Köntös László: A „progresszív” bibliamagyarázat hazugsága
Úgy van ez, hogy van a Biblia, szövegek gyűjteménye, amelyet értelmezni kell. Az az igazság ma már közhelyszámba megy, hogy egy szöveg értelmezésében mindig is benne van annak olvasója. Nincs az olvasótól független szöveg. Ez a magyarázata annak, hogy a Biblia szövegeinek értelmezése szakadatlan történeti folyamat. Különben lehetséges lenne, hogy elkészüljön egyszer s mindenkorra a végleges és egyetlen írásmagyarázat.
Annak ellenére azonban, hogy a Biblia szövegeinek keresztény magyarázata szakadatlan folyamat, mégis okkal beszélhetünk a keresztény bibliaértelmezési hagyomány egységéről, amelyet az alapoz meg, hogy az alapkérdésekben egyetértés van.
A keresztyén bibliaértelmezési hagyomány egységének – minden belső dinamizmusa ellenére – az a meggyőződés az alapja, hogy vannak abszolút, örök igazságok, amelyek Isten állandóságában vannak megalapozva, s amelyeket nem lehet az értelmezés önkényének kitenni. Az értelmezésnek ez a történeti folytonossága teszi a kereszténységet máig egységes entitássá. Ha a keresztény bibliaértelmezésben nem lennének örök igazságokként elismert tartalmak, akkor a kereszténység megszűnne létezni.
Ez a téma egy most zajló vita kapcsán válik aktuálissá. Történt, hogy Márkus Tamás András írt egy kitűnő cikket a 777-en arról, hogy „Miért nem támogathatja egy keresztény az azonos neműek házasságát?” Ezt egy református egyháztag, Monostori Tibor a Magyar Narancsban megtámadta, ezt állítva: ”Világossá teszem: a keresztények biblikusan és szabadon támogathatják az azonos neműeket a fenti kérdésekben.” Ti. a házasság és az örökbefogadás kérdésében. A vita folytatódott, s Szabados Ádám a Divinity-ben imponáló szakirodalmi felkészültséggel síkra száll Márkus Tamás András mellett. Szabados Ádám cikkére Monostori Tibor válaszolt. Viszontválaszában Szabados Ádám világossá tette, hogy a két álláspont között áthidalhatatlan elvi szakadék van. Valóban így van.
Az elvi szakadék lényegét abban látom, hogy két világkép ütközik itt össze. A Monostori Tibor által képviselt világképnek az az ismerős tézis az elvi alapja, hogy nincsenek örök igazságok, így a Bibliában sem. (Az most legyen egy mellékes megjegyzés, hogy a „nincsenek örök igazságok” posztmodern tétele önellentmondás, hiszen valójában azt állítja, hogy van örök igazság. Az. ti., hogy nincsenek örök igazságok.) Ezzel az állítással Monostori szembe megy a keresztény bibliaértelmezési hagyományt megalapozó világképpel, s egy olyan értelmezési hagyományt követ, amely a történetiség eszméjének rendeli alá a bizonyos tartalmak igazsága fölötti ítéletet. Kicsit egyszerűbben, az a tartalom például, hogy van férfi és nő, nem örök igazság, hanem egy átmeneti történeti képzet. Örök igazság azért nincs úgymond, mert a történelem nem más, mint képzetek szakadatlan gomolygása.
A kereszténység régi tapasztalata már, hogy a keresztény bibliaértelmezési hagyomány ellenfelei és ellenségei a történetiség eszméjével akarják megsemmisíteni a Biblia által kijelentett örök igazságokba vetett hitet. Az örök igazságok létébe vetett hit ugyanis azt jelenti, hogy vannak olyan tartalmak, amelyek ugyan a történelemben jelennek meg, de igazságtartalmuk kritériuma nem a bizonyítható történetiség. Ha a bizonyítható történetiség lenne a Biblia igazságának kizárólagos kritériuma, akkor az egész Bibliát ki lehetne dobni a teremtéstörténettől Jézus Krisztus feltámadásán keresztül a végső jövőről szóló bizonyságtételig.
Teljesen nyilvánvaló, hogy a Monostori által is képviselt „progresszív” világkép önmagát semmisíti meg. Ha ugyanis nincsenek örök igazságok, s minden csak átmeneti történeti képzet, akkor a valóságról semmi sem mondható, s ezzel a keresztény mondanivaló teljességgel elveszti létjogosultságát. De úgy tűnik, Monostori Tibor református felebarátunk ezt nem gondolta végig, s csak azért, hogy a homoszexualitás és az örökbefogadás ügyét a kereszténységgel legitimálja, az örök igazságról szóló keresztény beszéd létjogosultságát teszi kérdésessé.
Na, ez a „progresszív” bibliamagyarázat hazugsága.
A szerző református lelkész
Ez is érdekelhet
A szerzőről
Az Evangelikál Csoport sokféle felekezeti hátterű (református, evangélikus, baptista, pünkösdi stb.) protestáns teológusok közössége, akik az evangelikalizmus és a protestáns ortodoxia közös alapjára építve tanulmányozzák és hirdetik a biblikus keresztyén tanításokat. Felekezettől és tanításbeli különbségektől függetlenül teológiai „identitásunkat” a következő hitvallások és nyilatkozatok elfogadása határozza meg: az első négy egyetemes zsinat hitvallásai (Niceai, Nicea-Konstantinápolyi, Efézusi és Kalcedoni hitvallások), az Amerikai Egyesült Államokbeli Presbiteriánus Egyház (PCUSA) által 1910-ben deklarált öt fundamentum (1. A Szentírás ihletettsége és tévedhetetlensége, 2. Krisztus istensége és szűztől való születése, 3. Krisztus halála által szerzett helyettes engesztelés, 4. Krisztus halálból történő testi feltámadása, 5. Krisztus csodáinak történelmi valósága), a Biblia tévedhetetlenségéről szóló 1979-es Chicagói Nyilatkozat tizenkilenc pontja, és az Egyesületünk által megfogalmazott nyilatkozat a házasság és homoszexualitás kérdésében (lásd: Evangelikál Nyilatkozatok). Minden, e teológiai irányultságot képviselő protestáns testvérünket várjuk 
„… ez a tábor létezik, csak nem teszi magát láthatóvá. Ezért van sok belső viszálykodás az egyházban. Most is vannak hívei a „melegházasságnak”, azonos neműek kapcsolatának, azok megáldásának, csak ezt nem nyílt sisakkal képviselik, hanem belső párbeszéd kezdeményezésével, hittételek finom megkérdőjelezésével, a tisztázás akadályozásával, lebegtetéssel, a hitbizonyosság szűnni nem akaró hámozgatásával. Sokkal tisztább és egyértelműbb lenne a helyzet, ha végre mindenkiről nyíltan lehetne tudni, hogy mit képvisel. Igen, lennének emiatt szakadások. De ez tipikusan az a fajta szakadás, amiről Pál apostol azt mondja, hogy szükségesek. Épp az a baj, hogy régóta nem történnek meg ezek a szakadások. Pedig mindenki tudja, hogy ez lesz a vége. Amíg a felszín alatt, láthatatlanul zajlanak ezek a folyamatok, gúzsba kötik sok helyen az egyház bizonyságtételét és misszióját. Fellélegeznénk, ha végre mindenki ott állna, ahol a szíve van.” (Szabados Ádám)
„…vannak olyan szempontok, amelyek szükségessé teszik újra gondolni az evangelikalizmussal kapcsolatos nézetünket. Sokan azok közül, akik az elmúlt években nagy változáson mentek keresztül, és ezt nyíltan el is ismerik, még mindig azt állítják, hogy valójában evangelikálok. Ezért a probléma a következő: meg kell határoznunk egészen pontosan, hogy mit jelent az, hogy evangelikál, és ki tekinthető evangelikálnak (…) Nos, ha használják az evangelikál megjelölést, akkor nyilvánvalóan van valami jelentése is. Olyan kifejezés, amely leszűkít. Bizonyos szempontból kizárólagos (…). Remélem teljesen világos számunkra: nem azt próbáljuk megfogalmazni általános értelemben, hogy mit jelent keresztyénnek lenni, hanem azt, hogy ki az evangelikál keresztyén, és erre természetesen azért vállalkozunk, mert úgy gondoljuk, hogy végső soron az evangelikál hit magának a keresztyén hitnek az egyetlen valódi kifejtése. (…) Tehát hogyan határozzuk meg, hogy mit jelent evangelikálnak lenni, elkülönítve “a keresztyén” általános definíciójától? Ez ma egy nagy kérdés, és úgy gondolom, hogy ez lesz az a kérdés, amivel egyre inkább szembe kell néznünk az elkövetkezendő években.” (Martyn Lloyd-Jones: What is an Evangelival, 11-13.o.)
„… a teológia magában foglalja a lelkiséget is, abban az értelemben, hogy befolyásolja befogadóinak az Istenhez való jó vagy rossz, pozitív vagy negatív viszonyát, illetve viszonyának hiányát. Ha teológiánk nem ébreszti föl a lelkiismeretet és puhítja meg a szívet, akkor valójában mindkettőt megkeményíti; ha nem bátorítja a hitbeli elkötelezettséget, a hitetlenség távolságtartását erősíti meg; ha nem az alázatot szorgalmazza, elkerülhetetlenül a büszkeséget táplálja. Ha tehát valaki nyilvánosan teologizál, akár formálisan a szószéken, a katedrán vagy nyomtatásban, akár informálisan karszékében ülve, komolyan el kell gondolkodnia azon, hogy eszméi miként hatnak az emberekre – Isten népére vagy más népekre. A teológusok elhívásuk szerint az egyház vízügyi mérnökeinek és csatorna felügyelőinek tisztét töltik be: feladatuk, hogy biztosítsák, Isten tiszta igazsága bőségben eljusson oda, ahol szükség van rá, és hogy kiszűrjenek minden egészségre ártalmas szennyeződést.” (J.I.Packer: A megújulás teológiája)
„Semmiféle problémát nem okoz számomra tévedhetetlenségről beszélni. Viszont ha lelkészként azt mondom akármelyik laikus hívőnek, hogy elfogadom a Szentírás tekintélyét, de nem hiszek a tévedhetetlenségében, egyből megkérdezi majd: »mi a különbség a kettő között?« És ahogy ezt elkezdem magyarázni, egyből forgatni kezdi majd a szemét, és azt gondolja magában, hogy ez a különbségtétel fából vaskarika. Ha azt mondom, hogy csak részben fogadom el a tekintélyét, és nem tévedhetetlen, azt megértik. Ha azt mondom, hogy a tekintélyét minden egyes részére vonatkozóan elfogadom és tévedhetetlen, azt is érteni fogják. De 35 éves pályafutásom során egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki értené, ha azt mondom, hogy elfogadom ugyan a Szentírás tekintélyét, de nem tartom tévedhetetlennek.” (Tim Keller)
