Helyettes bűnhődés – a protestáns ortodoxia válaszai a történelemben ismétlődő kérdésekre, V. rész (Az Istennel való megbékélés kétoldalú)
V. rész – Az Istennel való megbékélés kétoldalú
(I. rész; II. rész; III. rész; IV. rész)
Parti Benedek: – A helyettes bűnhődés ellenzőinél gyakran visszatérő toposz, hogy Istennek nem kellett megbékülnie velünk – hiszen ő soha nem is haragudott ránk –, csak nekünk, embereknek kell vele, ezért aztán nem is volt szükség semmiféle irányában bemutatott engesztelésre, amely pozitívan befolyásolta vagy megváltoztatta volna a hozzáállását.
Márkus Tamás András: – Az Istennel való megbékélést Krisztus szerezte számunkra – ez bibliai tény. Mivel ez a megbékélés feltételezi annak a megszakadt kapcsolatnak a helyrehozását, amelyet a bűn tönkretett Isten és az ő teremtményei között, nem valósulhatott meg egy kettős akadály leküzdése, illetve megszüntetése nélkül, éspedig elégtétel által. Isten részéről az ő igazságosságát kell kielégíteni, az ember részéről pedig a bűnösséget kell megszüntetni, azáltal, hogy valaki elszenvedi a jogosan járó büntetést. Pál apostol egyértelműen azt tanítja, hogy Krisztus gondoskodott számunkra erről a kiengesztelésről.
P. B.: – Egyesek konkrétan úgy érvelnek, hogy az engesztelés az Istenhez való megtérésünk által valósul meg, és egyáltalán nem az isteni harag lecsillapítása által, mert – megismétlem az előző állítást – nem Istent kellett velünk megbékéltetni, hanem minket kell ővele.
M. T. A.: – Kapitális hiba így érvelni. A Szentírás – amint említettem – kettős ellenségeskedésről és kiengesztelődésről beszél. Nemcsak az ember részéről van rá szükség – lásd: „…mert bár Istent ismerték, mégsem dicsőítették vagy áldották mint Istent, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és sötétség borult oktalan szívükre” (Róm 1,21); „…egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt…” (Kol 1,21) –, hanem Isten részéről is, ahogyan arra az ige rámutat: „Isten ugyanis kinyilatkoztatja a maga haragját a mennyből az igazság útját álló gonosz emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen…” (Róm 1,18) „Tisztábbak szemeid, hogysem nézhetnéd a gonoszt…” (Hab 1,13; Károli-ford.) „Mert nem olyan Isten vagy te, aki hamisságban gyönyörködnél; nem lakhatik tenálad gonosz.” (Zsolt 5,5; Károli-ford.) „[A]ki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem Isten haragja marad rajta.” (Jn 3,36) A helyzet tehát az, hogy az elidegenedés mindkét oldalon jelen van, ezért mindkét oldalnak szüksége van megbékülésre: Isten részéről haragjának elhárításával, az ember részéről pedig az Istenhez való megtéréssel. Mindezt az apostol világosan tanítja a 2Kor 5,18–19-ben: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által, és nekünk adta a békéltetés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket, és ránk bízta a békéltetés igéjét.” Az apostolok épp amiatt – annak tudatában – buzdíthatták a bűnösöket arra, hogy béküljenek meg Istennel, hogy Isten Krisztusban kibékített minket önmagával.
Másrészt, ha a megbékélés nem lenne más, csak megtérés az ember részéről – tehát az, hogy megbékél az Istennel –, akkor azt kellene mondanunk, hogy annak forrása Krisztus szent élete, nem pedig a véres halála. Ilyen alapon érthetetlen volna, hogy miért mondja az apostol, hogy a megbékélés célja a megszentelődésünk, lásd Kol 1,22: „…most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.” Semmi nem lehet önmagának az eszköze és a célja is egyszerre. Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy a megbékélés célja a megbékélés. Ez így fából vaskarika, nincs értelme. Nem, azért tudunk megbékélni az Istennel, mert ő Krisztus vére, azaz halála által megbékélt velünk, és ebből az következik, hogy minket arra hív – mert immár megtehetjük –, hogy szenteljük neki az életünket.
A megbékélés azáltal valósul meg, hogy nem tulajdonítják nekünk a bűneinket, mivel azok Krisztusnak tulajdoníttattak, aki bűnné lett értünk, lásd 2Kor 5,18–19.21: „Mindez pedig Istentől van, aki megbékéltetett minket önmagával Krisztus által […]. Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket[…]. Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” A megbékélés tehát azáltal valósul meg, hogy Krisztus helyettesített minket – meghalt helyettünk –, és nem azáltal, hogy mi egyszerűen megtérünk.
A Kol 1,20 is egyértelmű ebben a tekintetben: „…békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által.” Az 1Jn 2,2-ben ez áll: „…mert ő engesztelő áldozat (hilasmos) a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.” Mindezek nem egy egyszerű megtérést mutatnak, hanem az isteni harag lecsillapítását, amely az áldozat által valósul meg.
Az igaz, hogy a Szentírás többet beszél arról, hogy nekünk kell megbékülnünk Istennel, mint arról, hogy Isten megbékül velünk, ez azonban távolról sem zárja ki azt, hogy Istennek is ki kellett engesztelődnie velünk. Nem lehet szó sértésről, ha nem sérül az igazság. Ha a sérelem valós, akkor helyre kell hozni, mielőtt Isten egyáltalán kibékíthetné magával az embert, és megengedhetné, hogy közösségben legyen vele. Az, hogy Isten ezt a megbékélést kieszközöli nekünk, nem bizonyíték arra, hogy nem is haragudott ránk, vagy hogy azelőtt is béke volt közöttünk, és barátok voltunk. Ez csak azt bizonyítja, hogy Isten, aki jóindulatú szeretetet tanúsított irántunk, úgy rendelkezett, hogy ő teremti meg számunkra a megbékélés alapját.
P. B.: – Erre azt lehet mondani – és mondják is –, hogy Krisztus nem olyan értelemben engesztelő áldozat, hogy megbékítette velünk a haragvó istenséget, hanem olyan módon, hogy tanúsítja, hogy Isten megbékélt velünk, és semmiképpen sem haragszik ránk.
M. T. A.: – A válasz erre az, hogy Krisztus vére nem a bűnbocsánat bizonyítására ontatott ki, hanem a megszerzésére, ahogy ez az ószövetségi üdvkorszak idejében is történt az engesztelő áldozatok esetében. Máskülönben nem is lett volna szükség arra, hogy Krisztus meghaljon, és kiontsa a vérét – ebben az esetben a bűnbocsánat tényét életével és tanításával is tudta volna igazolni.
P. B.: – Azzal nem lehet érvelni, hogy a közbenjárás eleve csak Krisztus mostani, mennyei szolgálatát jellemzi, hiszen a Zsid 4,14–17-ben azt olvassuk, hogy van egy főpapunk, aki megindul gyarlóságainkon, másrészt, hogy járuljunk a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk.
M. T. A.: – A frigyláda fedelére van itt utalás – ez a kegyelem trónusa vagy királyi széke –, amelyet a nagy engesztelő napon meg kellett hinteni az állatáldozat vérével engesztelés gyanánt. Mindez nyilván árnyékként előrejelezte, kiábrázolta a végérvényes és tökéletes engesztelést, amelyet Krisztus saját vérének kiontása révén hajtott végre. Ennek az engesztelésnek a gyümölcse, illetve alkalmazása valóban az ő folyamatos mennyei közbenjárása folytán jut el hozzánk, ebből azonban nem következtethetünk arra, hogy ezt a közvetítést csak a mennyben kezdte el végezni. Az általad említett bibliai passzusban nem arról beszél, hogy Krisztus a mennyben végez engesztelést a bűnökért, hanem arról, hogy mindenben a testvéreihez hasonlóvá kellett válnia, hogy hűséges főpapunk legyen, és ebben a minőségben tudja elvégezni az engesztelést, amely szenvedése és halála által ment végbe.
P. B.: – Vajon Krisztus szenvedése és az, hogy brutálisan szörnyű halált halt, az engesztelés szükséges tartozéka volt?
M. T. A.: – Igen, szenvedésének jellege és körülményei, valamint az általa elszenvedett halálnem is mind megerősíti a helyettesítő bűnhődésról szóló tanítást. Ezekre mind szükség volt, hogy teljes és tökéletes legyen az elégtétel. Nézzük meg a büntetés jellegét és fajtáját! A halál, amit elszenvedett, nem közönséges halál volt, hanem erőszakos, büntetésként kiszabott és maga Isten által átkozottnak tekintett halál. Szent testében a legsúlyosabb fájdalmakat élte át Krisztus, lelkét pedig a legszörnyűbb rémület és bánat, félelem és gyötrelem fogta el. Angyalt kellett küldeni hozzá, hogy tartsa benne a lelket. Vérrel kevert izzadság folyt testének pórusaiból. Imádságaiban a legmélyebb szomorúság hangján panaszkodott arról, hogy az Atya elhagyta őt. Ez nem a véletlen műve volt, hanem mindennek így kellett történnie.
P. B.: – Egyesek az állítják, hogy az Atya egyáltalán nem is hagyta el, itt Krisztus pusztán csak zsoltárokat idéz.
M. T. A.: – A kérdés nem ez, hanem az, hogy vajon miért idézi pont ezeket a szavakat a zsoltárostól. Nyilvánvaló, hogy Jézus megválogatta a szavait, mégpedig úgy, hogy azok hűen tükrözzék azt, amit átél, tehát nem csak szavalt, és cél nélkül idézgette az Ószövetséget.
Mivel a Fiú Istenről beszélünk, egyértelmű, hogy a Szentháromság Isten nem szakadt ketté, de ezt nem is állította senki. Amit állítunk, az az, hogy Jézus valami olyat tapasztalt meg, amit előtte így, ebben a formában soha senki, és ez az állapot úgy írható le, mint az Istentől való elhagyatottság érzése. A protestáns ortodoxia úgy fogalmazta ezt meg, hogy itt Isten visszatartotta az istenközelség boldogító látomását, és felfüggesztette a teljes boldogság érzését és beteljesedését, amelyben érthető módon a názáreti Jézusnak mindig része volt. Másképp nem találunk megfelelő okot a szenvedéseire. El kell ismernünk, hogy a bosszúálló isteni igazságosság ilyen engesztelést követelt meg Krisztustól a bűneinkért. Ha ezt a magyarázatot elutasítjuk, akkor nem tudunk szabadulni attól a gondolattól, hogy Krisztus gyengébb lelki alkattal rendelkezett, és kevesebb hősiességet tanúsított, mint számtalan őt követő mártír – sőt azok még elviselhetetlenebb kínokat is elviseltek, ráadásul mindezt a legnagyobb készséggel, rendíthetetlen erővel, a megtorpanás, a bánat vagy a rémület legapróbb jele nélkül. Ez azért, valljuk be, enyhén szólva furcsa lenne.
P. B.: – A következő ellenvetés, hogy Krisztus szenvedései csak rövid ideig tartottak, ezért lehetetlen másokért való, helyettesítő bűnhődésként értelmezni őket, mondván, ez így túl kevés. Vagy valaki felhozhatja, hogy Krisztus nem szenvedte el az örök halált – a kárhozatot –, hiszen harmadnapra feltámadt.
M. T. A.: – Az igaz, hogy Krisztus szenvedései csak véges ideig tartottak, ugyanakkor személyének méltósága miatt mégis végtelen idejű kínszenvedéssel értek fel. Az is igaz, hogy nem szenvedett örök halált, mégis teljes mértékben kifizette az örök büntetés adósságát, amellyel mi tartoztunk, mert az ő halála – ugyancsak személyének végtelen méltósága miatt – egyenértékűnek tekinthető az örök halállal, amelyet mi érdemelnénk. Ezért fontos Krisztus kettős természete: istensége ad végtelen súlyt átmeneti szenvedésének és halálának. Másképp fogalmazva: a személy méltósága növeli az elszenvedett büntetés jelentőségét: minél magasztosabb a személy, annál értékesebb a szenvedése.
P. B.: – Hogy értsük azt, hogy Krisztus elszenvedi az Istentől elszakadt – tulajdonképpen elkárhozott – ember szenvedéseit, ha Krisztus nem kárhozott el, és nyilván nem tudott teljes mértékben elszakadni sem Istentől? Ha pedig mindezek nem történtek meg, hogyan lehet teljes az elégtétel?
M. T. A.: – Amikor Krisztus elszenvedte a bűnért járó büntetést, nem volt szükséges, hogy elszenvedje azt a kétségbeesést vagy fogcsikorgatást is, amely a kárhozatra jutottak büntetésének a része, ugyanis ezek a szegmensek – lényegüket tekintve – nem tartoznak a bíró által kiszabott büntetéshez, tehát ahhoz, amit a kezesnek viselnie kell. Ezek pusztán olyan körülmények, amelyek a kárhozatra jutottak személyiségéből fakadnak, akiken – amikor rájönnek, hogy kínjaik nyomasztóak, és örökké tartanak – eluralkodik a kétségbeesés. Ezt a kétségbeesést fejezi ki a fogcsikorgatás képe. Ez nem történhetett meg Krisztussal, akinek a legnagyobb kínok közepette is teljes bizonyossága volt a sírból való feltámadásáról. Ezért amikor a leggyötrelmesebb kínokat élte át, akkor is kinyilvánította Istenhez fűződő kapcsolatát, hiszen még szavaival is – „Én Istenem, én Istenem…” – az Istent szólította meg, bár az igaz, hogy itt valami jelentős változás állt be egy rövid időre, hiszen élete addigi szakaszában mindvégig „Atyámnak” szólította az Istent.
Igen, minden egyes bűnösnek végtelen mértékű büntetés – örök halál – járna, de Krisztusnak a halála jelentőségét tekintve olyan nagy, hogy elegendő a választottak megváltására. Itt megint vigyázni kell, hogy különbséget tegyünk a pénzügyi tranzakció – a tartozás visszafizetése – és az elégtétel büntetőjogi kategóriái között. Az utóbbi jelentősége egyenes arányban növekszik az elégtételt nyújtó személy méltóságával. Ha pénzbeli tartozásról van szó, teljesen mindegy, hogy egy király vagy egy rabszolga fizeti vissza – ugyanazt az összeget kell mindkettőjüknek teljesítenie. De egy király élete – értsük jól, diplomáciai értelemben – nagyobb értéket képvisel, mint egy rabszolga élete. Dávid király életét például az izraelita sereg felénél is többre tartották (lásd 2Sám 18,3). Így tehát Krisztus egymagában értékesebb, mint minden ember együttvéve. A végtelen értékű személy méltósága képes elnyelni a nekünk járó végtelen büntetést. Arról se feledkezzünk meg, hogy a kérdésedben rejlő dilemma ugyanúgy megjelenik az állatáldozatok esetében, hiszen hogyan képes egyetlenegy bak engesztelésül szolgálni az egész nép egész éves bűneiért, még akkor is, ha annak célja csak a bűnök ideiglenes elfedezése volt?
P. B.: – Az ellenvetések után nézzük meg, hova lyukadunk ki, ha kivesszük a képből a helyettes bűnhődést, azaz máshogy értelmezzük a Krisztus által véghez vitt váltságművet. Milyen következményekkel járhat a teológiánkra nézve?
M. T. A.: – 1. A helyettes engesztelés tagadásával elkerülhetetlenül is különféle abszurditásokhoz jutunk. Például oda, hogy megváltásunk nem kevésbé tulajdonítható az apostolok és a vértanúk halálának, mint Krisztus halálának, hiszen szenvedéseikkel és halálukkal ők is bizonyságot tettek az evangélium tanításai mellett, életükkel pedig a türelem és az engedelmesség jeles példáját állították elénk. 2. Továbbá arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Krisztus inkább az élete, illetve a csodái, semmint a halála által mentett meg minket, mivel tanításainak hirdetése és életpéldája egyértelműbb bizonyíték az igazság mellett, mint a halála. 3. Arról se feledkezzünk meg, hogy a helyettes bűnhődés negligálásával Krisztus papi tisztsége is teljesen kikerül a képből. 4. Ha elutasítjuk a helyettes bűnhődést, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az ószövetségi szentek (értsd: az ószövetségi érában elhalálozott hívők) nem Krisztus által nyertek üdvösséget, hiszen nem hallották az általa hirdetett tanokat, és nem látták az életpéldáját.