A nemiség célja
Korunk és kultúránk minden korábbinál többet beszél a nemiségről, szexualitásról, mely áthatja egész társadalmunkat. A téma tárgyalása a biológiai nemiségből való „kilépés”, illetve az abban való megerősödés tengelyen helyezkedik el. A vitában résztvevő felek egyöntetűen abból indulnak ki, hogy a nemiség fontos. A konfliktus ezért a nemiség definiálásában, azaz határainak meghúzásában van.
Egy fontos kérdés tisztázása azonban rendre elmarad: Miért ragaszkodunk ennyire a nemiséghez? Miért nem engedünk abból, hogy adott vagy szabadon választott nemiségen keresztül határozzuk meg önmagunkat? Miért fontos ennyire a nemiség a keresztyén egyházaknak és a szivárványos mozgalmaknak egyaránt? A kérdések mélyén a következő feszültséget kell feloldanunk: Mi az értelme, mi a célja a nemiségnek, a szexualitásnak? A lényegi kérdés az ember eredetéhez irányít bennünket.
A kérdés tisztázására azért is égetően nagy szükség van, mert egyre több önmagát keresztyénnek tartó nyugati egyház és ezzel együtt egyháztag a nemiség kérdésében feladja a hagyományos hitvallásos bibliai álláspontot. Ahogy látni fogjuk mindezzel végső soron a keresztyén istenképet, a Szentháromságot kezdik ki. A téma jelentősége tehát elképesztően hatalmas, mert indirekt módon az ember megváltásának bibliai tanítását is érinti.
A NEMISÉG ELVÁLASZTHATATLAN RÉSZE AZ EMBERSÉGNEK
A Biblia két aspektusból is leírja az ember teremtését. Mindkét leírásban a szöveg megdöbbentése éppen az emberi nemiségéhez kapcsolódik.
Az első leírásban a világ teremtésének folyamatában Isten az élettelentől az élő felé halad. A fizikai élőlények közül az ember az utolsó alkotása. Isten utolsó élőlényének teremtése előtt a következőket jegyzi meg: „Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá.” (1Móz 1,26) Isten három személyben létezik: az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében, akik együtt vannak, szeretik és ismerik egymást öröktől fogva mindörökké. Isten szentháromsága a legteljesebb és legtökéletesebb létmód. Ezért amikor azt mondja, hogy embert a saját képére teremti, istenképűvé, akkor ez nem csak az ember Istentől kapott méltóságát, az emberi élet szentségét jelenti, hanem azt is, hogy az emberi élet elválaszthatatlan része a személyek közti kapcsolat.
Az ember mivel egy háromszemélyű Isten képe, ezért egyedül kevés önmagában. Szüksége van szoros, minőségi személyközi kapcsolatokra, mind Isten, mind pedig egy másik istenképű ember irányába. Ezért teszi hozzá Isten, hogy az embert nemiséggel rendelkezőnek, azaz férfinek vagy nőnek teremtette. Mert a legmélyebb emberi személyek közti kapcsolat az, ami a nemiség ajándékának helyes megélése által érhető el.
Ehhez kapcsolódik szorosan a teremtés második leírásában Isten másik megjegyzése: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.”(1Móz 2,18) Ádámot Isten egy tökéletes világba helyezte el. Isten maga állapítja meg hétszer, hogy amit létrehozott az jó, tökéletes, sőt hibátlan. Mégis mi hiányozhatott még? A válasz az ember nemiségéhez, azaz a szoros és mély személyközi kapcsolatigényéhez kötődik: „Az emberből kivett oldalbordát az Úristen asszonnyá formálta, és odavezette az emberhez. Akkor ezt mondta az ember: Ez most már csontomból való csont, testemből való test. Asszonyember legyen a neve: mert férfiemberből vétetett. Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és ezért lesznek egy testté.” (1Móz 2,22-24)
Isten biológiai nemiséggel rendelkező embert teremtett, aki férfi vagy nő. A nemiséggel Isten lehetőséget ad az embernek mély kapcsolatok és az egyént meghaladó személyközi egység megélésére. Isten ezért rögtön meghívja a férfit és a nőt, hogy szabad elhatározásból köteleződjenek el egymás irányába, megélve a legszorosabb lelki és fizikai köteléket, életközösséget, ami két ember között lehetséges: a házasságot. Mindezt pedig szaporodásuk színhelyéül, teremtő munkájának folytatásául is kijelölt.
Amikor az ember Isten rendjét elfogadja, azaz személyes kapcsolatban él Istennel, megéli a férfi és nő mély egységét a házasságban, akkor benne tükröződik a tökéletes életnek, Isten háromszemélyű létének földi megjelenítését.
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport eltérő felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik, hogy újragondoljuk az evangelikalizmusról alkotott nézeteinket. Sokan, akik az elmúlt években jelentős változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, továbbra is evangelikálnak vallják magukat. A kérdés tehát a következő: egészen pontosan meg kell határoznunk, mit jelent evangelikálnak lenni, és ki tekinthető evangelikálnak. (…) Nos, ha használjuk az evangelikál megjelölést, akkor annak nyilvánvalóan van jelentése is. Ez a kifejezés szűkíti a kört, és bizonyos értelemben kizárólagos. (…) Remélem, mindannyiunk számára teljesen világos: nem azt próbáljuk megfogalmazni, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki tekinthető evangelikál keresztyénnek. Erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Hogyan határozhatjuk meg tehát, mit jelent evangelikálnak lenni, megkülönböztetve ezt attól, hogy általában mit jelent keresztyénnek lenni? Ez napjaink egyik nagy kérdése, és úgy gondolom, az elkövetkező években egyre inkább szembe kell majd néznünk vele.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelical, 11–13. o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
