26
dec
2019

Puritán kegyesség: az alkalmi és az előre tervezett “meditáció”

A jelen írás előzménye egy, a “VIII. Teológusok párbeszédben” konferencián lefolytatott vita (jómagam, e cikk írója, és Kovács Endre lelkiségi teológus között), amely a misztikáról/miszticizmusról, illetve annak veszélyeiről szólt. Mind a vitán, mint az azt követő, oldalunkon megjelent két interjúban azt az álláspontot képviseltem, hogy a római katolikus misztikához köthető meditatív gyakorlatok és kegyesség helyett az evangéliumi protestáns hívőknek más utakon kell járniuk, ha a hitüket a mindennapokban meg szeretnék élni. Megfelelő alternatíva lehet számunkra a puritánok kegyessége, azon belül is a puritán meditáció. Ugyanakkor kérem az olvasót, hogy ne ijedjen meg a meditáció szó hallatán. A puritánok számára a meditáció nem a keleti vallásokhoz, vagy a római katolikus misztikus hagyományhoz köthető gyakorlatokat jelölte, melyeknek elsődleges célja önmagunk megüresítése és a csend elérése, hanem az Isten dolgain, igazságán, elsősorban írott igéjén való aktív és tudatos elmélkedést és önvizsgálatot. Mivel az angol “meditation” szó adekvát fordítása “elmékedés/merengés” (és mivel ezt jelentte a puritánok számára is), így a két szót a cikkben behelyettesíthetjük egymással. Azok számára, akik a témáról bővebben szeretnének olvasni, ajánlom David Saxton lelkész nagyszerű könyvét, a God’s Battle Plan for the Mind: The Puritan Practice of Biblical Meditation-t (Isten haditerve az elme számára: A bibliai meditáció puritán gyakorlata).

A puritánok világosan tanítottak a meditáció két fajtájáról. Mindkettő célja, hogy fixálja a hívő keresztyén gondolatait Isten kinyilatkoztatott igazságaira.

Az alkalmi meditáció során ez spontán módon történik, a szándékos, előre tervezett meditáció során pedig nyilván előre eltervezett módon. Az utóbbi nem más, mint amikor elkülönítünk a napunkból egy vagy több órát meditációra, amikor elvonulunk a privát szféránkba, és az írott ige kijelentett igazságain elmélkedünk.

A spontán meditáció jellegénél fogva rövidebb és – ahogy a neve is mutatja – spontán. Lényeges, hogy a tudatos, vagy előre eltervezett meditáció mindig prirotást élvez az alkalmival szemben. Nem lehet a kettőt kijátszani egymással szemben, hiszen mindkettőre szükség van. Mindkettő fontos, és vigyáznunk kell, mert nem lehet az alkalmi meditációra hivatkozva elhanyagolni a szándékos, eltervezett, tudatos meditációt. Mindig is szükség lesz a Szentírás rendszeres olvasásására, imádkozásra, és ehhez kapcsolódóan ezeknek a direkt eltervezett, rendszeres elmékedéseknek a gyakorlására. A puritánok azt mondták, hogy ha valaki csak az alkalmi meditációt űzi, az olyan, mintha mindig csak belekóstolna bizonyos ételekbe, anélkül, hogy egyszer nyugodtan leülne és élvezné az ebédjét vagy a vacsoráját. 

Alkalmi meditáció

Először nézzük meg közelebbről az alkalmi meditációt/elmélkedést. Ezt nem kötött időpontban, spontán és hirtelen gyakorolhatjuk. Mindig történnek velünk olyan dolgok, amelyek ott és akkor, amikor megtörténnek, arra késztetnek, hogy Isten dolgain elgondolkodjunk. Az alkalmi meditáció nem más, mint hogy előre el nem tervezett módon elkezdünk elmélkedni spirituális dolgokon. Ehhez persze az kell, hogy nyitott szemmel járjunk a világban: lehet egy hír, vagy egy természeti jelenség, egy kapcsolati jellegű személyes tapasztalat, bármi jó vagy rossz, aminek aprópóján Isten igazságain elkezdhetünk elmélkedni. 

Tulajdonképpen minden, amit hallunk és látunk apropója lehet ennek a meditáció típusnak. Az alkalmi meditációt egyfajta kémiának nevezik a puritánok, mert a hétköznapit mennyeivé változtatjuk vele. Az egyik puritán szerző az alkalmi meditációt olyan munkának nevezte, amivel a földi dolgokat szellemivé változtatod. Azt mondták, hogy aki ezt a “titkot” kitanulja, lelki értelemben valódi alkimistává válik, hiszen minden, amit megérint, arannyá változik. 

Valójában az alkalmi meditáció nem más, mint egy lehetőség arra, hogy a normális, hétköznapi tapasztalatainkat spirituális kontextusban szemléljük. Ezért aztán tényleg minden egyes életesemény, benyomás olyan alkalommá változik, ami egyben lehetőség arra, hogy lelki-szellemi igazságokat sajátítsunk el. Ez a “képesség” – mármint hogy ezt meg tudjuk csinálni – nem magától értetődő. Tulajdonképpen ebben áll a keresztyén ember egyedisége. Ez a típusú célzott és irányított absztrahálás, elvonatkoztatás direkt a keresztyének számára elérhető. Ezért aztán vannak puritánok, akik ezt nem is munkának, hanem művészetnek nevezték. Volt, aki desztillálásnak nevezte, hiszen mindent, amit látunk vagy hallunk, úgy szűrűnk meg, vagy párolunk le, hogy hasznos legyen a lelkünk épülésére. Ez nagyon hasznos a keresztyén hívő lelki életére nézve, szóval a lelkipásztoroknak állandóan bíztatniuk kell arra Isten népét, hogy ebben folyamatosan gyakorolják magukat. 

Kik azok, akik számára ez különösen hasznos? 

A hétköznapi emberek számára, akik gyereket nevelnek, munkába járnak, dolgoznak, otthon főznek és még ezernyi hétköznapi teendőjük van. Sajnos sokszor éppen a meditációra, az imádságra, az igeolvasásra nem jut idő egyéb teendők miatt, és ez óriási veszély a szellemi növekedésünkre nézve. Nos, az alkalmi meditáció segít ezt feloldani, mert nem kell hozzá elkülönített idő, nem kell hozzá elvonulni, és nem tart hosszú órákig sem. A hétköznapi, “földi” elfoglaltságok mellett is lehet űzni, például utazás, főzés, valamiféle monoton munkavégzés vagy takarítás közben. 

Ennek a gyakorlatnak természetesen megvannak a teológiai alapjai is. A puritánok számára alapvető jelentőségű a Sola Scriptura elv, de az is, hogy Isten – a Szentírás szerint is – több módon is kinyilatkoztatta magát: a Westminsteri Hitvallás szerint például a gondviselés és a természet, a teremtés által is. Tulajdonképpen Kálvin teológiája képezi az alapját az alkalmi meditációnak. A reformátorok közül talán Kálvin hangsúlyozta leginkább, hogy az egyes személyek életében Isten cselekszik, és hogy az életeseményeinkben is felismerhető Isten dicsősége. 

Ennek az elképzelésnek természetesen gazdag szentírási referenciái vannak, lásd Zsolt 111:2, Zsolt 19:1, Zsolt 8:2-3 stb.  De gondolhatunk arra az újszövetségi részre is (Jn 4), amikor Jézus találkozott egy samaritánus nővel a kútnál. Jézus egyből megtalálta a kapcsolópontot. A nő fizikai szükségletei által (a nő vízért ment a kútra) rá tudott mutatni a  nő valódi, spirituális problémájára, szükségletére. Az egészen profán, hétköznapi szituációból egy, az élő vízről szóló beszélgetés kerekedett ki. Hasonló helyzetet látunk a Jn 6-ban is: Jézus a megfogható, fizikai táplálék, a kenyér kapcsán kezd el beszélni a mennyei kenyérről, illetve az élet kenyeréről. Vagy gondoljunk arra, hogy az akkori ember számára egészen hétköznapi látványból – a mező liliomaiból és virágaiból – hogyan következtet Jézus Isten gondviselésére. 

Gyakorlatilag Jézus teljes szolgálatát végigkísérte az alkalmi meditáció, tehát itt nem csak bizonyos igehelyek hétköznapokra való alkalmazásáról van szó. Ennél jóval többről. Jézus tanítási metódusát, gyakorlatát ez jellemezte. Tulajdonképpen ez az egyik oka annak, hogy Jézus tanítása ilyen hatásos volt. A puritánok Jézust követik ebben, amikor megfogalmazzák, hogy a mennyei dolgokat meg lehet látni a földi tükrökben. Jézusnál ezek a “tükrök” a leghétköznapibb tárgyak, események, élethelyzetek: só, lámpa, szántóföld, magvetés, betakarítás, mustármag, halászat, hal, háló, étkezés, kenyér és bor, szőlészet-borászat, vincellér, szőlőtő-szőlővessző, metszés, munka, napszámosok-napszám, katonaság-katonák, király és szolga. A példák és példázatok is az alkalmi meditációhoz tartoznak. 

Azért hasznos ez a meditáció típus, mert a hétköznapi élet hektikusságába is beilleszthető, hiszen mindig és minden helyzetben gyakorolható. Így elkerülhető, hogy a hétköznapjaink elszakadjanak a hitünktől – attól, amit hiszünk és vallunk. A puritánok szerint ez tulajdonképpen egy privilégium a keresztyének számára. 

Gyakran mi kettéosztjuk az életet egy profán, hétköznapi szférára, és egy “szent” szférára, amit különféle templomi alkalmakhoz kötünk, leginkább a vasárnapi istentisztelethez. Az alkalmi meditáció a teljesen profán élethelyzeteket is “szentté” változtatja. Ez megóv attól a kibúvótól is minket, hogy arra hivatkozzunk, hogy “nem volt időnk.” Mondhatjuk, hogy nincs időnk istentiszteletre járni, elutaztunk, nyár van, szünidő, de az alkalmi meditáció alól nem lehet kibújni. Csak hogy egy egészen hétköznapi példát mondjak: a vezetés tökéletes alkalom az alkalmi meditációra, vagy tömegközlekedéssel utazni. Az átlagember életének tetemes része utazásból áll – abból, hogy A-ból B-be tartunk. De ugyanígy a hivatali ügyintézés is lehet az alkalmi meditáció alkalma, pl. ülni egy hivatalban, a várakozás ideje. 

A puritánok szerint abban az emberben, aki az alkalmi meditációt gyakorolja, sokkal erősebben jelenik meg majd a vágy és az akarat, hogy az Istennek szentelt elkülönített időket se hanyagolja el, tehát a szándékos, eltervezett meditációt. Viszont az fontos – ahogy erre már korábban is utaltunk -, hogy az alkalmi meditáció nem helyettesíti a Szentírás olvasását, és az azon való elmélkedést, azaz a szándékos meditációt. 

Azért is fontos egyáltalán a meditációról, mint olyanról beszélni, mert apostoli parancsunk van arra – lásd Fil 4,8 -, hogy mivel, milyen gondolatokkal töltsük meg az elménket. A puritánok hangsúlyozzák, hogy a tétlen elme egy idő után azt fogja felszívni, azzal lesz tele, amit lát és hall. Mivel a világban ezernyi felesleges vagy egyenes ártó dolgot látunk, hallunk és tapasztalunk, ezért a legjobb módszer, ha ezeket mindig ütköztetjük egyből az evangéliummal. A puritánok ezt úgy fejezték ki, hogy megkíméljük így a lelket attól a kísértéstől, hogy helytelen, rossz, deprimáló helyeken vándoroljon. 

A meditáció valójában egy Isten által elkészített terv számunkra, hogy a testies, negatív gondolatok helyére más gondolatok kerüljenek. Nem győzik felhívni arra a figyelmet, hogy a tétlen lélek milyen veszélyeknek teszi ki magát. A Sátán keresi ezeket a helyzeteket, és mindig megpróbálja őket a maga javára fordítani. A puritánok megértették, hogy a bukás egyszerűen garantált, ha nincs kész tervünk arra, hogy mihez kezdünk a gondolatainkkal egész nap. Az egyik puritán szerző, Richard Greenham azt mondta, hogy a meditáció által Isten – nyilván képletesen – a maga ítélőszéke elé von minket, ahol el kell számolnunk azzal, hogy mihez kezdtünk a szívünk gondolataival. Oliver Heywood nagyon kifejezően fejti ezt ki. Azt mondja, hogy egy hívőnek meditálnia kell akkor is, amikor felkel, amikor felöltözik, amikor elhagyja a lakását/házát, amikor feltekint az égre, amikor eszik, ami találkozik az ismerőseivel, vagy este, amikor feltekint a csillagokra. 

Ez iszonyú fárasztó elfoglaltság, valljuk be. De ez a hívő élet. A puritánok úgy tekintettek erre az állandó gyakorlatra, mint elengedhetetlen efoglaltsága, ami nem más, mint kíméletlen harck a személyes bűneink ellen, hogy felülkerekedjünk a hitetlenségünkön. A puritánok szerint az alkalmi meditáció olyan, mint egy katona, akinek a fején ott van a sisakja, a páncél pedig szorosan a testén, a kezében pedig a pajzs.

Egyébként Bridge szerint a meditáció Isten különleges gondviselésében egyben eszköz is a hitetlenség ellen. Természetesen az alkalmi meditáció önmagában nem elég az ellenséggel szemben – szükség van hitre és hitből fakadó engedelmességre is. De mindezeket – a hitet és az engedelmességet – megerősíti a meditáció: segítség a növekedésben és a leki értelemben sikeres hívő életben. 

A puritánok szerint az életet úgy tervezte meg az Isten, hogy  az életre spirituális leckék egymásutánjaként tekintsünk, amelyek a szellemi épülésünket szolgálják. Tulajdonképpen Isten gondviselésébe vetett hitről van itt szó. 

William Spurstowes részletesen ismertet a saját alkalmi meditációi közül 60-at. A következő dolgokon elmélkedett: a tejútról, egy leégett házról, a vérkeringésről. Ezek mind lelki igazságokra irányították a figyelmét. Ez azzal járt, hogy hihetetlenül kifejező módon, gazdag illusztrációkkal tudott prédikálni. Gondoljunk Jonathan Edwardsra, aki egészen hétköznapi képpel érzékeltette az elítélt bűnösök szenvedését, sorsát: egy pók, akit tűzre dobnak. De gondolhatunk Charles Spurgeonra is, akiről tudjuk, hogy hétköznapi, mégis – vagy talán éppen ezért – elképesztően kifejező képeket használt az igehirdetéseiben. Vagy gondoljunk John Bunyanra, akinek a jól ismert “A zarándok útja” című műve egy rendkívül érzékletes allegória önmagában is. Ezek mind az alkalmi meditáció figyelemre méltó produktumai. 

Ugyanakkor az alkalmi meditáció veszélyeket is rejt magában, amennyiben nem társul hozzá a szándékos, eltervezett meditáció. Egyetlen hívő sem engedheti meg magának, hogy elszakadjon a kegyessége a Szentírás kötött szavaitól és az abban kijelentett isteni igazságoktól. Ez elvezethet akár a vallásos misztikához is, ami az egész egyháztörténet során komoly problémát jelentett, gondoljunk egyes római katolikus misztikusokra, vagy az újrakeresztelők fanatizmusára a reformátorok idejében. Ez a veszély ütötte fel a fejét a modern karizmatikus mozgalmakban is. A bűnös emberben ugyanis ott van mélyen belül a vágy, hogy többet akarjon tudni Istenről, mint amennyit Ő kijelentett magáról. Ezért a puritánok folyamatosan óvtak attól, hogy az alkalmi meditáció misztikába torkolljon. Azt tanították, hogy Isten írott szava mindig megőrzi a gondolatainkat, irányt szab nekik. Másrészt viszont az alkalmi meditáció segít jobban megérteni az írott igét, hiszen látni fogjuk, hogy ami le van írva, a gyakorlatban is működik, illetve a gyakorlat is visszaigazolja azt. 

Hall püspök egy hosszabb fejezetet szánt az alkalmi meditáció veszélyeire. Azt mondja, hogy az alkalmi meditáció ne legyen túl hosszú, hogy véletlenül se vezessen babonásghoz. Másrészt azt mondja, hogy nem választhatunk a saját szórakoztatásunkra a meditáció tárgyául olyat, ami számunkra meg van tiltva, vagy ami nem vezet el végül majd Istenhez és az Ő igéjéhez.

Mivel az alkalmi meditáció gyakorlása közben a hétköznapi, “profán” helyzetekben nincs nálunk a Szentírás, ezért az a legjobb, ha memorizálunk bizonyos szentírási passzusokat, konkrét igéket. Ez segít a megfelelő keretek között tartani az alkalmi meditációt. 

Előre tervezett, vagy szándékos meditáció

Amint mondtuk, ez a típusú elmélkedés a puritánok szerint fontosabb, mint az alkalmi meditáció. A fő kérdés az, hogy hogyan is tudná a hívő az egész napját Isten igazságain elmélkedve eltölteni, ha nem azzal kezdené a napját, hogy Isten igéjét tanulmányozza. A tudatos meditáció olyan elmékedés, amelynek idejét előre megtervezzük, elhatározzuk, kijelöljük.

Thomas White szerint négy módja van ennek a meditációnak: lehet igehirdetésekről, Isten gondviseléséről, a vallás gyakorlati igazságairól és az Írásról is elmélkedni. Röviden, ez a meditációs fajta arról szól, hogy tudatosan valamilyen kijelentett igazságra koncentrálunk.  Ahogy mondtam, ez egy előre megtervezett, tudatos tevékenység. Ezt privát keretek között kell gyakorolni, magányosan. A tudatos meditáció valójában az istenfélő emberek gondolkodásának és keresztyén életgyakorlatának az alapja. A jelentőségét nem lehet eltúlozni. 

Direkt és reflexív meditáció

A puritánok a szándékos, vagy előre tervezett meditációt is két részre osztották: direkt és reflexív meditációra. A direkt meditációt akkor kell használni, ha egy témával kapcsolatban helyes, biblikus megértésre törekszünk, a reflexív meditációt pedig akkor, ha az újonnan megtalált igazságról meg akarjuk győzni a szívünket, alkalmazva azt az életünkre. Az első inkább a megértésről szól, egyfajta szemlélődő gondolkodás, a második, a reflexív meditáció pedig inkább a lelkiismeret cselekvése. Az elsőben a lélek tudással, ismerettel gazdagszik, a másodikban a szívet jóság tölti meg. A zsoltárok könyvében szereplő passzusok, ahol a zsoltáros a törvényről elmékedik, a tudatos meditációt tükrözik. A lényeg itt az, hogy a lelkünket valami olyanra fókuszáljuk, ami teljes mértékben rajta kívül áll: Isten írott igéjére, a benne található igazságokra (lásd Józs 1,8). Ez elvezeti a hívőt egy olyan életre, ahol a helyes erkölcsi döntések dominálnak majd. Tudatosan koncentrálunk egy bizonyos témára, és megpróbáljuk kiaknázni a saját életünkre, élethelyzetünkre vonatkoztatva. Az igazságot alkalmazzuk (Péld 6,22). MIndez segíteni fog abban, hogy hogyan menedzseljük az életünket. 

Reflexív meditáció

Habár sok hívő tanulmányozza a Bibliát, de csak kevesen képesek a felismert igazságokat a gyakorlatba átültetni. A reflexív meditáció ezt a szerencsétlen helyzetet próbálja orvosolni, mégpedig úgy, hogy a következő kérdéseket fogalmazzá meg: mit kezdjek személyesen ezzel a konkrét bibliai igazsággal, amit elsajátítottam, megtanultam? 

Thomas Manton azt mondta, hogy a biblia-tanulmányozás gyümölcse, hogy igazságokat halmozunk fel, de a meditáció célja az, hogy ezeket megéljük, gyakoroljuk. James Ussher szerint a reflexív meditáció alapos önvizsgálat, amivel szívünk vágyait ellenőrizni lehet. Ő maga konkrét gyakorlati módszert ajánl, mintegy bátorításul. Szerinte a hívőknek a következő dolgokon kell meditálnia: hogyan lázadt fel a szívünk Isten ellen, mire volt hajlamos a szívünk, a gonosz gondolatok veszélye, a szavak használata, cselekvés és tettek. Richard Greenhalm szerint Isten ítélőszéke elé kell állnunk a meditációban, és el kell számolnunk mindenféle kétszínűség és alakoskodás nélkül azzal, hogy megtettük-e azt, amit megtanultunk, vagy nem. Isten elé állhatunk, magunkat vádolva, és még ha nincs is szükségünk semmire, Isten kegyelmét kérhetjük, megbánhatjuk a bűneinket, vágyakozva a megbocsátásra. 

William Fennernek vannak olyan igehirdetései, amelyek direkt a meditáció használatáról és hasznáról szólnak. Az egyikben tulajdonképpen a reflexív meditációról értekezik. Négy pontot sorol fel ezzel kapcsolatban: 1.) elmélkedj azokon a dolgokon, amik a szívedben vannak, 2.) “vetkőztesd le” a bűneidet, leplezd le őket, és úgy tekins rájuk, mintha mezítelenek lennének. Ez azért fontos, mert a bűn mindig leplezi önmagát: profitba, szórakozásba, élvezetekbe, könnyelműségbe és még sokféle egyéb bizarr gúnyába bújik bele. 3.) nagyon mélyre kell hatolni a saját szívünkbe és lelkünkbe, mert mi úgy fogjuk érezni, hogy nincs bűnünk, 4.) Meg kell akadályoznunk, hogy anélkül meditáljunk arról, amire vágyunk, hogy megaláznánk magunkat.

Valójában a reflexív meditáció elhanyagolása az oka annak, hogy a hívők nem képesek megállni oly gyakran a bűnnel szemben. A reflexív meditáció azért hasznos, mert vannak nem nyilvánvaló bűneink is. A kulturális hatásokat, a környezetünk hatásait nehezen tudjuk kiszűrni, ahogy a belénk ivódott, megszokott személyes bűnöket sem. Ehhez nagyon mély és alapos önvizsgálatra és reflexióra van szükség. 

Nem véletlen, hogy a reflexív meditáció nem túl népszerű. Azért nem, mert fájdalmas, személyes küzdelem. Manton azt mondja, hogy a meditáció összes eleme közül ez a legfájdalmasabb, mert itt az embernek a saját vádlójává és ítélőbírájává kell válnia (Lásd Zsolt 4,4). De mindenképpen megéri, mert ha a hívő – gondosan tanulmányozva az isteni igazságokat – felismeri Isten akaratát az életére vonatkozóan, óriási fejlődést ér el az önismeretben, és ez logikus módon kihat majd a viselkedésére is. A reflexív meditáció Bates szavaival tulajdonképpen egy az emberben lejátszódó konferencia-beszélgetés – olyan ünnepélyes diskurzus, ami bennünk játszódik le, köztünk és a szívünk/lelkünk között. Scudder azt tanítja, hogy a reflexív meditációnak olyan eseménynek kell lennie, amelyben meggyőzzük magunkat és minden egyes részünket az isteni igazságok felöl – elménket, lelkünket, szívünket -, és egész valónkat Istenhez igazítjuk és az ő akarata szerint megreformáljuk. A direkt meditáció olyan, mintha kincset bányásznánk, a reflexív pedig olyan, mintha a kibányászott kincset hazavinnénk, tehát a lelkünkbe építenénk, hogy személyes, gyakorlati igazsággá váljon.