Carl R. Trueman: Okok az elkülönülésre

Az elkülönülés (= szeparáció) mindig is érzékeny téma volt a keresztyén egyházon belül. Ez nem véletlen, hiszen a Szentírás sokat beszél a felebarát és az ellenség szeretetéről, és e tanítás – legalábbis látszólag – ellentétben áll a másoktól való elkülönülés gondolatával. Egy olyan évszázad végén, amely etnikai konfliktusokról és vérbefojtott tanúságtételekről ismert – és amelyek egyébként  mind azt mutatják, hogy rémisztő következményekkel jár, ha egy csoport úgy dönt, hogy egyszerűen kirekeszt a maga köreiből egy másik csoportot –, nem véletlen, hogy meghatározó kulturális erők feszülnek a szeparatizmus eszméje ellen. Nehogy azt higgyük azonban, hogy ezt a két pontot csak leíró jelleggel említettem. Ezek valóban lényeges dolgok, amelyeket szem előtt kell tartanunk az elkülönülésről gondolkodva, hiszen arról tanúskodnak, hogy az elkülönülést nem szabad félvállról venni.

Az elkülönülés fogalmának hosszú és ellentmondásos története van a keresztyén egyházon belül. Vannak, akik szerint semmivel nem indokolható megszakítani a kapcsolatot azokkal, akik bizonyságot tesznek Krisztusról, de vannak olyanok is, akik – úgy tűnik – direkt örömüket lelik abban, hogy elkülönüljenek mindenkitől, aki akár csak egy jottányit is eltér saját hitüktől, kegyességüktől vagy életgyakorlatuktól.

Carl R. Trueman

Mostanság az egyházon belül az elkülönülés kérdése egyre aktuálisabbá válik, tehát szó sincs arról, hogy ez meghaladott dolog lenne. Száz évvel ezelőtt, amikor a liberális-fundamentalista vita a tetőfokára hágott, a vitás kérdések még viszonylag egyértelműek voltak: voltak, akik egy olyan keresztyénség mellett törtek lándzsát, amelynek szerves része a természetfeletti, és voltak, akik tagadták a keresztyénség transzcendens aspektusát. Most a helyzet sokkal bonyolultabb, mivel az etikai kérdésekkel kapcsolatos nézeteltérések a viták előterébe kerültek még azok között is, akik egyébként a keresztyénség természetfeletti oldalához egységesen ragaszkodnak.

Hogyan közelítsen egy keresztyén az elkülönülés kérdéséhez ebben a feszült és ellentmondásos helyzetben? Nehéz egy ilyen rövid cikk keretei között minden részletre kiterjedő iránymutatást adni, de íme néhány alapelv, amelyet a bibliai elkülönülésről való gondolkodás során figyelembe kellene venni.

Először is, bár hajlamosak vagyunk a jelenlegi diskurzusban az elkülönülést kizárólag tanbéli eltérésekre visszavezetni, nem szabad elfelejtenünk, hogy a másoktól való elkülönülést illetően a Biblia tanítása szerint az életvitelt érintő erkölcstelenség is legitim indoknak tekinthető. Az Első Korintusi levél 5. fejezete ezt teljesen egyértelművé teszi: a szexuális erkölcstelenség útjára lépett személynek nincs helye a keresztyén közösségben, ki kell zárni abból.

Másodszor, bár az elkülönülés gondolata erőszakos, vagy farizeusi dolognak tűnhet számunkra, fel kell ismernünk, hogy azok a szeparatizmus igazi előidézői, akik teológiai, vagy erkölcsi tekintetben „elhajlók”. A Róma 16,17-ben Pál azokról beszél úgy, mint akik „szakadásokat okoznak”, akik eltértek az igaz tanítástól, majd sürgeti a római hívőket, hogy tartsák magukat távol ezektől. Figyeljük meg a sorrendet: a tévelygők cselekedeteikkel elszakították magukat Isten népétől; az igaz hívők erre adott adekvát reakcióját talán úgy jellemezhetnénk, hogy egyszerűen viselkedésükkel nyilvánvalóvá teszik a tévelygők által előidézett szakadásokat.

Harmadszor, különbséget kell tennünk a közösségvállalás és a tulajdonképpeni elkülönülés eltérő fokozatai között. Presbiteriánusként írok. Nem szolgálhatok lelkipásztorként vagy presbiterként baptista gyülekezetben. Baptista sem szolgálhat tisztségviselőként az én gyülekezetemben. Mégis, számos olyan baptista barátom van, akivel az életem számos területén – hol hivatalosabb, hol kevésbé hivatalos szinten ­– közösséget ápolok. Sőt, vannak olyan közeli barátaim is, akik baptisták és akikkel közösen szolgálok. Baptista előadókkal közösen szólaltunk fel különféle konferenciákon. Baptista barátaim prédikáltak már a gyülekezetemben. Röviden, bár nem tudok teljes és intézményes szintű közösséget ápolni velük, de nem vagyok elszakadva tőlük, mintha teljesen különböző hitrendszereket vallanánk.

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a fő ponthoz, amelyre az elkülönülést alapozni kell: a hit és a hitetlenség közötti különbséghez. Ennek a kategóriának, a „hitetlenségnek” van erkölcsi és teológiai oldala is, és mind az egyes keresztyént, mind az egyház egészét érinti. Magának az elvnek a leginkább ismert megfogalmazása a 2Kor 6-ban található: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában” (14. v.).

Ezt a bibliai passzust leggyakrabban akkor idézik, amikor az ismerkedésről, vagy a házasságról van szó, mondván keresztyéneknek nem szabad házasságra lépniük nem keresztyénekkel. Nyilvánvaló, hogy a szakaszban megfogalmazott elvnek ez egy érvényes alkalmazása, de közvetlenül maga a szöveg nem a házasságról beszél, hanem egy általános elvet nevesít. Pál egyéb írásaiból világosan kitűnik, hogy az apostol tisztában van azzal, hogy a keresztyéneknek a világban kell élniük, ezért aztán szóba sem jöhet a szektás, vagy szektás mentalitást tükröző elzárkózás az egyházon kívüli világtól és társadalomtól.

Pál itt tehát nem azt mondja, hogy bűnös dolog a keresztyének számára, ha nem keresztyének által üzemeltetett szupermarketben vásárolnak élelmiszert, vagy hogy ha nem keresztyénekkel társulnak egy kereskedelmi vállalkozásban. Azt sem mondja, hogy az egyház nem alkalmazhat például nem keresztyén vállalkozókat építési vagy vízvezeték-szerelési munkák elvégzésére.

Egyszerűen rámutat arra, hogy lelki, és ebből kifolyólag egyházi ügyekben nem lehet pozitív munkakapcsolat az egyház és a világ között – azok között, akik hisznek az evangéliumban, és azok között, akik nem. Visszatérve baptista barátaim példájához: Nem jelent problémát számomra, ha egy keresztyén testvér, aki egyben baptista prédikátor, alkalmanként a gyülekezetemben prédikál. De ugyanezt annak már nem engedném meg, aki a hit valamelyik kardinális elemét tagadja – még akkor sem, ha az illető egy presbiteriánus gyülekezetben tölt be valamilyen tisztséget. Pál tanítása teljesen világos: nem lehet ugyanolyan kapcsolatot fenntartani egy olyan emberrel, aki hisz az evangéliumban, és egy olyannal, aki tagadja azt.

Természetesen egy olyan korban, amikor a keresztyének által nagyra becsült etikai elvek közül oly sok támadásnak van kitéve a civil szféra megannyi területén, az elkülönülés kérdését gyakran tágabb kontextusban kell értelmezni, és sürgetőbb feladatként jelentkezik. Mi a helyzet például az abortusszal, vagy a melegházassággal? Ezek olyan etikai kérdések, amelyek számos vallási hagyomány konzervatívjait egyesítik – protestánsokat, római katolikusokat, keleti ortodoxokat, zsidókat és muzulmánokat egyaránt. Mit jelentenek Pál apostolnak az elkülönülésre vonatkozó felszólításai ebben az összefüggésben? Protestáns keresztyénként részt vehetek-e egy olyan életpárti gyűlésen, ahol ezek a vallási csoportok is jelen vannak? Jogos lehet akár az is, hogy egyszerre szólaljunk fel egy ilyen rendezvényen e különféle vallási hagyományok reprezentatív képviselőivel?

Úgy gondolom, hogy itt hasznos különbséget tenni a keresztyének egyházban és társadalomban való jelenléte között. Gyülekezeti keretek között ragaszkodni kell a vallás irányelveihez. Ebben a kontextusban, úgy gondolom, Pál apostol szigorú iránymutatása az érvényes. Nem tudnék egy muszlimot felengedni a szószékre, mert ez legitimizálná az iszlámot egy olyan környezetben, ahol is az összejövetel célja kifejezetten az evangélium hirdetése. Viszont olyan keresztyénként, aki maga is a társadalom tagja – bár nem ellenőrzöm le a hitemet a templomkapun kilépve –, amikor vasárnap elhagyom a templomot, tisztában vagyok azzal, hogy a civil szférában közös ügyek mentén együtt küzdhetek olyanokkal, akikkel spirituális kérdésekben abszolút nem értek egyet. Így például részt vehetek egy életpárti megmozduláson, de nem azért, mert úgy gondolom, hogy egy ilyen esemény vallási összejövetel volna, hanem mert úgy vélem, fontos a civil társadalom minden egyes életpárti meggyőződésű tagjával közösen cselekedni a társadalom befolyásolása érdekében. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni azt is, hogy a személyes jelenlétem egy ilyen gyűlésen nem az evangélium hirdetéséről, hanem csupán bizonyos társadalompolitikai-etikai kérdések melletti kiállásról szól. Ugyanez vonatkozik a házassággal és a szexuáletikával kapcsolatos kérdésekre is. Ha azonban egy ilyen összejövetelt eleve úgy hirdetnének meg, hogy a gyűlésnek erős vallási felhangja lenne, és relativizálná az evangélium létfontosságú megkülönböztető jegyeit, nem vehetnék részt rajta, mert ez átlépné a hitetlenekkel való együttműködés határát spirituális értelemben.

Utolsó szempontként érdemes még megnézi azt a területet, ahol az elkülönülés sokak számára egyre sürgetőbbé válik, ez pedig a felekezeti hovatartozás kérdése. Minden keresztyénnek arra kell törekednie, hogy az indokolatlan elkülönülést elkerülje. A protestantizmus története – sajnos túl sokszor is – egyet jelentett az alkalmi szakadások történetével, ami annak a jele, hogy a látható egyházi közösségek egysége a legtöbbször csak a sokadik szempont a prioritás-listánkon. Mégis, olyan korban élünk, amikor az ortodoxiának sok nagyobb felekezetben való összeomlása komoly kihívás elé állítja a hétköznapi hívőket. Egyrészt nem akarjuk rögtön az első alkalommal elhagyni az egyházainkat, amikor egy egyházi vezető valamilyen téves vagy blaszfémiába hajló dolgot mond, másrészt nehéz eldöntenünk, hogy mikor jelentsük ki, hogy elég volt, és a „felemás igára” vonatkozó páli utasítás érvényes ránk nézve.

Minden helyzet más és más, de az én személyes irányelvem a következő: amikor egy egyházi közösség lezüllése olyan szintet ér el, hogy már nem lehetséges a keresztyén evangélium fundamentumait megőrizni azon általános eljárásokon keresztül, amelyeket az adott felekezet a hitvallásosság érvényesítésére létrehozott, akkor itt az ideje, hogy elhagyjuk az adott közösséget. Például amikor egy egyházi vezető tagadja a feltámadást, nem kell azonnal távozni; de amikor az egyházon belüli összes jogi eljárást kimerítették már, és az adott egyházi vezetőnek még mindig megengedik, hogy ilyen eretnekségeket terjesszen, akkor itt az ideje távozni. A szakadás nehéz és határozottan szembe megy a kortárs kultúra felfogásával. Ugyanakkor mégiscsak egy olyan bibliai parancs, amelynek bizonyos körülmények között igenis engedelmeskednünk kell.

***

Carl R. Trueman (szül. 1967) keresztény teológus, egyháztörténész. Korábban a Westminster Theological Seminary teológiatörténet és egyháztörténet professzora, 2018-óta a Grove City College tanára, a bibliatudományok professzora.

Forrás: https://www.ligonier.org/learn/articles/reasons-separation