28
máj
2023

Helyettes bűnhődés – a protestáns ortodoxia válaszai a történelemben ismétlődő kérdésekre, III. rész (az engesztelés igazságos mivolta)

 

III. rész – Az engesztelés igazságos mivolta
(I. rész; II. rész)

 

Parti Benedek: – Részben már érintettük a kérdést, de muszáj rá visszatérni, mert a helyettes bűnhődéssel kapcsolatos egyik kifogás az, hogy hogyan lehetséges az igazságossággal összhangban elfogadni egy ártatlan személyt (amilyen Krisztus is volt) egy bűnös helyettesítőjeként. Ráadásul – érvelnek egyesek – egy ilyen típusú helyettesítés – még ha pénzbeli tartozásnál el is fogadható – büntetőügyekben ritkán fordul elő.

Márkus Tamás András: – Sőt, mondja Turrettini, az ókori rómaiaknál tilos is volt (nem engedték, hogy az illető bűnös ilyen módon veszteséget okozzon a közösségnek), de más pogány népeknél előfordult. Pál a Róm 5,7-ben utal erre: „Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált.” Az áldozati rendszer is egyértelműen a helyettesítés melletti érv, hiszen az áldozat a bűnös helyébe lépett, és helyette szenvedte el a halált. Ezt fejezte ki külsőleg is a kézrátétel és az áldozat feje feletti bűnvallás. Mindaz, amit Pál a bűn, illetve az igazság beszámításáról mond, ugyancsak a helyettesítést feltételezi. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen helyettesítés az igazságtalanság legcsekélyebb látszata nélkül végbemehessen, a helyettesítő vagy kezes személyét illetően különböző feltételekre van szükség – ezeknek a feltételeknek mind megfelel Krisztus.

P. B.: – Melyek ezek a feltételek?

M. T. A.: – 1) A közös természet: hogy a bűn ugyanazon természetben bűnhődjék, amelyikben elkövették – tehát muszáj a bűnhordozónak embernek lennie (lásd Zsid 2,14). 2) Az akarati beleegyezés a helyettesítő részéről, tehát hogy önként vállalja magára a terhet (lásd Zsid 10,9). 3) A hatalom a saját élete felett: hogy dönthessen az életével és a halálával kapcsolatban, tehát hogy ne álljon kényszer hatása alatt (lásd Jn 10,18). 4) A hatalom arra, hogy elviselje a nekünk járó büntetést, és megszabadítsa magát és minket is a halál hatalmából. Ha őt magát a halál fogva tartaná, akkor senki sem tudna megszabadulni a hatalma alól. 5) A szentség és a makulátlan tisztaság: hogy – mivel őt magát nem szennyezte be a bűn – ne kelljen áldozatot hoznia önmagáért, hanem csak értünk (lásd Zsid 7,26–27).

Nos, ilyen feltételek mellett nem volt igazságtalan, hogy Krisztus helyettesítőként lépett fel – úgy, hogy miközben ő igaz volt, mi az igazságot mellőzők. Ezért Krisztus joggal veheti magára bűneinket és fájdalmainkat és adhatja át nekünk az ő igazságát és az őt megillető áldásokat. Mindez azért lényeges, mert a megváltás úgy ment végbe, hogy a törvény nem lett hatályon kívül helyezve, a törvény követelései érvényesültek, mivel amivel mi tartoztunk, az átkerült Krisztus számlájára, hogy ő fizesse meg.

P. B.: – Korábban említésszintjén szóba jött már, hogy feltétlenül szükséges volt-e, hogy Krisztus elégtételt szolgáltasson értünk, tehát hogy Istennek ezt az utat kellett-e választania – az engesztelést –, vagy akár más utakat is választhatott volna, csak rendeletéből fakadóan ő momentán ezt választotta. Akkor élesedik ki a kérdés, amikor a helyettes bűnhődés kritizálói felvetik, hogy Isten elégtétel nélkül is megbocsáthatta volna a bűnöket.

M. T. A.: – Az általad említett első verziót nevezték az ortodox protestánsok abszolút szükségszerűségnek, a másodikat hipotetikus szükségszerűségnek. A sociniánusok egyébként egyiket sem ismerték el, semmiféle szükségszerűséget – eleve szerintük nem is történt engesztelés, Krisztus halála másról szól. Mind az abszolút, mind a hipotetikus szükségszerűség igaz lehet, sőt egyszerre képviselhető mindkettő. Muszáj hangsúlyozni, hogy erkölcsi és racionális szükségszerűségről van szó, tehát azért nincs más út az engesztelés helyett, mert az Isten szentségéből és igazságosságából fakad. Számos érv szól emellett.

P. B.: – Fel tudnád őket sorolni, némi magyarázatot fűzve az egyes pontokhoz?

M. T. A.: – 1) Isten mindig igazságos, és tökéletes az igazságszolgáltatása. Ez Isten természetes és lényegi tulajdonsága. A „bosszúálló” vagy „megtorló” igazságszolgáltatás Isten bírói mivoltához szervesen hozzátartozik. Isten nem mondhat le az igazság érvényesítéséről, nem szűnhet meg Bírónak lenni, hiszen nem tagadhatja meg önmagát. Ettől – attól, hogy Isten mindenkinek megadja, ami jár neki – olyannyira nem tud Isten tartózkodni, mint ahogy igazságtalanságot sem képes elkövetni. Ezért elkerülhetetlen a büntetés kiszabása a vétkesre vagy annak kezesére. Ezellen nem lehet kifogást sem emelni, mondván, Isten megteheti – „szabad arra” –, hogy adott esetben felfüggessze igazságszolgáltatását, hiszen ő irgalmas, stb. A bűn bűnhődést követel, a bűn minden esetben megbüntetendő (Isten ezt az elvet soha nem oldja fel), csak épp adott esetben másra hárítja bizonyos bűnösök büntetését.

2) De a bűn természete is ilyen érv. A bűn erkölcsi rossz, a szentség ellentéte. A világ morális-erkölcsi és fizikai dimenziói között szoros kapcsolat áll fenn, mivel a szent Isten a fizikai univerzum Teremtője is. Ebből fakad, hogy fizikai rossz (halál, betegségek stb.) nem létezhet erkölcsi rossz nélkül. Ezért hosszú távon érvényesülnie kell annak az elvnek, hogy az Istent imádó/szolgáló embereknek boldognak kell lenniük, a gonoszoknak pedig szerencsétlenül kell járniuk. Itt nem érdemekről van szó persze: amikor Isten áldást ad az igaznak, azt saját bőkezűségéből teszi, anélkül, hogy ez az illető érdeme lenne, amikor azonban megbüntet egy bűnöst, pontosan azt adja, amit az a bűneivel kiérdemelt.

3) Szorosan idetartozik a törvény szankcionáló aspektusa, amely halállal fenyegeti a bűnöst. Mivel Isten igaz, nem hazudhat – márpedig a szent törvény az igazságos és szent Isten szava –, ezeket a fenyegetéseket szükségszerűen végre kell hajtani a bűnösön vagy helyette valaki máson. Erre persze némelyek azt mondják, hogy ezek csak fenyegetések, és hipotetikusak, és a bűnbánat annulálja őket, de ez alaptalan feltételezés. A törvény büntető szankciói magának a törvénynek a részét képezik természetes módon, és mint ilyenek megváltoztathatatlanok, csakúgy, mint a törvény egyéb részei. Itt fontos megjegyezni, hogy a törvény igazságszolgáltatási „fenyegetéseivel” nem szabad összekeverni a különös büntetéseket, gondoljunk a Ninive ellen szóló próféciára vagy Ezékiás király büntetésére, az ilyen fenyegetések bűnbánat esetén visszahívhatók. De idesorolhatók az újszövetségi, evangéliumi fenyítések is, amelyeknek a célja a megtérésre hívás.

4) Maga az evangélium hirdetése is – amely egy közvetítő és kezes erőszakos és fájdalmas kereszthaláláról szól – olyan érv, amely megerősíti ennek az események a szükséges mivoltát. Nem hiheti senki sem, hogy Isten szükségtelenül szaporítaná Krisztus szenvedéseit. Isten jósága és bölcsessége nem engedi meg, hogy azt gondoljuk, az Atya a teljes mértékben ártatlan és a számára oly kedves Fiát anélkül tette ki a kínzó és erőszakos halálnak, hogy az ne lenne abszolút szükségszerű. Az igazságosság megköveteli a bűnért való engesztelést. Ez feltétlenül szükséges! Ez a pont azért releváns, mert a helyettes bűnhődés ellenzői igyekeznek más okokat felhozni Krisztus kereszthalálára, például azt, hogy annak célja az, hogy megerősítse Krisztus tanítását, és példát mutasson mindenféle erényre, különösen is a szeretetre és az állhatatosságra. Erre a válasz az, hogy mivel Krisztus elképesztő csodákkal erősítette meg tanítását, és élete során az emberi erények legékesebb példáját nyújtotta, enyhén szólva is furcsa lenne, hogy Isten egyedül ezért az egy okért ilyen szörnyű kínoknak tenné ki egyszülött Fiát. Minden kétséget kizáróan volt egy másik oka is ennek az áldozatnak, nevezetesen, hogy az igazságossága követelte meg. Maga a Szentlélek tanúskodik erről Pál apostol által a Róm 3,25-ben: hogy Isten nem engedte meg, hogy más feltételek mellett, Krisztus engesztelő áldozatát mellőzve nyerjünk bocsánatot bűneinkre. Ha Isten képes és hajlandó lett volna egyedül a szava által, mindenféle engesztelés nélkül megbocsátani a bűnöket, akkor miért utal olyan gyakran és nyomatékosan Pál apostol az üdvösség, a megigazulás és a bűnbocsánat kapcsán Krisztus vérére (lásd Róm 3,24; Ef 1,7; Kol 1,20)?

P. B.: – Egyesek – sajnos egyre többen –, magukat evangéliumi keresztyéneknek vallók is amellett érvelnek, hogy Krisztus vére nem szükséges a megváltáshoz, a bűnbocsánathoz, ahhoz elég csak „megtérni”. Erre milyen válasz adható?

M. T. A.: – Részben már megválaszoltuk előbb. Akinek ez nem elég, tegye fel a kérdést: mi szükség volt Krisztus vérének a kiontására, ha a bűnbocsánat kizárólag egy ad hoc isteni akarattól függ? Ha ebből indulunk ki, az apostol meggondolatlanul és hamisan állította volna azt – amiről gyakran szól –, hogy a bikák és bakok vére, tehát a törvény szerinti áldozatok nem vehették el a bűnöket, erre egyedül Krisztus áldozata volt képes. Ha nem lenne szükség semmiféle megtisztulásra, hanem a bűnbánat önmagában, mindenféle áldozat nélkül elegendő a bűn és a bűnös állapot eltörlésére, akkor az apostol állításai alaptalanok. Ha Isten „dönthetett volna” másképp is, akkor miért állítja Pál apostol, hogy bikák vére által lehetetlen a bűnöket eltörölni? Bizonyára azért, mert a bűn annyira gyűlöletes Isten számára, hogy a „foltját” semmi mással nem lehet lemosni, csak Isten Fiának vérével. De egyéb negatív következménye is lenne annak, ha tagadnánk Krisztus vérének engesztelő erejét vagy funkcióját. Ha nem lett volna feltétlenül szükséges, hogy vérét ontsa Krisztus, akkor Isten szeretetének nagysága – az, hogy „nem kímélte Fiát”, hogy mindannyiunkért odaadja őt – kisebb lenne. Ha az isteni igazságosság nem állt volna akadályként az üdvösségünk útjában, nyilván akkor is beszélhetnénk valamiféle kegyelemről, de az messze elmaradt volna attól a bámulatos szeretettől, amely a kérlelhetetlen igazság érvényesülése mellett érvényesítette a kegyelmet. Isten haragjához is ezért kell ragaszkodnunk, mert pontosan a megváltás ezen útja mutatja meg számunkra, hogy igenis szükség volt Isten bűneink feletti haragjának lecsillapítására. Ha Isten bármiféle elégtétel nélkül is meg tudott volna bocsátani, akkor nyilván értelmetlen haragról beszélni. Összefoglalva talán azt mondhatjuk, hogy Isten tulajdonságait és az azok közötti összhangot – végső soron Isten tökéletességét – értékeli le, aki tagadja az engesztelés feltétlen szükségességét.

P. B.: – Mely tulajdonságokról van szó?

M. T. A.: – 1) Isten abszolút hatalmáról, tehát arról, hogy nem tagadhatja meg önmagát, sem bármelyik tulajdonságát. Nem cselekedhet például úgy, hogy kompromisszumot köt a bűnnel, ezáltal pedig a bűnben való gyönyörködés látszatát kelti. 2) Akaratának szabadságáról, hiszen Isten nem akarhat semmit, ami ellentétes igazságosságával és szentségével. Az utóbbiak sérülnének, ha a bűn büntetlenül maradna. 3) Határtalan irgalmasságáról, amelyet a bűnössel szemben gyakorol, úgy, hogy közben a büntetés a kezesre hárul. 4) Szentségéről, amely miatt semmiféle közösséget nem vállalhat a bűnnel, mindaddig, amíg az engesztelés el nem távolítja és meg nem tisztítja az ember bűnét erkölcsi szennyezettségétől. 5) Igazságosságáról, amely kérlelhetetlenül megköveteli a bűn büntetését. 6) Bölcsességéről, amely összeegyezteti az igazságosság és az irgalom követeléseit. 7) Szeretetéről, amely „nem kíméli a Fiát” azért, hogy minket megkíméljen. Ezeknek a tulajdonságoknak az összhangja egyedül az engesztelés hagyományos, bibliai értelmezése fényében válik egyértelművé és értelmezhetővé.

P. B.: – Érdekes módon olykor-olykor azok is, akik tagadják a helyettes bűnhődést, használják az elégtétel kifejezést, sőt elfogadják a fogalmat, csak azt az ortodox protestáns keresztyén hit szerinti értelmezésétől merőben eltérő értelemben használják.

M. T. A.: – Ez igaz, sőt ez a jelenség már a protestáns ortodoxia számára sem volt ismeretlen. Maguk a sociniánusok is használták a fogalmat, miközben nemcsak megkérdőjelezték, hanem egyenesen tagadták is a helyettes bűnhődés valóságát. Sajnos ma is vannak ilyenek, akik valódi nézeteik elrejtése érdekében hajlandók megtartani a fogalmat, de igen, az ortodox istenhittől eltérő értelemben használják.

Ugye, itt a vita tárgya nem az, hogy Krisztus egy általános elégtétel által teljesítette-e azokat a feltételeket, amelyeket az isteni akarat kirótt rá, hogy az üdvösséget megszerezze. A helyettes bűnhődés tagadói is elismerik ezt a fajta elégtételt. A kérdés az, hogy a Krisztus által nyújtott elégtétel szigorúan büntető jellegű volt-e. A kérdés továbbá az, hogy ez az elégtétel – azon túl, hogy teljesítette Isten akaratát – Isten igazságosságának is megfelelt-e, ekképpen Krisztus magára vette-e a bűneinket. A reformátorok, a protestáns ortodoxia képviselői és az evangéliumi keresztyének erre a kérdésre igennel válaszoltak. A vita tehát nem az elégtétel metaforikus értelmére vonatkozik, amely a bűnnek csak „névleges” elengedésével valósul meg – nem olyan elégtételről van szó, amely könyörgés által, Isten puszta engedékenységével nyer el valamiféle kegyelmet. Ezt mindenki elismeri. Aki így gondolkodik, az valójában tagadja, hogy Krisztus valódi és megfelelő elégtételt nyújtott azáltal, hogy teljes árat fizetett, és érdemei révén elnyerte a bűnös felmentését az igazságosság alapján. De még csak nem is az a kérdés, hogy Krisztus halála előnyös-e számunkra, és valamilyen módon előmozdítja-e az érdekeinket – nyilván igen, ezt nem is kérdőjelezi meg senki sem. A kérdés az, hogy mindezt azáltal érte-e el, hogy valaki helyettesített minket, és elszenvedte-e a nekünk járó büntetést. Nem az a kérdés továbbá, hogy Krisztus a Megváltónk-e az üdvösségről szóló tanítása miatt vagy életének példája által, vagy olyan módon, hogy erényeivel és csodáival megerősítette az általa hirdetett igazságot. Mindezeket Fausto Sozzini sem tagadta. A vita tárgya az, hogy Krisztus az ő elégtétele és érdemei által a szó legszorosabb értelmében a Megváltónk-e.

P. B.: – Néha elhangzik ellenérvként, hogy a megváltás szó szabadítást (is) jelent – értve alatta, hogy megszabadít valakit valamilyen rabságból –, és nem csak helyettes engesztelést. Erre mit lehet reagálni?

M. T. A.: – A megváltás szót valóban használja a Szentírás olykor-olykor egyszerűen a „szabadítás” megjelölésére, olyan szabadítást értve alatta, amelyet mindenféle ár megfizetése által kapunk. Ilyen értelemben nevezik Mózest is lütrotésznek, azaz „szabadítónak”. De ettől függetlenül a megváltás kifejezést a legtöbb esetben igenis úgy kell érteni, mint amely egy konkrét ár kifizetését jelenti (lásd 1Kor 6,20; 1Pt 1,19; Tit 2,14; Ef 1,7; Mk 10,45; Mt 1,21). De nézzük meg a legfőbb érveket.

Egyrészt a lütron és az apolütron (apolütroszisz) szavak elsődleges jelentése, és semmi esetre sem adhatunk nekik más jelentést, hacsak nincs rá nyomós okunk a kontextus alapján. Másrészt az ember állapota megköveteli a megváltást, hiszen nemcsak a Sátánnak és a halálnak, hanem a bűnnek is a foglya, mind bűnösségét, mind szennyezettségét tekintve. Emiatt az isteni törvény és az isteni igazságosság foglya is, hiszen Isten ítélete alatt áll, az ember a harag gyermeke, és ebből az állapotból nem szabadulhat másképp, csakis kielégítő fizetséggel.

De van más kifejezés is, ami erre utal. Nemcsak a lütron, amely a megváltás árát jelöli, hanem az antilütron is, amelyet az Újszövetség szerzői Krisztus szenvedésére és halálára alkalmaznak. Ennél nincs kifejezőbb szó, hiszen nem pusztán egy árat jelöl, hanem egy olyan árat, amely tökéletesen megegyezik az adósság értékével. Az anti- előzék azért lényeges, mert egyértelműen a helyettesítésre utal (maga Arisztotelész is ugyanezt a szót használja etikája 9. könyvének 2. fejezetében, amikor egy élet egy másik élet helyettesítésével való megváltásáról értekezik). Ebből kitűnik, hogy a megváltás a Szentírásban nem puszta „embermentés”, mintha valaki mindenféle ár nélkül szabadon engedné a rabszolgáját. Nem is egyszerűen egy erővel véghez vitt cselekmény, amelynek során a foglyokat kiszabadítják az ellenség kezéből. De nem is puszta csere, amilyenre egy háborúban a hadifoglyok kapcsán kerül sor. Hanem valódi elégtétel – olyan, mint amilyet egy kezes nyújt, amikor teljes mértékben megfizet az adósért.

P. B.: – Akkor mégsem ingyenes a megváltás?

M. T. A.: – Számunkra ingyenes, mi nem fizetünk érte. Számunkra a megváltás Isten ingyenes kegyelme és irgalma által valósul meg. Isteni hatalma dicsőségesen megmutatkozik, amikor felszabadít minket a Sátán zsarnoki uralma alól, aki felett Krisztus győzelmet és diadalt arat, (lásd Kol 2,15). De Krisztus – és hát maga Isten – hatalmas árat fizetett ezért. Krisztus véghez visz egy cserét, hiszen minket helyettesít, és elszenvedi a nekünk járó büntetést. Isten igazságossága tekintetében tehát valódi és tökéletes elégtétel történt.

Hozzászólás írása