Helyettes bűnhődés – a protestáns ortodoxia válaszai a történelemben ismétlődő kérdésekre, II. rész (az engesztelés szükségessége)

 

II. rész – Az engesztelés szükségessége
(I. rész)

 

Parti Benedek: – Az előzőekben Krisztus papi tisztségéről beszéltünk. Mi köthető ehhez a tisztséghez?

Márkus Tamás András: – Az apostoli levelek alapján Krisztus papságának két része van: az egyik az engesztelés, amellyel eleget tett az isteni igazságosságnak, a másik pedig a jelenleg is folyó mennyei közbenjárása.

P. B.: – Felmerülhet a kérdés, hogy mindenképpen szükséges volt-e az engesztelés, illetve hogy az ilyen formában történjen. Azért tartom lényegesnek kitérni erre, mert egyesek – mind a régmúltban, mind a közelmúltban, mind a jelenben – tagadják vagy – bár engesztelésnek hívják, de – átértelmezik az engesztelő halál szükségességét.

M. T. A.: – Fontos kérdés, talán a legfontosabb, mégpedig azért, mert hitünk abszolút középpontjáról, az egész keresztyén hit szívéről van szó, ami a kegyesség és minden keresztyén reménység alapja. Valóban sokan támadták és támadják ma is, és ez valószínűleg így lesz mindaddig, amíg Krisztus látható formában vissza nem tér.

P. B.: – Kik és mivel támadják a bibliai engeszteléstant? Most főleg a múltbéli támadásokra gondolok, a korábbi alternatív nézetekre.

M. T. A.: – Az engeszteléssel kapcsolatosan három csoportba lehet sorolni a hittudósok véleményét. Először is említsük meg az egykori sociniánusokat (unitáriusokat és a mai progresszív keresztyéneket), akik nemcsak azt tagadják, hogy az engesztelés végbement, hanem egyszersmind azt állítják, hogy egyáltalán nem is volt rá szükség, mivel Isten anélkül is meg tudta (és meg is akarta) bocsátani a bűnt, hogy bármilyen elégtételt követelt vagy adott volna. Lényegében ezt a sociniánus nézetet karolta fel a liberális teológia, valamint manapság az áldozatkultúrát integráló, eredetileg evangéliuminak számító gyülekezetek is. Másodszor ott vannak azok, akik különbséget tesznek abszolút és hipotetikus szükségszerűség között – ezek az elsőt tagadják, az utóbbit viszont elfogadják (ebben szembemenve a sociniánusokkal, akik mindkettőt tagadták).

P. B.: – Mit értenek az engesztelés hipotetikus szükségszerűsége alatt?

M. T. A.: – Azt, hogy Isten elrendelte, hogy engesztelésre kerüljön sor, ezért szükséges, de másként is rendelkezhetett volna, ha akar. Ez szerintük érthető, hiszen Isten parancsait megszegték, így helyénvaló az engesztelés, hiszen a vétkes nem mehet el büntetlenül. Ugyanakkor tagadják, hogy erre feltétlenül szükség lenne. Szerintük Isten más módot is kitalálhatott volna arra, hogy kegyelmet adjon. Ágoston ezt az álláspontot képviselte például a Szentháromságról írt művében.

P. B.: – És mit képvisel a harmadik csoport?

M. T. A.: – Azokról van szó, akik fenntartják, hogy abszolút mértékben szükséges volt a helyettes bűnhődés, mivel Isten nem akarta és nem akarhatta, hogy az ő igazságosságának való elégtétel nélkül legyen elérhető a bűnbocsánat. Ezt vallották a reformátorok, a protestáns ortodoxia, majd később az evangéliumi keresztyénség képviselői.

P. B.: – Mire vezethetők vissza a – látható módon leginkább a socinianizmusból eredeztethető vagy azzal rokonítható – kilengések és tévedések az engesztelés mibenlétével kapcsolatosan?

M. T. A.: – Ezek a kilengések azért tendenciózusak, mert a mögöttük lévő tévedések és kilengések túlnyomó többsége majdnem mindig ugyanarra vezethető vissza: félreértik a bűn természetét, nem értik, hogy a bűn elégtételt követel. Nem értik vagy nem tudják elfogadni magát az elégtétel fogalmát sem. Továbbá nincsenek képben Isten természetét illetően, aki felé az elégtételt nyújtani kell, és persze nem értik azt sem, hogy Krisztusnak mi benne a szerepe.

P. B.: – Mit érdemes tudnunk a bűn természetéről, hogy azután biblikus módon tudjunk magáról az elégtételről is beszélni?

M. T. A.: – A bűn tesz bűnössé, és ez – mint Isten által gyűlölt valóság – büntetést von maga után. Tekinthetünk rá adósságként is, amelyet az isteni igazságszolgáltatásnak vagyunk kötelesek megfizetni – ebben az értelemben nevezi Pál a Törvényt ellenünk szóló „adóslevélnek” (más fordítás szerint „kézírásnak”, lásd Kol 2,14). Az adóslevél arra utal, hogy gyűlöljük Istent, és az ő ellenségei vagyunk. Vétkeztünk a világegyetem kormányzása ellen, ezért Istentől, a legfőbb Kormányzótól és Bírótól büntetést, örök halált érdemlünk. Ezért nevezik a bűnöst „adósnak” a Mt 6,12-ben (az itt szereplő eredeti kifejezés adósságot, tartozást jelent). A Kol 1,21 szerint Isten ellenségei vagyunk. A Róm 3,19 szerint mindannyian Isten ítélete alá esünk, más fordítás szerint „bűnösnek találtatunk”. Tehát aktív és passzív módon is szemben állunk Istennel – aktívan lázadunk ellene, és az állapotunkat tekintve is bűnösök vagyunk. Ebből arra következtethetünk, hogy három dologra volt szükség a megváltásunkhoz: 1. a bűn általi adósság kifizetésére, 2. az isteni harag lecsillapítására és 3. bűnös állapotunk megszüntetésére, a bűnök eltávolítására.

P. B.: – Jézus tehát azt az adósságot fizette ki, amivel a bűn miatt Istennek tartoztunk?

M. T. A.: – Igen, de itt fontos egy kiegészítés: pénzbeli ügylet esetén az esedékes összeg megfizetése felszabadítja az adóst, bárki is teljesíti a szükséges összeg kifizetését. Nincs benne szó személyi kérdésről, pusztán az összeg kifizetése a lényeges. Ilyen esetben a hitelező, miután kifizették neki a teljes összeget, végső soron nem „enged el” adósságot. Büntetőügyekben azonban más a helyzet. Az adósság nem is annyira bizonyos dolgokra, mint inkább magára a személyre vonatkozik. Nem arra, amit fizetnek, hanem arra, hogy aki fizet – tehát a bűnös – bűnhődjön. Hiszen ahogy a törvény is személyes engedelmességet követel, úgy annak elmaradása hasonlóképp személyes bűnhődést feltételez. Ahhoz, hogy a bűnös személyt egy másik személy általi, helyette végzett engesztelés révén feloldozzák, bírói rendeletre van szükség. A bíró ezen rendeletét a törvény vonatkozásában enyhítésnek nevezzük, a bűnös személy vonatkozásában pedig kegyelemnek – mivel az ő személyes bűnhődésétől, szenvedésétől eltekintünk, és helyette egy helyettes bűnhődését fogadjuk el.

Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert a tárgyalt témában a bűn nemcsak adósság a szó szűkebb értelmében, hanem büntetést követelő valóság, ezért az elégtétel nem olyan jellegű, amellyel maga a cselekedet felszabadítaná az adóst. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, a legfelsőbb Bíró által elfogadott kegyelmi aktusra van szükség, mert az elégtételt valaki más nyújtja. Azaz nem a bűn következményeinek személyes elszenvedése történik, amelyet a törvény követel, hanem „csak” helyettes szenvedés.

Élete és halála által Krisztus elégtételt szolgáltatott, és Isten elfogadta az elégtételt, és gondoskodott a bűnbocsánatról. Krisztus magára vette a minket bűneink miatt megillető büntetést (nem számszerűen, hanem a természetét tekintve). Ez a büntetés megegyezik azzal, amivel mi tartozunk. Ezért részesít bennünket, hívőket Isten bűnbocsánatban, mert helyettünk elfogadta más bűnhődését, illetve szenvedését. Így egyszerre érvényesül az igazságosság és az irgalmasság. Az igazságosság a bűn ellen, az irgalmasság pedig a bűnösökkel szemben, mégpedig úgy, hogy egy kezes tölti be az igazságosságot az engesztelés által, azért, hogy Isten irgalmasan megbocsáthasson nekünk.

Újra hangsúlyozom: Isten ebben a képletben nem pusztán hitelező, aki tetszése szerint elengedheti, ami neki jogosan jár. Nem is pusztán a sértett fél, aki a saját követeléseit tekintve azt tehet, amit akar. Isten Bíró, a világ Kormányzója, az erkölcsi-morális rend őre. Ő az illetékes a büntetések kiszabásában, ezért egyedül ő az, akinek hatalma van a törvény büntető szankcióinak elengedésére. Minden jogász tisztában van azzal, hogy ez a jog egyedül a bírót illeti meg. A hitelező követelheti a tartozását, és a sértett fél is követelheti a bűncselekmény jóvátételét vagy a kára megtérítését, de egyedül a bírónak van hatalma a fizetés kikényszerítésére és a büntetés kiszabására. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert akik a helyettes bűnhődést támadják, épp ezzel nem számolnak. Azt állítják, hogy Istenre pusztán hitelezőként kell tekinteni, akinek szabadságában áll, hogy tetszés szerint megkövetelje vagy elengedje a büntetést. De – még egyszer mondom – Isten mint a világ Teremtője és Fenntartója, valamint az erkölcsi rend őre nemcsak a hitelező követeléseit tudhatja magáénak (amelyet tetszése szerint érvényesíthet vagy elengedhet), hanem a kormányzás és szankcionálás jogát is. Ez a világ fenntartásához egyszerűen nélkülözhetetlen.

P. B.: – És az nem igazságtalan – ahogy egyesek mondják –, hogy a büntetés egy helyettest érint? Így nem sérül az igazságosság?

M. T. A.: – A bűn büntetést követel, de a büntetés esetében meg kell különböztetni a büntetés végrehajtását a végrehajtás módjától és körülményeitől. Ezek különböző dolgok. A büntetés szükséges, hiszen az alapja az isteni igazságosság. Ami azonban a büntetés módját és körülményeit illeti – ismét mondom –, azok nem tartoznak inherens módon a nélkülözhetetlen attribútumai közé, azaz az isteni igazságossághoz. A bűn büntetést követel, de Isten jóságához illőnek tűnik, hogy a büntetést elhalassza, a mértékét enyhítse, vagy hogy azt valakivel helyettesítse.

Isten azért tehet ilyen „engedményeket”, mert ő nem valamiféle törvény által kijelölt alsóbbrendű bíró. Egy ilyen jellegű tisztviselő nem enyhíthet semmit a törvény szigorából azáltal, hogy átruházza a büntetést a tényleges elkövetőről egy másik személyre. Istenre úgy kell tekinteni, mint legfőbb Bíróra, akit nem lehet számonkérni (lásd Préd 8,4): aki egyrészt a bűn büntetése által elégíti ki igazságosságát, másrészt végtelen bölcsességével és kimondhatatlan irgalmával úgy határoz, hogy ezt úgy teszi, hogy némileg enyhíti a büntetés rendkívüli szigorát azáltal, hogy elfogad egy helyettest, és így szabadon tudja engedni a bűnöst.

Itt derül ki igazán, hogy kinek az irányában kell engesztelést végezni: az ördögnek vagy Istennek mint szuverén Bírónak.

P. B.: – Ezzel meg is érkeztünk az aktualitásokhoz, hiszen – portálunk olvasói számára jól ismert, számtalan cikket szántunk a témára – 2018 óta egy független pünkösdi karizmatikus, magát evangéliuminak mondó közösség vezetői lényegében azt kezdték hirdetni, hogy nem Istennek volt szüksége a bűnökért való engesztelésre, hanem a Sátánnak – neki kellett „igazolnia”, hogy Krisztus igaz ember.

M. T. A.: – Az előzőekből kiderülhetett, hogy az ördög csak Isten szolgája, a „börtön” őrzője, akinek nincs jogos hatalma a bűnösök felett, hacsaknem Isten igazságos ítélete alapján. Ezért az engesztelést nem az isteni bosszú végrehajtójának kell bemutatni, hanem a legfőbb uralkodónak, hiszen Isten rekesztette bűn alá – mégpedig egyetemes módon – az embert (Róm 1–3), nem a Sátán. Tehát Isten rendeli el a helyzetünket az ő igazságos ítélete folytán, ő az, aki „őrizetben tart” minket.

Ennek világossá kell válnia az alapján is, amit a bűnről mondtunk. Mi a bűn? Egyrészt adósság, másrészt ellenségeskedés – Istennel szembeni lázadás –, harmadrészt erkölcsi rossz, bűncselekmény, amely bűnössé tesz minket, és amely állapotot meg kell szüntetni. Isten ennek megfelelően egyrészt hitelező, másrészt sértett fél, harmadrészt Bíró. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert ehhez mérten Krisztusnak is hármas feladatot kell ellátnia. Egyrészt meg kell fizetnie az adósságot, másrészt közvetítenie kell a szemben álló felek között – békét kell teremtenie, megszüntetve a felek kölcsönös ellenségeskedését, azaz ki kell békítenie minket Istennel –, harmadrészt áldozatként helyettesítenie kell minket, hogy a Törvény büntető szankcióinak elviselésével engesztelést szerezzen. Ahhoz pedig, hogy valaki helyettesíteni tudja a másikat, és átvállalja a kárpótlást, ugyanazzal a természettel kell rendelkeznie, mint aki a vétket elkövette.

P. B.: – Krisztus ember (is) volt. Miért szükséges az engeszteléshez, hogy egyszerre Isten is legyen?

M. T. A.: – Azért, mert az ellenszolgáltatásnak végtelen értékkel kellett rendelkeznie, hogy a bűn végtelen súlyát és mélységét eltörölje. Ezért lényeges Krisztus kettős természete. Mindkét természet szükséges az engeszteléshez: az emberi természet azért, hogy szenvedjen, az isteni természet pedig azért, hogy e szenvedés végtelen értékét biztosítsa.