1
jún
2023

Helyettes bűnhődés – a protestáns ortodoxia válaszai a történelemben ismétlődő kérdésekre, IV. rész (A helyettesítés bibliai alapjai)

 

IV. rész – A helyettesítés bibliai alapjai
(I. rész; II. rész; III. rész)

 

Parti Benedek: – Az előzőekben az engesztelés igazságos voltáról értekeztünk. A kérdésem most a következő: melyek azok a szentírási kulcsigeszakaszok, amelyek kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Krisztus szenvedése és halála helyettes bűnhődés volt? Ezt azért tartom fontosnak tisztázni, mert egyesek azt állítják, hogy Krisztus valóban meghalt értünk: a javunkra – de nem helyettünk.

Márkus Tamás András: – A korábbiakban megnéztünk már egy-két újszövetségi görög fogalmat, amely önmagában is bizonyító erejű, de igen, több olyan igeszakasz is létezik, amely egyértelművé teszi, hogy Krisztus engesztelő halálát helyettesítő bűnhődésként kell értelmezni. Ilyen például – idézzük most ezeket szó szerint – a Róm 5,6–7: „Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus az istentelenekért. Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált.” Ilyen az 1Pt 3,18: „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint.”Ezekben a mondatokban az -ért végződés szerepel, ahol az eredetiben a hüper- prepozíció, amely az ógörög nyelvben helyettesítést jelöl, lásd a Róm 9,3 magyar (RÚF szerinti) fordítását: „Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, Krisztustól elszakítva, az én testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett…” De helyettesítést jelöl az anti-is, lásd Mt 20,28: „Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”, vagy az 1Tim 2,6: „…aki váltságul adta önmagát mindenkiért…” Mindkét helyen az antilütron kifejezés szerepel.

P. B.: Miben különbözik Krisztus más hősöktől, akik hasonlóképp másokért vagy általánosan a közösségért, esetleg egy magasztos ügyért áldozzák oda az életüket?

M. T. A.: – Ő egyedülálló módon halt meg értünk – oly módon, ahogyan sem Pál, sem Péter nem halt meg, bár mindketten vértanúhalált haltak a keresztyén hagyomány szerint. Persze általánosan elmondható, hogy a mi hitben való épülésünket, megerősödésünket szolgálta a haláluk (példát mutattak nekünk), de nem helyettesítettek senkit sem. Bár elmondható az apostolokról, hogy az egyházért szenvedtek, ebből nem következik, hogy haláluk célja ugyanaz lett volna, mint Krisztusé. Az ő szenvedésük és más hitvalló, bizonyságtevő szentek szenvedése az egyház „vigasztalásáért” van (lásd 2Kor 1,6), de egyedül Krisztus tette le azért az életét, hogy megváltsa magának az egyházat. Világos, hogy nekünk sem szabad megtagadnunk a mindhalálig való hűséget Krisztustól, és igen, adott esetben el kell szenvedni a halált is, ha az Isten dicsőségét, felebarátunk javát és az egyház épülését szolgálja, ahogyan az a keresztyén vértanúk esetében történt. És igen, így Krisztus példáját követjük, mondhatni, őt „utánozzuk”, ebből azonban nem következik, hogy a halálunk ugyanazt a célt szolgálná, mint Krisztus értünk való halála. Mi nem tudunk váltságdíjat fizetni a testvéreinkért, hogy megszabadítsuk őket az örök haláltól. Nem tudjuk a halálunkkal elérni, hogy a másik ember megbékéljen Istennel, és megtisztuljon a bűntől, de mindezt Krisztus elérte a halálával. A keresztyének halála tehát bizonyos tekintetben hasonló Krisztuséhoz, de nem mindenben! A szeretet példájával kapcsolatban indokolt lehet az összehasonlítás, de az elégtétel érdemével kapcsolatban nem. Bizonyos igeszakaszok a napnál világosabbá teszik ezt.

P. B.: Mely igeszakaszokról van szó?

M. T. A.: – Azokról, amelyek arról szólnak, hogy Krisztus hordozta a mi bűneinket, és azok miatt kapott sebeket, azok miatt szenvedett, illetve halt meg. Ilyen az 1Pt 2,24: „Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk: az ő sebei által gyógyultatok meg.” Ezt a részt Péter apostol az Ézs 53-ból vette át, ahol egyértelműen a Messiásról van szó: „…a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. […] a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.”

P. B.: Nekünk egyértelműnek tűnnek ezek a sorok, de vannak, akik számára még ezek sem meggyőzőek a helyettes bűnhődés tekintetében. Például azt mondják, hogy ezeken a helyeken pusztán arról van szó, hogy Krisztus „elvette” a bűnöket. Hogyan lehet érvelni ezen igék alapján?

M. T. A.: – Valóban, néha átvitt értelemben használatos a hordozás és az elviselés kifejezés – érthető az elvételre és a megbocsátásra is –, de nincs okunk arra, hogy ezekben a szövegekben is így értsük vagy így értelmezzük őket. Sőt igen nyomós okai vannak annak, hogy ne térjünk el az elsődleges és általános jelentésüktől. Ez alapján bűnöket hordozni annyit tesz, mint a bűnök büntetését elhordozni.

Másrészt a mód is, ahogy elhordozta ezeket a bűnöket Krisztus, bizonyítékul szolgálhat. Ő a bűnöket úgy viselte, hogy azok a hordozóját, tehát őt magát összetörték, megsebesítették és megrontották. Azt olvassuk, hogy a bűnöket rávetették. Ezek a kifejezések értelmezhetetlenek, hacsak Krisztus nem vette magára és nem szenvedte el a bűnök büntetését. Ilyen értelemben Krisztus áldozattá tette mind a testét, mind a lelkét – bűnért való áldozattá. Áldozatként viselte a bűnt. Áldozattá tette magát azzal, hogy a bűnösök helyett szenvedte el a halált és ontotta vérét.

Érdemes az Ézs 53 különböző verseit szó szerint idézni, mert ezek a sorok egyértelműen helyettesítő elégtételre utalnak. Áldozatának a következő komponensei fedezhetők fel ebben a szakaszban: a mi bűneink mint szenvedésének oka: „…bűneink miatt törték össze” (Ézs 53,5); a bűnért járó büntetés elszenvedése: „A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta” (Ézs 53,4); a bűneink – Isten, a Bíró által – Krisztusnak való beszámítása: „…az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért” (Ézs 53,6; Károli-ford.: „…az Úr mindnyájunk vétkét ő reá veté”); Krisztusnak a mi kezesünkként való önkéntes vállalása: „Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki” (Ézs 53,7), azaz nem panaszkodott szenvedései miatt, és nem tagadta meg az elviselésüket; végül pedig a bűnért való engesztelés és az adósság teljes kifizetése: „Az Úr akarata volt az, hogy betegség törje össze. De ha fel is áldozta magát jóvátételül…”(Ézs 53,10) Tekintetbe véve ezeket passzusokat, senkinek sincs joga azt állítani, hogy Krisztus csupán azért tette le az életét, hogy példát mutasson a türelemben és a szeretetben. Nem, itt a bűnért való elégtétel a hangsúlyos.

P. B.: – Az ézsaiási szakaszban arról is olvasunk, hogy Krisztus a betegségeinket is viselte, valamint hogy sebei által gyógyultunk meg. Ezzel kapcsolatban mit gondoljunk, hiszen azt látjuk, hogy a keresztyének is lebetegednek néha-néha, ugyanúgy, mint mindenki más.

M. T. A.: – A Mt 8,17-ben értesülünk arról, hogy Ézsaiás eme próféciája valóban beteljesedett, mikor is Krisztus meggyógyította azokat a testi betegségeket, amelyeket tulajdonképpen nem „hordozott”, hanem csak elvett. De ugyanez nem állítható a bűnökről, amelyek – Turrettini szavajárásával – „az elme betegségei”. Lényeges itt, hogy a testi betegségeket más megvilágításban kell szemlélni, mint „az elme betegségeit”. Az előbbiek meggyógyításához nem volt szükség arra, hogy Krisztus is lebetegedjen, csak arra, hogy gyakorolja a hatalmát. Az utóbbiak esetében – „az elme betegségei”, a bűnök esetében – más volt a helyzet. Előbb magára kellett vennie, mielőtt el tudta volna távolítani őket. Ezért állítja a próféta, hogy sebzett és megtört volt, ami nem a testi betegségek gyógyításához volt szükséges, hanem csak a bűnök elhordozásához. A testi betegségek és gyengeségek is beleértendők a próféciába, de csak annyiban, hogy azok a bűn büntetésének részét képezik. Az ok megszüntetésével a hatás is megszűnik, hiszen a lelki és a testi betegségek szoros kapcsolatban állnak egymással. Az előbbiekből következnek az utóbbiak, míg az utóbbiak az előbbieket feltételezik. Krisztus tehát – tágabb értelemben – mindkettőt „viselte”, de különböző módon, eltérő természetüknek megfelelően. A testi betegségeket csak annyiban „hordozta”, hogy hathatósan megszüntette, de nem úgy, hogy saját személyében átélte volna őket. A lelki fájdalmakat azonban kétféleképpen viselte: egyrészt úgy, hogy maga szenvedte el őket, másrészt úgy, hogy mindegyiket el is vette.

P. B.: – Az engesztelésről szóló, 2018 óta zajló vita egyik résztvevője – aki hevesen tagadta a helyettes bűnhődést – azzal érvelt, hogy Krisztus nem tud értünk bűnné lenni, tehát a 2Kor 5,21-et nem lehet szó szerint értelmezni, ebből fakadóan ez nem jelentheti azt sem, hogy Krisztus a mi bűneinket hordozta. Idesorolható az az igeszakasz is, ahol azt olvassuk, hogy „átokká lett értünk” (Gal 3,13).

M. T. A.: – A kérdés a következő: milyen értelemben lehet kijelenteni, hogy Krisztus bűnné, azaz a bűnért való áldozattá, valamint átokká lett értünk, azaz a törvény által a bűnösökre kiszabott ítélet tárgyává? Először is hangsúlyozni kell, hogy ez értünk történt, hiszen ő maga a legszentebb és az Atyja részéről a leginkább szeretett személy. Nyilvánvaló, hogy ezek a kijelentések csakis úgy értelmezhetők, hogy Krisztus minket helyettesített: egyrészt hordozta a bűneinket, másrészt magára vette az átkot, amelyet a törvény jogos módon mond ki a bűneinkre. Így vált áldássá azáltal, hogy megszerezte számunkra a bűnbocsánatot és az örök életre való jogot. Mint Isten Fia nyilvánvalóan nem önmaga miatt viselte az átkot, hanem emberként – képviselőnkként és kezesünkként – helyettünk. Ezek az igeszakaszok önmagukban is, mindenféle magyarázat nélkül bizonyító erejűek a helyettes bűnhődést illetően. De erről szól a következő kijelentés is: „…a mi bűneinkért halálra adatott…” (Róm 4,25; Károli-ford.) Persze ezt is félre lehet magyarázni. Socinus azt állította, hogy ez az ige pusztán azt akarja kifejezni, hogy Krisztus halálára a mi vétkeink adtak alkalmat, illetve hogy Krisztus csak azért halt meg, hogy példájával arra késztessen bennünket, hogy felhagyjunk a bűnökkel. De ez az értelmezés az imént említett bibliai igék megerőszakolása. Világos a képlet: eleve a bűneink miatt adatott halálra Krisztus, hogy elszenvedje az értük járó büntetést – ez volt az ok –, mindennek célja pedig az volt, hogy az engesztelés által eltávolítsa, illetve eltörölje a bűnt.

P. B.: – Visszautalva Krisztus papi tisztére, némelyek azt mondják, hogy a papok által bemutatott áldozatok csak ajándékok voltak, és nem arra szolgáltak, hogy lecsillapítsák Isten haragját. Ezzel az állítással megint csak a helyettes bűnhődést lehet kétségbe vonni.

M. T. A.: – Ez nem igaz. Az áldozatok többsége engesztelő jellegű volt. A lévita papság a különféle áldozatokkal Isten haragját volt hivatott lecsillapítani – legalábbis időszakosan és csak részlegesen –, Krisztusnak azonban, aki sokkal kiválóbb a lévita papoknál, áldozatával egyszer és mindenkorra sikerült ezt elérnie. Így szerzett örök üdvösséget számunkra. Így történhetett teljes és tökéletes engesztelés a bűneinkért. A mózesi törvény áldozatai puszta „árnyékként” csak előremutattak a valódi elégtételre, a bűnért való tökéletes engesztelő áldozatra.

Egyébként az egész papi rendszer, a papság maga a helyettesítésről szól: a bűnösök helyébe állítják az áldozatot, hogy viselje a nekik jogosan járó halálbüntetést. Szépen kifejezi ezt az ószövetségi szertartás is, amikor a pap kezét az áldozati állat fejére téve megvallotta az egész nép bűneit (lásd 3Móz 16,21).

A pap tehát elsősorban nem valamiféle ajándékozó személy, hanem közvetítő, aki áldozatával engesztelést szerez. Ez jól látszik Krisztus áldozatának hármas hatásából is: 1. eltérítette Isten haragját; 2. elégtételt adott a bűnért, és megszüntette a bűnös állapotot; 3. biztosította az ember számára az előzőekből fakadó bűnbocsánatot. Az ember tehát nem nyerhet bocsánatot anélkül, hogy valaki ne helyettesítené, és hogy ezt a helyettest ne áldoznák fel érte azon célból, hogy valaki más szenvedjen és bűnhődjön az ő bűneiért (lásd Zsid 9,22: „…vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat”).

P. B.: – Elhangzik néha az az ellenvetés is, hogy az áldozatok nem mind Krisztus áldozatát előlegezték meg, nem arra mutattak előre, és nem is elégtételként funkcionáltak.

M. T. A.: – Pál apostol, az egykori farizeus ítéletére nagyobb mértékben támaszkodhatunk, mint azokéra, akik ezen az állásponton vannak. Pál nemcsak a nagy engesztelő áldozatot állítja szembe Krisztus áldozatával, hanem az összes áldozatot (olyan értelemben, hogy amit ezek az áldozatok képtelenek voltak kieszközölni, azt Krisztus egyszeri és tökéletes áldozata képes volt), és ebből következtet arra, hogy ezek mind hatályon kívül lettek helyezve. Sem a naponta felajánlott áldozatok, sem a magánjellegű áldozatok nem vonatkozhattak ilyen értelemben másra, mint Isten szeplőtelen Bárányának értünk való felajánlására. Tehát nem tekinthető adekvát ellenvetésnek, hogy bizonyos áldozatokat egyénekért mutattak be, és nem a közösség minden tagjáért. Ahogyan az Izrael egész gyülekezetéért felajánlott áldozatok azt jelezték, hogy Krisztusnak engesztelést kell nyújtania az egész nép bűnéért, úgy az egyes személyekért felajánlott áldozatok azt hivatottak megmutatni, hogy Isten népének minden egyes bűnökkel terhelt tagja kiengesztelődést nyerhet Krisztus áldozata által.

P. B.: – Egy másik ellenvetés szerint az engesztelés nem más, mint a bűn uralma alól való teljes szabadulás, amely nem tulajdonítható érdemszerző módon Krisztus halálának, azaz nem az ő helyettesítő bűnhődésének a következménye.

M. T. A.: – Ez megint csak egy régi sociniánus ellenvetés, amiben összekeveredik az ok az okozattal. A bíró hivatalát, aki a foglyot szabadon bocsátja, összekeverik a kezes hivatalával, aki kifizeti a váltságdíjat. A bíró szabadlábra helyezi a foglyot, míg a fogoly – vagy az ő helyében valaki – megfizeti a megváltás, illetve a szabadulás árát. Ebből következik, hogy a bűnöktől való megtisztulás és a vád elengedése a büntetés elszenvedése által történik – ezt vagy a vádlott teljesíti, vagy helyette valaki más. Ha Krisztus halálának célja egyedül az volt, hogy kijelentse, engesztelésre került sor, akkor ez nem eredményezett volna többet annál, mint amit a törvény szerinti áldozatok is eredményeztek. De Pál kifejezetten azt mondja, hogy ezek az áldozatok nem tudtak valódi és teljes engesztelést nyújtani. Ez az érvelés továbbá összekeveri a Szentháromság egyes személyeinek a megváltásban betöltött szerepét. Igen, lehet az engesztelést az Atyának is tulajdonítani, de ebből nem következtethetünk arra, hogy az ő szerepe ugyanolyan lenne benne, mint Krisztusé. Az Atya elfogadja a pap által végzett engesztelést, emiatt ad bűnbocsánatot. De egy pap és az általa bemutatott áldozat nézőpontjából az engesztelés azt jelenti, hogy vér kiontása és helyettesítő szenvedés által kiengesztelődik az istenség.

P. B.: – Elhangzik az is, hogy áldozatokat csak kisebb vétségekért mutattak be, mint amilyenek a tudatlanságból vagy a tévedésből elkövetett vétkek, míg a súlyosabb, szándékos vétkekért nem. Egyszerűen fogalmazva: azok, akik szándékos bűnelkövetők voltak, nem áldoztak.

M. T. A.: Ez az ellenvetés egy olyan feltételezésen alapul, amelyet nem fogadhatunk el, mégpedig azért nem, mert egyértelműen szentírásellenes. Az egyszer egy évben bemutatott nagy engesztelő ünnepen kimondták, hogy egy kecskebak hordozza Izrael fiainak minden vétkét (3Móz 16,21–22). Más szakaszok alapján pedig egyértelmű, hogy áldozatokat nemcsak azokért a bűnökért kell felajánlani, amelyeket tévedésből követtek el, hanem azokért is, amelyeket önként. A Zsid 9,6–7-ben a magyar fordítás „tudatlanságot” (értsd: tudatlanságból elkövetett bűnt) ír ugyan, csakhogy az ógörög agnoema kifejezés az „elme tévedését” jelenti, és ilyen értelemben mindenféle bűn jelölésére használták, hiszen minden bűn az elme tévedéséből ered. Az Ószövetség ókori, görög fordítása, a Septuaginta az agnoia szóval ad vissza olyan héber fogalmakat, amelyek gonoszságot és lázadást jelentenek. Az igaz persze, hogy néhány súlyosabb bűncselekmény esetében, mint például a gyilkosság, a bálványimádás, a házasságtörés stb., nem olvasunk arról, hogy áldozatokat mutattak volna be. Ennek egyszerűen az az oka, hogy Isten elhatározta, hogy ezeket a „polgári” bíró kardja által halálbüntetéssel bünteti, tehát azoknak, akik így vétkeztek, már nem volt szükségük áldozatra, mivel haláluk elégtételt jelentett a köz számára.

Hozzászólás írása