vágyunk, de a jelenléte nélkül. Igazságot akarunk, de a jóváhagyása nélkül. Szeretnénk látni már az evangélium társadalomra gyakorolt horizontális hatását, csak éppen a bűnösök Istennel való vertikális megbékélése nélkül. Azt akarjuk, hogy a társadalom megfeleljen az erkölcsi mércénknek, de Isten személyes szentségének mércéje nélkül.

 

Vissza az ortodox hithez

A 2016-os választások után arra a meggyőződésre jutottam, hogy itt az ideje elkezdeni a hitem újjáépítését. Néhány hónappal később két dolog történt egyszerre: elkezdtem a teológiai képzést, és elvesztettem egy tragikus balesetben a nagyapámat, aki felnevelt. Ez a haláleset ismét életemnek egy intenzív, szenvedésekkel teli periódusába taszított, de mindez ezúttal teológiailag szigorú környezetben ért.

Egyik tanárom azt mondta: „Azért végezzük a teológiát fényben, hogy sötétben is meg tudjunk állni rajta.” Én is teológiát végeztem, és bizony sötétben álltam rá. Először értettem meg igazán a Szentháromságról szóló tanítást és tekintettem úgy a Szentírásra, mint amely egy egységes történetet tár elénk. Először értettem meg, hogy mit jelent ihletett műként olvasni. Megtanultam, hogy az általam korábban ellentmondásosnak vélt tanok – mint például a helyettes bűnhődés és a Christus victor – valójában szükségszerűen kiegészítik egymást, és együtt egy teljes és csodálatos biblikus képet tesznek ki. Megtanultam, hogy mit jelent a Krisztussal való unió, és milyen áldások fakadnak belőle. Megtanultam, mit jelent a lelki fegyelem, és milyen az az életet adó szabadság, amely az Isten felé való törekvésből fakad. Innen nyílt meg előttem a felfedezésre váró történelmi keresztyén ortodoxia tágas és gazdag világához vezető út.

Az én történetem aligha egyedülálló, sőt egyre gyakoribb hasonló történetekkel találkozni.

A lelkipásztorokhoz intézett kérésem tehát kettős:

1. Ahogy Júdás mondja: „Könyörüljetek azokon, akik kételkednek…” (22. vers) Ne válaszoljatok durván vagy elutasító módon a kételyekre, kérdésekre vagy aggodalmakra, és kerüljétek a felszínes válaszokat. Legyetek türelmesek akkor is, amikor nehéz kérdésekkel szembesültök, és tegyetek azért, hogy a gyülekezetben átfogó, árnyalt válaszokkal tudjatok szolgálni.
2. Tanítsátok a gazdag keresztyén hagyományt. Ne elégedjetek meg az „érezd jól magad” szlogent zászlajára tűző MTD közhelyeivel, amelyek elvileg „útmutatással szolgálnak egy jobb élethez”. Adjatok összetett válaszokat a bonyolult kérdésekre. Mutassátok meg, hogyan tanít együttérzéssel, szeretettel és kegyelemmel az élet és a társadalom szegmenseiről Jézus, a valaha élt legragyogóbb ember.

Több teológiára, árnyalatra, kegyelemre, együttérzésre és megértésre van szükségünk egyházainkban, nem pedig kevesebbre. Minderre viszont az ortodox tanok/doktrínák és nem azok hiánya által van lehetőségünk. A kételyeknek és a kérdéseknek nem kell katalizálniuk a hitből a hitetlenségbe való kilengést. Ha egészséges, megfontolt keresztyén közösségben – és Krisztushoz, az igazi szőlőtőhöz (Jn 15) való tartós kötődéssel – dolgozzuk fel őket, akkor valóban elmélyíthetik a hitet, és megerősíthetik a gyökereket, olyan életet eredményezve, amely gyümölcstermő, és ellenáll a szekuláris kor heves viharainak.

Mindannyiunk hitbeli útja kanyargós és összetett. De Isten Isten, és az ő útja megmarad, még akkor is, ha egy időre letértünk róla. Mai világunkban több ösvény van, mint valaha – több lehetőség áll rendelkezésre a spirituális „megvilágosodásra” vagy az önmagunkra épülő hitre. De ezek közül egyetlen út sem vezet az igazi boldogsághoz és az örök élethez, kivéve az „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam” útját (Jn 14,6), amely keskenyebb, mint szeretnénk (Mt 7,13), de megelégítőbb, mint azt el tudnánk képzelni (Zsolt 16,11).

Utam során Péterrel együtt felfedeztem, hogy „[a]z ő isteni hatalma megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket” (2Pt 1,3). Krisztusban mindenünk megvan, amire szükségünk van. Miért hagynánk el annak a hitnek a határait, „amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott” (Júd 3), hogy aztán megtaláljuk az életet? Jézusnál van az „örök élet beszéde”. Ő maga az élet. Az igazság. Az út. Hova máshová mehetnénk?

 

***

Szerző: Ian Harber

Forrás: https://www.thegospelcoalition.org/article/progressive-christianity-shallower-evangelical-faith-i-left/