21
dec
2021

Sinclair Ferguson: Iránymutatás az elkülönüléshez

Egy kedves, szelíd, barátságos és nagylelkű hívő testvér sírjánál álltam, és végignéztem a gyászolókon. Zavarba ejtett egy olyan társaság jelenléte a sír mellett, melynek tagjai a legutóbbi istentiszteletről hiányoztak.

Aztán eszembe jutott, hogy ez a barátom valamikor egy olyan közösséghez tartozott, amely a „másodlagos elkülönülést/szeparációt” választotta. A jelenlévők az egykori „zarándoktársai” voltak. Tisztában voltak vele, hogy mi magunk is hiszünk az evangéliumban, hogy mi is hirdetjük azt, de mi nem gyakoroltuk az elkülönülésnek azt a módját, amit ők. Az istentiszteletünktől való elkülönülésük az evangéliumhoz való ragaszkodásuk kifejeződése volt a részükről. Engem viszont ismét csak szomorúsággal töltött el ez az eset…

 

ÚJSZÖVETSÉGI KONTEXTUS

Az Újszövetség valóban tanít az „elkülönülésről”. Az évszázadok során néhányan a legnagyobb koponyák közül sokat törték azon a fejüket, hogy hogyan is kellene azt alkalmazni – Augustinus a donatistákkal szemben, Kálvin a radikális anabaptistákkal szemben (az ijesztő címet viselő, „Rövid utasítás minden jóhiszemű hívő felfegyverzésére az anabaptisták közös szektájának tévedései ellen” című művében).

Az újszövetségi levelek az elkülönülés különböző válfajaira utalnak, mindig elismerve azt, hogy minden hívő (és valójában az egyház maga is) egyszerre igaz és bűnös – azaz simul justus et peccator. Az egyház elkülönülése (megszentelődése) nem tekinthető megdicsőülésnek, hiszen Krisztus visszajöveteléig itt a földön csak „zarándok” egyház létezhet, tökéletességre jutott egyház nem.

A kihívások tehát meglehetősen nyilvánvalók. Azok, akik az elkülönülés mellett döntenek, maguk is bűnös emberek. Ezért az, hogy mikor, miért és hogyan különítjük el magunkat másoktól, kardinális jelentőségű kérdés. Az Újszövetségben tehát találunk erre vonatkozó elveket, de ez nem egy egyszerű tőmondatban megfogalmazott igazság, amely felmenthetne minket abbéli kötelezettségünk alól, hogy átgondoljuk és bölcsen alkalmazzuk a Szentírás iránymutatását minden egyes egyedi helyzetre. A bibliai tanítás néha csak összetett, komplex kijelentések formájában fejezhető ki.

E cikk korlátozott terjedelme miatt az elkülönülésről szóló tanításnak csak néhány aspektusáról tudunk most szót ejteni.

 

AZ ELKÜLÖNÜLÉS ALAPELVEI

Íme néhány bibliai alapelv, amelynek irányít kell szabnia a gondolkodásunknak a témát illetően:

Először is, nézzük meg az egyház világon belüli elkülönülését. Nem azon elv szerint kell élnünk az életünket, hogy „hogyan kerüljem el a világgal való érintkezést, hogy képes legyek tőle elkülönülni”, sokkal inkább azt az elvet követve, hogy „hogyan élhetek a világban úgy, hogy közben mentes maradok a befolyásától, és életemmel ténylegesen leleplezem annak káros hatását?”. (Ef 5:11). Mint a világ világossága, világítunk annak sötétjében; mint a föld sója, csak akkor maradunk meg, ha jelen vagyunk benne. Az elkülönülés itt azt jelenti, hogy nem szabad hitetlenekkel felemás igában lennünk (2Kor 6,14). Soha nem szabad feláldoznunk az elkülönülésünket bizonyos közös ügyek oltárán. (Ugyanakkor itt egy „összetett mondat” szerepel, mert a házasságában „felemás igában” lévő keresztyénnek nem szabad ezt az igát erre az ürügyre hivatkozva eldobnia; lásd 1Kor 7,12).

Pál tanítása ebben az összefüggésben kristálytiszta, de talán mégis eléggé meglepő ahhoz, hogy egy második olvasatot igényeljen: „Levelemben már megírtam nektek, hogy nem szabad kapcsolatot tartani paráznákkal. De nem általában e világ paráznáival vagy nyerészkedőivel, harácsolóival vagy bálványimádóival, hiszen akkor ki kellene mennetek a világból.” (1Kor 5:9-10).

A keresztyének nem vonulnak ki a világból, hanem tanúskodnak abban. Arra szól az elhívásunk, hogy elkülönüljünk a világon belül.

Másodszor, nézzük meg a hamis tanítók gyülekezetből való elkülönítését, ami azt jelenti, hogy megtagadjuk tőlük, hogy befolyást gyakoroljanak a gyülekezet egyes szegmenseire. A 2Ján 7-11 azt tanácsolja a hívőknek, hogy óvakodjanak mindenkitől, aki Krisztusról hamis dolgokat tanít. El kell különítenünk őket – nem pártfogolhatjuk, nem támogathatjuk őket semmilyen módon. János itt a vándortanítókra gondol, akiknek eleve szükségük volt a befogadásra és a vendégszeretetre ahhoz, hogy „szolgálatukat” végezni tudják. Figyeljük meg ismét, hogy ezt érdekes módon ellensúlyozza János figyelmeztetése a Diotrefész által gyakorolt hamis elkülönüléssel szemben, aki „nem fogad el minket (…), maga sem fogadja be a testvéreket, azokat pedig, akik akarnák, úgyszintén megakadályozza egyben, és kiveti a gyülekezetből” (3Jn 9-10). Az elkülönülés itt az egyház megőrzésére vonatkozik – azt szolgálja –, és nem az attól való elkülönülésünkre vagy az afölött való uralkodásunkra.

Harmadszor, nézzük meg az azoktól való elkülönülést, akik beszennyezik az egyházat, vagy azzal fenyegetik, hogy elpusztítják azt. Folyamatos erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy egy hívő bűnei napvilágra kerüljenek, mégpedig a megtérése érdekében (Mt 18,15-18). A személyes figyelmeztetés itt az első lépés. Ha ez nem sikerül, akkor a figyelmeztetésre egy, vagy két másik személy jelenlétében kerülhet sor. Ha ez hatástalannak bizonyul, akkor a gyülekezet általi figyelmeztetés következik. És csak akkor kell egy gyülekezeti tagot „pogánynak és vámszedőnek” tekinteni, ha az mindhárom szakaszban makacs ellenállást tanúsít.

Abban az esetben, ha kirívó, nyilvános bűnről van szó, amely szégyent hoz a nyilvánosság előtt az egész gyülekezetre, ezek a lépések egybeesnek (ahogyan az 1Kor 5,1-5-ben látható). A lépések célja még ekkor is mindig a helyreállítás (1Kor 5,5; Gal 6,1). A sebészeti amputáció a megmentésre, nem pedig a pusztításra irányul. Ismét egy összetett mondatra bukkanunk: amikor nagy lelki műtétre van szükség, a beteget meg kell védeni a reményvesztettség „fertőzésétől” (2Kor 2,5-11). Amikor kemény beavatkozásra van szükség, akkor azt olyan embereknek kell végezniük, akik Jézushoz hasonlóak, akiket gyöngédség és szelídség jellemez (2Kor 10,1; Gal 6,1).

 

ÚTMUTATÁSOK

Emellett az Újszövetségben további lényeges útmutatásokra és megkötésekre bukkanhatunk.

Először is, az elkülönülés csak a végső megoldás lehet, sohasem az első lépés. Sőt, az elkülönülésre irányuló hajlam inkább kizár, mintsem hogy alkalmassá tenne bennünket egy gyülekezet vezetésére. A vezetőknek ebben az értelemben „viszálykodást kerülőknek” kell lenniük (1Tim 3,3), mert a viszálykodás és a széthúzás szelleme, amely a szeparatizmusra irányuló hajlamban nyilvánul meg, a test cselekedete, nem pedig a Lélek gyümölcse (Gal 5,20).

Másodszor, az elkülönülés nem megfelelő reakció azokra, akik hitben „gyengék”. Azt hinni, hogy az igaz keresztyéneknek meg kell tartaniuk a zsidó ünnepeket, ellentétes az evangéliummal. Ennek általános alkalmazása végzetes volna mind az egyházra, mind a világ evangelizációjára nézve. Mégis, ez a fajta hiba nem ok az elkülönülésre. Pál azt tanácsolja az „erőseknek”, hogy fogadják be az erőtleneket (Róm 14,1-15,7) – és nem csak azt, hogy tűrjék meg őket. Vegyük észre azt is, hogy az „erőtlenek” itt épp azok, akik „határozottan meg vannak győződve” valamiről. Azok, akik ugyan valódi, de az ismeretek terén mégiscsak hiányosnak tekinthető hittel cselekszenek, Krisztusnak, mint Mesternek tartoznak számadással, nem pedig nekünk. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ne volna felelőtlenség a lelkipásztorok részéről meghagyni az erőtleneket az erőtlenségükben.

Végül, az Újszövetség olyan bölcs elveket is szolgáltat számunkra, amelyeket eltérő körülmények között kell alkalmazni, azaz nem olyan konkrét helyzetek mindenre kiterjedő felsorolását kell várni, amelyek esetében létezne egy kötelezően előírt cselekvéssor. Pál például sehol sem tanácsolja a keresztyéneknek, hogy hagyják el a gyülekezetüket. A 2Kor 6,16-18-ban, amelyre gyakran hivatkoznak ebben az összefüggésben, arra utal, hogy a keresztyén egyház elkülönül a világtól, és nem arra, hogy a hívők váljanak ki egy adott gyülekezetből.

Van-e tehát helye és ideje annak, hogy a keresztyének elkülönüljenek „az egyháztól”?

 

ELKÜLÖNÜLÉS AZ EGYHÁZON BELÜL

Eljöhet az az idő, amikor Krisztus kimozdítja egy gyülekezet gyertyatartóját a helyéből (Jel 2,5). Ebben az esetben nem arról van szó, hogy elkülönülünk egy igaz, bár korántsem tökéletes egyháztól – ez skizmatikus cselekedet volna. Itt már a hamis egyháztól való elkülönülés (reformátori) elvéről van szó (még akkor is, ha maradhatnak igaz gyülekezetek a közösségén belül, ahogyan azt Kálvin széles körben ismert megjegyzése alapján tudjuk, lásd Institutio 4.2.12).

A kérdés tehát a következő: honnan tudjuk, hogy egy hitvallásos egyházi közösség mikortól tekinthető hamis egyháznak? Itt mindenképpen bölcs kiindulópontnak tekinthetjük Kálvin válaszát.

Először is, egy hitvalló egyház akkor tekinthető hamis egyháznak, ha Isten Igéjét a maga teljességében már nem lehet abban hirdetni. Természetesen Kálvin számára az Ige szolgálata a napi szószéki prédikációktól a teológiai előadásokig, a gyermekek számára tartott vasárnap délutáni katekizmuson, a szerdai imanapon, a csütörtök délutáni konzisztóriumi gyűléseken át a lelkészek épülésére és (ha szükséges) kölcsönös kritikájára szolgáló péntekenkénti összejövetelekig terjedt.

Egy hitvalló egyház akkor is hamis egyháznak tekinthető, ha Krisztus sákramentumait már nem lehet helyesen kiszolgáltatni. (Kálvin ehhez kötötte az egyházfegyelmet. Még az Úr asztalához való hozzáférést is megtiltotta, sőt, amennyiben szükséges volt, a saját testével akadályozta meg, hogy valaki illetéktelenül az Úr asztalához járuljon).

Nyilvánvaló, hogy e két elem (Ige és sákramentumok) mellett a harmadiknak, az egyházfegyelemnek is eredendően jelen kell lennie az igaz egyházban. Kálvin egyházfegyelem alatt nem csupán a doktrinálisan helyes prédikációt és a keresztség, illetve az úrvacsora helyes módon való kiszolgáltatását értette. Elképzelése szerint Isten szószékről hirdetett igéjének kell szabályoznia mind az egész gyülekezet, mind a gyülekezeti tagok életét. Egy olyan közösség, aminek a tevékenysége kimerül abban, hogy valaki igét hirdet, nem felel meg az egyház újszövetségi elgondolásának. A helyesen hirdetett Ige és a helyes módon kiszolgáltatott sákramentum szerves része a gyülekezet dinamikájának, ezek nem csupán valamiféle formális statisztikához szükségesek.

Ahogy a református egyház története is egyértelművé teszi, az egyes hívők foglalkozhatnak ugyanazzal a kérdéssel, alkalmazhatják ugyanazokat az elveket, mégis eltérő gyorsasággal jutnak el bizonyos következtetésekre – különböző megfontolásokat találnak majd meggyőzőnek, és különböző okokra vezethetőek vissza a válaszaik, amikor Isten gondviselését igyekeznek értelmezni a Szentírás kijelentéseinek a fényében. Azon képességünk, hogy a Szentírást tökéletesen a saját helyzetünkre vonatkoztassuk, korlátozott. Azon képességünk pedig, hogy a Szentírást mások helyzetére vonatkoztassuk, gyakran még korlátozottabb. Ha ezt az igazságot szem elől tévesztjük, akkor egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy Isten népének egy nagyon lehatárolt és rettentően kiszelektált társaságához tartozunk.

Ez talán a legnehezebben érthető és a leginkább komplex igazság mind közül. Kálvin ilyen összefüggésben sürgette a nyílt elkülönülést, még úgy is, hogy ő maga kapcsolatot tartott fenn olyan hívőkkel, akik ezt még nem tették meg, jóllehet saját tágabb közösségükön belül elkülönülve éltek.

Az elkülönülés elvével sokszor visszaéltek a múltban, de továbbra is bibliai elvnek számít. Létezik az elkülönülésnek biblikus módja, amely személyes, közösségi és egyházi szinten egyaránt legitim. Ha itt túlzásokba esünk, azzal csorbát ejtünk az egyház egységén. Viszont, ha hibázunk (és elmulasztjuk megtenni/ford.), akkor egyénként és közösségként is olyanok leszünk, mint a medúzák, amelyeknek nincs központi idegrendszerük. Ahelyett, hogy árral szemben úsznánk, egyszerűen csak sodródni fogunk, végül pedig partra vetődünk, amíg egy másik árhullám tova nem sodor minket, ki a nyílt tengerre.

 

***

Forrás: https://www.ligonier.org/learn/articles/guidelines-separation

Hozzászólás írása