Helyettes bűnhődés – a protestáns ortodoxia válaszai a történelemben ismétlődő kérdésekre, VI. rész (Krisztus elégtételül szolgáló szenvedései és engedelmessége)

 

VI. rész – Krisztus elégtételül szolgáló szenvedései és engedelmessége
(I. rész; II. rész; III. rész; IV. rész; V. rész)

 

Parti Benedek: – Magától értetődő módon használjuk Krisztus halálával, illetve áldozatával kapcsolatosan az elégtétel szót. Mire utal ez a fogalom: kinek és miért kellett „eleget tenni”? Mit jelent az, hogy Krisztus az elégtétel?  

Márkus Tamás András: – Bár a Szentírás nem használja konkrétan az elégtétel kifejezést, más szavakat igen, amelyek egyenértékűek vele, és valódi elégtételre utalnak. Ilyen a már említett apolütroszisz (egy fogoly megváltása fizetséggel), az antilütron (a megváltás ára), a hilaszmosz (engesztelés), a timé (a büntetés ára), katara (átok), thüszia (áldozat), prosphora (felajánlás) és sok más hasonló jelentésű fogalom. Krisztusnak mind a szenvedése, mind a halála szükséges volt az elégtételhez. Ezeknek – szenvedésének és halálának – kettős célja volt: az egyik a megváltás árának megfizetése, tehát az igazság kielégítése, a másik pedig az, hogy utánzásra méltó példát állítson elénk. Ezért szenvedéseit egyrészt kielégítőnek tekinthetjük, másrészt példamutatónak. Ezt csak azért muszáj megemlítenünk, mert egyesek – mint láttuk – szembeállítják ezt a két aspektust. Maga Péter apostol az 1Pt 2,21-ben ezt mondja: „Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát adott nektek, hogy az ő nyomdokait kövessétek…” Az 1Jn 3,16-ban ez áll: „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” Mindezekből azonban nem szabad arra következtetnünk, hogy nem nyújtott valódi elégtételt: az egyik cél említése nem zárja ki, hanem inkább feltételezi a másikat.

P. B.: – Hogyan egyeztethető össze az elégtétel fogalma a kegyelemmel?

M. T. A.: – Az elégtétel és az elengedés, illetve a kegyelem ellentmondásban állnak egymással, ha ugyanarra a dologra vonatkoznak. Ha más dolgokra, akkor viszont nem. Mire gondolunk itt? Az elégtételnek Isten a tárgya, az elengedésnek az ember. Az elégtétel Krisztus által történik az Isten irányában, mégpedig az emberért, a kegyelem – a bűnbocsánat – viszont az ember irányában nyilvánul meg. Vagy másképp fogalmazva: az igazságosság a Krisztusnak tulajdonított bűnnel szemben érvényesül, az – ingyenes, szuverén – irgalom pedig a bűnösök irányában mutatkozik meg. Tehát mi kegyelmet kapunk, miközben a kezestől megkövetelik a teljes elégtételt. Semmit sem követelnek tőlünk, mert Krisztus által a teljes fizetség rendezve lett.

P. B.: – Mivel emberi mivolta mellett Krisztus az istenség második személye is – a Fiú Isten –, ha azt mondjuk, Krisztus elégtételt nyújt, akkor ezt úgy kell értenünk, hogy magának nyújt elégtételt?

M. T. A.: – Furcsa lenne, ha azt mondanánk, hogy a maga igazát elégíti ki, de csak akkor, ha ugyanabban a minőségben tenné ezt, amelyben a másik oldalról elfogadja. Tehát nem pontosan ugyanabban a viszonyban és minőségben adja és fogadja el az elégtételt. Krisztus mint istenember, mint közvetítő adja és mint Isten, mint bíró fogadja el. Egyébiránt valóban képtelenség azt feltételezni, hogy valaki önmagának nyújt elégtételt, de csak akkor, ha az elégtétel tárgya magánjellegű dolog, értve ez alatt, hogy egy magánjellegű veszteséget kompenzálunk. Furcsa volna, ha valaki elégtétel gyanánt a saját pénzéből venne el, és önmagát kompenzálná, azaz megfizetné magának a kárt, amelyet egyébként más okozott neki. De amikor valami egyetemes jellegű kárról beszélünk, akkor – ha ezzel orvosolható a kár – nem értelmetlen egyfajta egyetemes elégtételről beszélni: ha például egy bíró demonstratíve maga fizeti meg a kárt önmaga irányában, hogy helyreálljon a jog által megkövetelt rend: ő maga szenvedi el a büntetést, amelyet a törvény megkövetel. Ezt muszáj elfogadnunk, mivel a Szentírás abszolút határozottan fogalmaz ebben a kérdésben. Ha ezt valaki tagadja, akkor nyíltan szembemegy a Szentírással, tehát végső soron ellentmond az azt inspiráló Szentléleknek, lásd Ézs 53,6; Zsid 10,14; 2Kor 5,14 és Róm 5,18–19. Ezek a szakaszok arról tanítanak, hogy Krisztus halála elegendő volt ahhoz, hogy teljes engesztelést szerezzen a választottakért, ahogy Ádám engedetlensége is bűnössé tett sokakat. Azt pedig már korábban megbeszéltük, hogy azért adhat ez az egyetlen személy sok emberért megfelelő elégtételt, mert az ő méltósága végtelenül nagy – mintha egy fejedelmet adnának cserébe számtalan plebejusért.

P. B.: – Arról viszont még nem beszéltünk – pedig ezt sokszor magától értetődőnek veszik, mert szerintem nincs eléggé kitárgyalva –, hogy mi volt az engesztelés „anyaga”: Krisztus testi vagy lelki szenvedései vagy a halála vagy mindezek együtt?

M. T. A.: – Ezzel kapcsolatban különböző vélemények voltak. Egyesek az értünk elszenvedett szenvedésekre és büntetésekre korlátozzák – ezek közül is némelyek csak a halál elszenvedésére, mások az életének minden szenvedésére. Ezt nevezzük „passzív igazságosságnak”. „Aktív igazságosságnak” pedig a törvény követelményeinek való engedelmességet nevezzük. Mindkettő szükséges volt Krisztus közvetítő szerepéhez. Turrettini úgy fogalmaz, hogy egyházaink – értsd: a reformált egyházak – közös álláspontja szerint a Krisztus által véghez vitt engesztelés – amely Isten előtti igazságként nekünk tulajdoníttatik – nem korlátozódik azokra a szenvedésekre, amelyeket akár életében, akár halála pillanatában elszenvedett, hanem egész életére kiterjed: mindazokra az igaz és szent cselekedetekre, amelyekkel helyettünk tökéletesen eleget tett Isten törvényének. Tehát megváltásunk teljes és tökéletes ára ebből a két részből tevődik össze: Krisztusnak a szenvedéseiből és a törvénynek való engedelmességéből. Az utóbbiba beleértendő mindaz, amit életének kezdetétől végéig gondolt, mondott vagy tett. Mindez egyszerre volt szükséges a megigazításunkhoz.

P. B.: – Krisztus szenvedéseinél maradva: mire gondolunk, amikor Krisztus szenvedéseit említjük?

M. T. A.: – Krisztus engesztelő hatású szenvedései – azokon túl természetesen, amelyeket az elfogatása utáni időszakban, legfőképp pedig a kereszten átélt – kiterjedtek mindazokra a lelki tusákra is, amelyeket a Gecsemáné-kertben tapasztalt meg, de azokra is, amelyeken egész élete során átment. Szó sem lehet arról, hogy engesztelő jellegű szenvedéseit csak a sötétség három órájára korlátozzuk (amikor a nap elsötétült), amelyeket a kereszten függve viselt. Azt persze el kell ismerni, hogy Krisztus legnagyobb gyötrelmei azok voltak, amelyeknek a sötétség óráiban volt kitéve, de nyilvánvaló, hogy minden más szenvedése is engesztelő jellegű szenvedés volt.

P. B.: – Milyen érveket lehet felhozni emellett?

M. T. A.: – Egyrészt a Szentírás sehol sem korlátozza Krisztus engesztelését arra a három órára, amikor a nap elsötétült, hanem azt minden korlátozás nélkül általánosan a szenvedéseire vonatkoztatja, sőt kiterjeszti az egész megaláztatására (lásd Fil 2,6–7). Másrészt azok a kínok, amelyeket a Gecsemáné-kertben elszenvedett, és amelyeket a gyász, a bánat, a kín és a gyötrelem szavak fejeznek ki, ugyanúgy az isteni harag ránehezedő mérhetetlen súlyáról tanúskodnak, amelyet Krisztusnak lelkiekben kellett elhordoznia értünk.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy Krisztus szenvedései átfogják az egész életét (ahogyan azt a reformátori hitvallások is hangsúlyozzák), két dolgot kell figyelembe venni: a szenvedések lényegét és formáját. Lényeg alatt azt értjük, amikor e szenvedések természetét és intenzitását vizsgáljuk, forma alatt pedig azt, amikor az igazságosság tekintetében vizsgáljuk őket. Krisztus szenvedései lényegüket tekintve sokfélék, de formailag egy egészet alkotnak, és így egy és tökéletes igazságként tekinthetünk rájuk. Azaz az egyes szenvedéseiről, cselekedetei aktusairól – külön-külön vizsgálva őket – nem mondható el, hogy teljes engesztelést szereztek, de együttesen tökéletes elégtételt nyújtottak Istennek. Ebbe az elégtételbe – újra hangsúlyozzuk – beleértendő minden a születésétől fogva egészen a haláláig.

P. B.: – Menjünk még mélyebbre: miért hatékony Krisztus elégtétele?

M. T. A.: – Engedelmességében kettős hatékonyság rejlik: az egyik engesztelő jellegű. Ezáltal szabadulunk meg azoktól a büntetésektől, amelyeknek a törvényszegéseink miatt ki voltunk téve. A másik az érdemszerző hatékonyság, amely által a bűnbocsánaton keresztül megszerezzük az örök életre és üdvösségre való „jogosultságunkat”. Ahogy a bűn destruktív hatása is kettős – magában foglalja az élet elvesztését és a halálnak való kitettségünket –, úgy a megváltás is kettős haszonnal jár: a halálból való kiszabadulást és az életre való jogosultságot hozza el számunkra. Másképp fogalmazva: a pokoltól való megszabadulást és a mennyek országába való bevezetést. A Szentírás különféle szakaszai világosan beszélnek erről a két haszonról (lásd Dán 9,24; Gal 3,13–14; Gal 4,4; Róm 5,10; ApCsel 26,18). E két áldás miatt, amelyek a kegyelmi szövetségben elválaszthatatlanul összekapcsolódnak, nem történhet meg, hogy valaki úgy nyerje el a bűnbocsánatot, hogy ne szerezzen egyszersmind jogot az örök életre. Ettől függetlenül, ha precízek akarunk lenni, meg kell különböztetni egymástól a kettőt, hiszen egy dolog a büntetéstől megszabadulni, és egy másik az örök életet elnyerni; egy dolog a pokoltól megszabadulni, és egy másik a mennyei jutalmat elnyerni. A haláltól való megszabadulás megkülönböztetendő a dicsőség elnyerésétől.

P. B.: – Ez a kettő nem ugyanannak az éremnek a két oldala?

M. T. A.: – Nem, annál több. A halál és az élet között nincs köztes tér, de az örök halál és a boldog, dicsőséges – örök – élet között van valamiféle közeg, mégpedig a rabságban, a bűn szolgaságában töltött földi élet. A jelenlegi élet, amelyben az ember most van, egyfajta zarándoklat – ez még nem a mennyei jutalom állapota.

P. B.: – Térjünk még vissza Krisztus aktív és passzív engedelmességére. Nézzük meg kicsit részletesebben, mit jelent ez a kettő az elégtétel tekintetében.

M. T. A.: – Az aktív engedelmesség azt jelenti, hogy Krisztus megtette helyettünk mindazt, amit a törvény megkövetelt tőlünk. Másképp fogalmazva: kielégíti a törvény azon követelményeit, amelyeket az velünk szemben támasztott. Ez egyfajta tevékeny engedelmesség. Ezzel szerzett jogot számunkra az életre. A törvényt be kellett töltenie azelőtt, hogy a bűnért engesztelést nyújtott volna. Aktív engedelmességével „érdemelte” ki, hogy passzív engedelmességével – tehát szenvedéseivel – engesztelést nyújtson számunkra. Ez az elégtételnek egy nagyon fontos aspektusa: tökéletes engedelmességével Krisztus a legnehezebb, a minden más lény számára lehetetlen, önmagára nézve pedig semmiképpen sem kötelező munkát végezte el.

Lehetséges persze, hogy ezek a megkülönböztetések furcsának tűnnek, mindenesetre a lényeg az, hogy úgy kell tekintenünk a haláltól való megszabadulásunkra és az élethez való jog megszerzésére, mint amelyek mindazon dolgokból erednek, amelyeket Krisztus az ő megaláztatása révén véghez vitt – ezeket összefoglaló névvel Krisztus engedelmességének nevezzük.

P. B.: – Mit kezdjünk azzal az ellenvetéssel, miszerint az engesztelés és az érdem összeegyeztethetetlenek, mivel az elégtétel, illetve az engesztelés pusztán csak az adósság visszafizetése – a számla kiegyenlítése pedig nem érdem? Az érdem az, amikor valami olyat adunk pluszban, ami nem járna, tehát amikor „felülteljesítünk”.

P. T. A.: – Ez egy jól ismert érv, maga Socinus is ezzel hozakodott elő egykor. Egyébként az általad idézett tétel helyes, de csak akkor, ha az adós saját személyében teljesített elégtételére vagy kifizetésére vonatkozik. Abban az esetben nem, ha helyettes elégtételről van szó, amelynek során a kezes miközben elégtételt nyújt, mind az adós, mind a hitelező felé érdemeket gyűjt: az adós irányában úgy, hogy kifizeti helyette az adósságot – holott erre nem kötelezi senki, tehát kegyelemnek tekinthető, hogy megszabadítja a hitelezővel szembeni minden kötelezettségétől –, a hitelezővel szemben pedig úgy, hogy – egy előzetes megállapodás szerint – a fizetés teljesítése nemcsak bűnért való elégtétel, hanem olyan áldásokra is jogosultságot szerez, amelyek egyébként nem járnának neki (lásd Ézs 53,10; Zsid 9,15; Kol 1,19–20).

P. B.: – Hogy lehet az, hogy Jézus tökéletes életet élt – ezért nyilvánvalóan érdem jár –, de közben a nekünk járó büntetéseket is el kellett hordoznia?

M. T. A.: – Maga a törvény is kétféle dolgot tartalmaz. Parancsolatokat, amelyek kötelességeket írnak elő, és szankciókat, amelyek jutalmat ígérnek azoknak, akik megtartják a törvényt, és büntetést azoknak, akik áthágják. Az az ember tehát, akit a törvény szava köt, egyszerre van engedelmességre és büntetésre szorítva. A bűnös ember Istennel való kapcsolata ugyanis kettős: az ember egyrészt Isten teremtménye, másrészt Istennek bűnös és ítéletet érdemlő teremtménye is. Az előbbi viszonyrendszerben mindig engedelmességgel tartozik Istennek – bármilyen helyzetben legyen is –, és mindaddig semmi sem oldhatja fel e kötelezettség alól, amíg teremtmény marad (tehát soha), az utóbbiban pedig bűnösként és elítéltként büntetésnek van kitéve. Persze ebből nem következik az, hogy kétszeresen kellene visszafizetnünk az adósságunkat. A büntetéssel kapcsolatos adósság a múltbeli vétkekből ered, az engedelmességgel kapcsolatos „adósság” pedig a teremtményi létből. A teremtményi lét óhatatlanul kötelezettséget ró ránk, és ennek ideje megegyezik a teremtmény létezésének teljes időtartamával. Nem enyhül és nem is enyhülhet, akkor sem, ha a teremtmény elszenvedi a vétkei büntetését. Ezért kellett tehát Jézusnak egyrészt tökéletes életet leélnie, másrészt elhordoznia az emberi vétkek büntetését.