Egy gyakori jelenség a teológiai ellentétek kapcsán: a tartalmi kérdések stílusvitává való átkeretezése

Szinte lehetetlenné teszi a címben említett probléma valódi teológiai viták lefolytatását a progresszió útján elinduló egyházi közösségekben. A jelenség arról szól, hogy a teológiai progresszivizmust képviselő fakultás teológusok, szerzők stb. rendre stíluskérdéssé „szelídítik” a tartalmi kérdéseket, és azzal vádolják a hitvallásos oldalt, hogy nézeteiket nem szeretettel képviselik. Ez a vád különféle permutációkban bukkanhat fel (a másik fél „dühös”, „haragvó”, „szeretetlen”, „udvariatlan”, „indulatos”, „agresszív”). Ez az átkeretezés nemcsak a német nyelvű és az angolszász egyházi közéletben jelenik meg, hanem már hazai elemzésekben és reakciókban is.

Fontos megérteni, hogy nem technikai jellegű problémáról, érvelési hibáról van szó ez esetben, hanem megközelítésbeli eltérésről, vagy mondhatjuk úgy is: világnézeti kérdésről, amely egy rettentő bosszantó, a valódi vitát akadályozó mentalitásban válik igazán tetten érhetővé. A progresszív oldal ugyanis hajlamos a szeretet és inkluzivitás fogalmát elvi szinten is a doktrinális tartalom fölé helyezni.

Azért írjuk, hogy elvi szinten, mert már ez is egyfajta dogma: a szeretet, illetve az inkluzivitás torzított fogalmának a szupremáciája, mely kitüntetett szerep minden más kérdés tekintetében mintegy egyetemes filterként működik. A kritika lényege ily módon legtöbbször abban merül ki, hogy a konzervatív álláspont (értsd: szexuáletikai, bioetikai kérdésekben a történelmi keresztyénség álláspontja) „nem elég szeretetteljes”, s mint ilyen „kirekesztő”, miközben az eltérő álláspontok között vagy a felszín alatt mély tartalmi árkok és törésvonalak húzódnak meg.

Valójában ez persze a progresszív fél részéről tudatos „fegyver”, mert így mindig defenzívába szorítja a hitvallásos felet, és ahelyett, hogy az magyarázatot kapna a jogosan szóvá tett vagy számonkért tartalmi torzulásokra, még neki kell mentegetőznie, hogy „miért így tette fel a kérdést”, „miért ilyen követelőző”, „hogy jön ő ahhoz, hogy számonkérjen másokat”, „miért tekinti a maga nézetét kizárólagosnak”, stb. Teszik mindezt úgy, hogy egy keresztyén egyházi közösségben – melynek elvileg ragaszkodnia kell a Szentírás tanításához és az adott egyházi közösség által korporálisan és egyhangúlag elfogadott hitvallás(ok)hoz – teljes mértékben jogos az ezektől az alapvetésektől való eltérésre adott reakciók indulatot és érzelmeket tükröző töltete. Hogyan is kellene reagálni központi hittételeket és etikai alapvetéseket torzító próbálkozásokra – tettetett nyugalommal, mímelt önuralommal? Ez még személyes szinten sem elvárt, hiszen az ember nemcsak értelmi, hanem érzelmi lény is, és a becsben tartott értékeinek megsértése, torzítása, támadása, devalválása vagy kikarikírozása természetszerűleg felkavaró számára.

Vegyünk egy példát az interperszonális kapcsolatok területéről. Képzeljük el, hogy egy házasságban az egyik fél megtöri a házassági szövetséget, hűtlen a társához, és ez a másik fél tudomására jut. Majd – érthető módon – a megcsalt fél felindultan kérdőre vonja őt, mire az – reakciója érzelmi töltetét firtatva – számonkéri házastársa felindultságát, kimérten rámutatva bárdolatlanságára, megkérdőjelezhető szóhasználatára és hangszínére. Az őszinte beismerést és egyáltalán az ügyrendezést akadályozandó hűtlensége tényéről a hűtlen fél a másik stílusára, a számonkérés minőségére irányítja a fókuszt, átkeretezve az ügyet és magát állítva be áldozatnak, azzal zsarolva őt, hogy akármi is az érzelmi viharokat kiváltó probléma, párja nem az elvárható etikett szerinti viselkedést tanúsítja vele szemben. Képzeljük magunk elé most azt, hogy egyetlen „tiszta pillanata” sincs a hűtlen félnek, a beismerést tudatosan és konzekvensen elodázza, a bűntudat legapróbb szikrája sincs meg benne. Az egész nem más, mint csapdahelyzet, hiszen a „stíluskártya” bármikor előhúzható, az elérni kívánt mércét bármeddig fel lehet srófolni, magyarul mint zsarolási potenciál szinte kimeríthetetlen: „még mindig nem vagy elég szeretetteljes”, „még mindig túl agresszív vagy”, miközben egyértelmű, hogy maga a számonkérés ténye a zavaró számára.

Mély emberismeretet talán nem igényel adekvát minősítéssel illetni az efféle viselkedést – enyhébben fogalmazva azt mondhatnánk, hogy az ilyen ember megkeményedett, végtelenül közönyös, durvábban fogalmazva kifejezetten gonosz. De ha tudományosabb koordináta-rendszerben szeretnénk elhelyezni e magatartást, a pszichológiai ismeretekben való különösebb elmélyülés nélkül is kijelenthetnénk, hogy az ilyen embernek rémisztően alacsony az EQ-ja, sőt kifejezetten a szociopátia tünetegyüttesét produkálja: hűvös közömbösség, érzéketlenség, az empátia, a szégyen és a megbánás hiánya, manipuláció és hasonlók jellemzik.

Mennyire fojtogató lehet egy ilyen kapcsolatban benne lenni, és mennyi frusztrációt okozhat egy ilyen tortúrán keresztülmenni! De még mindig van lejjebb, mert elképzelhető, hogy a megcsalt fél maga is elhiszi, hogy valójában ő a hibás, és tényleg a hűtlenség tényén való felháborodása, annak – a másik értékelése szerinti – „szalonképtelen”, indulatos tematizálása a főbűn, amely minden más problémát megelőz, amiért exkuzálnia kell magát, és még neki kell kanosszát járnia. Ennél is mélyebb pont, amikor az ily módon megvezetett áldozat más áldozatokat is csendre int, elhitetve velük, hogy nem a szövetség megtörése a bűn, ezért részükről sem szülhet jogos felháborodást, az ő fájdalmuk és könnyeik is tarthatatlanok, és még nekik kell bocsánatot kérniük mindezért.

Ami a legfurcsább, hogy ez az egész működési mód egyházi-felekezeti szinten is megfigyelhető, a hitvallási ellentétek kapcsán jelentkező kommunikációra szinte egy az egyben átültethető. Ráadásul fokozott intenzitással jelentkezik, hiszen a hit, a hittartalom a társas kapcsolatokhoz hasonlóan a hívő személyiségének a legbensőbb régióit érinti – emiatt képesek hívők „mártíriumot” szenvedni, a hitükért nehézségeket, különféle akadályoztatásokat, hátratételt, megbélyegzést (sőt szélsőséges esetben még a halált) is elszenvedni.

A szalonképesség, a mederben tartott kommunikáció természetesen minden jogos indulat ellenére elvárt a konfliktusok és hitviták kapcsán a keresztyének részéről – akkor is, ha egyértelmű és nevesíthető tévtanításokkal találkoznak –, ugyanakkor, ahogy az előzőek alapján talán már világossá vált, a tanbéli (dogmatikai és/vagy etikai) torzulást képviselő fél folyamatosan „tologathatja a csúszkát”, kijelölve a szalonképesség mércéjét. Így olyan benyomást kelthet, hogy neki valójában nem is a tartalommal, a másik által képviselt állásponttal van baja, hanem annak a módjával, ahogy azt a másik a fejére olvassa, számonkéri rajta. Így sikerül a kényelmetlen pozícióból kényelmesbe juttatnia magát. Ő volt az, akit a hitvallási tartalomtól való eltérése miatt kérdőre vontak, most azonban már ő az ítész, aki a megkérdőjelezhető stílus miatt számonkéri az őt kérdőre vonókat.

Azért írtuk feljebb, hogy – azon túl, hogy ez tudatos, kevésbé tudatos vagy csak ösztönös stratégia – emögött is egyfajta „hit” rejtőzik, nevezetesen, hogy a stílus a szeretet legfőbb mérőegysége. Ha hiányzik, vagy nem megfelelő (és ugye természeténél fogva soha nem lehet az annak ítélete alapján, akit épp számonkérnek, hiszen a helyzet kellemetlen és sértő számára), semmi nem számít. Szinte nincs olyan, a történelmi keresztyénség által képviselt doktrína vagy etikai tanítás, amelyet ez ne lenne képes aduászként kiütni. És általában kapitulálnak is előtte, hiszen nagyon kevesen vállalják az ilyen dehonesztáló és megbélyegző („szeretetlen vagy”, „szalonképtelen vagy”, „agresszív vagy”, „nincs meg benned a krisztusi szeretet”) ítéletek után hitvallási kérdésekben a konfrontációt. Emögött persze ott van az is, amit már említettünk, hogy a legtöbb esetben tudat alatt már a hitvalló fél is indoktrinálva van az új „szeretetparancsra”, amely mindent felülír.

Valaki ellenvethetné, hogy minek egyáltalán számonkérni bárkit is? Miért ne gondolhatna mindenki azt, amit akar? Visszatérve a házasság analógiájához: ahogy a felek a házasságban is magukra vállalnak bizonyos kölcsönösen elvárt kötelezettségeket (enélkül mi értelme volna a házasságnak?), úgy egy adott felekezethez, egyházhoz való tartozás is feltételez bizonyos hitvallási és etikai kereteket – az egyetemes keresztyén kereteken túl, hiszen maga a keresztyén szó is feltételez kritériumokat. Ne feledjük, hogy a reformátori teológia talaján álló protestáns egyházak három tényezőt említettek az igaz egyház kritériumaként: az ige tiszta hirdetése, a sákramentumok igeszerű, rendszeres kiszolgálása és az egyházfegyelem, melynek része a tanfegyelem.

Senkinek nem tartanak csőre töltött fegyvert a halántékához, hogy legyen keresztyén, azon belül is protestáns, református, evangélikus, baptista stb., de ha és amennyiben az, úgy ez feltételez egy kijelölt nyomvonalon való haladást. Ennek ellenére ma már ott tartunk, hogy sikk lett, a szabadgondolkodás netovábbja feszegetni a dogmatikai és etikai határokat és egyáltalán, a történelmi keresztyénség határait. Sőt szinte már akkor vagyunk igazán jó keresztyének, ha átlépjük a történelmi keresztyénség dogmatikai és etikai határait, akkor vagyunk igazán jó reformátusok, ha viszonylagosnak tekintjük a történelmi hitvallások, a Heidelbergi káté és a Második helvét hitvallás által kijelölt hitelvi kereteket, akkor vagyunk igazán jó evangélikusok, ha relikviaként tekintünk a Konkordiakönyvre… És persze azok a szeretetlenek, a hőzöngők, a fundamentalisták, a felekezetsoviniszták és a fanatikusok, akik szerint ez tévút, és akik szerint akkor éri meg keresztyénnek, azon belül is reformátusnak vagy evangélikusnak lenni, ha konzekvens módon vagyunk azok, azaz a történelmi keresztyénséggel és a történelmi protestáns hitvallásokkal összhangban.

Ha mindez szeretetlenség, fanatizmus, kirekesztés, szalonképtelenség, akkor – őszintén tegyük fel a kérdést – mi értelme ezt az egészet tovább csinálni? Miért érdemes keresztyénnek lenni, azon belül is protestánsnak, reformátusnak vagy evangélikusnak?

A házasság analógiájához visszakanyarodva: a megcsalt fél is jogosan kérdezi a hűtlen feltől: „Hát nem együtt tettünk fogadalmat? Hát nem együtt vállaltuk – önként – a házassággal járó kereteket, a kölcsönös elkötelezettséget?” Hasonlóképp kérdezhetjük egy egyházi közösségben, felekezetben testvéreinktől: „Hát nem együtt, közösen vállaltuk ezeket a hitvallási kereteket? Hát nem önként köteleztük el magunkat mellettük? Hát nem együtt tartottuk mindezen kereteket magunkra nézve érvényesnek?” Hogyan értékeljük az ezekre a kérdésekre adott reakciót: hogy már e kérdések is „szeretetlenséget” és „szalonképtelenséget” tükröznek? Mi ez, ha nem álságos, fojtogatóan abuzív viselkedés, amely épp a közösen vállalt kereteket és az azokra való hivatkozást állítja be szeretetlennek?

Sajnos épp ennek a korát éljük, amikor a történelmi keresztyénség hitelveitől eltérő fél ezt a stratégiát alkalmazva arra használja az „elfogadás” és a „tapintatosság” nyelvezetét, hogy kritikátlanul érvényesítse saját „teológiai” narratíváját. Mi lesz akkor a vezérelv, amely mostantól befolyásolja a tájékozódást? A tapasztalatok, a benső megérzések, amelyekre hivatkozva negligálni lehet a hagyományos hitelveket. Ehhez azonban fontos a stratégia, nevezetesen, hogy stílus- és véleménykülönbséggé degradálják az egyházi belső vitákat, ahelyett, hogy vízválasztó doktrinális kérdésként kezelnék őket.

Ha van, ami a keresztyén közösségeket polarizálja, úgy ez az abuzív hozzáállás, miközben eltereli a figyelmet a valódi tanbéli kérdésekről. Hitvallásos félként azonban nem szabad felülnünk ennek a provokációnak. Az evangéliumi, hitvallásos lelkészeknek szolidárisnak kell lenniük egymáshoz. Véget kell vessenek annak az elterjedt gyakorlatnak, hogy – elfogadva a most taglalt hamis narratívát – „szeretetteljesebbnek” gondolják magukat azoknál az evangéliumi szolgatársaiknál, akikre már – nem feltétlenül a stílusuk, hanem az általuk vallott tartalom miatt – rásütöttek valamilyen bélyeget („szeretetlen”, „szalonképtelen”, „agresszív”, párbeszédre képtelen”). Ne áltassuk magunkat azzal, hogy szeretetteljességünkkel, illedelmességünkkel, kimértségünkkel és udvariasságunkkal nekünk majd sikerül megfelelni a progresszív fél elvárásainak. Ez hübrisz! Rövid távú dicséretekért hiába nyilatkozzuk le a világi és egyházi sajtóban, hogy „még szeretetteljesebbnek és illedelmesebbnek kell lennünk másoknál, sokkal inkább, mint eddig bármikor”, mert egy idő után – ha konzekvensen kitartunk evangéliumi nézeteink mellett – ránk is sor kerül, minket is elővesznek, hogy aztán színre lépjen egy magát nálunk is „udvariasabbnak” és „szalonképesebbnek” tartó evangéliumi szolgatárs. Ez egy végtelen processzus, délibábot kergető, kudarcra ítélt vállalkozás, mert a stílus terén soha nem tudjuk megugrani a velünk szemben támasztott mércét – csak akkor tudnánk, ha megtagadnánk azt, amit vallunk.

Át kell látnunk ezen a stratégián, és nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a háttérben mély teológiai és episztemológiai eltérések rejtőznek, éspedig főként a Biblia tekintélye, autoritásának jellege és kiterjedése. Nem szabad engedni az érzelmi zsarolásnak, és nem szabad megengedi ezt a típusú „szerepcserét”, hogy a tartalmi különbség helyett a kommunikáció módjáról folyjon a vita. Fokozottan kell figyelnünk a fogalmakra és arra, hogy megfelelően definiáljuk őket – hogy pontosan használjuk a szavakat, és gondosan körülhatároljuk a jelentéstartományukat (egyebek mellett a szeretet fogalmát is az Írásból kell merítenünk, és az alapján kell meghatároznunk, lásd Ef 4,15). Folytatódni fog a mesterséges stigmatizáció, de törekvéseinket ez nem gátolhatja. Nem szabad magunkra nézve elfogadnunk a „szeretetlenség” és „szalonképtelenség” vádját, amikor a Szentírás tekintélye és a történelmi hitvallások normativitása a tét, és amikor az ezektől való elhajlást tesszük szóvá.